Február 2007
Arcok, évek


  Hát tanulj dalt a zengő zivatartól (vers)
  Lászlóffy Aladár

  A Korunk kapui
  Kántor Lajos

  Szerkesztők visszanéznek
  (Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente)

  Songs of Passage (vers)
  Visky András

  Egy arisztokrata Athénban
  Rigán Lóránd

  Olvasónapló
  Horváth Andor

  Timon a Solveig-házban
  Poszler György

  Hagyomány és modernitás konfliktusa
  Bányai János

  Személyes ügyek (vers)
  Csiki László

  Egy örökség kínálata
  Pomogáts Béla

  A sötétség kritikája
  Egyed Péter

  Bretterről, Kolozsvárról
  Vajda Mihály

  Beszélgetés Boros Rózával, életéről
  Kiss András

  Egy könyv genezise
  Ritoók János

  A kultúrember és a politikai tett
  Ştefan Borbély

  A meghajlás művészete, Őszelő, Mikor a házban megbetegedett, Aeneas sakkozik (Generátor – versek)
  Horváth Előd Benjámin

  Ötvenhatos konferencia Párizsban (Európai Napló)
  Gömöri György


Toll
  Arcok, évek
  Sebestyén László


Tájoló
  Ötven évvel ezelőtt hunyt el Cs. Sebestyén László
  Mód László


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái néhány korabeli emlékíró szemével
  Kovács Kiss Gyöngy

  Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban
  Cseke Péter

  A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936)
  Horváth Sz. Ferenc


Világablak
  Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk
  László Ferenc


Mű és világa
  A személyi szabadság
  Adrian Marino

  Egy mondat Baránszkyról
  Cselényi László


Közelkép
  Megoldáskeresés elvi kompromisszumok nélkül
  Péntek Imre


Levelestár
  Szász János levelei Gáll Ernőnek
  


Téka
  Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó)
  Demény Péter

  Álmok vendégsége
  Balázs Imre József

  A múlt tabuiról, közérthetően
  Murádin János Kristóf

  Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések
  Bakcsi Botond

  Dokumentum a költő és költészettanár Csokonairól
  Keszeg Anna

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A civilségről
  S. L.

  Az elsikkaszthatatlan spanyolviaszról
  R. L.

  Prózai látlelet
  Ferencz Enikő

  Tükrök által
  Szabó Annamária


Lépcső/ház
  Évfordulón
  



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Kiss András

Beszélgetés Boros Rózával, életéről

 

A változó valóság megismerése, megismertetése az olvasóval évtizedeken át csupán jelszóként élt, ám a pártpolitika, a cenzúra folyamatosan megakadályozott minden érdemi kísérletet irányelv és szerkesztőségi gyakorlat konfliktusának feloldásában. Mégis a Korunk 1980. 1–2. számában meghirdetett szociológiai, szociográfiai és társadalomnéprajzi pályázatra beérkezett munkák megjelenhettek az 1982-es Korunk Évkönyvben, Herédi Gusztáv szerkesztésében, Meta-morphosis Transsylvaniae cím alatt. Az újabb, 1982 februárjában kiírt Korunk-pályázat, a Sors és emlékezet mind a mennyiség, mind a minőség tekintetében ismét szép sikert hozott. Az 1984 januárjában meghirdetett eredmény első díjasként nevezte meg Kiss András nagyváradi orvost, aki Boros Róza gyantai földművesasszonnyal beszélgetett el (még 1981-ben) „életéről, a szocializmus értelmezéséről, a szülőföldhöz való ragaszkodásról, a népek közötti viszonyról”. A szerkesztőségnek a folyóirat hátsó borítóján közzétett ígérete szerint a díjazott és minden arra érdemes pályamunkát az 1985-ös évkönyvben, illetve már a lapban megjelentetnek. Sem egyikre, sem másikra nem kerülhetett sor, a cenzúra közbeszólt.

Dr. Kiss András fennmaradt magnófelvétele alapján közlünk egy részletet a hosszú beszélgetésből.

 

K.A.: Azt szeretném, hogyha elmondaná Róza néni, hogy amikor vége volt a második világháborúnak, akkor itten Gyantán hogy kezdtek neki az új életnek.

B.R.: Hát nehezen ment.

K.A.: Az elejin.

B.R.: Az elejin. De aztán ment, mingyán megalakult az Ekés Front és a Magyar Párt. Az Ekés Front, az a román párt volt, a Magyar Párt pedig a Madoszbul alakult át Magyar Párttá.

K.A.: Magyar Népi Szövetséggé.

B.R.: Majd azután. És amikor azt megcsináltunk itt Gyantán, megszerveztünk, vótunk vagy négyszáz valahány tag magyar. A Frontul Plugari vagy az Ekés Front, az Rohanyon volt, a szomszéd román faluban. Mi megcsináltuk a Magyar Népi Szövetséget, itt magunkbul választgattunk mink embert.

K.A.: Aztán körülbelül mennyien voltak a vezetőségben?

B.R.: A vezetősígbe vagy negyvenen.

K.A.: Itt Gyantán?

B.R.: Gyantán. Hát ebbül vót osztán aki, például én is, be vótam választva a megyei bizottságba, végrehajtó és ellenőrző bizottságba. Akkor Pistának is az apja, akkor Szabó Károlyné, hát nem tudom mán, nem tudok pontosan visszaemlékezni.

K.A.: És ezt egy ilyen nagy gyűlésen választották meg maguk itten?

B.R.: Igen, a kultúrházba.

K.A.: Összegyűlt a falu népe?

B.R.: Összegyűlt ott, drága. Kijöttek Nagyváradról, mindig kijött Lukácsné a Nőszövetség részéről, meg egy Szűcsné, aztán kijött Czikó Lőrinc a férfiaktól, akkor kijött Ambrus Péter, ő mint gyantai. Akkor jött nekünk egy ügyvédünk, Derzsi, avval vótam én egy reszorton.

K.A.: De most a választásról akarom…

B.R.: És így csináltuk meg a választást. Igen. És ez ment így majdnem két évig.

K.A.: És akkor hogy került be Róza néni a megyei végrehajtó bizottságba?

B.R.: Úgy drága, hogy megválasztottak. Mer kijöttek a megyéről. Szűcs Pista vót kinevezve, hogy megszervezze, menjünk le Erdelybe, nézzük meg a Petőfi sírját, meg ilyen jellegzetes dógokat, hogy ott is fejlesszük a Magyar Népi Szövetséget. De én az utósó pillanatban visszamaradtam, mert Rózsika rosszul lett, fájt a lába, Lajos bíró lett, és nem tudtam elmenni. Rózsikának a lábán azt a gépet a debreceni klinikán csinálták, és én bent laktam Nagyváradon.

K.A.: Igen.

B.R.: És Zombori Sándor ott a Körös-parton vót egy nagy orvosi műszerész, ahol a betegsegélyző van, mingyán itt avval a gyaloghíddal vizavát, az csinálta. Na és nem mehettem, sehogy se nem tudtam, és visszamaradtam. Isteni szerencse! Mer én onnan kihúztam vóna a kettőbül az egyet!

K.A.: Mér?

B.R.: Azér, mer ott meg is verekedtek.

K.A.: Kivel?

B.R.: A székelyekkel.

K.A.: Halljunk oda!

B.R.: Igen, mer ott mán olyan nagy cirkusz vót, mentek a székelyek, ezek a háromszékiek, meg a csíkiak, meg még vót egy megye, méjik is vót még? Udvarhely megyébül. Nagy szűzmáriás zászlókkal, és azt mondták, hogy ezek hazaárulók, mert a magyarok eladták Erdelyt. Ők nem akartak arról tudni. Mert miután lejött Gróza Péter Nagyváradra, Gróza Péter azt mondta, hogy igen, ez a nép azt akarja. Ez az Ambrus Péter tolmácsolt a magyaroknak, há nem kellett, mer Gróza úgy beszélt magyarul, mind én. De azér mégis, mer vótak űvéle többen hivatalosak. (Ambrus Péter?) azt mondta, hogy igen, kérjük, hogy Észak-Erdelyt csatolják vissza Romániához. Mer mán a párt alattomba dolgozott, tudja. De még nem mint kommunista párt, hanem, mint szociáldemokrata. Így szóval lépcsőzetesen ment által. Na aztán ezek a székelyek nem akarták. Úgyhogy bizon mind verekedtek, mind. Nagy baj vót, úgyhogy azt mondta Pista bácsi, sógorasszony, isteni szerencse, hogy el nem jött. Danolva mentünk, énekelve, de nem tudom, hogy jöttünk, ahányan vótunk, annyifele. Aszonta, nem tudta, hogy ki az ellensége.

K.A.: És amikor Gróza Péter Váradon volt, maga hallotta beszélni?

B.R.: Igen, ott voltam.

K.A.: Milyen megjelenésű ember volt?

B.R.: Nagyon kedves, kellemes, egy valódi úriember. Úgy jött be, hogy ott voltunk a nagyállomásnál mi, Ambrus Péter, Szűcs Jóska, Szűcs Margit, Szabják Kornél, Huszár Sándor, egy nagy busz vagy mifene vitt ki bennünket. Az Ekés Fronttul egy aradi ember üdvözölte Gróza Pétert románul.

Ki vót díszítve szépen, még akkor három lobogó vót, a piros meg a román meg a magyar nemzeti szín. Akkor még szabad vót. És akkor, kérem, jött egy gyönyörű luxus ótó, Gróza Péter felült, és egy magyar kislány meg egy olyan kis román fiú is beült. És úgy jött be Nagyváradra a nagyállomástul végig, be egészen a Brémer térig – mert ott volt feltéve a tribün.

K.A.: Tessék csak várni. Akkor, amiután az Ekés Fronttól üdvözölték, azután valaki magyarul nem üdvözölte?

B.R.: Nagyon keveset, egy pár szót, éppen egy üdvözlő szót. Mikrofonok szórták, mer rengeteg volt a nép mindkét oldalt. Aztán mink mind jöttünk utána.

K.A.: És akkor a Bémer téren?

B.R.: Itt a Brémer téren, itt mingyár a katolikus templomtól, ahogy vannak azok az ágyúk, ott volt egy nagy tribün felállítva. [Téves, a volt Szent László térről van szó.] Azok meg, akik filmeztek, ott vótak mind a villamos megállójának a tetejin. És akkor oda felmentek a tribünre. Mi mán nem mentünk fel oda, mán csak a fő-fő fejesek, például Szabják Kornél felment, meg Czikó Lőrinc, meg Czikó Nándor. Aztán a képviselőkből Szűcs Margit meg Huszár Sándor vót Árpádról. Az is mint országos képviselő.

K.A.: És tartott ott egy beszédet?

B.R.: Nagyon sokáig, majnem egy óra hosszáig. Na, mikor megérkezett, álljunk meg egy pillanatra, akkor csak ott kezet fogott mindenkivel, aztán ő lejött, a két gyerek fent maradt a tribünön, és akkor ő két kísérettel bement elébb ide a Holdas templomba. Mit mondjak, nem lehetett ott a tömegtől közlekedni, mert annyi vót a nép. A Ződfa utca, a Sas utca mind el vótak zárva, tetszik tudni. És így is majdnem egy kis zendülés vót. Vót erezd a hajam! Ezek a románok, hogy mit akartak ők, azt mondták mindig, hogy ezek ilyen ellenisták, tetszik tudni. És akkor Gróza, ahogy kijött ebbül a templombul, a másik sarkon ott van a grekokatolikus templom, és átment oda. És ahogy odament, akkor mán kiabáltak románul. És akkor, hogy hunnan, csak annyi orosz jött, Isten tudja, hunnan, híd alól, hunnan jöttek elő – piff-puff, gyerünk a banda! Nem telt bele öt perc, amikor kiáltották a mikrofonba, hogy atenţiune! Szóval mindenki menjen vissza, nincs semmi baj. Ennyi vót a zendülés. Szóval azt mondták, hogy valami felelőtlen egyének vótak, de románok. Ilyen régi vasgárdisták, de nem valami leszármazottjik vótak.

K.A.: Biztosan nem akarták, hogy Gróza beszéljen a néphez.

B.R.: Magyarul. Azér zavarodtak meg. Olyan szépen beszélt az magyarul, mint mi. Erre aztán felelt oszt Ambrus Péter, és akkor azt mondta: Ezek után kéri Észak-Erdelynek a visszacsatolását Romániához. Úgyhogy Pirkának a nagyapja, nagy magyar vót, és még meg is támadta Ambrust, hogy eladtátok Erdelyt. Ambrus azt mondta: nem adtuk el, bátyám, maga ehhez nagyon kicsiny. Ennek így kellett eljönni, ez így érett meg.

K.A.: Ha emlékezne körülbelül, hogy mit mondott Gróza Péter a magyaroknak.

B.R.: A magyarokna, drága, azt mondta, hogy kérem, ha kedves annak a románnak az ő halottja, nyugodtan menjen által, nincs határ, nincs arról szó se, menjen által, joga van neki megsiratni magyar földön az ő halottját, viszont annak a magyarnak is joga van, jöjjön ide Romániába megsiratni az ő halottját, ha ide van eltemetve. Azér harcolunk, hogy egy olyan szabad ország legyen, mint Amerikába van, tetszik tudni, hogy ne legyenek határok. Szóval ű ezt mondta.

K.A.: Arról beszélt valamit, hogy mindenki a saját nyelvén szóljon, tanuljon?

B.R.: Hogyne, ajaj. Iskolát az anyanyelvin mindenkinek. Hát akkor szabad is vót. Beszílhetett mindenki, ahogy akart. Nagyon-nagyon szépen beszílt. Jó sokáig. Csak tudom, hogy rettenetes éljenzést kapott. De én végig nem maradtam, mer ahogy ez a futás megtörtént, mingyár odajött a férjem, és mondta nekem, hogy ha csak tehetem, lógjak el. Mer ez a Billencs, aki itt megalakította a kollektivát, a férjem testvírinek vót a fia, és annak akkor nap operálták meg a fiát. Itt a Sall Ferenc utcán, ugye úgy híják, ahol a katonakórház van. Én odamentem, az öreg Munkácsi Sámuel adott nekem egy levelet, és korlátlanul beengedtek. Egy Hasas nevű volt a főorvos. A nagyapja itt vót Mocsár-Gyantán vasutas, aztán ismerte Gyantát. Bözsiéknél nagyon sokat kovártélyozott, az én testvéremnél.

K.A.: Azt akarom én most kérdezni, hogy mint a Magyar Népi Szövetség megyei végrehajtó bizottságának a tagja…

B.R.: Nagyon keveset domináltunk.

K.A.: Na ,de várjunk egy kicsit, ott azért csak megismerkedett egynehány vezetővel.

B.R.: Nem volt itt lenn csak ez a három.

K.A.: Na, hát ez a három. Kik voltak ezek?

B.R.: Gurkó Gyárfás, Balogh Edgárd és ennek a Czikó Lőrincnek a bátyja, Nándor. Ezekre emlékszek pontosan.

K.A.: Milyen ember benyomását tette Róza nénire ez a Kurkó Gyárfás?

B.R.: Az egy úriember vót. Az egy végtelen kedves ember vót. Én meg is kerestem Kolozsváron a kórházban.

K.A.: Mikor?

B.R.: Ugyanabba az évbe. Rózsikával mentünk le a klinikára. Beteg volt, és fenn feküdt az ortopédián, valami karambolon kapott valamit. Én megmondom úgy, ahogy van, annyira meg vótam lepve, hogy nem tudtam szóhoz jutni. Ott találkoztam egy diakonisszával, aki kisházi származású vót. Az ortopédia kaput vót. De ahogy jövünk az állomásrul, így jobbról van egy kis kórház, egy ilyen diakonissza kórház, a református templomhoz közel, annak is a fele le vót rombolva, de a másik felibe működött az ortopédia. Úgyhogy akkor vótam én nála. Ez a diakonissza mondta meg nekem, hogy ű ott van. És én mondtam néki, hogy jaj, úgy szeretnék véle beszélni.

K.A.: És beszélt vele?

B.R.: Beszéltem, de csak a betegségről, semmi másról. Nagyon kedves vót, de ő nem emlékezett énrám. Azt mondta: Nézze, testvérnő (mer mindenki így szólított, testvérnő), nem jut az eszembe, az egész országból nem juthat eszembe. Tudom, hogy voltam Nagyváradon, boldog vagyok, hogy belínyesi ismerős jött ide. De például Szabják Kornélra emlékezett. Hát mégis egy református pap.

K.A.: Tudott az emberek nyelvén beszélni Kurkó Gyárfás?

B.R.: Ez igen. Nem úgy, mint Balogh Edgárd. Ű nagyon nyers vót. Dacára, hogy író. Nyers ember vót, ujujuj, tudja, milyen, olyan vad, olyan vad, rettenetes.

K.A.: Hát miért, miket mondott?

B.R.: Hát például amikor én nem mentem be a százasba, nagyon csúnyán kiábált rám, azt mondta, hogy hazaáruló akarok lenni?

K.A.: Milyen százasba?

B.R.: Ahogy ott bennünket beválasztottak, egy százas intézőbizottságba, ott a megyénél, menni kellett Temesvárra. Vótunk ott vagy háromszázan. Ezekbűl választottak. Mindig a Magyar Népi Szövetségnek a nagy kultúrtermébe, ott tele vótunk. Na majd jött a százas intézőbizottság, csináltak megint egy gyűlést, mer nem híttak be minden fittyre bennünket, és akkor le kellett vóna menni Temesvárra. Gyantán vótak többen, akik a baloldal fele orientálódtak, mint ez az Ambrus Péter, meg Szűcs Jóska, meg tudná a fittyfene még hányat. Tudja, minálunk legtöbb vagyonja az Orbánné apjának, 25 hold fődje vót. Nem vót itt százholdas egy se. Tudja, mi azt mondtunk, hogy nem hogy tűlünk elvegyenek, hanem még mi kapunk. Úgyhogy én a százas intézőbizottságba nem mentem el bizonyos okoknál fogva, és akkor énrám nagyon csúnyán rám kiabált, és azt én sose felejtem el.

K.A.: Nem akarta, hogy Róza néni is belépjen valamilyen pártba?

B.R.: Nem drága. Hát, hogyha én már be vótam választva, ez azt jelentette, hogy nekem ott a helyem. Ez vót a jelszó, hogy aki van velem, az van mellettem, aki nincs velem, az van ellenem.

K.A.: Ez volt a jelszó.

B.R.: E vót a jelszó, drága. Mer akkor, amikor itt ötszáz egynehány tagja vót a Magyar Népinek, akkor alattomba, föld alattin, már akkor vót tizennégy vagy húsz vérbeli kommunista. Akiket nem tudtunk mink. De például ezt az Ambrust tudtam, mer hozott ide Szikrát nekem. Úgyhogy itt nem volt felekezeti iskola, itt állami iskola lett, mer annyira világosították a nípet. Hát nem vót itt se földesúr, nem is vót itt uraság, csak Kisházán meg Hollódon, az román vót.

K.A.: Akkor álljunk meg egy kicsit. Hogyha Róza nénit beválasztották a százas intéző bizottságba, akkor ez azt jelentette, hogy…

B.R.: Nem lett vóna szabad visszalépni. A Magyar Népi  Szövetség megszűnt, lassan tételenként, tudja, olyan semmivé lett, úgy elmosódott. Azt mondták, hogy a férgesit átejtették a rostán, a férgese kihullott. Na de én az utolsó pillanatban, én megmondom, egy kicsit kétoldalúan játszottam. Szerettem, hogy itthon is legyek, hát Rózsika feküdt, nem tudott járni, csak két mankóval, az uram bíró vót, gazdálkodtunk. Kicsi vót nekünk a földünk, de az rettenetesen termett.

K.A.: És mégis, hogy szidta össze ez a Balogh Edgár Róza nénit?

B.R.: Az úgy vót, hogy én mondtam Munkácsi Samu bácsinak, hogy nagy bajom van. Mi a baj, fiam? Nézze én itt magával diszkréten nem beszélhetek, hanem jöjjön a kulisszák mellé, és ott maga nekem megmondja, de gyorsan és röviden. És megmondtam, hogy nézze, én sírva hadtam otthun a gyereket, mit tudjak csinálni, ha odaleszek négy nap vagy öt nap. Aszonta, fiam, itt van Balogh Edgárd, én már ebbe nem dönthetek. Ha ő elengedi, akkor jó, itt már visszalépni nem lehet. Azt mondtam, jelentsen be neki, lesz, ami lesz, gondoltam, nem ördög. Tudja, olyan rámenős vótam fiatalkoromban.

K.A.: Nem volt maga gyáva asszony sose.

B.R.: Nem, nem. Hát, most már semmi, zéró vagyok már. És bejelentett, és akkor fogadott. Sok szoba vót ott, nem tudom, járt ott valamikor a doktor úr?

K.A.: Jártam.

B.R.: Én már jártam azelőtt mint református ott, Sulyok Istvánnál, valami zsoltár-ügybe. És kopogok. Szabadság, testvér. Ott mindenki pertu vót. Na, aszonta, ülj le, és mondd el a panaszodat. Aszmontam, rövid leszek, testvér. Nagy bajom van. Mér, hát mi a bajod? Az, hogy én nem megyek Temesvárra. Mi az, hogy nem mísz Temesvárra!? Nem megyek Temesvárra. Nem engedte, hogy még szóhoz se jussak. Hát én nem így kellett vóna mondjam, hanem, ugyi, meg kellett vóna kérjem. Megmondtam, hogy két gyerekem vót, most három éve temettem egy huszonegy évest, most ez az egy van, de ezt nem hagyhatom. De már akkor mondtam el, mikor már jól rám kiabált. Ne úgy tessék gondolni, hogy lemarházott az engem. Ne tessék azt gondolni, csak azt mondta, hogy: hát hazaáruló akarsz te lenni? Hát mi lenne itt, mi lesz evvel a néppel, hogyha visszalépünk? Nem szabad visszalépni. Ez egy folyamat, ezt megállítni nem lehet. Nekem mind a két gyerekem tiszta románul tanult, de azér azok mégis megtanultak magyarul is. Úgyhogy Rózsika ír magyarul, lehet, hogy nem olyan helyesen, lehet, hogy megkritizálná Deme vagy Döme László a tévében, de leírja. Vót itt egy Roşca nevezetű tanító, egy született regáti, és amér az én nagyobbik lányom, aki legelső volt az abszolválásba, ő nyerte meg 9,90-esre, tizenhároman vótak, és ő vót egyedül magyar, és ő nyerte meg – ötszázszor le kellett írja, hogy a hó románul nem neau, hanem zapad, mer azt mondta, hogy neau. Hát itt úgy mondták a románok régen, neau. És ötszázszor le kellett írja. Hát úgy tanították. És aztán mink ez ellen harcoltunk. Legyen magyar tanító, mivel Gróza Péter nekünk megadta a jogot. Úgyhogy meg is jött, hoztunk ide tanítót. Nagy Mihályt, Kovács Idát, Varró Jenőt, Kőrösi Sanyit Szalontáról. Az állam még nem tudott fizetést adni, mer még nem vót jogerős. Én ezt a Kőrösi Sanyit, aki él ma is, én itt tartottam egy évig koszton, kovártélyon, egy banit nem fizetett.

K.A.: Tehát így hozták ide a tanítókat saját maguk…

B.R.: Költségiből. Összehívtunk minden gyerekes szülőt, és gyűjtöttünk a tanítóknak. Vótak, akik pénzt nem tudtak adni, hanem terményt.

K.A.: Szóval álljunk csak meg egy kicsit. Lehet, hogy Balogh Edgár azért haragudott meg akkor, mert mi lett volna, ha mindenki meghátrál, és nem harcol tovább a jogokért.

B.R.: Nem volt szabad nekem innen kilépni, hanem én egyenesen megszabtam magamnak, hogy hát én nem megyek.

K.A.: Na azért volt akkor olyan kemény Balogh Edgár.

B.R.: Nagyon kemény, de ne felejtsünk el, olvastam több könyvit, a könyvibe is olyan éles. Olyan erős akaratú, amit elgondol, úgy megírja.

K.A.: Igen, kemény ember volt világ életében.

B.R.: Kemény ember, olyan szigorú. Nem megalkuvó ember. Úgyhogy nevettek mindig rajtam, mer aszontam, nagyon csúnya ember. Kiállt, így ni, két foga. Én se vótam szíp, de ű se vót szíp. Még csúnyább vót, mint én, falusi létemre.

Aztán ez az író, aki Pista bácsinak küldött egy könyvet, máma híres író az. Nem jut eszembe, de vót itt, de olyan gyenge helyzetbe vót az. Jaj Istenem, könyve jelent meg annak sok, és nem jut eszembe a neve, annyit gondolkozok rajta.

K.A.: Hova valósi ember volt?

B.R.: Erdelybül.

K.A.: És kinek küldött könyvet?

B.R.: Pista bácsinak, Szűcs Pistának az apjának. Mer ott hált űnála.

K.A.: Ki lehetett ez, nem tudja visszaidézni?

B.R.: Hát csak mán ha Pista hazajön, délután megmondja. [Dr. Kós Károly néprajztudósunkról van szó, aki a Feket-Körös menti szűcsmesterséget tanulmányozta Gyantán.] Pistának küldött egy ilyen nagy könyvet, le is van benne víve az öreg, ahogy a szűcs-mestersíget csinálja [a könyv a Tájak, falvak, hagyományok]. De mán nem mondom meg, hogy híjják, ha megölnek se. Hallott ilyet, nevessen ki, hogy ami nagyon régen, gyerekkoromba történt, azok majdnem mind eszembe jutnak, ami a múlt héten, nem jut eszembe, ha megölnek se.