Február 2007
Arcok, évek


  Hát tanulj dalt a zengő zivatartól (vers)
  Lászlóffy Aladár

  A Korunk kapui
  Kántor Lajos

  Szerkesztők visszanéznek
  (Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente)

  Songs of Passage (vers)
  Visky András

  Egy arisztokrata Athénban
  Rigán Lóránd

  Olvasónapló
  Horváth Andor

  Timon a Solveig-házban
  Poszler György

  Hagyomány és modernitás konfliktusa
  Bányai János

  Személyes ügyek (vers)
  Csiki László

  Egy örökség kínálata
  Pomogáts Béla

  A sötétség kritikája
  Egyed Péter

  Bretterről, Kolozsvárról
  Vajda Mihály

  Beszélgetés Boros Rózával, életéről
  Kiss András

  Egy könyv genezise
  Ritoók János

  A kultúrember és a politikai tett
  Ştefan Borbély

  A meghajlás művészete, Őszelő, Mikor a házban megbetegedett, Aeneas sakkozik (Generátor – versek)
  Horváth Előd Benjámin

  Ötvenhatos konferencia Párizsban (Európai Napló)
  Gömöri György


Toll
  Arcok, évek
  Sebestyén László


Tájoló
  Ötven évvel ezelőtt hunyt el Cs. Sebestyén László
  Mód László


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái néhány korabeli emlékíró szemével
  Kovács Kiss Gyöngy

  Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban
  Cseke Péter

  A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936)
  Horváth Sz. Ferenc


Világablak
  Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk
  László Ferenc


Mű és világa
  A személyi szabadság
  Adrian Marino

  Egy mondat Baránszkyról
  Cselényi László


Közelkép
  Megoldáskeresés elvi kompromisszumok nélkül
  Péntek Imre


Levelestár
  Szász János levelei Gáll Ernőnek
  


Téka
  Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó)
  Demény Péter

  Álmok vendégsége
  Balázs Imre József

  A múlt tabuiról, közérthetően
  Murádin János Kristóf

  Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések
  Bakcsi Botond

  Dokumentum a költő és költészettanár Csokonairól
  Keszeg Anna

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A civilségről
  S. L.

  Az elsikkaszthatatlan spanyolviaszról
  R. L.

  Prózai látlelet
  Ferencz Enikő

  Tükrök által
  Szabó Annamária


Lépcső/ház
  Évfordulón
  



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Vajda Mihály

Bretterről, Kolozsvárról

 

Válasz Egyed Péter kérdéseire

 

Életemben először 1972-ben voltam Kolozsvárt. A Heller–Fehér meg a Márkus házaspárral együtt. Ekkor ismerkedtünk meg Bretter Gyurival is, aki meghívott bennünket Csíkszeredába, ahol ő és családja valami nagynéninél nyaraltak. A csíkszeredai napok során ismertem meg igazán és szerettem meg Gyurit, aki legfőképpen abban különbözött az egyéb megismert kolozsváriaktól, hogy nem az állapotokon nyafogott, hanem próbálta a maga módján megismerni a világot. Iróniáját, humorát, distanciáltságát becsültem a legtöbbre; de ő egyszerűen szeretetre méltó volt, s hogy valakit miért lehet vagy éppen muszáj szeretni, azt, mint jól tudjuk, nem lehet megmagyarázni. Jó volt együtt lenni vele. De sajnos ez az 1972-es erdélyi utazás volt az utolsó, egyetlen felhőtlen együttlétünk. Nem, tévedek. 1973-ban még meglátogattuk Kolozsvárt, együtt múlattuk az időt itt-ott meg a Malomárok melletti lakásában is. 1974-ben volt azután, hogy a klinikán kellett meglátogatni – kobaltágyúzták akkor szegényt. Ezután mindig csak (de már nem sokszor) kórházban láttam, Budapesten, a tüdőszanatóriumban. 1974 és 1977 között ugyanis nem volt útlevelem. Ő is, én is tudtuk, hogy nincs remény. De nem erről beszéltünk, hanem a világról.

Amikor 1977 végén meghalt, én már Brémában tanítottam. Valószínűleg 1977 nyarán láttam utoljára.

Brémai tartózkodásom során, ha jól emlékszem, egyszer voltam aztán Kolozsvárt, s 1980 után, ahogy hazatértem Brémából, talán még háromszor. Nem tudok róla, hogy kitiltottak volna Romániából, bár nem egészen valószínűtlen: itt-ott nyilatkoztam az ottani állapotokról, különösen Németországban, ahol Ceauşescut állítólagos szovjetellenessége okán nagyra tartották. Hogy miért nem kísérleteztem 1982 után az odautazással? Talán azért, mert az volt az érzésem, hogy nem tudok szót érteni azokkal, akiket ott szeretek és becsülök. Mert az emberek egyre kevésbé értettek bennünket, ellenzékieket. Mi a fene bajunk van? Azon a remek Magyarországon! S én szégyelltem ezerszer és ezerszer elismételni: tudom, öreg, hogy nektek ezerszer rosszabb. S nemcsak azért, mert a romániai közállapotok, a romániai mindennapok sokkal elviselhetetlenebbek a magyarországiaknál, hanem ráadásul még az utált kisebbséghez is tartoztok. Ennek ellenére: a Ti helyzeteteken is csak az segíthet, ha eltűnik a kommunista totalitarizmus – mindenestül. Nálatok is, nálunk is. Így azután akkor voltam legközelebb Nálatok, amikor a debreceni tanszék küldöttsége meglátogatta a kolozsvári tanszéket. Amikor már Kolozsvárt is fel lehetett szállni a buszra-villamosra, amikor ott is lehetett kaját kapni a boltokban, s megint remek pacallevest zabálhattam a vendéglőkben. Amikor már csak egyetlen szubsztanciális különbség maradt meg közöttünk. Hogy én mint magyar (jóllehet nem mindenki szeretné tudomásul venni, hogy az vagyok, nem pedig büdös zsidó, ami persze szintén vagyok, ha tán nem is büdös) a többséghez, Ti mint magyarok a nemszeretem kisebbséghez tartoztok, méghozzá egy olyan városban, amely valaha a magyar kultúra egyik fontos központja volt. Ezekről a dolgokról már tudunk beszélgetni, újabban a román kollégákkal is. Talán ez tette lehetővé, hogy sikerüljön átbokszolnod díszdoktorságomat. Mert nagy bajok ugyan vannak, de totális rendszer nincsen többé.

Elnézést, hogy kérdéseidre végül is egy miniesszével válaszoltam. Így sikerült. Talán mert rossz volt a lelkem, hogy 1982 és 1993 között meg sem próbáltam Kolozsvárra látogatni.