Február 2007
Arcok, évek


  Hát tanulj dalt a zengő zivatartól (vers)
  Lászlóffy Aladár

  A Korunk kapui
  Kántor Lajos

  Szerkesztők visszanéznek
  (Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente)

  Songs of Passage (vers)
  Visky András

  Egy arisztokrata Athénban
  Rigán Lóránd

  Olvasónapló
  Horváth Andor

  Timon a Solveig-házban
  Poszler György

  Hagyomány és modernitás konfliktusa
  Bányai János

  Személyes ügyek (vers)
  Csiki László

  Egy örökség kínálata
  Pomogáts Béla

  A sötétség kritikája
  Egyed Péter

  Bretterről, Kolozsvárról
  Vajda Mihály

  Beszélgetés Boros Rózával, életéről
  Kiss András

  Egy könyv genezise
  Ritoók János

  A kultúrember és a politikai tett
  Ştefan Borbély

  A meghajlás művészete, Őszelő, Mikor a házban megbetegedett, Aeneas sakkozik (Generátor – versek)
  Horváth Előd Benjámin

  Ötvenhatos konferencia Párizsban (Európai Napló)
  Gömöri György


Toll
  Arcok, évek
  Sebestyén László


Tájoló
  Ötven évvel ezelőtt hunyt el Cs. Sebestyén László
  Mód László


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái néhány korabeli emlékíró szemével
  Kovács Kiss Gyöngy

  Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban
  Cseke Péter

  A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936)
  Horváth Sz. Ferenc


Világablak
  Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk
  László Ferenc


Mű és világa
  A személyi szabadság
  Adrian Marino

  Egy mondat Baránszkyról
  Cselényi László


Közelkép
  Megoldáskeresés elvi kompromisszumok nélkül
  Péntek Imre


Levelestár
  Szász János levelei Gáll Ernőnek
  


Téka
  Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó)
  Demény Péter

  Álmok vendégsége
  Balázs Imre József

  A múlt tabuiról, közérthetően
  Murádin János Kristóf

  Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések
  Bakcsi Botond

  Dokumentum a költő és költészettanár Csokonairól
  Keszeg Anna

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A civilségről
  S. L.

  Az elsikkaszthatatlan spanyolviaszról
  R. L.

  Prózai látlelet
  Ferencz Enikő

  Tükrök által
  Szabó Annamária


Lépcső/ház
  Évfordulón
  



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Ştefan Borbély

A kultúrember és a politikai tett

 

Egy olyan, immár klasszikus felvételre hívnám fel a figyelmüket, amelyet a forradalom utáni Kelet- és Közép-Európa szellemi archívuma őriz, és amelyet gondolkodásunk fő témájául ajánlanék, körülbelül úgy, ahogy Hermann Hesse regényében, Az üveggyöngyjátékban teremtik meg a játékosok a szellemi tárgyak és szimbólumok közötti szinkretikus kapcsolatot. Valószínűleg emlékeznek még, mi történik Josef Knecht Kasztáliájában, amikor a magister ludi bejelenti az az évi játék kezdő témáját: a néhány óráig tartó meditáció a játékosoknak lehetővé teszi, hogy elmélyüljenek önmagukban és az üveggyöngyjáték történetében, azután egyszerre beavatottan és profánul felébrednek ebből a józan révületből, és beindítják a végtelen szellemi kombinációk varázslatát.

A játék sikere azon alapul, hogy egyetlen játékos sem ismételheti meg változatlan formában a többiek szellemi asszociációit, legyen szó élőkről vagy holtakról. Vagyis ahogy posztmodern korunkban mondanánk, a különbözőségen, a difference-on. Kasztália több évszázados történelmében elmerülve, amely hősiesen megszilárdult a „folytatásos korszak” szétszóródó idejében (ez az a korszak, amelyet most élünk), egyetlen játékos sem találhat rá még véletlenül sem azokra a témákra és szimbólumokra, amelyek révén abba a kényelmetlen helyzetbe kerülne, hogy egy már létező intellektuális formulát fedezzen fel. Hesse utópiájában, bár egy nagyon szigorúan hierarchizált, megismételt rendszerfunkciójú világban vagyunk, a múlt megismételhetetlen, azon egyszerű oknál fogva, hogy a szellem mindig megteremti önnön újdonságát. Akárhányszor fordul az ember a szellem „levéltárához”, mindig különböző válaszokat és megoldásokat talál.

A különböző jeleneket eredményező múlt eltér a történelemtől – ezt a nagy leckét Josef Knecht a mariabronni kolostorban élő Pater Jakobustól tanulja meg (a név Hesse csodálatát fejezi ki Jacob Burckhardt iránt, az utalás Thomas Mann játékos reverenciáival tart rokonságot): a történelem abban különbözik a múlttól, hogy az előbbi olykor, hasonló stilisztikai helyzetekben ismétli önmagát, s mimetikus időbeli sorozatokat teremt. Hesse szereplői, a kasztáliai és a szerzetes úgy határozzák meg a különbséget, hogy míg a múlt az egyén osztályrésze, a történelem mindig a tömeghez tartozik. Az előre nem látható váltakozások játékában az egyén cselekedetei, mint az egyének maguk is, megismételhetetlenek, a tömeg ellenben minden esetben előre látható módon cselekszik.

Ebből a fordított szimmetriából, mely mélyrétegében antiromantikus, struktúrájában rendkívül modern, az következik, hogy egy erős, megismételhetetlen egyéniség soha nem legitimálhatja önmagát a történelem révén: nem veheti a történelmet a hátára, hogy magát ezáltal a fejlődés boldog beteljesüléseként, a kiváltságos diakrónia epifániájaként határozza meg. Ezzel szemben a tömegnek az ismétlődés az egyik hivatása, ami egyben az időbe való visszatérést is jelenti. Nem véletlen, hogy a tömeg tartja ébren a történelem, az ősök rögeszméjét, s így egy olyan jogosultságot tételez, melyet tagjai egyénenként nem birtokolnak.

Hesse gondolatmenetéből (mely egyébként ellentmond Thomas Mann csupán látszólag hasonló komplexusainak) egy másik, szintén felkavaró következtetés is adódik: az tudniillik, hogy minden történelemtől roskadozó, a történelmet betegségként, mindenütt jelenvaló, fájdalmas élvezetként megélő korszak tulajdonképpen válságkorszak. Ugyanez érvényes a csoportok vagy nemzetek vezetőire: azok, akik túl gyakran idézik meg a történelmet, akik a szószéken vagy a szónoki emelvényen folyton visszatérő retorikai tárggyá teszik, a sikertelenség, a kudarc csíráit hordozzák magukban. Azokat a szellemi vezetőket kell tehát követnünk, akik képesek elszakadni a normatív kényszerektől, s valami eredetivel váltják fel őket, valami olyasmivel, amit ők maguk találtak ki, még akkor is, ha utópiáról van szó: az „új Európáról” például (hogy egy nagyon is kézenfekvő példát hozzunk fel), amelyet nem a régi romjaira építünk, hanem az interperszonális szilárdulás folyamatában gondolunk el – ez elsősorban a résztvevők, nem a modellek egyéni válogatásán alapulna.

A tévéfelvételt, amelyet meditációnk témájául ajánlok, a világ minden adóján bejátszották, egyáltalán nem biztos azonban, hogy mindenki, aki látta, a megfelelő következtetéseket vonta le belőle. Prágában vagyunk, Vaclav Hável elnöki mandátuma utolsó napján. Utódját még nem választották meg, Csehország rövid interregnumban él, amíg a parlament új elnököt nem választ, Hável számára mégis fölöttébb emberinek és civilizáltnak tűnik, hogy akkor hagyja el elnöki székét, amikor ennek eljött az ideje, s ne ragaszkodjon státusához a naptár megszabta időponton túl. A felvételen kimért léptekkel hagyja el az elnöki palotát, szerény fejbólintással üdvözli a kapust (mint amikor az ember kilép a történelemből, hogy népe érzelmi múltjába távozzék), aztán elvész a Hradzsin előtti tér homályában, mint egy egyszerű járókelő, aki azért jött, hogy a régi aranyművesek műhelyét és Kafka kis, ideiglenes lakását megnézze. Sehol egy sziréna, sehol biztonsági emberek, rendőrök, nyoma sincs katonaságnak vagy  opportunista politikusoknak, akik azért jöttek, hogy megvigasztalják vagy hogy elsirassák: az elnök magas rangú közhivatalnokból visszaváltozik közemberré, járókelővé. Ennek a képnek az ízét hosszan, alaposan kell élvezni, mint valami nagyon érdekes zamatú, egzotikus gyümölcsöt – ha nem másért, hát azért, mert ilyesmit soha nem fognak látni nálunk, a cotroceni-i palotát övező utcákban.

Talán emlékeznek még a nem is olyan régi, végeérhetetlen sajtóvitákra: Hável rögeszmésen frusztrálta a mi forradalom utáni értelmiségünket, amely nem szűnt meg csodálkozni azon, milyen igazságtalan is a történelem, amiért nem adott nekünk, románoknak is egy ilyen személyiséget. A leginkább elfogadható választ Gabriel Liiceanu fogalmazta meg egyik, az Observator Cultural című hetilapban megjelent interjújában. A dilemmát – mondta – kissé felületesen fogalmazták meg: azért nem adatott meg Hável, mert nem adatott meg egy nép, amely Hávelt terem. Walesát, Szaharovot vagy Szolzsenyicint is az őket valósággal „előhívó” bátor közösség termette, amely időnként az öngyilkosság határáig menően részt vett sorsukban. Amikor viszont Liviu Babeş felgyújtotta magát a Brassó-Pojána-i lejtőn, vagy amikor Goma aláírta mára már közismert tiltakozó levelét, még a legbátrabbak is mélyen hallgattak. Romániának azért sem adatott meg egy Hável, mert elképzelhetetlen, hogy Adrian Năstase, Ion Iliescu, Emil Constantinescu vagy Traian Băsescu csöndben lelépkedjenek a történelem lépcsőin, s ismét járókelőkké váljanak. A mi politikai kultúránkban – nevezetes példák tanúsítják – a történelemből felfelé vezet út: a talapzatra, a Kristályégbe, és csupán egyetlenegyszer a ghenceai temetőbe: a mi politikai életünk félisteneket, szobrokat vagy domborműveket szül és hitelesít, nem normális átlagembereket.

E jelenség másik oka, hogy úgy képzeljük: a politika színpadának, melyről legtöbbször a közéleti siker vagy az ismertség jut eszünkbe, egyetlen ajtaja van: a bejárati ajtó. Eltérően attól a nálunk szinte egyhangúan vallott nézettől, hogy a funkciótól való megválás kegyvesztéssel ér fel, stílusos emberek, mint amilyen Hável vagy Andrei Pleşu, azzal a tudattal élik meg a politikusi szerep biztosította elismertséget, hogy van az a másik ajtó is, amely szintén nyitva áll, és amelyen távozhatnak. Ez az ajtó a politika egyneműsítő ritmusából való kilépés virtuális biztonságát nyújtja: a szabadságot. Úgy tűnik, ebben rejlik a politikus és a hiteles értelmiségi közötti különbség: ez utóbbi múló állapotként éli meg a politikát, vidám, mosolygó melankóliával, amely a relativitás tudatából fakad. A konok politikus ezzel szemben tévhite vagy önhittsége folytán azt hiszi, a politikum nem más, mint az abszolútum maga: a legbiztosabb tanúság a tükör előtt – éppen ezért ő semmiképpen sem mosolyogva, ironikusan vagy esetleg fintorogva pillant a tükörbe.

Ebből a szempontból meghatározó jelentőségű, hogyan fogja fel az illető a múltat és a történelmet. Bizonyos emberek és kultúrák számára a történelem nem más, mint szent, kezdettől kifeszített csapda: nem szabadulhatsz belőle, nem hagyhatod el, hogy visszafordulj az időtlenségbe. Más emberek vagy kultúrák (vagy más kulturális életkorok) számára a történelem beteges rögeszme, amely gyógymód a vérszegény jelen ellen. Néhány ember azonban (ezek száma tovább csökken, ha a politikusokat is ideszámítjuk) úgy gondolkodik a történelemről, mint a szabadság eléréséért kötött partneri kapcsolatról.

Ahhoz, hogy eljussanak idáig, a múlt egész salakjától, minden kísértetétől meg kell szabadulniuk (és népüket segíteniük, hogy megszabaduljon tőlük). Hável akkor szembesült ezzel a kihívással, amikor Szlovákia jövőjéről kellett döntenie. A volt Jugoszlávia példája túlságosan is jól szemlélteti, milyen szenvedéseket eredményezhet, ha a politikus a történelem, a hagyomány szavára vagy saját magára hallgat, s rosszul dönt egy ilyen helyzetben. Hável másképp járt el, s így vált az új Európa első történelem utáni politikai vezetőjévé.

Sokunk számára a történelem utáni korszak kizárólag intellektuális fogalom, amely Niethammer, Gehlen vagy Fukuyama szövegeiből ismerős; és íme, valaki, aki földrajzi értelemben nincs messze tőlünk, stilisztikai és lényegi szempontból pedig nagyon is közel van hozzánk, különösen, ha a történéseket a poszttotalitárius politikai életkor prizmáján át figyeljük, amelyet a volt keleti tömb országai élnek, egy ilyen ember tehát úgy éli meg a történelem utáni kort, mint napi politikai tapasztalatot. Ezért írjuk le másképp Európa jelenét, ha Háveltől indulunk; és ugyanez az oka annak, hogy a cseh exelnököt sok, őt követő kelet-európai politikus homályos idegenkedése övezi: olyan szokatlan, hagyomány nélküli, pragmatikus bölcsesség jellemezte, amelyet a térség többi szereplője sehogy sem akar magáévá tenni.

Ezek után feltehetjük a kérdést: miért kezd a hiteles értelmiségi politizálni, ha egyszer a politika egészen másként működik, mint ahogy azt morális neveltetése, civilizáltsága, kulturális hite és stílusa diktálná? Mi az oka, hogy az értelmiségi ideiglenesen elhagyja dolgozószobáját, ahol minden megszokott és bensőséges, és idegen területre téved, ahol, annak működési mechanizmusai miatt és a dolgok természeténél fogva, nem mozoghat otthonosan?

Ha így tesszük fel a kérdést, a válasz első részében máris felvázoltuk a dilemma keretét: kevés értelmiséginek sikerül ellenőriznie bármit is a politikai játékon belül; a legtöbb, amit tehet, az, hogy befolyásolja, hogy nyomot hagy. Helyesebb tehát azt kérdezni: mi lehet az, aminek hatására az értelmiségi átcsoportosítja energiáit, és a kultúra területéről a politikuméra irányítja őket?

A legjobb közvetett válasz talán Andrei Pleşu 2. Kitérőjében található (A kultúra értelme korunk világában), azzal a feltétellel, hogy meglazítsuk és saját témánkhoz igazítsuk annak a beszélgetésnek az eresztékeit, amelyet a szerző Constantin Noicával folytatott arról, miért „érdemes a kultúrát szolgálni”. „Legalább négy megokolást lehet találni arra nézve” – válaszolta a filozófus –, hogy a kultúra miért válhat az ember életének legfőbb támaszává. 1. „a kultúra az egyetlen biztos forrás, amelyből állandó öröm árad.” 2. „a maga igaz formájában mutatja meg a szellem érettségét. […] mindent a rend magasabb fokára emel.” 3. a kultúra „az egyetlen olyan hely, amely otthont nyújt a szabadságnak”. És végül 4. „a kultúra fegyelme roppant hatékony formája a szellem higiéniájának”, amely tisztasága révén megóv a nemkívánatos behatolásoktól. (Andrei Pleşu: A madarak nyelve. Horváth Andor fordítása. Jelenkor, Pécs, 2000, 57–59.)

Egy szabad, kombinatorikus művészet szabályaihoz hűen (és az üveggyöngyjáték, amelyre korábban utaltam, kétségtelenül ilyen) kiforgathatjuk a válaszokat, és arra juthatunk, hogy éppígy „legalább négy megokolást lehet találni arra nézve”, miért válik a hiteles értelmiségi politikussá.

Először is azért, mert számára a politika az állandó boldogtalanság biztos forrása, amelynek az összeférhetetlenségből eredő intenzitása a legpusztítóbb alkotói válság lázát is messze meghaladja. Azután azért, mert a politikai szerepvállalás egy kultúrembernek a látványos éretlenség formája, amelyet a jók mosollyal enyhítenek. Főleg ezen a világvégén, ahol élnünk adatott, a politikum mindörökre közelebb lesz Caragialéhoz, mint a fenséges vagy a nemes formákhoz. A közeljövőben még az Európai Uniót is megrontjuk vállveregetős röhejeinkkel, ha langyos keblére ölel: egy ilyen folyamathoz humorérzékre van szükség, s azt feltehetően csupán a kultúremberek indíthatják el.

A harmadik ok összefügg önnön szabadsága elvetélésével. Nincs is az értelmiséginek jobb módszere arra, hogy meghatározza önmagát, mint a kényszer hangulatában élni, amely idegen mindattól, ami számára megszokott: „kötekedő lény” lévén, amint Wolf Lepenies mondja egy nemrég románul is kiadott könyvében, az értelmiségi mindig arra vágyik, hogy a szellem és a kultúra megszokott korlátaitól eltérő korlátok között figyelje önmagát. Azt korábban már Erich Fromm kimutatta, hogy „a szabadságtól való félelem” éppúgy meghatározhat bennünket, mint a vágy a szabadságra. Lehetnek pillanatok, amikor az értelmiségi bizonytalanságként éli meg önnön szabadsága terhét. A kultúrember számára egyébként egyénisége misztifikálása legalább olyan meghatározó erejű, mint a hivatása.

Negyedszer, a politika tere a cselekvés higiénia nélküliségét biztosítja a kultúrembernek, amelyet saját területe iszonyodva utasít el. A kultúrától eltérően, amely, akárhogy értelmeznénk is, a távolságtartás gyakorlata, a politikum a zajos testközelség rituáléja: az összeérő vállak, a szűkre szabott parlamenti széksorok, a sohasem kellő számú mikrofonok tere. Walter Benjamin, a tragikus sorsú értelmiségi, aki a forradalom előtt szinte teljesen ismeretlen volt nálunk, azóta viszont intenzíven olvassák, azt a nietzschei ízű kijelentést tette, hogy minden kultúremberben lappang egy alvó, hiú burzsuj, aki olykor felszegi a fejét, és követeli a jogait. Ezt a másodlagos embert választja ki a politikum, felébreszti neurotikus hajlamait, „helyzetbe hozza” és stimulálja.

 

Demény Péter fordítása