Február 2007
Arcok, évek


  Hát tanulj dalt a zengő zivatartól (vers)
  Lászlóffy Aladár

  A Korunk kapui
  Kántor Lajos

  Szerkesztők visszanéznek
  (Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente)

  Songs of Passage (vers)
  Visky András

  Egy arisztokrata Athénban
  Rigán Lóránd

  Olvasónapló
  Horváth Andor

  Timon a Solveig-házban
  Poszler György

  Hagyomány és modernitás konfliktusa
  Bányai János

  Személyes ügyek (vers)
  Csiki László

  Egy örökség kínálata
  Pomogáts Béla

  A sötétség kritikája
  Egyed Péter

  Bretterről, Kolozsvárról
  Vajda Mihály

  Beszélgetés Boros Rózával, életéről
  Kiss András

  Egy könyv genezise
  Ritoók János

  A kultúrember és a politikai tett
  Ştefan Borbély

  A meghajlás művészete, Őszelő, Mikor a házban megbetegedett, Aeneas sakkozik (Generátor – versek)
  Horváth Előd Benjámin

  Ötvenhatos konferencia Párizsban (Európai Napló)
  Gömöri György


Toll
  Arcok, évek
  Sebestyén László


Tájoló
  Ötven évvel ezelőtt hunyt el Cs. Sebestyén László
  Mód László


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái néhány korabeli emlékíró szemével
  Kovács Kiss Gyöngy

  Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban
  Cseke Péter

  A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936)
  Horváth Sz. Ferenc


Világablak
  Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk
  László Ferenc


Mű és világa
  A személyi szabadság
  Adrian Marino

  Egy mondat Baránszkyról
  Cselényi László


Közelkép
  Megoldáskeresés elvi kompromisszumok nélkül
  Péntek Imre


Levelestár
  Szász János levelei Gáll Ernőnek
  


Téka
  Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó)
  Demény Péter

  Álmok vendégsége
  Balázs Imre József

  A múlt tabuiról, közérthetően
  Murádin János Kristóf

  Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések
  Bakcsi Botond

  Dokumentum a költő és költészettanár Csokonairól
  Keszeg Anna

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A civilségről
  S. L.

  Az elsikkaszthatatlan spanyolviaszról
  R. L.

  Prózai látlelet
  Ferencz Enikő

  Tükrök által
  Szabó Annamária


Lépcső/ház
  Évfordulón
  



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

(Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente)

Szerkesztők visszanéznek

 

Megszólítottuk a folyóirat 1990 előtti szerkesztőit, osszák meg emlékeiket, mai gondolataikat a Korunk olvasóival. A beérkezett szövegeket a megszólalók szerkesztőségben eltöltött idejének kronológiájába állítva közöljük.

 

 

Tóth Sándor

[Korunk-csinálás...]

 

A „korunkológiában” sok évtizedes múlttal rendelkező, a Gáll Ernő verbuválta csapatban kezdettől szerepet vállaló Tóth Sándor hosszú levéllel válaszolt megkeresésünkre. Az 50. évfordulón tulajdonképpen újraközölhetnénk A Korunk újraindulása 1957-ben című tanulmányát (Korunk, 1993. 1.), mégis inkább a levél közvetlensége mellett döntöttünk. De nem e mostaniban ajánlott – bár kétségtelenül jelentős – régebbi, Gáll Ernőnek írtak közlése mellett, melyekben egy Bokor András-kéziratért állt ki (jogosan), hanem a nagyobb rálátást nyújtó, ugyancsak konfliktust vállaló visszapillantásnak adunk prioritást. Ráadásul az utóirat utóiratában (csatolmányában) Márai Sándor is megjelenik – és ez éppenséggel ismeretlen, fontos mozzanat a Korunk-történetben. A Budapestről 2006. december 9–10-éről keltezett levél a Korunk főszerkesztőjét szólítja meg:

 

Kedves Lajosom!

Mégsem e-mailen, hanem e hagyományos úton küldöm a W. Bandi címét is, minthogy akadt más küldeni való is. Hála Gáll Évának, aki megküldte szépen megszerkesztett tisztázatban minden Ernőnek írt levelemet, hogy járuljak hozzá a kötetben való publikálásukhoz. (Hozzájárultam.) Ebből a gyűjteményből küldöm én most két (egyazon ügyről szóló) Ernőnek írt levelemet. Szerintem, egy okos, eligazító kopffal, éppen jó lesz. Előzmény: amikor 1958 őszén, Tordai Zádor Madách-írása ürügyén hármunkat (Kacsó, Benkő és én) kirúgtak, Edgár és Ernő együtt megmondták, továbbra is számítanak rám a szerk-stratégiát stb. illetően, mire mondtam, hogy persze-persze, de sokáig alig-alig, aztán a 60-as évek végétől egyre inkább. Olyankor voltam nélkülözhetetlen, amikor lázadtak az ifjú titánok (Gazsiék), és csak Bretterre hallgattak, Bretter viszont nem állt szóba Ernővel; de reám hallgatott, sőt engem Gazsiék is meghallgattak. Később Jocóval kellett hogy szembeforduljak, amikor azzal akart a falka Akélája lenni, hogy a lázongókat irracionalizmussal etette volna. (T. S.: A szótértés előfeltételeiről. K79/5. és Egy gondolkodói alkat kalandja az elmélettel. K80/9.) Bokor Andrást, akinek a dolgozatáért lobbiztam a levelemben, én jó képességű, tehetséges embernek tartottam, a diktatúra alatt sokat hányódott (Déva, Nagyvárad). A diktatúra bukása után a Bihari Napló főszerkesztője lett, de akkor már súlyos beteg volt, hamarosan meghalt. Abban a K. Évkönyvben végül mégis megjelent Bokor dolgozata, nem jelent meg viszont az enyém – a Korunk-munkatársak szerkezeti összetételéről –, állítólag Koppándi tiltotta ki. Végül: abba a kopfba írjátok bele a bunkócskák épülésére azt is, hogy a levélíró által többször is említett marxizmus, az egy filozófia, amelyet számos nyugati egyetemen tanítanak, és vizsgáznak belőle. Ma is.

Ami mármost a Korunk újraindulását (1956. szept.–1958. szept.) illeti, telefonon mondtam már, hogy miért tartom e számban is fontos témának. Erről én a magam szövegéről tudok, ami rendelkezésetekre áll, használjátok belátásotok szerint. Ha van más szöveg is, az annál jobb. Szólnék itt arról, ahogy mi akkor megéltük, és amit fontosnak tartok. Indultunk szept.-ben lapot alapítani, a XX kongr. fűtötte nagy lelkesedéssel, hogy ez lesz az a lap, az igazi stb. Aztán jött az a novemberi budapesti geller, és attól kezdve egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az emberarcú szoc. hosszú időre nem aktuális, hogy kalodánk lesz az induló lap, csakhogy akkor már nem lehetett kiszállni a hajóból. És kezdődött az alkudozás önmagunkkal, a „csakazértis” meg az „ahogy lehet” jegyében, meg a császárnak lepengetendő adó és az istennek szánt áldozat közötti arányok dialektikájáról stb., stb., közben azt is tudod, hogy ha akarod, vemhes... stb., vagyis jó lesz vigyázni. Mert még önmagadat is becsaphatod. Szóval, ha valaki ezt a gyötrődést történetileg az időbe jól beágyazva hat flekken meg tudná írni.

Másrészt. (Az újraindulás időbeli körülményei.) Az a Miron Constantinescu vezette KB-brigád, amely ’56 szept. első hetét azért töltötte Kolozsváron, hogy ráncba szedje a XX. kongr. hatása alatt hőzöngő magyar értelmiséget, jól megjárta hahaha! Őket szorították sarokba a helybeliek. Engedményekkel, rendkívüli kriszkindli-csomaggal kellett kiengesztelni őket. Ennek az alkunak lett az eredménye a Korunk, a NyIrK, a Napsugár és még több más. (Például 1956. okt. eleji döntés Gaál Gábor teljes rehabilitálásáról. Ezt a döntést 1957 májusában törölték, majd 1964-ben újra érvénybe léptették.) Még akkor azt tudtam meg Csehitől, Földestől arról a gyűlésről (én nem voltam ott, engem akkor Fazekas, Ardelean Döme egy más prés alatt izzasztott), hogy Miron nem lapcímeket, hanem lapprofilt mondott, így: „egy magas színvonalú kulturális haviszemle”, mire Szilágyi András nagy hangon: „az lesz a Korunk”. A terem ezt vastapssal fogadta, Miron nem tapsolt! Ettől kezdve a városban a Korunkról beszéltek, bukaresti illetékes azonban csak akkor nevezte Korunknak a készülő lapot, valamikor decemberben, amikor már ők sürgették – nyilván budapesti kérésre – az első szám mielőbbi megjelenését.

Nos hát, mi változott, változott valami tíz évvel ’46 után? A vizsgált tények tanúsága szerint az RKP központ stratégái 1946-tól folyamatosan úgy döntöttek, hogy a román nemzetállamban a kormányzás igényével fellépő baloldali párt azért nem vállalhatja a Korunkot, mert az a rivális nemzet szellemi kultúrájának a termékeként minőségileg-mennyiségileg egyaránt túl nagy súllyal van jelen a romániai baloldalon. Hogy kolonccá ne váljon az RKP nyakán, a Korunk eretnekké és renegáttá nyilvánítandó és kirekesztendő a romániai baloldali műveltségből. Gaál Gábor mindennek elkerülhetetlen függvénye volt, az így vagy úgy mindenképp pusztulásra szánt áldozat. Mindez pedig nem valami zsigeri reflex volt, hanem egy machiavellista koncepció racionális végigvitele.

Mindennek a dokumentációja a pártarchívumokban porosodik. Ezeknek a kiásása, a leporolása, közzététele szerintem a Korunk mai szerkesztőségének lenne a tiszte és kötelessége, minthogy senki mástól nem várható.

Ezzel a gondolattal zárom levelemet

szeretettel, barátsággal

Tóth Sándor

Budapest, 2006. december 9–10.

 

A megígért postacím:

Endre Weiszmann

1600 Parker Ave Apt. 16/a

Fort Lee NJ 07024 – 7006

USA

 

P. S. Küldöm ezt is. A Korunk-csinálás körüli kibickedésemnek egy másféle dokumentumát. Amikor felfedeztem kitüntetett szerepemet Ernő naplójában, ezt küldtem meg tizenkét céhbeli barátomnak, azért, hogy felfedezésemnek nyoma maradjon. Most pedig Neked is, mert ugyanarról szól, mint a levelem. Aztán majd értesíts, küldeményem kielégíti-e szerkesztői igényedet.

06.12.10.

Sanyi

 

 

Megküldöm Méliusz egyik levelének fénymásolatát. Gondolom, érdekelni fog. Az 1977. február 1-i keltezésű levél apropója Márai Sándornak egy hozzá intézett levele, arról, hogy megkapta a Korunk „fiktív számot” (szerkesztette Gaál Gábor 1929–1940 + válogatta és összeállította Tordai Zádor és Tóth Sándor + Magvető, Budapest, 1976). E kiadvány 156–158. lapján olvasható Méliusz „Márai” című kitűnő írása (eredetileg a Korunk 1940/2. számában jelent meg). Erre (és az egész antológiára) reflektál Márai – meghatódva? meglepődve? – az emigrációból. Méliusz szövegéből kiderül, hogy miért tartja fontosnak (vagy helyesnek?) Márai levelének egy passzusát, velem, és közvetítésemmel Zádorral is közölni. A levél tkp. ennyi. Érdekes irodalomtörténeti adalék. Eszmetörténeti szempontból talán több is mint érdekes. Gondolom megéri az átsilabizálására fordított időt.

De én nem azért küldöm most ezt a fénymásolt lapot, hanem az aláírás után következő, egészen másról szóló kurta utóiratért, a Gáll Ernő naplójából felvázolható T. S.-kép kiegészítése (kiigazítása) végett. A kötet névmutatója szerint, az Ernő szövegét (a tkp. naplót) kitevő 348 oldalból 37 oldalon, míg a kötet apparátusát képező 97 oldalból 19 oldalon fordul elő legalább egyszer a nevem. Ezzel Balogh Edgár, Kántor Lajos, Rácz Győző és Szász János után az ötödik leggyakrabban emlegetett személy vagyok a kötetben. Ám ez nem ok a dicsekvésre. Ernő ugyanis egyetlen kivételtől eltekintve csak szid és becsmérel. Ahol említ, egyetlen kivétellel, mindig másnak van igaza velem szemben, aki önző, sértődékeny, gőgös és intoleráns vagyok, meg hiú, korlátolt, fontoskodó é.i.t. Szóval csak terhére voltam. De akkor miért nem szabadult meg tőlem? Könnyen ment volna. Engem 1958 őszén a párt olyan csinnadrattával rúgott ki a Korunkból, hogy azt a főszerk. később bármikor a szent helyiségeiből való kitiltásomra konkretizáltathatta (úgy, hogy még a kezét is moshatta volna utána). De nem. Méliusznak azt mondta, hogy a lapcsinálásban fő támasza vagyok (a párt akarata ellenére!). Szóval MJ PS-a a Napló-beli ellentmondás feloldására kínál más szintézist.

Tény, hogy sokat vitatkoztunk-veszekedtünk (mindig elveken, az ügyért, a lapért). Ernő rólam szóló naplóbejegyzései ezen ütközéseink közvetlen lecsapódásai lehettek, elfogultak tehát. És gondolom, azért maradhattak meg, mert ha egyszer már leírta, többé nem olvasta újra bejegyzéseit. Vagyis ha alkalma lett volna higgadtan mérlegelni, valószínű, hogy korrigált volna az első hevület túlzásain. (Vitastílusom lehetett éles, csípős, polemikus. Sosem volt személyeskedő, mindig érvközpontú volt. Tucatnyi hozzá intézett levelem tanúskodik erről. Kóstolóba küldök egyet: beszéljen magáért.)

 

Kedves Sanyi –

ma kaptam levelet Sándortól. Keltezés: 1977. január 17. A Téged érdeklő szövegrész, amit kérlek, közölj szerkesztőtársaddal is:

„A »Korunk« fiktív számát a szerkesztők szívességéből megkaptam és érdeklődéssel olvastam – különösen azt, amit Ön írt régen egyszer. A könyv egészében tanúság, milyen becsületes, művelt, jó szándékú nemzedék volt, amely iparkodott másítani a múltban mindazt, ami rossz volt, ásatag. Lehangoló, hogy enyhén szóljunk, milyen hamar elhervadt, eltorzult ez a sok jó szándék. Néhány ilyen írás ma úgy hat, mint a romantikus cowboy a vadnyugati filmben, aki iparkodik megmenteni a világ gonoszsága elől a szende farmer leányzót. A valóság másképpen fest. Ma már inkább a jó cowboyt kell megmenteni, ha van még valahol.”

Ha esetleg nem írt a feladónak, úgy nyilván ezekben a sorokban a köszönet is.

Sokszor ölellek és szerkesztőtársadat is sokszor üdvözlöm

Méliusz. 77. 2. 1.

 

P. S. Itt járt Ernő. Veled s másokkal való konfliktusok mélyen lehangolták, visszavonulásra gondol. Nélküled a lapot nem tudja elképzelni, fő támasza voltál, ezt nem tudja hiányolni.

M.

 

 

 

Benkő Samu

Féltucatnyi emlékfoszlány a második folyam indulásáról

 

A sokszorosító technikával előállított „Kedves Kolléga!” megszólítású felkérő levél végére a főszerkesztő saját kezű utóiratot illesztett: „Kedves Samu, a hivatalos megszólítást szeretném személyessé tenni, Tőled mint az indulás egyik koronatanújától feltétlenül várjuk az érdemi emlékezést (véleményt), illetve azt a szöveget, amelyet ebbe a számunkba szánsz. Nagyon várom írásodat! Tisztelettel, barátsággal üdvözöl Kántor Lajos.” A megtisztelő megkeresésre csak rövidre fogva próbálom kiegészíteni azokat a foszlányos emlékeket, amelyeket a Korunk 1926-os alapítását ünneplő összejövetelen, 2001. február 23-án a Kolozsvári Református Teológia dísztermében elhangzott köszöntőmben elmondtam. (Megjelent Korunk. Harmadik folyam. XII (2001). 4. sz. 59–65. lapján.)

1. A kiegészítést elsőrendűen indokolja annak bejelentése, hogy akkor (2001-ben) még hárman éltünk azok közül, akik belső munkatársként együtt ültünk a főtéri szerkesztőségi szobában. Azóta eltávozott az élők sorából Farkas László, így Tóth Sándorral csak ketten maradtunk a „koronatanúként” számba jöhetők közül.

2. Az 1956-os magyar forradalom ötvenedik évfordulója alkalmával elhangzott előadások, nyomtatásban megjelent tanulmányok, forrásközlések elég sok romániai vonatkozású értesülést tartalmaznak. Ezekből összeállíthatnók azoknak a romániai magyar „vívmányoknak” a jegyzékét, amelyek az 1956-os esztendő hozadékának tekinthetők. A Korunk újraindulása is ide sorolható. Hangsúlyozom, hogy itt az esztendőről mint naptári egységről beszélek, és semmiképpen nem azonosítom az annak őszén végbement, világtörténelmi horderejű eseménnyel, a magyar forradalommal. Akkoriban Kelet-Közép-Európa közéleti hangulatát a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa, főleg pedig Hruscsov ott elhangzott, Sztálint leleplező titkos beszéde határozta meg. A második világháború után a szocializmus ígéreteiben megkapaszkodó erdélyi magyar baloldali értelmiségiek csalatkozva a népi-demokratikusnak nevezett rendszer terrorisztikus gyakorlatában, de még mindig áhítattal figyelmezve a marxi–lenini igékre, a szocializmus megújhodási korszaka beköszöntőjeként értelmezték Hruscsov beszédét. Hosszú időnek, nem utolsósorban a magyar forradalom brutális leverésének kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a Szovjetunióból elindult, „olvadásnak” becézett folyamat igazi mivoltára fény derüljön, arra, hogy a magasztos szavak mögött valójában vezető pártfunkcionáriusoknak a hatalom megszerzésére irányuló személyi dulakodása húzódik meg.

3. A hatalom megszerzése, illetőleg megtartása körüli, sokszor vérre menő személyi harcnak Romániában is megvoltak a kisebb-nagyobb színterei. Bennünket közelebbről érintőleg a nagyobb magának a „lenininek” nevezett nemzetiségi politikának a „korszerűsítése”, ezen belül a kisebb bizonyos intézményi igényeknek a kielégítése. Ilyen romániai magyar igényként tűnt fel a Korunk című folyóirat feltámasztása.

A második világháború után a hagyományos erdélyi magyar intézmények szétzilálásával egyszerre semmivé vált a viszonylag jól tagolódott folyóiratkultúra. Persze a körülmények is alaposan megváltoztak. Noha 1940-ben magyar hatósági intézkedések emeltek gátat a Korunk folyamatos megjelenése elé, az új hatalmi berendezkedés után hosszú ideig nem került szóba a folyóirat újraindítása. A címe hangzásában a Korunkra emlékeztető Utunk (Szentimrei Jenő leleménye) indításának előkészületei idején Gaál Gábor még nyugati hadifogságban volt. Hazatérve szűkebb baráti körével egyetértett, hogy mindenképpen a legcélszerűbb hetilappal lépni az erdélyi magyar betűfogyasztó nyilvánosság elé. Gaál Gábor azonban nem mondott le a Korunk újraindításáról. Az Utunk annak a sajtókampánynak a keretében, amely célul tűzte ki a Korunk újbóli megjelentetését, 1956. augusztus 10-i számában közli Corneliu Codarcea Gaál Gábor és a románság című írását és benne azt a levelet, melyet 1946. július 27-i keltezéssel a Kolozsvárra hazatért Gaál Gábortól kapott. Ebben ezt olvassuk: „Most egyebek között az Utunkat szerkesztem. Ez az Utunk egyáltalában nem a régi Korunk. Ez szélesebb olvasórétegnek készül, népszerűbb, olvashatóbb, közvetlenebb. Rokonságot csak belső szellemében tart a Korunkkal. – Természetesen a mi viszonylataink közt ily lapot is nehéz csinálni. Ám ahogy a magyar olvasó nevelésre szorul, ugyanúgy ki kell még nevelni a lapnak munkatársi gárdáját is. Ezt a munkát a magam részéről főfeladatomnak tartom. Idővel mindenesetre a Korunkat is fel fogom újítani, ahol szélesebben és mélyebben lehet országunk és népeinek, társadalmunk és művelődésünk kérdéseivel foglalkozni.”

Gaál Gábor, noha hamarosan tekintélyes közéleti, irodalmi és tudományos stallumoknak lett a birtokolója, soha nem került olyan helyzetbe, hogy a Korunkat felújítsa, sőt egykori barátai, munkatársai olyan vádakkal illették a folyóiratot és a főszerkesztőnek abban megjelent (és egy gyűjteményes kötetben 1950-ben újra publikált) írásait, hogy a kritikai össztűz valóságos ideológiai vesszőfutássá terebélyesedett. Pártból való kizárás és azt követő halálos betegség volt a végkifejlet.

4. Román kommunista pártvezetők kolozsvári látogatásai és zárt körű megbeszélései nyomán már 1956 nyarán, illetőleg kora őszén elvi döntés született Gaál Gábor post mortem rehabilitálásáról, párttagságának szimbolikus visszaállításáról és a Korunk új folyamának elindításáról. Személyi ügyekben még nem történt döntés. Egyelőre csak mérlegelték, hogy a korábban bebörtönzött romániai magyar kommunistákat miképpen rehabilitálják és milyen funkcióba helyezzék. A nyilvánosságra került jegyzőkönyvek bizonysága szerint a központi pártszervek tanácskozásaikon (esetleg éppen a felélesztendő Korunk szerkesztőségében) ismételten visszatértek Balogh Edgár, Demeter János, Jordáky Lajos múltjának megvitatására, de végleges megítéltetésük majd csak később, a magyar forradalommal szemben elfoglalt álláspontjuknak megfelelően dőlt el. Az intranzigens Jordákyt nem veszik be a Korunk szerkesztőségébe, Balogh Edgár november 4. utáni lojalitása következtében főszerkesztő-helyettes lesz.

5. A nyilvánosságra került besúgói jelentésekből látom, hogy a Korunk eljövendő szerkesztősége körüli események regisztrálásakor magam is felkeltettem a „szervek” érdeklődését. A Minorităţi etnoculturale. Mărturii documentare. Maghiari din România (1956-1968) című, Kolozsvárt 2003-ban megjelent kötet 233–234. lapján közzétett ügynökjelentés szerint 1956. december 11-én 12 órakor a kolozsvári Securitate 6. számú találkaházában, Páll Francisc főhadnagy jelenlétében „Homo” fedőnevű ügynök kétszer is említést tesz rólam. Az első említés: „Mióta a Kádár-kormány határozottabban lépett fel a sztrájkolók és a különböző ellenforradalmi csoportosulások ellen, egyes személyek, akik addig nagyon sokszor tárgyalták a Magyar Népköztársaságban lefolyt eseményeket, már nem tárgyalják – legalábbis nyíltan. Így Tóth Samu (Múzeum utca 10. sz.) és Benkő Samu, az RNK Akadémiája kolozsvári fiókja Történettudományi Intézetének kutatója hallgatása megjegyzendő.” A másik reám vonatkozó közlés: „Gáll Ernő professzor, aki leendő főszerkesztőként a »Korunk« című folyóiratot szervezi, meséli, hogy Imreh István előadótanár a Bolyai Tudományegyetemen és Benkő Samu a kolozsvári Történettudományi Intézetből, akiket felszólítottak, hogy fogadjanak el egy fél normát a szerkesztőségnél, azt visszautasították. Alulírott ezzel kapcsolatban így vélekedik: minthogy elég nagy megtiszteltetés, ha valakit felszólítanak, hogy vegyen részt egy olyan ideológiai folyóirat szerkesztésében, mint amilyen a »Korunk« lesz, és ráadásul Imreh még párttag is, az a véleményem, hogy nevezettek nem akarják magukat most elkötelezni egy olyan folyóiratnál, amely biztosan vonalas lesz [va fi pe linie], lehetséges, hogy valamiképpen nem akarják magukat kompromittálni. Biztos vagyok benne, hogy három hónappal ezelőtt mindketten büszkén [cu mîndrie] elfogadták volna a felkérést.”

A meginduló Korunk szerkesztőségébe való bekapcsolódásom történetét az említett, 2001-es köszöntőmben már elmondtam. Az ott elhangzotthoz annyit teszek hozzá, hogy féltem: nehogy megismétlődjék, ami velem egy évtizeddel korábban történt. Egyetemi tanulmányaim elején, 1946–47-ben a Bolyai Tudományegyetem kommunista diákjai és tanárai közül elég sokan igyekeztek meggyőzni, hogy közösségi érdekből (mert szükség van reám) lépjek be a pártba. 1947 őszén beléptem. Két év múlva, 1949-ben – mint „befurakodót” – kizártak. A Korunknál vállalt szolgálatom sem volt hosszabb idejű; távozásom azonban valamivel kíméletesebb, mint a tíz évvel korábbi. Érzékelve ugyanis a folyóirat körüli égzengés jöttét, magam jelentettem be kilépésemet.

6. Befejezésül valamit az „égzengésről”. A magyar forradalmat követően a Román Kommunista Párt gyökeresen megváltoztatta, helyesebben szólva nyíltsisakúvá tette nemzetiségi politikáját. A sajtó terén, ha már döntöttek a Korunk újraindításáról, a határozaton nem változtattak, de a folyóiratra váró feladatokat újrafogalmazták. Már nem a dogmatizmussal szembeszegülő alkotó (újhumanista) marxizmus érvényre juttatása lett a megtűrt feladat, hanem a román hatalomtól kezdettől, következetesen ellenforradalomnak minősített magyarországi események elleni harcos fellépés. Gáll Ernő és Balogh Edgár már 1956 novemberében olyan lapszámok összeállítására kapott pártutasítást, melyek nagy példányszámban nyomva alkalmasak lesznek a folyóirat nélkül maradt magyarországi olvasóközönség tájékoztatására és politikai befolyásolására is. Kettőjükön múlott, hogy a Korunk nem vállalkozott éppen mindenre. Ismeretes, hogy 1956 utolsó heteiben Budapesten az újságárusoknál hegyekben meredezett a bukaresti Előre, melyben november 4-ét Magyarország második felszabadításaként ünnepelték ilyenre vállalkozó romániai magyar betűvetők. Számomra nagy tanulsággal szolgált jó barátom, Páll Árpád, az Előre akkori főszerkesztő-helyettese, akit vonatra ültettek, hogy Budapestre érve naponta tudósítsa lapját a Kádár–Apró–Dögei-kormány sikeres konszolidáló politikájáról. Páll Árpád a Balt Orient Expresszel csak Kolozsvárig jutott el; meghűlés okozta betegségében itt élő édesanyja ápolta. A vonatról való leszállása a „politikailag megbízhatatlan” minősítést eredményezte. Állásából azonnal elbocsátották, sajtóbeli közlési jogát megvonták, három éven át csak kétkezi munkával kereshette kenyerét. Koporsójánál 1997 márciusában erre emlékeztettem a végtisztességen részt vevőket.

Ötvenhatos nyári tervezgetéseink alkalmával még szóba került, hogy a remélhetőleg megjelenő Korunk szerkesztőbizottságában nemzedékünket ő képviselje. Végül is a mi évjárataink egyik képviselőjének a neve sem került fel a folyóirat belső címlapjára. A szerkesztőbizottság átlagéletkora ötven év fölé kerekedett. Közöttük a legfiatalabb Kolozs megye egyik, harminchét éves párttitkára volt; ő legalább égzengés idején segített a legdurvább, központból érkező pártkövetelmények (magyar írók gyalázása, 1848 magyarellenes értelmezése, vallás- és egyházellenes propaganda stb.) mérsékelt szándékú kielégítésében.

 

 

Veress Zoltán

Évfordulós mozaikkockák

 

Kétszer tartottam előadást svédországi magyarok előtt a romániai magyar történet két nagyobb, már lezárult periódusa, a két világháború közötti és a második világháború utáni, 1989 végéig terjedő időszak sajtójáról: egyszer Stockholmban és egyszer Göteborgban. Nagyrészt emlékezetből idéztem a két korszak tényeit, lap- és folyóiratcímeit, de azzal a szerény kompetenciával, amit a Korunk második, 1974-es, sajtótörténeti tárgyú évköny-vének szerkesztése során szereztem. Emlékezetkihagyás és részleteket firtató kérdések esetére ott volt velem maga ez az évkönyv is.

A hallgatóság majdnem kizárólag ötvenhatos magyarországiakból és nyolcvanas évekbeli erdélyiekből állt, s közülük senkinek sem volt oka különösebben örülni annak a ténynek, hogy az előadásban többször megemlített, 1926-ban alapított Korunk baloldali irányultságú folyóirat volt (hozzátehetném: durván szólva, de ugyanolyan joggal azt is, hogy enyhén szólva, hiszen volt időszak, amikor a kommunista párt közvetlen befolyása alatt állt), és ekként játszott fontos szerepet az erdélyi magyar szellemi életben. Volt, aki ezt szóvá is tette. Soha olyan világosan nem állt előttem a két világháború közötti erdélyi magyar sajtó örökségének szép kereksége, mint amikor azt igyekeztem megértetni az illetővel, hogy miközben a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon és sok más hasonló szellemiségű, de kisebb jelentőségű periodika múltjához, hagyományaihoz, hitéhez kötötte az erdélyi magyarságot, a Korunk és néhány szintén kisebb jelentőségű szövetséges laptársa ugyanezen közösség jövőjére próbált ablakot nyitni, internacionalista összhangban más népek jövőjével. S amikor ez az ablak nem a doktrinerek vizionálta „napfényes jövőre” nyílt, amelyet a mi nemzedékünk jelenként volt kénytelen megkóstolni s megcsömörölni tőle, hanem a huszadik század más modern vezéreszméire és jelenségeire, például új tudományos kutatásokra, felfedezésekre, elméletekre vagy világváltoztató technikai megvalósításokra – nos, akkor rendkívülien és egyedülállóan hasznos volt.

A harcot, melyet őseink vívtak, végre egyszer békévé kellene oldania az értékőrző okos emlékezésnek.

 

Ötvenedik évfordulót már ünnepelt egyszer a Korunk: 1976-ban ünnepelte, alapítása után fél évszázaddal. Remélem, az 1990-es újjáalakulás és megállás nélküli újraindulás ötvenedik évfordulóját is lesz alkalma megünnepelni. Messzebb azért nem merek előrenézni az időben, mert már ezt a harmadik félszázad-fordulót sem érem meg.

Az első ötvenedik évforduló idején magam is a folyóirat belső gárdájához tartoztam: a természettudományos és műszaki tárgyú cikkeket, tanulmányokat szerkesztettem. Előzőleg egy évig A Hét kolozsvári összekötő láncszeme voltam, s egy évtizednyi szépirodalmi napfürdőzés után az Utunk szerkesztőségében örömmel lubickoltam a bukaresti hetilap multikulturalitásának hűs vizében. Akkor még nem ismertük a multikulturalitás szót, vagy ha ismertük is, nem használtuk, vagy ha használtuk is, nem úgy értettük, ahogyan manapság kell érteni (már megint vannak kötelező rituálékkal imádandó szellemi bálványok, mint akkor például az „alkotó marxizmus”, ami azt a tényt próbálta takargatni, hogy a politikai gyakorlat ellentétbe került az egyszerű marxizmussal); akkor – Charles Percy Snow brit fizikus The two cultures and the scientific revolution című esszéje nyomán – a „reál” és a „humán” műveltség huszadik századi szétválását és újraegyesülésének óhaját vagy ábrándját jelöltük volna vele, s inkább bikulturalitást mondtunk volna helyette.

Én gimnazista koromtól fogva biológus szerettem volna lenni, de csak egy golyóstoll- és írógép-kopogtató szegény legény telt ki belőlem, s fájdalmasan éreztem magamban is a Snow-féle két kultúra már szinte tudathasadásos eltávolodását egymástól. Ezért kezdeményeztem még annak idején az Utunkban a Valóság és világkép-vitát, ezért foglaltam állást a romániai magyar művelődés irodalomközpontúsága vitájában amellett, hogy az nem helyes és nem egészséges, s ezért próbáltam egy éven át A Hétben, majd másfél évtizeden át a Korunkban, a Korunk Évkönyvek egyike-másikában és a hamar kivéreztetett Korunk Füzetek megjelent számaiban annyi természettudománnyal és műszaki tudományokkal foglalkozó értelmiségit behozni hazai írásbeliségünk erősnek hitt, erősnek hinni akart várába, amennyit csak engedtek az adott körülmények.

Erről könyvet lehetne írni, nem csupán kettő-négy flekkes ünnepi visszaemlékezést. Nem arról, amit végeztem, mert azzal én vagyok a legelégedetlenebb, hanem arról, amit eközben láttam és tapasztaltam, s azokról, akikkel eközben megismerkedtem és barátságot kötöttem. Mivel itt Svédországban éppen most van begyűrűzőben – igen, persze, Amerikából – az evolúció és az inteligent design kétségbeejtően értelmetlen egymásnak feszülése, most csak azt említem meg, hogy az orvos és mérnök, atomfizikus és agronómus, csillagász és gyógyszerész honfitársak között egyetlenegy igazi ateistával sem találkoztam: volt, aki közömbös volt az „isten” metafora tartalmas vagy üres voltának kérdése iránt, s volt, aki sejtett benne bizonyos reális tartalmat. Többet és titokzatosabbat, magasztosabbat és mélyebbet, mint akárhány teológus.

Az akkori hatalom kitartóan igényelte a kifejezetten világnézeti magyar nyelvű folyóirattól az ateista propagandát – így, ilyen egyszerűen és durván. Ez, magától értetődően, elsősorban a tudomány rovat feladata lett volna. Gáll Ernő akkori főszerkesztővel cinkosságban azzal az érvvel emeltünk pajzsot az elvárás elé, hogy a Korunk új, szocialista értelmiségi olvasói elé ilyen tárgyú cikkeket tálalni sértés: ők már a középiskolából ateistává nevelten kerültek ki.

 

A romániai magyarság általános értelemben olvasóközönségnek nevezhető rétege itatóspapírként szívta magába a természettudományos és műszaki ismeretközlést. A politikai égbolt derűsebb napjaiban a magyarországi Élet és Tudománynak több előfizetője volt Romániában, mint ahány példányban Előre című, országos terjesztésű napilapunkat nyomták. Az égbolt fokozatos és gyors elborulásával párhuzamosan az előfizetés lehetősége egyre csökkent – s a „minden rosszban van valami jó” elve szerint ekkor jött el az a pillanat, amikor életre lehetett volna hívni egy hasonló típusú romániai magyar lapot. Már ha lehetett volna. De alig volt nemzetiségi törekvés, amellyel szemben határozottabb és keményebb lett volna a hatalom ellenállása, mint éppen ezzel szemben; valakik valahol világosabban látták ennek a jelentőségét, mint mi, a próbálkozók.

Mindazonáltal a próbálkozások nem voltak egészen hiábavalók. Egy, a Korunk szerkesztőségében tartott megbeszélésből jött létre A Hét eleinte nagyrészt műszaki és természettudományos tárgyú évkönyv-sorozata, a TETT. Egy másikból két könyvsorozat: a Kriterion Kézikönyvek és a Kriterion Kiskalauzok. Egy harmadikból a Korunk Füzetek. Egy negyedikből, hatszemköztiből – az akkori és a mostani főszerkesztő, Gáll Ernő és Kántor Lajos, valamint jómagam között – a Korunk Bolyai-díja, amely egy külön erre a célra készült Tőrös Gábor-plakettből és sok meleg kézszorításból állt, s amelynek egy-egy példányával az év legjobbnak ítélt magyar nyelvű természet- és társadalomtudományi tárgyú könyvét jutalmaztuk, ameddig a hatalom engedte. Két alkalommal engedte vagy nézte el, vagy figyelmetlenségből nem vette észre, azután betiltotta; mai napig sem tudom, visszakerült-e a harmadik alkalomra készült két plakett a megyei pártbizottságtól, ahova bekérették, s ha igen, akkor most hol vannak.

Nem tudom egészen pontosan azt sem, hogy a politikai égbolt azon kiderülése után, amely többek között a Korunk harmadik folyamának megindulását is lehetővé tette, milyen mértékben és milyen fórumokon vannak jelen a romániai magyar szellemi életben és közművelődésben a természet- és műszaki tudományok, valamint ezek eleven hordozója, a magyar anyanyelvű szakértelmiség. Persze tudom: újraalakult a legendás EME, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a nem kevésbé legendás EMKE, a Magyar Közművelődési Egyesület; az előbbinek természettudományos és műszaki szakosztályai vannak, s ezek igényes kivitelű, „füzetek”-nek nevezett időszaki kiadványokat jelentetnek meg azonos anyanyelvű szakmai közönségnek szóló dolgozatokkal, az utóbbiban pedig népfőiskolai formában és színvonalon folyik az anyanyelvű tudományos ismeretközlés. Mindennek részleteit azonban innen nehéz lépésről lépésre nyomon követni, még nehezebb az összes kiadványokat beszerezni, hiszen a szabályosan előfizetett lapok és folyóiratok, köztük a Korunk számai sem jönnek meg egészen hiánytalanul, utólag kell pótolni a kimaradt számokat a kollekcióhoz, ha van honnan. A Korunknak, a maga Fórum–Kul-túra–Tudomány alcímével, időnként átfogó szintézist lehetne és kellene nyújtania az otthoni szellemi élet formai szerkezetéről és tartalmi összetevőiről, s néha neki magának is meg kellene jelentetnie egy-egy írást jeles erdélyi magyar szakértelmiségiek printeréből (régi beidegződésből és talán némi nosztalgiából itt majdnem azt írtam, hogy „tollából”).

Az anyanyelvű természettudományos és műszaki ismeretközlés 1990 óta létrejött szakmai fórumai nem mentenek fel egy ma is világnézetinek, összművelődésinek, újan és mélyrehatóan társadalomtudományinak tételezett és szerkesztett folyóiratot az alól, hogy az itt szóban forgó területekre is kitekintsen. Mi több: az alól a – mondjuk így: pedagógiai – feladat alól sem mentik fel, hogy a maga igényszintjével rákényszerítse a szakmai értelmiség jeleseit szakmai kérdéseik, kutatásaik, eredményeik világnézeti és társadalmi konzekvenciáinak átgondolására. Úgy, ahogyan ezt a bikulturalitás „humán” oldalán teszi, a két előző folyamban ritkán tapasztalható következetességgel, széles körű tájékozottsággal, tartalmi gazdasággal, megbízható tudással, s ami a legfontosabb: impo-náló tömegben jelentkező friss szellemi erőket mozgósítva.

 

Ha valamikor tiltakoztam is az ellen, hogy a szépirodalmat tekintsük egy nemzeti kisebbség kultúrája par excellence hordozójának és fenntartójának, azon az elméleti alapon, hogy egyedül az kötődik elválaszthatatlanul az anyanyelvhez (ami egyrészt nem is egészen igaz, másrészt súlyos önkorlátozás éppen az anyanyelvű általános oktatás és közművelődés irányában), azért tisztában vagyok a szépirodalom, még pontosabban a szó, a költői szó, az ihletetten megfogalmazott és kimondott szó értékével.

Jedlik Ányos valószínűleg volt olyan jeles fizikus és mérnök, mint amilyen jeles költő volt kortársa, Kölcsey Ferenc. Szent-Györgyi Albert is valószínűleg volt olyan jeles orvos és biokémikus, mint amilyen jeles költő volt kortársa, József Attila. Közösségi létünk felemelő nagy pillanataiban vagy nehéz óráiban mégsem az ő találmányaik, felfedezéseik idézésével ünnepelünk vagy igyekszünk ébren tartani a reményt magunkban, még csak Bolyai János új világot teremtő geometriájával sem, hanem költőink mágikus szavaival. De ők, ezek a szellemóriások azért nem függetlenek egymástól, s ki merem jelenteni: nem voltak és ma sem, a jövőben sem lehetnek egymás nélkül.

Ezzel a gondolattal kívánok sikeres ötvenéves újjászületés-napot a Korunknak és mai munkatársainak.

 

 

Aradi József

A Korunk eltérítése

 

 Mexikóváros, 2007. január 5–10.

Arra kér Kántor Lajos, hogy bújjak vissza ama bizonyos kígyóbőrbe, amelyet már időtlen idők óta levedlettem. Arra is kér, hogy ha lehet, tartsam be a határidőt. Nehéz lesz. Nem tartom magam sem profi szerkesztőnek, sem profi emlékezőnek abban az értelemben, ahogy ezt az évfordulós alkalom bennem meg kívánná idézni. Sem „költői-szociográfusi”, sem „nemzedékvezéri”, sem kéziratbabráló szerepemben nem éreztem magam soha otthon. Ha otthon éreztem volna magam, nem itt volnék, ahol vagyok, Mexikóvárosban, a Popocatépetl hófedte süvege alatt.

Ahogy kiszállok a mexikóvárosi metró Patriotismo nevű megállójában (innen egyenesen a Popocatépetl titokzatos fehérlő csúcsára lehetne látni, ha nem borítana el ebben a városban mindent – s benne az emlékeket is – a barna szmog), és ráfordulok a bájos nevű Progreso minisugárútra, amely természetesen semmiben sem hasonlít arra a kolozsvári Deák Ferenc utcára vagy a mini Főtérre, ahol „Korunk szerkesztősége” nevű virtuális legénylakásom húzódhatott meg egykor, be kell ismernem – ha kissé vonakodva is –, hogy nincsenek emlékeim a Korunk szerkesztőségéről. Hogy is lehetnének, amikor azóta mindent beleptek későbbi életkalandok (németországi, amerikai, kanadai, Szaúd-arábiai, mexikói világvándorlásaim) lávarétegei, az autobiografikus feledés hordaléka. Nem emlékszem tehát szerkesztőségi helyzetekre és nem emlékszem szerkesztőségi ünnepekre sem. Amire emlékszem,  amit az emlékezés geológiai mélyrétegeiből még ki lehetne emelni, az mind a szerkesztőség kuckóján kívül történt.

Miért nem emlékszem? Lehet, hogy a Korunk szerkesztősége nem is létezett? Vagy van valami, amire nem akarok emlékezni?

Igen, van.

Nem szerettem írni. Nem szerettem „szöveget”* írni, amely a cenzúra vagy inkább az intézményi öncenzúra körülményeiből táplálkozó, sajátos múlt századbeli kentauri beszédmód volt. Ahogy Bretter György mondta volna, „már túl a determinációkon, de még a cselekvésen innen”. Nem szerettem a „szöveget” sem határidőre, sem „határtalan időre” írni.

Mai magamból visszanézve azt hiszem, a beszélve gondolkodás kevésbé cenzúrázható és direktebb kiscsoportos vagy interperszonális helyzeteire vágytam akkoriban, ahol a határidő nem a leadási határidő, hanem maga a beszéd idő- és befogadáshatára. Az a bizonyos élőbeszédhelyzet s vele együtt egy megelőlegezett ’89 utáni helyzetpaletta (ideológiai többszólamúság) pontosabb megfogalmazásának lehetősége egyszer-egyszer mint égi csoda szállt le rám igaz. csak egy röpke történelmi pillanatra, a Tett (1979. 3.) kommunikációs számának ötlettobzódásában vagy később „A szóértés előfeltételeiről” címmel közölt kerekasztal-beszélgetésben (Korunk, 1980.1–2). Akkor még nem tudtam, hogy az élőbeszédhelyzet mint írásmű és mint többszólamú dialógushelyzet a világhálón „web-csevelyként” vagy „blogként” mindennapossá válik majd.

De igazából nem is könnyű „csevelyhelyzetekre” vágytam. Amit magam elé képzeltem, az nem a „szövegírás vagy -mondás” mindennap újrarajzolható kifestőkönyve volt, hanem valami elképesztően gyakorlati dolog. Valami, amit nevén lehet nevezni, valami, ami ténylegesen működik, legyen az kultúra, intézmény vagy az egész magyar kisebbség. Valami, ami úgy működik, mint egy jól megszerkesztett kompjúterprogram, amelyben, miután megalkottam, éveken át úgy lehetett gyönyörködni (nem a forráskódban, hanem a hasznos működésben), mint a Korunk Galéria eseménypillanatáról leválasztott, a szerkesztőség falait egy hétre (vagy többre) belakó festő vagy grafikus tökéletes festményeiben. Évekkel később ugyanezzel a pragmatikus ethosszal tudtam majd gyönyörködni a magam indította (Silicon Valley típusú) internetvállalatok puhán gördülő intézmény kerekeiben.

Ehhez a technikailag kifogástalan működéshez szerettem volna eljuttatni, mintegy stratégiailag eltéríteni a körülöttem vergődő kisvilágot. A Korunk 1972–1982 közötti metamorfóziskísérletei minden Gáll Ernő-i és Kántor Lajos-i melegükkel együtt fényévnyi távolságra voltak a bennem munkáló gondolkodás- és intézménymodelltől. Amit maradéktalanul a magaménak éreztem, azt vagy a cenzúra zúzatta be még a megjelenés előtt, vagy a rituális jelképbefogadás hagyományos érdektelenségébe fulladt. A Korunk tobzódott a kisebbségi lét és az értelmiség önmegszépítő jelképeiben, de anyagi és ideológiai önellátás híján aligha lehetett egy alternatív kisebbségi program és jövőkép műhelye.

Talán ezért nem szerettem a leírt szövegek konténereit, a kisebbségi intézményeket. Nem szerettem, hogy intézményeinket, mint Sütő András a nyelvet, mindenhatónak és monolitikusnak tudtuk csak elképzelni. Az intézmények pluralizálásának gyakorlati délibábjai akkor még nem jelentek meg a sürgős tennivalók láthatárán.

Nem szerettem a „romániai magyar irodalom” bennfentességét, „szövegekre” is kiterjedő elváráskánonjait. Nem azért, mert én nem fértem bele, hanem mert ez az irodalomközpontúság a meg nem valósított önreflexió „nyelvkárosultjait”, a „minden hatalmat a nyelvnek” illúzióját termelte újra. Voltak közkedvelt jelképeink (amelyek számomra megbotránkoztató módon a többségi román jelképrendszer struktúráját tükrözték, fordított előjellel), de nem voltak fogalmaink, amelyekkel érteni, mi több, menedzselni lehetett volna, hogy mik vagyunk és mik lehetünk a váratlan és kiszámíthatatlan közeljövőben. 

Nem szerettem akkori metaforáimat. Felemás módon bóklásztak a hatalommal való értelmiségi lepaktálás és a világ megértésének és előbbre toszogatásának balga rögeszméi között, az önátértelmezés fedőnyelvét nehéz volt közérthetően működtetni. Mit mondott a hetvenes években ön- és jövőmegértésre éhezőnek a „beszéd árnyékgazdasága”, a „nyelvi fölénymodell”, az „etnikai kód” frivol meghatározása, az „egyes szám többes száma” vagy a kelet-európai nyelvközpontúságból kikívánkozó „mindennapi teljes közlésvilág”? Hogyan lett volna lehetséges az önmagunktól való fogalmi eltávolodás, a dolgok szerkezetére való elfogulatlan rálátás, amikor magunk is a szerkezet része voltunk?

De amit legkevésbé szerettem, az a színlelés „fodormentanyelve” volt. Nem hiszem, hogy egy percig is sikerült megtévesztenem akár a román államrendőrség rám állított honvágy-hóhérjait, akár a kolozsvári írószövetség pártbizottságának „szabadkőműves” szertartásvezetőit. De a gépezetnek működnie kellett, és benne nekem is, naponta menedzselni kellett a váratlanul fölcsengő telefont, a beidézések elkerülésének koreográfiáját, a kihallgatás másokra vetülő árnyékainak elfelhősítését, a zsarolásokkal való együttélés gyötrelmeit, a megfigyelést, a nyomomban ballagó árnyékok meghitt otthonosságát. Ideig-óráig működött a bejáratott blöff, hogy Fazekas János vagy Ion Iliescu lakására készülök telefonálni éppen, de rövidesen cserbenhagyóimat is cserbenhagyták, egyedül kellett állnom a túlélni-ahogy-lehet befele mutató peronján.

Nem tudtam megszokni a belső emigráció önmegsemmisítő formanyelvét, mégpedig annak akkoriban igen divatos változatát, a Szabédi Lászlók, Szilágyi Domokosok, Szőcs Kálmánok, Bölöni Sándorok, Salamon Anikók, Andrási Katalinok önkéntes és önelveszejtő „kilépését” a társadalomból.

Nem szerettem az identitásomat. A köztességet, amely oly elbűvölően lefordíthatatlanul szólal meg pidgin-angolul: „the hidden structure of in-between”. Hol húzódik etnikai azonosságom belső tája, a határok rejtett nyelvtana („the grammar of borders and boundaries”), amit nem lehet ki- és bevándorlásokkal átlépni?

Nem szerettem a családi névfolytonosság csalfa játékát, ahol nem tudhatni, azonosságügyben kihez folyamodjak, a 17. század végén Németországból Burgenlandba „kivándorolt” mindig-József Schreinerek első dokumentált képviselőjéhez, üknagyapámhoz vagy századnyival később Burgenlandból Körmendre „bevándorolt” dédnagyapámhoz, majd újabb század múlva Körmendről Erdélybe, a Zsil-völgyébe „kitelepülő” néptanító nagyapámhoz, esetleg személyesen önmagamhoz, a Kolozsvárról egyenesen a világhálóra emigrált Aradi Józsefhez, Balogh Edgár névmagyarító igyekezetének e satnya gyümölcséhez.

Nem szerettem szerkesztői álnevemet. Akadhatott volna ez elaradiasodásnak más alternatívája is, választhattam volna a családi „névpalettáról” anyai ágon a csíkszeredai székely Kardákat vagy a Mócvidékre bevándorolt francia bányásztelepes Bedaeu-k (Bedők, Bedeuk) szebben csengő nevét. De maradtam az Aradival, mert elfogadtam, az emberre a nevek úgy ragadnak, mint a bogáncs. Egy ilyen fiktív bogáncs-név természetesen az irodalmi javak világtőzsdéjén nem jegyezhető, és a gyakorlati dolgok világpiacára nem exportálható. De remélni merem, hogy ha másra nem, ez a magyar kulturális hagyományok előírta identitászavar arra mégis jó volt, hogy néha zűrzavart okozzon a dossziémba besorolandó ügynöki jelentések megfelelő besorolásánál.

Nem szerettem, hogy annyi mindent nem lehetett a Korunk-albérletben szeretni. De mindezzel a visszaemlékezés ünnepi gályarabságában könnyedén ki lehet egyezni.

A tagadások hosszú füzérére ezek után természetes gesztussal fűzhetem fel a leghálátlanabbat. Végül – de nem utolsósorban – nem szerettem az évfordulókat.

 

*

A frusztráció nem kedvez az emlékezésnek. Az emlékbogáncsok mégis lassan rám akaszkodnak, akárcsak a névbogáncsok (vagy Gergely Tamás internetes szóbogáncsai), és talált tárgyként szövik tovább egy posztmodern ünnepmentesség alkalmait.

Lassacskán minden erőfeszítés nélkül, hajszálpontosan fogom tudni felidézni „tanítványaim” reflexiós helyzetbehozásának csöppet sem ünnepi, sőt komótosan mindennapos élményét. Tanítványaim? Nem hiszem, hogy voltak tanítványaim. Nekem mindenki a tanárom volt. Mindig a nálam nemzedéknyivel fiatalabbak voltak mestereim.

Feszes gondolkodást és a bálványok lebontásának technikáját tanultam a Bretter-iskolától. Kánonokkal szembeni tiszteletlenséget a Gaál Gábor-körtől és a Studio-51-től. Kitartást tanultam a társadalomkutatóktól és a modern, folklorizmus utáni néprajz megszállottjaitól. Bukarest, Kolozsvár és Csíkszereda között ingázott helyzetünk átvilágításának konok igénye, viaszosvászonnal borított konyhaasztalok fölött születtek a Limes, a Provincia vagy a KAM későbbi társadalomkritikai programjának alapelemei.

De aminek igazán jelentősége van mai feladatvilágomban, az a dolgok világszinten való működtetésének mindennapi tananyaga. Máig ható útipoggyászként hordozom magammal az intézményen belüli intézményépítés, a mikro- és makrokörnyezet hatékony menedzselésének konok kalligráfusait: Molnár Gusztávjait, Rostás Zoltánjait, Veress Zoltánjait, Dankanits Ádámjait, Kántor Lajosait, Horváth Andorait, Nagy Olgáit, Gálfalvi Györgyeit, Pillich Lászlóit, Vetési Lászlóit és Biró Zoltánjait. A működtetés tudását.

A Popocatépetl tűzhányó menetrendszerűen füstölgő óriássüvege mögött, a túloldalon ott van valahol Erdély, távol és mégis igen közel mai magamhoz. A világ összezöttyent – időben és térben egyaránt. A kisebbségi működtetők mint jelképek és „vonatkozási személyiségek” jelen vannak a világ bármely pontjáról elérhető honlapokon, és kivételesen néhol maga a működés, a működés tétova helyi eredményei is ott láthatók már a világhálón. Naponta begyűjtöm a használható cselekvésmodellek mai örököseit, a ’89 utáni helyzetek átvilágításának mai letéteményeseit. Sok az olvasnivaló, sok a meggondolnivaló. Mindig meglep, amikor a magam itteni gondjait látom visszatükröződni bennük. A transzlokációk és egyetemes sorsfordulók korát éljük.

A reggeli köd lassan felszakad, tisztán lehet látni a Popo csúcsát. Az emlékezés eredendő sötétje visszaszorul, innen, az Óperenciás-tengeren túlról már az is látható, amit onnan a Mátyás-szobor tövéből nem lehetett látni: az Erdély-műhelyben való felkészülés világrangját.

Stratégiai tanácsadó vagyok a világ egyik legnagyobb vállalatánál, intézmények (mai szóhasználattal: vállalkozások) „stratégiai eltérítése” mesterségem újsütetű címere. Úgy is mondhatnám, „lágy technokrata” vagyok, a humán tényezők, az etnikai sajátosságok és identitások vállalati operacionalizálásának szakértője. Ugyanaz a dolgom, mint mindig is volt, átvilágítani helyzeteket, helyzetbe hozni embereket, mégpedig úgy, hogy ne frusztrálódjanak, otthon érezzék magukat az átmenetiségben, tanulják meg kihordani a konfliktusokat, találják meg a helyüket az újra és újra eltéríttetésre szorult intézményi keretek között. Az „Aradi-paradigma” mint világra vonatkoztatott cselekvésparadigma végül működő és működtető környezetre talált. De ez nem kisebbségi közügy többé. Ez magánügy.

Az „Aradi-paradigma”, ha közügy lehetett is egy pillanatra, a Popocatépetl lenyűgöző egyetemességéhez képest szinte nevetségesen elenyésző ember-darabka, egy életútnyi álom. Nincs maradandó lenyomata, legfeljebb porosodó repertóriumokban, korunkos, tettes, echinoxos lapkivágások megsárgult katasztereiben. Angolul, németül, spanyolul, arabul (kalandorságom munkanyelvein) vagy az aztékok ma is élő kisebbségi nyelvén (nauhatl) a „pipázó óriás füstje” pontosan meghatározható élmény. Egyszemélyes intézmények ebben a távlatban érvényüket vesztik, kategorikusan értelmezhetetlenek. Ami a világ felől nézve értelmezhető marad, az legfeljebb – vagy kiváltképpen – a lokalitást és globalitást egymásra építő empátia, a hely, térség  és világ egymásra rétegző, összefoglaló értelmezésének személyhez nem, de kultúrához köthető vonulata. Litoszferikus hasonlattal élve „mély-világ” és „magas-világ” egyszerre, mint a Popónak Erdélyhez viszonyított irdatlan közelsége és távolsága.

Ma már tudni lehet, a ’89 előtt esedékes intézményi paradigmaváltás felemás módon sikerült. A hetvenes, nyolcvanas évek Korunkja sem volt több, mint egy érdekes és különleges, zöld meg vörös tollakkal ékeskedő, kihalófélben lévő madárfaj. A quetzal-madár itt Közép-Amerikában nagy tiszteletnek örvend, nem azért, mert olyan szép, vagy mert olyan hasznos, hanem mert olyan ritka.

A Korunk eltérítésében velem együtt ügyködők stratégiája lehet hogy nem volt több, mint egy újabb nemzedéki elit-rítus útrabocsátásának kísérlete. Ki tudja, lehet, hogy a Korunk maroknyi olvasóköre számára sem voltam több, mint „egy gondolkodói alkat kalandja az elmélettel” (Tóth Sándor)?  A „Sors és emlékezet” pályázatindító felszólításának (Korunk, 1982.6) próbálok most, huszonöt évvel később magam is mint emlékező megfelelni. Ide írom, amit akkor gondoltam: „nem minden emlékezet csal, csak az egynemű sémákba bekényszerített, az egyéni és közösségi alternatíváktól, életünk kereszt- és válaszútjaitól megfosztó emlékezet.” Mint filmszalagot, oda-vissza tekerem a Korunk közelében (és a Korunkon kívül) megélt tizenegy személyes esztendőmet, és próbálom elütni a kínos kérdést: miről is szólt az életmozi? Nem tudok erre hiteles választ adni. Akik ma ismernek, akik ma hallgatnak rám, azt mondják, ez a mozi egy gyakorlati alkat tiszavirágéletű afférjáról szól az erdélyi metamorfózissal. Bizonyítandó, hogy más a hatékonyság jelentése a világ gyakorlati csücskében és más a szövegtermelés íróasztalán.

Működött-e az Aradi-paradigma? Nem tudom. A Korunk eltérítése, attól félek, máig sem sikerült. Ez nem tragédia. A menedzsment-világban is gyakran megesik, hogy a stratégiát nem tudjuk vagy nem lehet megvalósítani. Ettől még nem dől össze a világ. Az újító igyekezetnek az a sorsa, hogy minden kudarc után szorgosan és gondosan újraértelmezze magát, és elébe álljon a következő kihívásnak, a következő kudarc (vagy siker) lehetőségének.

A Popocatépetl egyhangúan (olykor vidáman?) pöfögi napi penzumát, nem lehet bevett munkarendjétől eltéríteni.

*„Szöveg” = ide tartozna most a „szöveg” meghatározása, ha tudnám, hogy mi az.

 

 

Weiszmann Endre

Információ = TUDOMÁNY?

 

 A 16. században, és sajnos sok esetben még ma is, a kérdés az volt, amit  Shakespeare Hamlet szájába adott: „Lenni vagy nem lenni”, mert ezen állt vagy bukott az egyén és a társadalom léte is. Ma a valódi kérdés így hangzik: „Tudni vagy nem tudni”, mert különben lemaradunk mint egyének és mint társadalom is. Mindenki kíváncsi és tudni akarja ezt vagy amazt... De mit is jelent az a szó, hogy „tudni”? A címben szereplő kérdőjel ezt szeretné jelképezni.

Sajnos e cikkben is inkább kérdések lesznek, mint feleletek, erre a kérdőjelre, annak ellenére, hogy több mint 65 éves fizikus, tanár és kutatói minőségemben küszködöm megtalálni a helyes választ. „Egy gondolat (ez) bánt engemet...”, hogy Petőfit parafrazáljam. De e téren nem vagyok egyedül. Mi is az a „tudomány”? Kell-e erre egyáltalán válaszolni, vagy ez magától értetődő? Engem úgy neveltek otthon, de főleg az egyetemeken, hogy semmit se fogadjak el hihető és mérvadó bizonyítékok nélkül. Ezért lettem egy „purista-szkeptikus”, és nem bántam meg.

Manapság az egyén és a társadalom is „információrobbanás” közepette él. A rendelkezésünkre álló adathalmaz 500 000-szerese a világ legjobban ellátott könyvtárában tárolt anyagnak (Library of Congress USA). Naponta el vagyunk árasztva a tömegtájékoztatási eszközök (média), rádió, tévé, internet, újságok, folyóiratok, telefon, reklámok, társadalmi összejövetelek, pletykák stb. által szolgáltatott „információkkal”. Ezek túlnyomó többsége értéktelen zagyvaság. Nagy része szándékos „misinformáció”. Egyesek egyszerűen „hazugságok”. Hogyan szűrje ki az egyén az „igazat” a szemétből? A válogatás teljesen egyéni feladat, és szorosan összefügg az egyén érdeklődési körével. De van egy általános kritérium: minden információt ellenőrizni kell, újból és újból kikutatni az eredetet és megvizsgálni a szavahihetőséget legalább három megbízható forrásból. Így jutunk el a tudomány fogalmához, amely (angolul science) a latin scientia = tudományból származik. Hogy megnyugtassam magamat és önöket, kedves olvasó, a tudomány fogalmának meghatározásáról, a világ négy leghíresebb enciklopédiájához fordultam. 1. Encyclope-dia Britannica: A tudomány egy olyan diszciplína, amelynek lényeges elemei a megfigyelés, pontos mérés, logikus érvelés, analitikus elemzés és intelligens következtetés. 2. Encarta: A világ minden jelenségének (amit kutatni, mérni és ellenőrizni lehet) szisztematikus tanulmányozása. Az emberiség által szisztematikusan összegyűjtött ismeretek összessége. 3. Vikipedia: a természet megfigyelésen és logikus következtetésen alapuló analízise, valamint jelenségeinek legjobb képességeinken alapuló leírása és megértése. 4. Google: nincs „széles körű, átfogó” definíciója, mert nem létezik egy olyan egyetemesen elfogadott intézmény, amely megfelelő autoritással válaszolhatna e kérdésre.

A logikus következtetés tehát valószínűleg: nincs egyöntetűen elfogadható válasz.

Ezek után nem marad más hátra, mint utánanézni annak, ami után érdemes. És hogy érdemes, arra bizonyíték a világ helyzete. Az emberiség évezredes története során még nem volt olyan évszázad, mint a 20., amelyben a tudományos és technológiai problémák szinte robbanásszerűen fejlődtek ki.

Az einsteini általános relativitáselmélet (amely a mai csillagászat és űrrepülés megalapozója), a Heisenberg–Dirac–Schrödinger nevéhez fűződő kvantumelmélet (amely a mai elektronika mindenfajta csodabogarának és a modern mikrobiológia fejlődésének alapja) és a Wattson–Crick által felfedezett kettős hélixű DNS (a mai orvostudomány, mikrobiológia és öröklődés bölcsője) emelkedik ki a sok egyéb (fontos) felfedezés közül. A kémia területén rengeteg új, a gyógyszeripar számára hasznos felfedezésnek voltunk
tanúi, és ezek szerzői felölelik a nemzetközi spektrum egész területét. A matematika világából kitűnik Andrew Wiles, aki megoldotta az évszázadok óta izgalmas Fermat-tételt, valamint Grigori Perelman, aki éppen a múlt évben oldotta meg a világhírű Poincaré „cojectures”-t (azt hiszem, magyarul „sejtés”), és nem akarta elfogadni a felfedezéssel járó tetemes összeget!

Utoljára hagytam, bár fontosságában talán a legjelentősebb, hiszen valószínűleg az emberiség sorsát fogja előbb-utóbb eldönteni, azt a felfedezést, amihez az öt magyar „marslakó” (Karman, Neumann, Szilárd, Teller, Wigner), valamint az amerikai csoport tagjai (Oppenheimer, Fermi és Feynman) járultak hozzá, akik az atommag tulajdonságainak és borzalmas titkainak feltárói és alkalmazói voltak – hogy csak a legismertebb eredményekre utaljak.

Ugyanakkor a mai emberiség kétharmad része olyan állapotban él, különösen ami az értékes ismereteket illeti, mint a kőkorszak volt barlanglakói. Körülbelül 80 százaléknak halvány fogalma sincs a tudományról (legyen az bármi is), egyharmada azt sem tudja, mi az, hogy DNS, és egy az öt közül még mindig azt hiszi, hogy a Nap forog a Föld körül, majdnem a fele pedig meg van győződve arról, hogy az embert az Isten teremtette valamikor tízezer évvel ezelőtt (Dr. J. D. Muller report, Northwestern University, 2005).

Tehát valójában úgy néz ki, hogy érdemes a tudományról beszélni, írni, tanítani és az érdekelteket felvilágosítani. Ezt csak azért merem a Korunk hasábjain és mindenütt másutt, ahol alkalmam nyílik erre, megemlíteni, mert iskoláink helyzete világszerte siralmas! Talán a siralmas kifejezés valóban kissé gyengének is hangzik. A helyzet ennél sokkal rosszabb. Minden más fontosabb. A tudományok tanítása az utolsó helyre szorult. Vannak országok (és nem is a kicsik közül), ahol el lehet végezni a középiskolát (ún. „érettségi bizonyítvány” tanúskodik erről) anélkül, hogy egyetlenegy „science” tárgyat is fölvett volna a diák!!! Mit fog ez a fiatal generáció gondolni vagy „tudni” a „sztem-cell” kutatásról, amely valóban az emberiség jövőjének egyik reménye (hacsak előbb el nem pusztítjuk önmagunkat), avagy a dr. Hawking által az emberiség megmentésére javasolt „extra-celestial” költözködésről, hacsak az olcsó „science fiction”-on vagy pornóirodalmon fog felnőni, és az érettséget igazoló papír (és az agya) nem tud semmit az igazi tudományról?

De hát én szkeptikus és elfogult fizikus vagyok. Szerintem (és ez a fentiekből is kiderül) minden információt újból és újból ellenőrizni kell, és csak ezután fogadható el mint „tényeken alapuló IGAZSÁG”.

De vajon ez az egyetlen út, amely az igazsághoz vezet?

Itt szeretnék szót adni korunk egyik legismertebb Nobel-díjas amerikai fizikusának, Freeman Dysonnak, akit személyesen is ismerek és igen nagyra becsülök (The New York Review of Books, June 22. 2006). Szó szerinti idézet: „Mint emberi lények örökké arra törekszünk, hogy megismerjük és megértsük ezt a különös világegyetemet, amelybe beleszülettünk. Erre több lehetőség is kínálkozik, melyek közül csak az egyik a tudomány. Gondolkodásunk folyamata csak részben alapul a logikán, mert elválaszthatatlanul össze van kötve érzelmeinkkel és vágyainkkal, valamint az elkerülhetetlen társadalmi kölcsönhatásokkal. Az ismereteink megértésének folyamata szervesen össze van kapcsolva azzal a társadalommal, amelyben élünk, azaz »kollektív« megismerés, kezdve azokkal a mesékkel, amelyeket a barlangokban élő őseink mesélgettek egymásnak a tűz körül.”

Korunkbeli értelmező folyamataink továbbra is „kollektívek”, beleértve ebbe az irodalmat, történelmet, művészetet, zenét, vallást és tudományt. A TUDOMÁNY csak egy speciális eszköz annak érdekében, hogy megértsük és felhasználjuk az anyagi világ adta lehetőségeket. A VALLÁS egy másik speciális eszköz, amely arra utal, hogy létezik egy lelki és gondolati világ, amely túlhaladja („transzcendens”) a materiális világegyetemet.

A címben felvetett kérdés lényege tehát a hit. Minden emberi lény nemcsak „gondolkodik, de „hisz” is valamiben. Hogy miben, az minden egyes egyén saját és környezete döntésén alapul.

A dysoni meghatározás szerint tehát az anyagi világot megismerő eszközök közül csak a fizika, kémia és mikrobiológia tekinthető tudománynak, minden más diszciplína, amit ide próbálnak sorolni, csak vitathatóan „tiszta tudomány”. (A matematika egy nyelv, és így nem sorolható egyik kategóriába sem.)

Ezek után én mint „purista” a következő meghatározását szeretném adni a „tudománynak”: A „tudomány” a sokoldalú emberi tevékenység egyik speciális eszköze, amelynek minden lépését matematikai formába lehet önteni. Szaknyelven „algoritmizálni” lehet. Amit nem lehet algoritmizálni, az nem „tiszta tudomány”. Ha önök ezt elhiszik, úgy egyetértünk. Ha nem, úgy mindenki maradhat a „hit”-ével, és a világegyetem nem fog emiatt összedőlni.

 

 

Jancsik Pál

Korunk-éveim

 

1985. március 15-én „igazoltam át” a folyóirathoz szerkesztőségi főtitkárnak. Ez rangban (vagy inkább hangzatos címben?) és anyagiakban emelkedés volt a számomra a 25 éves szerkesztői-lektori múlt után, amely az Ifjúsági, majd a Dacia Könyvkiadónál maradt mögöttem. Ha jól tudom, ezt a munkakört az akkor már jó néhány éve a Korunknál dolgozó Veress Zoltán szerette volna betölteni (négy esztendeje, brassói barátom, Miess Jancsi, alias Ritoók János halála óta nem volt főtitkára a szerkesztőségnek), meg is pályázta, de „rovott múltja” miatt (Palocsay Zsigával, Zoli későbbi feleségével, Telegdy Magdussal, Asztalos Lajossal és másokkal az éppen kíméletlenül előretörő román szocializmust akarták megdönteni, még középiskolás korukban, 1952-ben) kinevezését a magas pártvezetés elutasította. Így aztán ő maga volt az – miután a szerkesztői tanács jóváhagyta a választást –, aki a helyettesből nemrég főszerkesztővé előlépett Rácz Győzővel megkeresett, és fölajánlották az állást. Elfogadtam, remélve, hogy így megszabadulok a kiadói kásahegytől, a könyvszerkesztés mind szorosabb nyűgétől, a cenzúra gáncsoskodásától, a sok elő- és utókorrektúrától... Paradox, furcsa mozzanata áthelyezésemnek, hogy egy kellemetlen incidens zajlott a kiadóban Tóth Mária egyik könyve miatt, amelynek én voltam a szerkesztője. Az elmarasztaló külső véleményezést éppen Rácz Győző írta a kéziratról a megyei pártbizottság megbízásából. Koncz elvtársék a megyénél politikai síkra terelték az ügyet, ha rajtuk múlik, a könyv sem jelenik meg, és talán én sem úszom meg egykönnyen. Szerencsére a bukaresti cenzorok több jóindulattal voltak a szerző iránt, kijavíttatták vele a „szörnyű politikai hibákat” – ugyan mik voltak azok?, én bizony már nem emlékszem –, a könyv megjelenhetett, én meg minden politikai felkészületlenségem és ébertelenségem ellenére a magát a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács folyóiratának nevező (ami akkor azt jelentette, hogy Ceauşescuék ideológiai, politikai manővereit, azok minden képtelenségével együtt kiszolgálni kénytelen) Korunk „második bizalmi embere” lettem.

Pedig szabadulni akartam, noha megmondta Pezderka elvtárs, hogy tőle úgysem fogok megszabadulni (merthogy a Dacia magyar könyvei is meg a Korunk cikkei is „hozzá tartoztak”, ő volt a cenzor, neki kellett Bukarestbe elküldeni őket). Hát nem is szabadultam/szabadultunk meg semmitől, amit ő képviselt, Koppándi elvtárssal a háttérben, aki a Központi Bizottság akaratát kényszerítette rá a lapra. Még az én periódusom elején, a nyolcvanas évek második harmadában megjelenhettek ún. súlypontos számok valamilyen társadalmi, művelődési stb. kérdésről, kiadhattunk egy-két sikeres évkönyvet, Veress Zoltán szerkesztette Korunk-füzetet, de a csavar egyre többször fordult egyet, számról számra fölborult a lap, az ellenőrzések után a leadott írások legalább felét ki kellett venni, „ideológiailag megfelelő” szövegekkel helyettesíteni, a „géniusztól” vagy b. nejétől származó idézetekkel megtűzdelve... Ezek a borulások, kényszerek nemcsak idegileg, erkölcsileg, szellemileg viselték meg az embereket, szerzőket és szerkesztőket, tetemes pluszköltséget is jelentettek, hiszen a kész, betördelt lapot kellett utólag átgyúrni, jó írásokat a hasbeszélés remekeivel kicserélni. Nem csoda, ha minden igyekezetünk ellenére a Korunk-számok egy-két hónap késéssel jelentek meg. Igaz, az igyekezetünk nem terjedt ki arra, hogy mi magunk menjünk elébe az elvárásoknak, csak a minimális muszanyaggal állítottuk össze a lapszámokat, remélve, hogy átmegy a tű fokán. Javíthatatlan optimisták voltunk... A ránk kényszerített átszerkesztések után néhány írás, esszé, tanulmány, reflexió, egy-egy vers, széppróza, könyvismertetés, miegyéb csak maradt a lapban, a hűséges olvasók, előfizetők ezt is értékelték, nem hagytak cserben. Nem kis része az előfizetéseknek parókiákról, plébániákról került ki, ezen ma is csodálkozom. Úgy látszik, a segítőkészséget, az anyanyelv, az írás tiszteletét-szeretetét még az a szellemi posvány sem tudta kioltani, amelyben éltünk, amelynek közepette lapot szerkesztettünk.

Ami engem illet, a kézirat-előkészítéstől, a korrektúrától sem szabadultam meg, mert Bustya Endre hamarosan betegnyugdíjba vonult, Szabóné Szarka Ilona szegény egy műtét utáni tüdőembólia következtében ment a korai halálba. Veress Zoliék még azelőtt áttelepedtek Svédországba... Nem sorolom tovább a változásokat, elég gyakoriak voltak, remélhetőleg mindegyik volt munkatárs megírja „Korunk-béli víg (vagy kevésbé vidám) napjait” e jubileumi számban. Csak a régieket, az alapembereket említem meg: Kántor Lajos, Szilágyi Júlia, Herédi Gusztáv, Kassay Miklós (adminisztrátor). És persze Rácz Győző, akit éppen a fordulat évében vitt el súlyos vesebaja. Bizonyos szempontból talán így volt neki a jobb, főszerkesztői (és egyéb) ambíciói miatt a sötét évek gyenge lapjának minden ódiumát magára kellett vállalnia, pedig nyilván szeretett volna ő is bizonyítani, jobb lapot összehozni. A folyóirat így is – cserélődő gárdájával, hullámzó színvonalával – valahogy mindig összeállt, túljutott a mélyponton, és a mai színvonalas kiadvánnyá, Erdély tekintélyes értelmiségi lapjává válhatott ismét. Magam viszont egyre inkább úgy éreztem, hogy betöltöttem Korunk-beli „küldetésemet”, 1991 végén, hét év után visszamentem a Daciához, újabb hét évig könyvet szerkeszteni.

Még egy-két megjegyzés, emlék. Említettem, hogy a szerkesztőségi főtitkári státus „bizalmi” állás volt. Erre én úgy váltam „méltóvá”, hogy a könyvkiadó még 1978–79-ben elvégeztette velem Bukarestben az egyéves ªtefan Gheorghiu akadémiát. Járhatott volna más megbízatással is ez a poszt. Szerencsémre – nem járt. Akárki volt is a szerkesztőségben az a bizonyos műintézeti megbízott, bölcs kolléga volt, tudtommal soha senkinek nem volt ilyen jellegű baja, problémája a szerkesztőségen belüli szava-tette miatt. Pedig hát...

Pedig hát elméleti, ideológiai, akármilyen folyóirat ide vagy oda – ezt is említettem –: optimista, mondhatni vidám, sőt bohémségre hajló volt ez a szerkesztői kompánia, a hivataluknál vagy természetüknél komolyabbakat leszámítva. Nemegyszer adódott olyan alkalom (születésnap, nők napja stb.), amikor összegyűltünk akár ott a szerkesztőségben, a megyeháza ódon falai között, akár pl. Herédi Guszti nemrég vásárolt Monostor úti új lakásán ünnepelni, ahol szabadjára engedett dumálások folytak mindenféléről, „Hol áldomások esnek, dús ivások, / Tilos nóták, virágénekek!” – hogy Juhász Gyulát idézve színesebben fejezzem ki magam. Ez a jó szokás persze egyebütt is megvolt, más szerkesztőségekben, az Ifjúsági Könyvkiadónál, a Daciánál is. (Nem tudom, megvan-e még abban a dalos, „virágénekes” formában. A kuruc nóták már biztosan nincsenek divatban.)

Amikor e sorokat rovom, beköszöntőben van az új év és vele Románia Európai Unióhoz való csatlakozása. Európa... amelynek jegyében-szellemében a folyóirat 1926-ban létrejött, 50 évvel ezelőtt ismét útjára indult, amelynek reményeihez, törekvéseihez a mai Korunk szervesen illeszkedik. Kívánok hát a lapnak és belső-külső munkatársainak hosszú életet, sikert a munkájukban, erőt, egészséget vágyaik, céljaik megvalósításában.

Kolozsvárt, 2006. december 30-án

 

 

Aniszi Kálmán

Fekete évek

 

 Drámai mozzanatokban bővelkedő életének talán legnehezebb időszakában (1985–1990) voltam a folyóirat filozófia és társadalomtudományok rovatának a szerkesztője. Korunkosnak lenni kitüntetett helyzetet, szellemi rangot jelentett. Még Ceauşescu groteszk diktatúrájában is.

Akkoriban már közel féléves késésben voltunk. Az engedélyezésre egyszerre négy helyre felküldött kéziratanyagot a hatalom szigorú őrei mindegyre átíratták. Aminek zöld utat adott az egyik, azt a másik találta tilalmasnak, és fordítva. A kivesézett írásokban alig maradt valami közérdeklődésre számot tartó üzenet. Úgy nézett ki, nemcsak rendeltetését veszíti a lap, hanem a léte forog kockán. A szerkesztőközösségnek, kinek-kinek magában kellett eldöntenie: vagy elfogadja a lehetetlen állapotot, hogy tudniillik egynéhány értékes(ebb) íráson túl a durva hazugságoktól hemzsegő, de mégiscsak magyar szó eljut az olvasókhoz, vagy megtagadva azt, nagyon könnyen megszüntethetik a Korunkot. Egy közel hetvenéves, nagyon fontos, ha nem épp a legjelentősebb erdélyi magyar folyóiratot.

Sok egyéb fájdalmas megszorítás mellett a legarcátlanabb és legellenségesebb ukáz alighanem a magyar helységnevek használatára vonatkozó tiltás volt. Központi utasításra egyszeriben el kellett „felejteni” az ősi magyar város-, illetve helységneveket. Csakhogy a fokozódó nyomással mind magasabbra hágott a lelkekben is a nemes dac. Aki adott magára valamit, nem közölt saját kézjegyével ellátott olyan cikket, tanulmányt, amelyben a helységek eredeti magyar neve helyett a románt használta volna. Megvetésnek, közutálatnak tette ki magát az az újság- vagy közíró, aki saját neve alatt zengzetes vívmánybeszámolókat, miegyebeket közölt a „Kárpátok Géniusza” agyszüleményeinek szellemében. Jobb helyeken ezeket az „elaborátumokat” megíratták. Mi is ezt tettük. De ne gondolja senki, hogy az ilyen hányadék irományokat – ezek hemzsegtek akkoriban a romániai sajtóban – egyszerű volt beszerezni. Eleve csak „hiteles”, „neves”, „jeles” és „megbízható” szakemberek, „tudósok” jöhettek számításba. Szemernyi szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a szerzők zöme a többségiek köréből került ki, így legalább nem köthettek bele etnikai alapon, ha a dolgozatok egyik-másik gondolatát a kétértelműség homálya lengte be, vagy ha az árgusszemű felügyelők itt-ott netán valamiféle halovány bíráló célzásnak a gyanúját orrontották meg. Az a kevés magyar szerző pedig, aki attól való félelmében, hogy ha visszautasítja a felkérést, saját (szakmai) jövőjét veszélyezteti, és eleget tett a „megtisztelő” feladatnak, lojalitásával minden gyanú fölött állt. Aki átforgatja a nyolcvanas évek második felének „csupa fordítás” lapszámait, nem akármilyen tapasztalattal lesz gazdagabb. Ugyanis nem lehet nem észrevenni bennük a teljesen kiszolgáltatott ember természetes reakcióját, azt az abszurd helyzetet, mintha a szerkesztő szándékosan süllyesztette volna le a „tudományos dolgozatok” nyelvi színvonalát. Pocsék tartalomhoz pocsék (nyelvi) forma illik!

Elborzadok, ha arra gondolok: hétfő reggelenként hányszor kellett úgy munkához látni, hogy előző hét végén az állambiztonságiak felforgatták íróasztalunk fiókjait. Pedig tudniuk kellett, senki sem olyan balga, hogy a „problémás” anyagokat, közprédára, az asztalfiókban hagyja. Nyilván tisztában is voltak vele, de más volt a cél – a megfélemlítés. Tudd, hogy szimatolnak utánad; hogy gyanús vagy; hogy ismerik még a szándékaidat is... Ergo ne csak ne „hőbörögj”, de még gondolni se merj ilyesmire!

Úgyszintén az agyontiprás szándékával tiltották be a Korunk Galériát, ezt a kitűnő képzőművészeti fórumot. Ahány alkalom, a teremtő szellem megannyi ünnepe volt. Rendszeresen találkozva a megnyitókon, a város magyar értelmiségének legjava erősödött küzdőképességben, méltóságban, identitásban. Épp ez volt a baj. Akkor tiltották be, amikor már messze túlnőtt önmagán, híre országhatárokon túlra is eljutott.

Mennyi szenny, mennyi injúria! Az alábbi epizód talán mindennél jobban érzékelteti azoknak az éveknek a nyomasztó légkörét, iszonytató embertelenségét. Sokszori próbálkozás után 1985 tavaszán a hatóságok végre engedélyeztek egy Korunk-találkozót. Vonattal nem mehettünk, mert aznapra minden jegy elkelt, összedobtuk hát a benzinpénzt, és az egyik kolléga kocsijával azon nyomban elutaztunk. Félúton járhattunk, amikor „Illetékes” (Koppány vezér helyben felnégyelte volna!) telefonon jelentkezett, és sztentori hangon közölte a szerkesztőséggel: – Mégse induljanak! A találkozót lefújták. – Arra, hogy a fiúk már úton vannak, ezt válaszolta: – Tudakolják meg, merre jár a vonat, és a legközelebbi állomáson szállíttassák le őket a szerelvényről! – Csakhogy nem vonattal, hanem gépkocsival utaznak... – dobták vissza a labdát a kollégák.

Mivel akkor még nálunkfelé nem volt mobiltelefon, „illetékes” maga vette kézbe a dolgok irányítását. Rögvest utasította helyi emberét: – A szervezők jelentsék be – dörögte –, hogy technikai okokból elmarad a találkozó! Rendeljenek oda egy orvost, tartson előadást az infarktusról, hogy kitöltsék azt a két órát, amennyire bérelték a termet!

Megérkezésünkkor megfélemlített vendéglátóink nem merték közölni velünk a hiób-hírt. A háttérből rangrejtve intézkedő szekus számítását azonban egyszeribe áthúzta az az Olténiából Erdélybe helyezett jóérzésű román orvos, akit a hatalom zsoldosa odaparancsolt. – Negyedórát kérek önöktől – mondta –, mindössze tizenöt percet. Ennyi idő alatt ledarálom a témát, és önöké a terem.

Amikor a találkozó nagy várakozással és jó hangulatban elkezdődött, a szomszédos teremben is kezdetét vette a „próba”. Egy ki tudja honnan előráncigált műkedvelő együttes olyan éktelen zajt csapott, hogy nem hallottuk a saját hangunkat. A döbbenet utáni ocsúdás és a határozott fellépés meghozta gyümölcsét: a bősz amatőrök, akiknek, mint mondták, „szintén mostanra biztosítottak termet”, egyszeribe abbahagyták a zajongást. Ritka szép szellemi együttlétben volt aztán részünk.

Szervező barátaink egyikének szállóvendégeiként meghitt körben cseréltük ki gondolatainkat. Még el se költöttük a vacsorát, amikor megjelent a helység szigorú őre. – Tudják-e, hogy magánházaknál tilos a csoportosulás!? – vont szinte felelősségre. – Csomagoljanak, és menjenek át egy közeli szállodába! – Csomagolni, persze, nem csomagoltunk, menni se mentünk sehova, ellenben a ház gazdája vacsorára invitálta a „rend” buzgó őrét. Az újabb és újabb poharaknak meglett a hatása. A szokásos kioktató szavak kíséretében, szívjóságát sűrűn emlegetve, barátunk lakásán maradhattunk másnap reggelig.

Hazafelé tartva Sz.-ben megtekintettük a német evangélikus templom „restaurálásának” munkálatait. A templombelső körbefutó falain kék, sárga, vörös színekben pompázva, glóriával a fejükön, félig elkészült szentek portréi hivalkodtak. Megbotránkozásunkra a gondnok elmondta, csupán néhány idős szász család maradt a városban, hogy gondozzák őseik sírjait, a templomot pedig birtokba vette az ortodox egyház. Hazafelé menet azon dohogtunk, hogy az erdélyitől teljességgel idegen kultúrájú nép fiai fogják ezután dicsérni az Urat a szászok nyolcszáz éves úrházában. De hiába füstölögtünk, elnyomta azt a motorzaj és az élet tényeinek nyers ereje. Tempora mutantur...

 

 

Kiss János

Négy év az ötvenből

 

 Nekem is jutott ugyanis négy a Korunk ötven évéből.

Tény, nem rajtam, de a Korunkon sem múlott. Mondhatnám: egyikünk sem akarta. A Kolozs megyei pártbizottság propagandaosztálya kutyulta össze. Nekik lehetünk „hálásak?”.

Az idézőjel talán felesleges is, hiszen mindenképpen hálás lehetek nekik, egészen pontosan az osztály vezetőjének, K. elvtársnak, még akkor is, ha azt is neki köszönhetem, hogy anyagilag igen rosszul jártam. Bizton állíthatom viszont, hogy az így kapott négy év legkevesebb ugyanennyivel hosszabbította meg az életemet. Szerencsémre nem először tapasztalhattam, hogy amikor meredek rosszindulattal akartak ártani nekem, az többnyire fordítva sült el, ha nem is győztesen, de mindig jól jöttem ki belőle. Ebben az időben ugyanis módi volt eljátszadozni az emberi életekkel, sorsokkal, s ez alól a Kolozs megyei elvtársak sem lehettek kivételek. Nem beszélve arról, hogy nemcsak nekem volt már elegem belőlük, de az Igazságot is felügyelő propagandaosztály vezetőjének is belőlem. A kölcsönösség érthető és logikus, minthogy többnyire velem gyűlt meg a bajuk, ha az ellenőrzésre hozzájuk küldött kéziratok valamelyike sajátos szempontjaik sokaságának nem felelt meg. Nekem meg az volt a naivnak mondható elképzelésem, hogy minden ember meggyőzhető helyénvaló érveléssel. Holott rég rájöttem, hogy a megyei elvtársak nem tatoznak a „minden ember” kategóriájába, mert nekik más srófra jár az eszük, és csak igeneket meg nemeket ismernek. Mégsem hagytam fel próbálkozásaimmal, sőt idegesítő kérdésekkel is fűszereztem, vagy szerkesztési szabályokkal is megtoldtam védbeszédeimet. Pedig azt már „civil” koromból is tudtam – vagy éppen ezért? –, hogy az elvtársak a kérdéseket is utálják, de ha még okításukkal is próbálkoznak...?! Minthogy ezek az eszmecserék nemcsak a telefon távolságtartásával, de igen gyakran szemtől szembe történtek, s így arcuk nem is nagyon fedte el rám vonatkozó gondolataikat, s alighanem ők is leolvashatták rólam az enyémeket... Úgyhogy megértem, ha az elvtársak nem kedveltek. Igaz, én olyannyira nem, hogy (magamban ugyan) mindegyre kiosztottam nekik tanári múltamból hozott elégteleneimet. Közben azzal is tisztában voltam, hogy e meccseinken csak én lehetek a lebukó! Pláne, hogy a nyolcvanas évek derekára teljesen lehetetlenné vált mindenféle normális és józan lapcsinálás. A megyei pártbizottság korifeusai, eszeveszett hajszoltságukban, már csak olyan lapot tudtak volna biztonságosnak és elfogadhatónak minősíteni és rányomni a mindig lámpalázat okozó, de nélkülözhetetlen „mehet” pecsétet, amelyben eleitől végig csak a tölggyé nyilvánított neve szerepel – még az apróhirdetések helyén is! Totális volt a paranoiás őrület. És szemmel láthatóan kanál vízbe fojtásomat is szívesen jóváhagyták volna.

Nem kétséges, minden szempontból megérett – túlérett! – lecserélésem. Felkészülhettem rá. Mégis, 1986. április 19-én, teljesen gyanútlanul azt jegyeztem föl naplómba: „Főnököm tegnapelőtt azzal hívta fel O. F.-et: »Földrengés van!«” Egyáltalán nem éreztem, hogy alattam mocorogna a föld. Különben is állandóan földrengés volt. Még az sem tűnt fel, hogy vajon miért O.-t hívta ezzel. Kapcsolás helyett azt írtam füzetembe: „Ilyen abszurd világ nincs is, mert nem lehet! Ezt kellene megírni! Utódaink el se hiszik majd, miként éltünk. Hiszen hogyan lehetne ép ésszel egy ilyen titkár urat meg a kopasz főfőt elképzelni? Az egész sort, a lánc-lánc-eszterlánc kibogozhatatlan szövevényét. A lordok házát hiénáival, bólogatóival, embertelen furcsaságaival. A kaput őrző milicistával, a túloldali, belépőt osztó irodával, a kis büfével... No, lám, volna miről írni! Akár újságot is! Csakhát engem is – mindannyiunkat – utolért a legszörnyűbb, ami írófélét utolérhet: az öncenzúra! Ez a bénító valami, ami miatt már neki se fogunk, el se kezdjük, végig se gondoljuk! És bamba következtetéseink: minek? kinek?” Nem csoda, ha az, aki ilyeneken emésztődik, süket és vak marad a szaporodó jelekre is. „Műszereim” ugyanis nem jeleztek semmit – legalábbis nem többet, mint máskor. Pedig április 21-én, fizetésnapon, a borítékomban 200 lejjel kevesebb volt! Persze kérdezem a könyvelőnőtől: mi ez? Elnéz mellettem: vezetési díj nem jár, ha nem vagyok jelen. Valóban hiányoztam néhány napot, beteg voltam. Természetesen tovább kérdezek most is: és erre az időre visszaminősítik az embert?

Másnap délelőtt feljött a szerkesztőségbe K. L.: hallom, leváltanak, és B. M. lesz a helyedben. Nem tudok róla, mondtam majdnem vidám nyugalommal, de itt az ideje! O. F.-fel sétáltunk egyet a városban, de ő sem tudhat semmit, legalábbis nem említette még a földrengést sem. De aztán kitisztult minden. A főnököm közölte. Megszűnök főszerkesztő-helyettes lenni! Végre kapcsolok: szóval ez volt a földrengés!? És a Korunkhoz megyek, O. F. lép a helyembe. Nem mondom, egy pillanatig hülyén nézhettem rá, de csak egy pillanatig, mert közben a főszerkesztőm sírni kezdett. Én meg, mintha nem is rólam lenne szó, megvigasztaltam: márpedig bőgni nem érdemes! Csak azután mondtam ki hangosan: szóval a Korunk!? Erről meg azonnal az jutott eszembe: akár a rádiók, két éven belül a Korunk is megszűnhet! Tehát, ha nem csak leváltanak, ez afféle büntetés! De hát ez vártam, nem? Elegem volt ebből az őrületből. Úgy tetszik, most sem veszítettem el a humoromat, mert az is eszembe jutott: hogyha K. elvtárs, a propagandaosztály vezetője, örökös ellenfelem, menesztésem kigondolója kéznél lenne, nagyon zavarba tudnám hozni: szeretem a következetességüket! Amikor kineveztek, akkor sem kérdezett meg senki. Módszerüknek van logikája: most sem kérdeztek meg. Még azt sem: akarom-e a Korunkot? Igaz, a Korunktól sem, hogy kellek-e nekik?

Öreg nyugdíjasként egyet most már biztosan tudok: a napilap pokla után a Korunk folyóirat valóságos mennyei ajándék volt. Még akkor is, ha egy év múlva azt írtam naplómba: „Főnyeremények nincsenek. Nagy bukások sem. A feladat nem haladja meg a képességemet. Ebben a lógásra, hadovára, semmittevésre és főképpen hazugságokra épülő világban tudományos rovattal foglalkozni mindenképpen tiszta munka. Csak sokáig tartson! Tavaly két évet jósoltam a Korunknak. Fele eltelt. Most már abban reménykedem, hátha tévedtem. Született balekként prófétai képességem bukásának drukkolok.”

Azt sem feledhetem, hogy a Korunkot is – a bukarestiek mellett – ugyanazok az elvtársak „olvasták”, hagyták jóvá. E kettős szűrő kettős bonyodalom. Ám ezek engem most csak közvetve érintettek, mondjuk, olyan megjegyzések formájában, hogy például Az energiáról – fizikus szemmel című tanulmányban egyetlen hivatkozás sincs a párt főtitkárára... Isten bizony, kezdtem nagyon megszeretni a kikezdhetetlen tudományokat.

Az 1989-es változásokkor fölajánlották, hogy visszamehetek a Szabadsággá lett Igazsághoz. Nemcsak azért mondtam nemet, mert akkor nekem jutott volna az a mondhatnám „forradalmi”, szerep, hogy kiebrudalhatom kedves kibigézőmet, K. elvtársat főszerkesztői székéből. (Merthogy az élet édes fordulataként ilyen kezekbe került egykori lapom, az Igazság.) De hát a bosszúállás nem az én műfajom. Különben is azt tartom: aki elment, elment legyen! Én a trolinál is mindig ahhoz a megállóhoz igyekszem – még ha többet is kell gyalogolnom –, amelyik közelebb van úticélomhoz.

Annak, hogy egy évre rá mégis elmentem a Korunktól, rohamosan közelgő nyugdíjkorom volt az oka. Igaz, nem is marasztaltak. A Családi Tükör jóval nagyobb fizetése volt a csalétek. Bevettem. Még vigasztalni sem tudom magam azzal, hogy itt viszont bejött a jóslatom: két év múlva az ország legnagyobb példányszámú folyóirata, a Családi Tükör valójában megszűnt.

 

 

Jakó Klára

[A kommunizmus végnapjainak tanulsága]

 

 Amikor 1988-ban a Korunk szerkesztőségébe kerültem, a közeg egyszerre volt számomra ismerős és ismeretlen is. Ismerős volt, mert középiskolásként sokszor vettem részt nézőként a Korunk Galéria kiállításmegnyitóin (melyek jelentős, már-már intézményszerű
szerepet játszottak a város művelődési életében), ugyanakkor azonban bármely kisebb munkaközösség részévé válni, belülről látni és megismerni azt sok újat is jelent.

Maga a szerkesztőségi munka nem volt számomra teljesen ismeretlen, hiszen bizonyos mértékben már otthon, gyermekként is találkoztam vele, majd később, egykori iskolám diákfolyóiratának, a Hajnalnak szerkesztőségi tagjaként. Hivatalosan korrektori státusban alkalmaztak, mivel nem voltam párttag (az RKP tagja), s ennek hiányában akkoriban senki sem lehetett szerkesztő. Szűkebb szakterületem, az erdélyi történelem pedig nem volt a hivatalos kultúrpolitika által legkedveltebb diszciplína (bár emlékezetes volt a háromkötetes Erdély története körüli, minden lap számára előírt, kötelező hőbörgés, melynek bértollnokok tettek eleget), úgyhogy, ha jól emlékszem, kifejezetten történelmi rovat nem is volt ezekben az években, az csak a ’89-es változások után jött létre,  melynek szerkesztésében aztán magam is tevékenyen részt vettem.

Most, ennyi év távlatából visszanézve, emlékeim közt kutatva különösen élesen élnek bennem a Ceauşescu-rendszer sajtópolitikájának megnyilvánulási formái, melyek a diktatúra jellegzetességeiként mára már szinte hihetetleneknek tűnnek. Ha emlékezetem nem csal,  minden lapszámban voltak „kötelező” anyagok, melyeket a különböző rendű és rangú „elvtársak” a városi, megyei pártbizottságtól, illetve Bukarestből zúdítottak a sajtóorgánumokra, s melyeket rajtunk, a szerkesztőség tagjain kívül aligha olvasott valaki. Számunkra ugyanis megadatott az a műélvezet, hogy a többnyire a lap első oldalait elfoglaló anyagot át kellett ültetnünk románról magyarra. S mivel senki sem rajongott ezért a nemes feladatért, többnyire centire mérve osztottuk szét a szöveget, így születtek hát ezek a halhatatlan, míves fordítások.

Szintén maradandó nyomot hagytak bennem azok a gyűlések, melyeken a vezetőség a Bukarestből parancsba kapottakat közölte velünk, például hogy nem lehet a magyar helységneveket használni a magyar szövegekben (ezt követően alakult ki a körülíró kifejezések sokasága, melyek elterjedésével az olvasók tudták, hogy éppen Kolozsvárról vagy valamelyik másik településről van szó). De az a jelenet is előttem van, amikor, ha jól emlékszem, Elena Ceauşescu halhatatlan javaslata alapján bizonyos tiltott szavak listáját tudatták velünk, melyek közül most a műtrágya ugrik be, valamint az, hogy a válogatás logikájára igencsak nehéz volt rájönni. A diktatúrák természetrajzával kapcsolatos történelmi ismereteim gyarapítását szolgálták a cenzúra működésével kapcsolatos további tapasztalataim: a kivágott írások, meghúzott részletek s az indoklások (ha voltak egyáltalán), a mód, ahogyan valami esetleg „átcsúszhatott” (az ezt kísérő öröm, sőt diadal érzése), egyszóval az egész működésének pszichológiája. Mindenesetre, így utólag érdekes sajtótörténeti témának ígérkezik ennek a mechanizmusnak a vizsgálata, bár ki tudja, hogyan lehet majd értelmezni a korabeli írott forrásokat, hiszen nagyon sok rendelkezés telefonon érkezett.

A szerkesztőség közössége ebben az időszakban csakúgy, mint a romániai magyar értelmiség egésze a túlélésre rendezkedett be. Viszonylag gyakran ünnepeltünk ezt-azt, ami éppen adódott, s így utólag úgy érzem, hogy ezek az összejövetelek egyfajta menedéket jelentettek a nyomasztó külvilággal szemben, s mindenképpen segítettek azoknak a nehéz időknek az átvészelésében.(Hangulati elemként egy apró mozzanatot emelnék ki: a szerkesztőségi előcsarnokban napokig ugyanabba az újságba temetkező „ügyeletes szem és fül”  feltűnésmentes, éber őrködését.) Az is fontos volt lelki egészségünk megőrzése szempontjából, hogy a szerkesztőség a hatalom minden igyekezete ellenére mindvégig megtartotta egyfajta művelődési központ szerepét, még a legnehezebb időkben is naponta megfordultak köztünk írók, költők, képzőművészek, tudósok, színészek, szóban terjesztve a köz- és a szellemi élet aktuális híreit.

Úgy vélem, hogy a Korunk második folyama szerkesztésének ez az utolsó két éve, melynek én is részese lehettem még ott, az egykori Vármegyeháza földszinti termeiben, kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, érdekes módon sokkal mélyebbet, mint a ’90 utáni, a tényleges szerkesztőségi munkában jóval termékenyebb, változatosabb időszak. A kommunizmus végnapjainak tanulsága, hangulata, melyet ott éltem át, olyan élettapasztalatot jelentett, melyet szerencsére a mai pályakezdő szerkesztőknek nem kell átélniük.

 

 

Salat Levente

Tisztelgés – fenntartásokkal

 

 A sors különleges kegyeként tartom számon, hogy a Korunk második és harmadik folyamának közösen számított, immáron 50 éves történetéből kereken öt esztendőt a magaménak is tudhatok olyan értelemben, hogy 1990. március 1–1995. március 1. között a lap belső munkatársa lehettem. A megtiszteltetés annak köszönhetően ért, hogy a szerkesztőségben lezajlott forradalmat követően Kántor Lajos átvette a lap vezetését, és csapata építésének egyik mozzanataként fölhívott telefonon, akkor még sepsiszentgyörgyi otthonomban, 1989 decembere utolsó napjainak valamelyikén, azt kérdezve, hogy nem volna-e kedvem Kolozsvárra költözni és a Korunk belső munkatársaként folytatni tevékenységemet. Azzal kapcsolatban, hogy miért mondtam neki gondolkodás nélkül „igen”-t, ide kívánkozik elöljáróban egy rövid kitérő.

Elfogultságaink köztudomásúlag tudásszociológiai természetűek a szónak abban az értelmében, hogy szemléleti behatároltságainkat nem az episztemológiai individualizmus több mint kétezer éves hagyománya felől közeledve, hanem a társas beágyazottságnak az individuumra nézve egyszerre konstitutív és regulatív fogalmai alapján tudjuk csak fölismerni és megérteni.

Az én kisebbségpolitikai eszmélésemnek valóban konstitutív eleme volt az 1970-es évek  közepén az a benyomás, hogy ami a szellemi tájékozódás szempontjából erdélyi magyar viszonylatban mérvadó, az valamilyen formában kapcsolódik a Korunkhoz, annak szerkesztőségéhez, kiadványaihoz, rendezvényeihez. Ezt a benyomást középiskolás diákként, majd ifjú egyetemistaként szerzett tapasztalataim alakították ki bennem, előbb Marosvásárhelyen, majd Temesvárott, és az élmény olyannyira meghatározóvá terebélyesedett, hogy annak – a temesvári magyar szellemi élettel kapcsolatos hiányérzeteim mellett – fontos szerepe volt az arra vonatkozó döntésem meghozatalában, hogy Temesvárott elkezdett számítástechnikai tanulmányaimat két év után Kolozsvárott folytattam. Kolozsvárra kerülvén a lap munkatársai közül Gáll Ernővel és Aradi Józseffel tartottam közvetlenebb kapcsolatot, és az újabb tapasztalatok elegendőnek bizonyultak számomra ahhoz, hogy amikor 1982-ben frissen végzett számítástechnikai mérnökként tudomásomra jutott, hogy a lap szerkesztőségében betöltésre vár egy középiskolai végzettséget feltételező állás, habozás nélkül jelentkeztem. Gonddal összeállított dossziémat azonban a bukaresti illetékesek nem találták eléggé bizalomgerjesztőnek, így pályám Sepsiszentgyörgyön folytatódott, ahol – talán szerencsémre – a mérnöki egzisztencia névtelenségébe menekülve vészeltem át, kisebb megrázkódtatásokkal, a diktatúra utolsó nyolc esztendejét.

Amikor tehát 1989 végén, a váratlanul nyakunkba szakadt szabadság euforikus hangulata és az újrakezdés megannyi lehetőségének az igézete által uralt kontextusban Kántor Lajos nekem szegezte a kérdést, hogy vállalnám-e a szerkesztői státust a lap megújuló munkaközösségében, joggal gondolhattam azt, hogy amennyiben igent mondok, történetem ott folytatódhat, ahol nyolc évvel korábban abbamaradt.

A Korunk szerkesztőségében eltöltött öt esztendő fontos szakasza volt életemnek. A szellemi értelemben szinte korlátlan szabadságfokokkal jellemezhető, lázas tevés-vevés, keresés-kutatás esztendei voltak azok, amelyek során a hirtelen kitágult világban próbáltunk tájékozódni, támpontokat keresni annak eldöntéséhez, hogy kik, milyen eszmék, intézmények és instanciák lesznek a meghatározók az erdélyi magyar közösség jövőjének alakításában. Sokat tanultam-tapasztaltam a szerkesztői munkaközösségben, maradandó, szemléletet formáló személyiségélményekben volt részem, és kiemelkedő közéleti, tudományos és írószemélyiségekkel kerültem kapcsolatba szerkesztői munkám során mind hazai, mind magyarországi, illetve külföldi viszonylatban.

Ennek a rendkívülinek joggal tekinthető esélynek és az elszámolható eredményeknek ellenére megszólalásom a lap második folyamának 50. évfordulóját ünneplő számában nem problémátlan számomra, több okból is.

Nem problémátlan mindenekelőtt ideológiai szempontból, hiszen az ünneplés emelkedett hangulatában bizonyára illetlenség azt szóba hozni, hogy a második folyam tudvalevőleg a doktrinér balos szellemiség uralma alatt és az 56-os események erdélyi kisugárzásával kapcsolatos megtorlásokkal egy időben indult útjára, az RKP vezetőségének kétarcú politikája bizonyítékaként, amely – Gáll Ernő, az újraindítással megbízott főszerkesztő tiszteletreméltóan őszinte visszaemlékezése szerint – „egyrészt, megfélemlítés végett, a represszió eszközéhez nyúlt, másrészt a kedélyek csillapítására, főként az értelmiség megnyerésére, bizonyos engedményeket tett”. (Gáll Ernő: Számvetés. Huszonkét év a Korunk szerkesztőségében. Kolozsvár, Komp-Press, Korunk Baráti Társaság, 1995. 33.) Ugyanakkor nem kevésbé kétséges másfelől, hogy mindezt elhallgatni sem lehet. Gáll Ernő a maga részéről fontosnak is tartja megemlíteni visszaemlékezésében, hogy a Korunk újraindításával, illetve néhány további magyar sajtóorgánum létrehozásával egy időben több magyar értelmiségit és diákot hurcolt el „nacionalista, ellenforradalmi szervezkedés” címén a Szekuritáté, köztük Dávid Gyulát, Lakó Elemért, Varró Jánost, Bereczki Andrást, Páskándi Gézát, Várhegyi Istvánt, Páll Lajost, Balázs Imrét, akik hosszú éveket töltöttek fogságban.

Noha a kor logikája szerint teljességgel érthető, az ünneplés szempontjából problematikus továbbá számomra, hogy az 1940-ben betiltott és 1957-ben újraindított Korunk második folyama nem Dienes László alapító szándékait, hanem a lapot a későbbiekben ideológiai értelemben kisajátító Gaál Gábor örökségét tekintette magára nézve mérvadónak. Hivatkozott visszaemlékezésében Gáll Ernő az újraindítás körülményeinek ezzel az árnyoldalával is kertelés nélkül számot vet: „A tovább folytatandó tradíció tekintetében [...] a Gaál Gábor-féle Korunkat vallottuk magunkénak. A Dienes László nevéhez fűződő örökséget nemigen vállaltuk, sőt volt idő, amikor elhatároltuk magunkat tőle. Csak sokkal később, az alapító szerkesztő születésének századik évfordulóján (1989) nyílt alkalom nyilvánosan kifejezni a részemről is lassan beérett felismerést, hogy hagyatékával sokáig mostohán bántunk. Az évfordulón azonban világossá vált, hogy örökségének súlya megsokszorozódott, és alakja az évtizedek múltán igencsak megnőtt [...] az Idő jó szövetségesének bizonyult, és a történelem hullámvonalainak alakulása is kétségtelenül neki kedvezett.” (Gáll Ernő: i. m. 35.)

E kései felismerés jelentőségének az illusztrálására elegendő talán a következőket idézni Dienes Lászlónak a Korunk első, 1926. februári számában közreadott „Beköszöntőjé”-ből: „Annak tehát, aki egy alkotó jövő eljövetelét akarja, két irányban kell dolgoznia: egyrészt igyekeznie kell kiválogatni a múlt eredményeiből azokat az elemeket, amelyek a jövő épületének építőköveiül felhasználhatók, másrészt pedig hozzászoktatni saját magát és kortársait az új szintézis szükségességének a gondolatához s ami ezzel együtt jár, felébreszteni az ehhez szükséges pozitív alkotó lelki képességet. A jelen füzettel útjára induló szemle ehhez a munkához akar hozzájárulni erejéhez képest. Fő rendeltetésének azt tekinti, hogy a Nyugattól e kissé félreeső helyen, a maga szerény hatáslehetőségei között, ráébressze az embereket azokra a nagy problémákra, amelyek megoldása nélkül nyugodt építő jövő el nem jöhet…” Ami a lap világnézeti irányultságát illeti, Dienes a fentiekhez a következőket teszi még hozzá: „...amennyiben egységes világfelfogás alatt a tantételek egységes rendszerét értik, amelyekre esküdni kell, annyiban tényleg ez a szemle nem fog egységes világfelfogást képviselni. Nem pedig azért, mivel meggyőződésünk, hogy ilyen értelemben ma senkinek sincs egységes világnézete Európában. Aki mégis állítja, hogy van, az vagy önmagát, vagy a világot csalja meg. Tartalmában kiegyenlített, egységes világnézete csak annak lehet ma, aki a tények bizonyos része előtt szándékosan behunyja szemeit.” (Dienes László: „Beköszöntő”. Korunk, I. évf. 1. sz. 1926. febr. 6–7.)

E sorok olvastán nehéz nem arra gondolni, hogy a sors minő furcsa rendelkezésére volt szükség ahhoz, hogy a Dienes László által imigyen útjára bocsátott szemle a tények egy bizonyos része előtti szándékos szemlehunyás romániai magyar viszonylatban meghatározó orgánumaként maradhasson fenn hosszú évtizedekig.

Az idézett mondatoknak a súlya 1990 elején, a harmadik folyam indításakor sem tudatosodott kellő mértékben azokban, akik szerepet vállaltak a  Korunk-hagyomány továbbvitelében, annak máig tartó éltetésében. Visszagondolva ma úgy látom, hogy a szerkesztőségen, amelynek magam is tagja voltam immár, erőt vett a fordulat utáni román politikai élet – áttekinthetetlen hatalmi viszonyokra visszavezethető – bénultsága: ahelyett, hogy határozott mozdulatokkal válogattuk volna ki a lezárultnak nyilvánított múlt elemei közül azokat, amelyek alkalmasaknak ígérkeztek arra, hogy a jövő építőköveiként szolgáljanak, ahelyett, hogy törekedtünk volna felébreszteni a változások által megkövetelt, a jövőépítéshez „szükséges pozitív alkotó lelki képességet”, a mindenáron való túlélésre rendezkedtünk be, és tétován – vagy inkább számítóan – kivártunk, mint akik tudják, hogy az ilyen horderejű döntéseket nem jó elsietni.

Bonyolult áttételek révén ezzel függ össze az évforduló előtti tisztelgésem legszemélyesebb és ennélfogva legnehezebben kifejthető problematikus összetevője. A Korunk szerkesztőségében eltöltött öt esztendő, annak ellenére, hogy meghatározó élményként tartom számon azóta is, az én szempontomból nem zárult le sikertörténetként. Ellenkezőleg, a szerkesztőségből való kiválásomat több objektív körülmény mellett az is előkészítette, hogy úgy éreztem: szemléletem, elképzeléseim, személyes adottságaim alkalmatlanoknak bizonyultak arra, hogy a lap arculatának, közösségi szerepfelfogásának, intézményi jellegének az alakításából maradandó módon kivegyem a részem. Ez az érzés különösen az 1994/3-as számban közreadott, A bénultság természetrajza című írásom visszhangjai nyomán uralkodott el bennem. Az erdélyi magyar társadalom fordulat utáni állapotát és az RMDSZ szerepvállalásának következményeit elemző vitairat megállapításai – amelyek nagy részét igazolták egyébként az azóta eltelt egy évtized eseményei – olyan reakciókat váltottak ki közéletünk fontos személyiségei részéről, amelyek arról tanúskodtak, hogy az erdélyi magyar közéletet uraló szellemi és politikai elit nem kíván őszintén, kritikusan szembenézni a romániai magyarság helyzetének a közösségi jövőt kockáztató adottságaival, és nem vállalja az azokhoz igazított, korszerű módszerekre alapozott stratégia kezdeményezését, hanem beéri a szimbolikus eszközökre és a vezető politikusok ösztöneire hagyatkozó, reaktív kisebbségi politizálással. Úgy éreztem, hogy a Korunk szerkesztősége is igazodik ehhez az eluralkodó közhangulathoz, próbálja reálisan mérlegelni az erdélyi magyarság teljesítőképességét, és az abból levont konklúziók alapján beáll maga is azok sorába, akik nem bíznak eléggé az erdélyi magyarság jövőjében ahhoz, hogy a hosszú távú befektetéseknek értelmét lássák, hanem ehelyett a mindenáron való túlélésre rendezkednek be.

Egy, a távozásomat követően a lapban közölt, amolyan „elbocsátó szép üzenetnek” szánt írásomban a következőképpen adtam hangot e személyes kudarcként megélt fejleménnyel kapcsolatos érzéseimnek: „...ötévnyi alázatos lojalitás és fáradságos munka bizonyította be, hogy a megörökölt intézményeket meg lehet éppen belülről reformálni, de nem lehet azokat a változás mérvadó tényezőivé fölfejleszteni. Hogy a megörökölt kereteken belül lehet nyugodtan európázni, lehet értekezni a civil társadalmi berendezkedés, hatalmi és munkamegosztás előnyeiről, lehet ékeskedni a kor szellemi helyzetére vonatkozó tájékozódás érdemeivel, de ettől Európa megy tovább a maga útján, a megörökölt keretek pedig maradnak ott, ahol lenniük adatott, mélyen beágyazva a balkáni és a balkanizálódott mentalitásba, ahol a lelkek mélyén, a tudatok szellőzetlen csücskeiben háborítatlanul él tovább a múlt.” (Salat Levente: Ha valaki megkérdezné... Korunk, VI. évf. 9. sz. 1995. febr. 106.)

A Korunk második és harmadik folyamának 50. évfordulója előtt tisztelegvén természetesen nem vonatkoztathatok el ezektől a mondatoktól. Nem tekinthetem őket meg nem történteknek, de nem is érzem magam arra kényszerítve, hogy fölülbírálhatatlan igazságként kelljen ragaszkodnom hozzájuk. Azóta ugyanis közéleti vállalásaim során olyan újabb tapasztalatokra tettem szert, amelyek bizonyos értelemben átértelmeztetik velem korunkos élményeimet. Ma már úgy látom, hogy az, amit a Korunk szerkesztőségében a fordulat után be nem váltott lehetőségekkel kapcsolatos intézményi kudarcként éltem meg, az egyfelől egy tágabb, az erdélyi magyarság egészét jövőtlenségre ítélő közösségi reflex, illetve mentalitás megnyilvánulása volt, másfelől egy olyan túlméretezett elvárásrendszerből adódott, amely a kiterjedt intézményhálózatot nélkülöző kisebbségek esetén ró – rendszerint teljesíthetetlen – feladatokat egy-egy nagy múltú folyóiratra vagy szellemi műhelyre.

A Korunk pedig mindezenközben becsülettel végezte, végzi azt a munkát, amelyet Dienes László a számára megálmodott, illetve egy részét annak, aminek az igézete az 1970-es évek második felében engem ifjú emberként megérintett. Azért csak egy részét, mert a megváltozott körülmények között ma már civil szervezetek egész sorával (köztük az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel), állami és magán felsőoktatási intézményekkel, különböző szakmai kiadványokkal és más szellemi műhelyekkel osztozhat azon feladatokon, amelyeket a pártállami viszonyok között egymagának kellett ellátnia.

A lap soron következő ötven éve minden bizonnyal nagymértékben fog azon is múlni, hogy ebben a konkurenciát is feltételező munkamegosztásban milyen mértékű kreativitással fogja tudni kivenni részét a közösségi jövőépítéshez „szükséges pozitív alkotó lelki képesség” ébresztéséből és folyamatos újratermeléséből. Az immár kívül álló egykori bennfentes lojalitásával kívánok sok sikert ehhez a munkához!