Február 2007
Arcok, évek


  Hát tanulj dalt a zengő zivatartól (vers)
  Lászlóffy Aladár

  A Korunk kapui
  Kántor Lajos

  Szerkesztők visszanéznek
  (Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente)

  Songs of Passage (vers)
  Visky András

  Egy arisztokrata Athénban
  Rigán Lóránd

  Olvasónapló
  Horváth Andor

  Timon a Solveig-házban
  Poszler György

  Hagyomány és modernitás konfliktusa
  Bányai János

  Személyes ügyek (vers)
  Csiki László

  Egy örökség kínálata
  Pomogáts Béla

  A sötétség kritikája
  Egyed Péter

  Bretterről, Kolozsvárról
  Vajda Mihály

  Beszélgetés Boros Rózával, életéről
  Kiss András

  Egy könyv genezise
  Ritoók János

  A kultúrember és a politikai tett
  Ştefan Borbély

  A meghajlás művészete, Őszelő, Mikor a házban megbetegedett, Aeneas sakkozik (Generátor – versek)
  Horváth Előd Benjámin

  Ötvenhatos konferencia Párizsban (Európai Napló)
  Gömöri György


Toll
  Arcok, évek
  Sebestyén László


Tájoló
  Ötven évvel ezelőtt hunyt el Cs. Sebestyén László
  Mód László


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái néhány korabeli emlékíró szemével
  Kovács Kiss Gyöngy

  Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban
  Cseke Péter

  A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936)
  Horváth Sz. Ferenc


Világablak
  Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk
  László Ferenc


Mű és világa
  A személyi szabadság
  Adrian Marino

  Egy mondat Baránszkyról
  Cselényi László


Közelkép
  Megoldáskeresés elvi kompromisszumok nélkül
  Péntek Imre


Levelestár
  Szász János levelei Gáll Ernőnek
  


Téka
  Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó)
  Demény Péter

  Álmok vendégsége
  Balázs Imre József

  A múlt tabuiról, közérthetően
  Murádin János Kristóf

  Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések
  Bakcsi Botond

  Dokumentum a költő és költészettanár Csokonairól
  Keszeg Anna

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A civilségről
  S. L.

  Az elsikkaszthatatlan spanyolviaszról
  R. L.

  Prózai látlelet
  Ferencz Enikő

  Tükrök által
  Szabó Annamária


Lépcső/ház
  Évfordulón
  



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Horváth Andor

Olvasónapló

 

A vakációzás öröme még otthon, azzal kezdődik, hogy az ember könyveket válogat: ezek lesznek a nyári olvasmányok. Rendszerint sokat viszek magammal. Sikerül-e őket elolvasnom? Ez a nyár csendesnek ígérkezik.

 

Pascal. A Gondolatok vékony füzetnyi francia válogatása.1 Azért viszem magammal, hogy néha belenézzek. A klasszikus szöveg ízlelgetése.

„Condition de l’homme: inconstance, ennui, inquiétude.” „Az emberi mivolt: állhatatlanság, unalom, nyugtalanság.” Nincs elviselhetetlenebb az ember számára, mondja, mint a teljes nyugalom, vagyis amikor híjával van a szenvedélynek, az ügyködésnek (affaire), a szórakozásnak, az igyekezetnek (application).

Igaz-e, amit mond? Ha így lenne, rosszul kellene éreznem magam falusi magányomban, hiszen híjával vagyok mindezeknek. Vagyis nincs semmi, ami kívülről lefoglalna, mozgatna, ösztönözne. Mégsem érzem magam rosszul.

Pascal tudja, miért mondja. Az ő embere belül üres, és ha nincs része szórakozásban, ami mindig kívülről jövő inger, akkor elhatalmasodik rajta ez az üresség (néant, abandon, insuffisance, dépendance, impuissance). Híres példája az apáról, aki nemrég elvesztett fiát siratja, de mindjárt megfeledkezik fájdalmáról, ha vadászni megy, és azt lesi, hol bukkan fel a vadkan. A királyokat és a főurakat – érvel – azért tartják irigylésre méltóknak, mivel valaki szüntelenül gondoskodik szórakoztatásukról.2

A pascali „unalom” esendőségünk bizonysága. Rendszerében az a szerepe, hogy rávezessen: az ember nem elégséges önmagának, tartalomhoz csak kívülről juthat, a kérdés csupán az, hogy beéri-e a silány világi „szórakozással” – és ebben az értelemben minden szórakozás: nemcsak a szerencsejáték, a tánc és a vadászat, hanem a háború, az üzlet és  a tudomány is – vagy felismeri, hogy léte egészen más tartalomra méltó.

Pascal nem abban látja a veszélyt, hogy az ember cselekvő lény, hogy tettei okozzák a rosszat, hanem az a bajok forrása, hogy csak a semmittevés és a szórakozás között tud választani.

Kortársaihoz, a moralistákhoz hasonlóan (La Rochefoucauld, La Bruyère) Pascal is az „urak” emberképében gondolkodik, elvégre a semmittevés okozta unalom nem sújtja egyetemesen az emberiséget, ahogyan a hiúság és az egoizmus sem oszlik el egyenletesen a társadalomban.

Ami pedig a továbbiakat illeti: az újkor az időgazdálkodás olyan, kényszerítő erejű technikáit hozta létre, amelyek az emberi életet mindenestül „szórakozássá” változtatták a szó pascali értelmében.

 

Giambattista Vico: Vie de Giambattista Vico écrite par lui-même (G. V. élete, ahogyan ő maga megírta). A Scienzia Nuova (Az új tudomány) „tette meg az első lépést a történelemfilozófia felé” (Löwith).3 Módszerének lényege: mivel a valóságos tudás az okok ismerete, az ember csak azt tudhatja igaz módon, amit maga hoz létre. A fizikai kozmosz Isten műve, ezért tökéletes megismerése az ember számára lehetetlen. A matematikai fikciók világában azonban az ember hozzáférhet hasonló tudáshoz, mivel a matematika tárgyait ő maga konstruálja. Ugyanez áll bizonyos mértékben a történelemre is, amely szintén emberek alkotása. Az emberi történelem az isteni Gondviselés felügyelete alatt áll, de ez a gondviselés nála olyannyira beépül a történelembe, annyira „természetivé, világivá és történelmivé vált, mintha nem is léteznék”.4 Vico azáltal jutott el a történetírás tárgyának modern eszméjéhez, hogy olyan folyamatként szemléli a történelmet, amelyben „az emberek fölépítik a nyelv, a szokás, a jog, a kormányzás stb. rendszereit” (Collingwood).5 Ennélfogva a történelem nem más, mint az emberi társadalmak keletkezésének és alakulásának története, „emberi terv” megvalósulása, amelyben maga az ember alakítja a teremtő szerepét.

Életírása feltehetően Leibniz egy levelének közvetett hatására született, amelyben a filozófus egyebek között arról beszélt, hogy szeretné, ha „a szerzők előadnák felfedezéseik történetét, a haladás módját, amely azokhoz elvezette őket”.6 Ez a gondolat adta egy olasz irodalmárnak az ötletet, hogy jeles kortársaival megírassa szellemi pályájuk történetét. Vico 1723-ban készült el pályaképével, de az végül 1728-ban jelent meg, Az új tudomány születésére vonatkozó résszel kiegészítve.

A könyv műfajt teremt. A Vallomások Rousseau-ja még több évtizednyi távolságra van, az antikvitás hagyománya pedig nem kedvez az életrajz műfajának. A szöveg első mondata azt jelzi, hogy a szerző szándékosan távolítani igyekszik a tárgyat személyétől: „Il signor Giambattista Vico egli e nato in Napoli l’anno 1670.” Nemcsak harmadik személyben ír saját magáról, de a név után, egészen szokatlan módon, meg is ismétli a harmadik személyű névmást. 

Időrendi sorrendben ismerteti művei születését, összegzi mindegyik alapgondolatát és érveit. Az új tudományról szólva kifejti, hogy „olyan új kritikai eljárásnak köszönheti felfedezését, amely lehetővé teszi a nemzetek alapítóira vonatkozó igazság felismerését”.7 Felidézi a művéről írott első méltatásokat, mindent összevetve az olvasónak mégis az az érzése, hogy sem ő maga, sem kortársai nem voltak teljesen tudatában Az új tudomány valódi jelentőségének.

A nápolyi egyetem tanáraként Vico rendszeresen évnyitó előadásokban is kifejtette kutatásai eredményét. 1732-ben De mente heroica címmel értekezett arról, hogy az isteni eredetű emberi szellem a doktrína és a tudás révén halad előre a maga útján. Ha elfogadjuk a filozófusok ítéletét – mondja –, mely szerint hősnek azt kell tartanunk, aki fenséges dolgokra törekszik, akkor azt látjuk, hogy „az isteni, végtelen és örök dolgokban örömét lelő emberi szellem sem teheti meg, hogy ne fenséges dolgokon elmélkedjék, ne nagy dolgokkal próbálkozzék, és ne kiválóakat valósítson meg” (a latin eredetiben: non agitare sublimia, non conari grandia, non efficere egregia). Ami azt jelenti, hogy az emberi szellem maga is heroikus, mégpedig azért, mert cselekvő. Saját kutatásaira is az agitare szót alkalmazza, s bár első igazságként azt ajánlja a meditáció tárgyául, hogy „a tudás kezdete az istenfélelem” (initium sapientiae est timor Domini), gondolatmenete új egységet teremt a kegyesség és a heroizmus fogalma, a cselekvő és a szemlélődő élet eszménye között.8

 

„Napjaink legmélyebb és legszuverénebb szellemének tartom őt” – írta Pilinszky János századunk egyik neves francia írónőjéről, Simone Weilről. 1963-ban megvásárolta Párizsban egyik könyvét, a következő évben kezdte olvasni, és valójában Weil kedvéért tanult meg franciául. A szellem Jeanne d’Arcját, „az intellektus Szent Johannáját” látta benne, ezért örvendett, amikor a következő sorokra lelt egyik írásában: „Szent Johanna pásztorlány volt. Kár, hogy Isten katonája vált belőle. Istennek nincs szüksége katonákra. Johanna a máglyán pásztorlányként égett el.” És Pilinszky így folytatja: „Micsoda öröm volt számomra, hogy Simone Weil ismét fölényesen fölülmúlt, mintegy válaszolva felhőnyi kételyemre, módosításomra, egyszerre igazítva ki engem és – persze – Ciorant is.” Cioran ugyanis egy vele folytatott beszélgetés során mintegy kétségbe vonta Weil szentségét, amikor így nyilatkozott róla: „Figyelje meg, a nagy szentek olykor a mulyaságig megszelídítik, mintegy földelik (mint például Dosztojevszkij Idiótája) rettenetes energiájukat, míg Weil mindig ellenállhatatlanul vakító. Élt benne egy csipetnyi demagógia. Metafizikai síkon ezért sikerült megsemmisítenie Hitlert is.”9

A magyar olvasó az Ami személyes és ami szent című válogatásból a vallásos tárgyú szövegek íróját, a misztikus elmélkedések szerzőjét ismerheti meg. A kép hiteles, de erősen töredékes. Az Oeuvres című francia válogatás, amelyet vakációm napjaiban forgatok, a maga közel ezerháromszáz oldalával messze nem a teljes életmű, de annak minden részéről átfogó képet nyújt.10 Tizenegy fejezete rendre bemutatja ifjúkori írásait, „a (fizikai) munka világában” szerzett tapasztalatait, a totalitarizmusokkal való szembenézés, a spanyol polgárháború, az antikolonializmus szövegeit, az erő és a háború kapcsán született nagy esszéket, görög tárgyú dolgozatait, a vallási élmény tanúbizonyságait, az „antijudaizmus” címszava alá gyűjtött leveleket, a magyarra „begyökerezettség”-nek fordított, nagy ívű filozófiai tanulmányt (L’Enracinement), végül utolsó leveleit. Gazdag életmű, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy mindössze harmincnégy évet élt (1909–1943).

A magyar kötethez hasonlóan a francia válogatás végén is kortársak méltató szövegei olvashatók. Raymond Aron felidézi egyik találkozásukat a Luxembourg-kertben: „Sanghajban sztrájkolnak, és a katonák a munkások közé lőttek” – mondta Simone Weil, Aron pedig így kommentálja: „...alighanem a szentség vonzásában él. A világ minden szenvedését magunkra vállalni – ennek csakis a hívő, pontosabban a keresztény számára van értelme.” Georges Bataille arról ír, hogy kevesen ragadták meg annyira érdeklődését, mint ez a feketébe öltözött, éles eszű, Don Quijote-szerű lény, aki bátran ostromolja a lehetetlent. Az összeállításban olvashatók Ciorannak az írónővel kapcsolatos naplórészletei is. Sartre és Bataille nemzedékéből az egyedüli, mondja, aki érdekelte. Nagyszerű nő volt, kivételesen gőgös, miközben őszintén szerénynek hitte magát. Az egyik feljegyzésben Cioran a Pilinszkyvel folytatott beszélgetésre reflektál. (Sajnos a magyar költő nevét helytelenül írja, és ezen a kötet szerkesztője sem akad fenn, hogy kijavítsa.)

„Hosszas beszélgetés tegnap este egy magyar költővel (Pildusky) Simone Weilről, akit ő szentnek tart. Elmondom neki, hogy szintén csodálom, ám nem volt szent, túl sok volt benne abból a szenvedélyből és abból a türelmetlenségből, amelyet gyűlölt az Ótestamentumban, ahonnan előlépett, és amelyre megvetése ellenére is hasonlít. Női Ezékiel vagy Izsák. A hit nélkül, a vele járó, tőle nyert tartalékok nélkül féktelen becsvágy hajtotta volna. Ami belőle előtör, az saját nézőpontjának mindenáron való elfogadtatása, akár a partner kényszerítése árán is. Annyi energia, akarat, ádáz szívósság volt benne, mondtam még a magyar költőnek, mint akár egy Hitlerben... Az én költőm erre nagy szemeket meresztett, kitartóan nézett, mintha megvilágosodás érte volna. Meglepetésemre így szólt: »Igaza van.«”11

A kétféleképpen rögzített emlék felkavaró. Mintha Pilinszky nem azt hallotta volna, mintha Cioran nem azt mondta volna. Eldönthetetlen.

Anélkül, hogy az egész kötetet elolvastam volna, a Weil-szövegekből három erős élménnyel gazdagodtam. Az első társadalmi érzékenysége. A polgári családban született „úrilány” beállt üzemi munkásnak, hogy megismerje a kétkezi dolgozók világát. A munkás elidegenedéséről írott szövegekben érezni – jó és rossz értelemben egyaránt – a marxi elmélet hatását. Átélte és továbbgondolta ezt az elméletet, hitt abban, hogy a létező viszonyokba nem kell beletörődni, és megértette, hogy a politikai küzdelem igazi tétje az emberi méltóság az ipari civilizáció világában. Szüntelenül bírálja is a marxizmust, elmarasztalja doktriner jellegéért, ám a jövőre vonatkozó terveiben, programjaiban maga sem tudja elkerülni az utópiát.

A második erős élmény a totalitarizmus kritikája. Írásai mindenekelőtt cáfolják azt a tévhitet, hogy a harmincas években, illetve a második világháború  évei alatt a baloldal nem tudott volna arról, hogy a szovjet rendszerrel bajok vannak, hogy a kommunizmus épp lényegét érintően kudarcot vall. A legfőbb érték az egyén, nem pedig a közösség – írta 1933-ban! –, ezért valamely társadalmi terv sikerének sem lehet más mércéje. „A társadalom alárendelése az egyénnek, ez a valódi demokrácia meghatározása – a szocializmusé is. Ám hogyan lehet úrrá lenni egy vak hatalmon, miközben az, ahogyan  Marx nagyszerűen szavakba foglalta, birtokolja azon szellemi és anyagi erőket, amelyek szörnyűséges szerkezetté állnak össze? Erre a kérdésre hiába keressük a választ a marxista irodalomban.” Nézeteiért maga Trockij méltatta arra, hogy vitába szálljon vele, liberalizmusba oltott anarchizmust emlegetve, és persze reakciós kispolgári előítéleteket is.12 Jól látta, hogy a totalitarizmus nem a modern társadalom elfajzása, hanem egyik, magától adódó kifutási lehetősége, minthogy e társadalommal együtt jár a szellemi és a technológiai potenciál eddig sohasem tapasztalt összpontosulása. (Ez összecseng Claude Lefort későbbi totalitarizmus-értelmezésével.) Azt gondolta, hogy ez a folyamat káoszhoz és a kapitalista rend széthullásához vezet, amiben tévedett. Jól látta azonban azt a kettős tendenciát, amely a két világháború közötti években végbement: „...egyrészt az a tény, hogy az állam hallatlan gyorsasággal mindinkább a gazdasági és a társadalmi élet központjává lesz, másrészt pedig az, hogy a gazdasági szférát alárendelik a katonainak.”13

A hitleri rendszer lényegét a „birodalmi gondolat”-ban látta, ennek eredetét pedig a Római Birodalomig vezette vissza. Talán ez az írása fejezi ki a leghatározottabban történelemfilozófiai kritikájának radikalizmusát. Irodalmuk és kultúrájuk nagyfokú folytonossága ellenére Simone Weil azért lát éles különbséget a görög és a római világ között, mert az utóbbi birodalommá változott, márpedig a birodalmak természetüknél fogva embertelenek. Értelmezése szerint a római modell az egész európai fejlődésre rányomta káros bélyegét:

„Róma erőszakkal elsöpörte a Földközi-tenger medencéjének kultúráit, az egy görög kultúra kivételével, amelyet háttérbe szorított, és egy szinte teljes egészében a propagandának és az uralkodásra törő akaratnak alárendelt kultúrával helyettesített.” Eltorzult az igazság és a jog szelleme, annál is inkább, hogy a középkor ezt a római örökséget vette át. A kereszténység ellensúlyozhatta volna ennek az örökségnek a hatását, csakhogy egy idő után már elválaszthatatlan volt a római kultúrától. Emellett a kereszténység olyan szellemi hagyatéknak is örököse, amelyben szintén fellelhető a kegyetlenség, az uralomvágy, a legyőzött ellenség megvetése. (Ezt a szemléletet nevezik Weil antijudaizmusának.) „Kettős történelmi véletlen hatására a héber és a római hagyomány kétezer év óta nagymértékben elfojtja a kereszténység isteni sugallatát. Emiatt a Nyugat soha nem talált vissza a humanizmusnak ahhoz a páratlan hangütéséhez, amely az Íliászt és a görög tragédiákat példa nélküli művekké avatja.”

Gondolatmenetében következetes: nem úgy véli, hogy egyedül a hitleri Németország támasztotta fel a birodalmi eszmét – azt teszi minden állam, ha egyszer hatalma elér egy bizonyos fokot. XIV. Lajos és Napóleon Franciaországa sem kivétel ezalól. A római örökséget az újkori Európa csak fölerősítette azáltal, hogy szüntelenül növelte az állam hatalmát. Ezért Weil számára a kérdések kérdése: milyen lesz a jövendő állam, hogyan tudják az emberek megfékezni beteges növekedésének tendenciáját? Nem az államok fölötti entitásokban látta a kiutat, inkább az állam belső szétmorzsolódásában és visszaépülésében.

A két totalitarizmus együttes elutasítása: ez Simone Weil szellemi örökségének egyik legfontosabb üzenete.

Végül harmadszor: a klasszika-filológus. Esszéi az Íliászról és a püthagoreus filozófia világképéről – a műfaj remekei. Külön elmélkedést, külön továbbgondolást érdemelnek, annál is inkább, hogy provokatív erővel vetik fel a számomra rokonszenves kérdést: nem szükséges-e nagyobb elővigyázattal válogatnunk a kultúrák örökségének humánus és antihumánus tartalmai között? A Simone Weil indítványozta görög–keresztény szintézis mindenképpen modellértékű.

 

Két könyv Hitlerről: Haffner14 és Michalski15 munkája Az első a személy és a rendszer történetének összegzése, sok eredeti gondolattal és kérdéssel fűszerezve. A második eszmetörténeti tanulmány  a rendszer rejtett vagy titkos hátteréről, mítoszairól és szertartásairól, arról, ahogyan a végsőkig racionalizált és technicizált erőszakgépezetet merőben irracionális hiedelmek és intézmények szövevénye vette körül.

Haffner könyvének nagy érdeme, hogy az ismert tényeket újrarendezi, s ezáltal megteremti a feltételeit annak, hogy új megvilágításba kerüljenek. A náci vezér élete és munkássága tele van ellentmondásokkal, s ezek csupán akkor tárulnak fel, ha külön-külön tesszük őket kritikai vizsgálat tárgyává. Haffnernek azért sikerül, mert nincsenek előítéletei, és nem sablonokban gondolkodik. Méltatja Hitler teljesítményét, és ismerteti sikereit. Különbséget tesz tévedései, hibái és bűnei között. Van bátorsága árulásról beszélni az utolsó korszak Hitlerének azon döntése kapcsán, amely lényegében a német nép megbüntetését célozta a végsőkig vitt katasztrófa formájában.

Haffner merészen szembenéz azzal a hipotézissel is, hogy Hitler 1940-ben megállhatott volna katonai győzelmei csúcsán mint Európa korlátlan ura:

„Egy Hitler uralma alatt álló Európa kétségkívül lidércnyomás lett volna, mint ahogy a Hitler uralma alatt álló Németország is sok tekintetben lidércnyomás volt zsidóüldözésével, koncentrációs táboraival, alkotmányos káoszával, felszámolt jogrendszerével és kényszerű kulturális provincializmusával. Ám nem lehet nem észrevenni: a XIX. századi európai egyensúly a XX. századra már menthetetlenül megbomlott. Az első világháború és az azt követő béke alapjaiban szétrombolta az egyensúlynak még a lehetőségét is, s bár Franciaország és Anglia hosszú habozás után, 1939-ben, kelletlenül, vonakodva kísérletet tett ugyan az egyensúly helyreállítására, ám e kísérlet már 1940-ben csődöt mondott. A második világháború próbája pedig bebizonyította, hogy Európa a XX. században már csak a német, illetve az amerikai–orosz hegemónia között választhat.”16

1990 óta Európa igyekszik visszanyerni egyensúlyát. A háború és annak következményei kétségtelenül előmozdították ezt a folyamatot. A kérdés azonban nem dőlt el: kié Európa?

 

Demény Péter: Visszaforgatás17. Családregény, fejlődésregény. Kolozsvári történet a rendszerváltás előtt és után. Az író ifjúkori önarcképe, családi háttérrel.

Szerzőnknek több minden kiválóan sikerül. Az első és talán legfontosabb: maga a szöveg. Megszakítatlan monológ formájában nehéz fogadásból születik. Ugyanaz a hang, ugyanúgy elmondott helyzetek és szereplők, a szinte változatlan regiszter nagy kihívás, bírni kell szusszal, és valódi fegyvertény, hogy sikerül, a szöveg sodor és sodródik, olyan, mintha magától születne, olvasmányosan és mégis kimunkáltan halad előre.

A második a tabló. Nem nagyméretű kép, inkább részletek, epizódok, villanások sora, de így is beszédes és hiteles, nyomorúságok és örömök a diktatúra éveiből és az átmenet korából, emberekkel, akiket megvisel az idő, amelyben élnek, és amellyel szinte öntudatlanul küzdenek létükért, lehetséges szabadságukért.

Végül pedig az egész történet reflektáltsága. Értelmiségi narrátora nem okoskodó, de gondolkodó lény, formálódását épp az teszi érdekessé, ahogyan érző fiatalból értő fiatallá érik, aki előtt fokozatosan világosodik meg saját létezése, érzelmei, választásai, érték-univerzuma.

A morális józanság példájaként említhető a könyvnek az abortusszal kapcsolatos epizódja. Az elbeszélő átéli azt a korunkban meglehetősen ismert helyzetet, hogy a nem kívánt terhességet a kedves megszakítja. Ami ezt az epizódot emlékezetessé teszi, az nem más, mint az ártatlanság, amely „bűnbeesést” érzékel ott, ahol a hétköznapi erkölcs már mindössze közönséges orvosi beavatkozást lát. Az esemény leírása ugyanakkor megnyitja egy erkölcsi vita számára is a teret: az erotikus viszonyokat szabályozó normák tekintetében kortársaink olyan világban élnek, amelyet egyrészt elfogadnak, helyeselnek, másrészt viszont szenvednek szinte feloldhatatlan konfliktusaitól.

 

Az értelmiségit nyitottsága élteti azzal szemben, ami kényelmetlen – mondja Peter Sloterdijk.18 Ez a nyitottság kiterjed arra is, hogy újra kell gondolni baloldaliság és jobboldaliság mibenlétét a történelemről való gondolkodásban. A kor, amelyben élünk, nem a béke kora, hanem a konfliktusok felfokozódásáé. Láthatatlan, meg nem értett világháború vesz körül mindannyiunkat, a mélyben zajló háború, amelynek tétje a világ súlya. A könnyű és a súlyos háborúja. Hagyományosan a baloldal a könnyű pártján áll, az volt a tétele, hogy a létezést meg kell könnyíteni, meg kell szabadítani mindattól a méltatlan súlytól, amellyel ránk nehezedik. A baloldal axiómaként kezelt tétele: a súlyos – embertelen. A modern baloldali eszmény: minél nagyobb számú embernek minél könnyebbé tenni a létet. A jobboldal ezt elutasítja: a közelmúltig a nehézkedés oldalán állott. A valóságról alkotott képe emiatt keményebb, érdesebb, sötétebb. A világnak súlya van: ez a konzervatív hitvallás. Hívei kiváltságoknál, értékeknél jobban ragaszkodnak ehhez. A jobboldal az áldozatot eszményíti, a baloldal az erőfeszítést.

A számítógép, a világháló a baloldali utópia tartozéka. Ebből a nézőpontból viszont baloldali minden technikai újítás, minden, ami újabb „könnyítést” eredményez, csakhogy akkor megszűnnek az ismérvek, többé már senki sem tudja, mi is a baloldali. Napjaink gazdasági életének egyetlen üzenete van ugyanis a világ számára: készüljünk fel arra, hogy minden téren minden változik, méghozzá nagyon gyorsan. Ez tisztára forradalmi retorika, de ma ez a menedzserek szövege. A frontok felcserélődnek. Mára a könnyű a jobboldal témája lett, a baloldal pedig felfedezi a világ súlyát.19

 

 Jegyzetek

1. Pascal: Pensées et opuscules. Classiques Larousse, Paris, [1934].

2. I. m. 31–42. Magyarul l. Pascal: Gondolatok. Kriterion, Buk. 1982. 101–110.

3. Karl Löwith: Világtörténelem és üdvtörténet. Atlantisz, Bp. 1996. 161.

4. Uo. 171.

5. Robin G. Collingwood: A történelem eszméje. Gondolat, Bp. 1987. 117.

6. Giambattista Vico: Vie de Giambattista Vico écrite par lui-même. Éditions Allia, Paris, 2004. 16. (Davide Luglio bevezetője.)

7. Uo. 105.

8. Vico: i. m. 26–27.

9. Simone Weil: Ami személyes és ami szent. Válogatott írások. Vigilia Kiadó, Bp. 1998. 308–309.

10. Simone Weil: Oeuvres. Édition établie sous la direction de Florence de Lussy. Gallimard, Paris, 1999. (Quarto.)

11. Weil: Oeuvres. 1263–65.

12. Uo. 268–269.

13. Uo. 340.

14. Sebastian Haffner: Megjegyzések Hitlerhez. Európa, Bp., 2002. (Mérleg)

15. Cezary Michalski: A nácizmus ezoterikus forrásai. Európa, Bp., 2005. (Mérleg)

16. Haffner: i. m. 149–150.

17. Demény Péter: Visszaforgatás. Éneklő Borz, Kv., 2006.

18. Peter Sloterdijk: Essai d’intoxication volontaire suivi de L’heure du crime et le temps de l’oeuvre d’art. Hachette, Paris, 2001. (Pluriel)

19. I. m. 164–169.