Február 2007
Arcok, évek


  Hát tanulj dalt a zengő zivatartól (vers)
  Lászlóffy Aladár

  A Korunk kapui
  Kántor Lajos

  Szerkesztők visszanéznek
  (Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente)

  Songs of Passage (vers)
  Visky András

  Egy arisztokrata Athénban
  Rigán Lóránd

  Olvasónapló
  Horváth Andor

  Timon a Solveig-házban
  Poszler György

  Hagyomány és modernitás konfliktusa
  Bányai János

  Személyes ügyek (vers)
  Csiki László

  Egy örökség kínálata
  Pomogáts Béla

  A sötétség kritikája
  Egyed Péter

  Bretterről, Kolozsvárról
  Vajda Mihály

  Beszélgetés Boros Rózával, életéről
  Kiss András

  Egy könyv genezise
  Ritoók János

  A kultúrember és a politikai tett
  Ştefan Borbély

  A meghajlás művészete, Őszelő, Mikor a házban megbetegedett, Aeneas sakkozik (Generátor – versek)
  Horváth Előd Benjámin

  Ötvenhatos konferencia Párizsban (Európai Napló)
  Gömöri György


Toll
  Arcok, évek
  Sebestyén László


Tájoló
  Ötven évvel ezelőtt hunyt el Cs. Sebestyén László
  Mód László


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái néhány korabeli emlékíró szemével
  Kovács Kiss Gyöngy

  Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban
  Cseke Péter

  A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936)
  Horváth Sz. Ferenc


Világablak
  Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk
  László Ferenc


Mű és világa
  A személyi szabadság
  Adrian Marino

  Egy mondat Baránszkyról
  Cselényi László


Közelkép
  Megoldáskeresés elvi kompromisszumok nélkül
  Péntek Imre


Levelestár
  Szász János levelei Gáll Ernőnek
  


Téka
  Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó)
  Demény Péter

  Álmok vendégsége
  Balázs Imre József

  A múlt tabuiról, közérthetően
  Murádin János Kristóf

  Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések
  Bakcsi Botond

  Dokumentum a költő és költészettanár Csokonairól
  Keszeg Anna

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A civilségről
  S. L.

  Az elsikkaszthatatlan spanyolviaszról
  R. L.

  Prózai látlelet
  Ferencz Enikő

  Tükrök által
  Szabó Annamária


Lépcső/ház
  Évfordulón
  



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Sebestyén László

Arcok, évek

(Kassáktól Deák Ferencig)

 

 

Lehet-e az arcokból az évekre, az évekből az arcokra következtetni?

Talán igen, talán nem.

Végignézve a Korunk 1957-től számított félszáz évfolyamának – és az első folyam (1926–1940) nem egészen másfél évtizedének – lapszámait, a külsőre figyelve ezúttal: többféle választ adhatunk. Az évek mindenesetre nem tagadhatók le, ám ez nem feltétlenül a korosodás függvénye. A (történelmi) koré bizonyára, amibe be kell számítanunk az adott anyagi – nyomdai – lehetőségeket csakúgy, mint az uralkodó (képzőművészeti) irányzatokat, divatokat és nem utolsósorban a szerkesztésben, a lap körül mozgó személyeket. Dienes László, amikor tehette, a konstruktivista Kassák Lajossal terveztetett Korunk-fedőlapot, a húszas évek végén; a Gaál Gábor-hagyatékból egy a kapitalizmust szimbolizáló fotómontázs-címlapterv került elő. Az uralkodó azonban az otrombán súlyos betűsor maradt, s az utódok tudatában a fekete KORUNK-hoz társult a tégláéba játszó narancssárga szín. Így indult hát útjára narancs-feketében tizenhat esztendős megszakítás után, immár Gáll Ernő és Balogh Edgár szerkesztésében, a régi-új folyóirat.

Tisztelve az előd-lap hagyományát, az ötvenes évek Korunkja megmaradt „képtelennek”, csupán kivételes alkalmakkor engedélyeztek a szerkesztők egy-egy fekete-fehér képet; ilyen kivételnek számított a Gaál-portré (Nagy Imre tusrajza) 1957 januárjában, egy Ady-arckép (a pozsonyi Lőrincz Gyula rajza, az 1957. no-vemberi lapszámban), 1958 legelején az elhunyt dr. Petru Groza fényképe. A festő Nagy Istvánról szóló tanulmányt négy repró kísérte a következő számban, műmellékleten; még abban az évben Nagy Imre, Papp Aurél, Ziffer Sándor képeiből adott ízelítőt a Korunk. Jelentős előrelépésnek számított az 1960-as évfolyamot nyitó szám fedelén a Bolyai János-szoborportré (a matematikus halálának centenáriumán); igaz, a reprodukció elhelyezésének a lehetősége már két évvel korábban megteremtődött, de addig a külső (változó) színt részben feloldó fehér álló téglalapba csak a tartalomból kiemelt címek kerültek.

Bolyaival tulajdonképpen megkezdődött az „olvadás”, a merev grafikai külső (és belső) fellazítása. 1960 második féléve újabb Korunk-borítót hozott, amelyen már csak a „VILÁGNÉZETI FOLYÓIRAT” felírása idézte – a korszak hozta szűkítéssel! – a Gaál Gábor-i múltat; bent pedig, a laptestben a nemsokára induló Forrás-sorozat első szerzőjének, Veress Zoltánnak a novelláját Tóth László illusztrációja kísérte. 1962 – formailag legalábbis – a szembetűnő korszerűsödés igényét tanúsítja; a fedőlapról minden „fölösleges” eltűnik, a belső szövegtengert viszont képek tagolják – például egyszerre négy műmellékletlapon Szervátiusz Jenő szobrainak reprói vagy Incze János festményeiről készített fekete-fehér fényképek.

1967-tel (tulajdonképpen válaszként egy jó szándékú nyomdász kiötölte, az akkori szerkesztőségi főtitkár által a szerkesztőségre erőszakolt eklektika kétéves eluralkodására) az újabb kori Korunk-történet Deák Ferenc-korszaka kezdődött el. Tizennyolc éven át – mondhatni a második Korunk-folyam legtermékenyebb idejét felölelve – élt a Deák által tervezett, mértéktartóan betűk uralta, narancssárgába és feketébe írt, önmagáért beszélő folyóiratreklám. Ebben a szakaszban történt meg, legalább háromszor (1974/2, 1979/1–2, 1981/12), hogy a képzőművészet a „fórumra” került, és függetlenül attól, hogy ki volt a műszaki szerkesztő – Deák Ferenc, a betű és a rajz avatott ifjú és már nem is olyan ifjú mestere mindig ott állt a művészeti rovat szerkesztője mellett, s tanácsaival, vonalakba-foltokba rögzített gondolataival meghatározta az erdélyi művészek javát felvonultató összeállítások grafikai hogyanját. És mi sem volt természetesebb, mint hogy az 1973-ban „megnyílt” Korunk Galéria évfordulós kiadványait ugyancsak ő tervezze (Korunk Galéria 50, Korunk Adyja, Szülőföld, Találkozások) és persze a Korunk-évkönyvek sorozatát. Hogy emellett hányszor volt jelen illusztrációival (például Kocsis István Bethlen Kata-monodrámáját értelmezve) meg önálló grafikai lapjaival a folyóirat hasábjain, azt a holnapi bibliográfusok tisztje összeszámlálni.

Szólni kell még az 1985 és 1989 közötti intermezzóról, amikor is az új főszerkesztő, Rácz Győző külsőleg is jeleztetni akarta a cezúrát, így aztán nem maradhatott az addigi sikeres Deák-fedőlap. (Árkossy István végezte el, tisztességgel, a feladatot; a tervpályázatba két régi munkatárs, szintén ismert, a szerkesztőséghez közel álló kolozsvári könyvgrafikus is bekapcsolódott: Bardócz Lajos és Cseh Gusztáv.) Az 1989. decemberi változás – egyúttal a lapvezetés (Rácz októberi halála után mindenképpen esedékes) változása – lehetővé tette a visszatérést Deák Ferenc közel két évtizeden át bizonyított Korunk-címlapjához. De egy év elmúltával a szerkesztők úgy érezték, nem elég kiiktatni a tudatokból a diktatúra legsötétebb korszakára emlékeztető arculatot (amiről persze nem a grafikus tehetett) – az első Korunk-folyamtól is messzebbre kell távolodni, jelezni valahogy a képi megjelenésben nemkülönben a sajátos viszonyt a Gaál Gábor-i örökséghez s a más irányokban kereső korhoz. Az erdélyi magyar grafika és képzőművészeti gondolkodás nagy újítója, Baász Imre vállalta a bonyolult feladatot, az eredmény azonban nem lett egyértelmű – miként annak idején a Kassák-féle, rövid életű borító sem. (Az 1991. januári lapszám korszerű szenzációját a belső borítón és a laptestben lehet megtalálni: Tettamanti Béla a groteszk filozófiájával magyarázza életünket, környezetünket – a világot.)

(Említést követel itt egy jóval korábbi kísérlet is a modernség képi megragadására: az 1965 márciusára tervezett modernség-súlypontot Paulovics László egy lapszámra szóló grafikai újításaival együtt elúsztatta a történelem – Gheorghiu-Dej pártfőtitkár halála és Ceauşescu megválasztása ugyanabba a tisztségbe. Mindössze egy Bálint Tibor-novellaillusztráció maradt talpon emlékeztetőül az elkészült rajzokból.)

Az 1985 és 1991 közti évek kitérői után ismét jött Deák Ferenc, és megalkotta az egymásnak háttal támaszkodó két K betűt, azt a jelképet, amelyben valóban megragadható a régi és az új Korunk viszonya. Másfél évtizeden át ezzel az új Deák-fedőlappal volt jelen a „Kultúra, haza, nagyvilág” hármasságában szerkesztett folyóirat az egyre szűkebb és egyre jobban benépesített sajtópiacon. (Némi módosítást 2002 decemberében Damokos Csaba hajtott végre, és a belső tördelés is módosult.) Amikor 2007-ben a változtatás mellett szavaz a fiatalodó szerkesztőség, elfogadva az ifjú és egyre több szinten bizonyító Könczey Elemér tervét, a képi elemnek juttatva nagyobb teret, nem tagadja meg Deák Ferenc korszakos betűötletét, a kettős K-t sem.

A szegedi Mozaikkal közösen kiadott könyv, a Kulcsok Kolozsvárhoz tőlünk csak kilométerekben mérten távol került nagyszerű grafikusát köszöntse az új borítóval megjelenő első lapszám deáki képanyaga, emlékeztetve a közösen megélt, a bosszúságok és szomorúságok mellett a Korunknak sikereket is hozott évtizedekre.