Február 2007
Arcok, évek


  Hát tanulj dalt a zengő zivatartól (vers)
  Lászlóffy Aladár

  A Korunk kapui
  Kántor Lajos

  Szerkesztők visszanéznek
  (Tóth Sándor, Benkő Samu, Veress Zoltán, Aradi József, Weiszmann Endre, Jancsik Pál, Aniszi Kálmán, Kiss János, Jakó Klára, Salat Levente)

  Songs of Passage (vers)
  Visky András

  Egy arisztokrata Athénban
  Rigán Lóránd

  Olvasónapló
  Horváth Andor

  Timon a Solveig-házban
  Poszler György

  Hagyomány és modernitás konfliktusa
  Bányai János

  Személyes ügyek (vers)
  Csiki László

  Egy örökség kínálata
  Pomogáts Béla

  A sötétség kritikája
  Egyed Péter

  Bretterről, Kolozsvárról
  Vajda Mihály

  Beszélgetés Boros Rózával, életéről
  Kiss András

  Egy könyv genezise
  Ritoók János

  A kultúrember és a politikai tett
  Ştefan Borbély

  A meghajlás művészete, Őszelő, Mikor a házban megbetegedett, Aeneas sakkozik (Generátor – versek)
  Horváth Előd Benjámin

  Ötvenhatos konferencia Párizsban (Európai Napló)
  Gömöri György


Toll
  Arcok, évek
  Sebestyén László


Tájoló
  Ötven évvel ezelőtt hunyt el Cs. Sebestyén László
  Mód László


História
  A 18. századi bécsi politika erdélyi megnyilvánulási formái néhány korabeli emlékíró szemével
  Kovács Kiss Gyöngy

  Az erdélyi fiatalok értékorientációja a történetkutatásban
  Cseke Péter

  A „Spanyol polgárháború” Erdélyben (1936)
  Horváth Sz. Ferenc


Világablak
  Házunk, városunk, hazánk, Európánk, földünk
  László Ferenc


Mű és világa
  A személyi szabadság
  Adrian Marino

  Egy mondat Baránszkyról
  Cselényi László


Közelkép
  Megoldáskeresés elvi kompromisszumok nélkül
  Péntek Imre


Levelestár
  Szász János levelei Gáll Ernőnek
  


Téka
  Ami nincsen, és ami lehetne (Átfogó)
  Demény Péter

  Álmok vendégsége
  Balázs Imre József

  A múlt tabuiról, közérthetően
  Murádin János Kristóf

  Foci és irodalom, avagy játékos közvetítések
  Bakcsi Botond

  Dokumentum a költő és költészettanár Csokonairól
  Keszeg Anna

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A civilségről
  S. L.

  Az elsikkaszthatatlan spanyolviaszról
  R. L.

  Prózai látlelet
  Ferencz Enikő

  Tükrök által
  Szabó Annamária


Lépcső/ház
  Évfordulón
  



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Kántor Lajos

A Korunk kapui

 

Négy kapu, közel ötven év alatt. Mi a sok? A négy vagy az ötven? A távolság egymástól (kaputól kapuig) – vagy a távolság az egykori társaktól és egykori önmagamtól? Tulajdonképpen erről, a távolságokról kellene írni most, amikor túl vagyunk a Korunk alapításának 80. évfordulóján, és a folyóirat (1957-es) újraindításának 50. évében járunk.*

A legelső tizenöt évhez, pontosabban a kevéssel több mint tizennégy és félhez (1926. február–1940. szeptember) csak közvetett közöm van. A második folyam (1957. január–1989. október), akár a büszkeség, akár a szégyen felől közelítsünk hozzá, bizonyos részben az enyém is, hiszen munkakönyvemben, az első rubrikában ez áll: „Editura de Stat pentru Imprimate şi Publicaţii; redactor Korunk – Cluj; angajat; 1959. 07. 01.; redactor II.” 1989. december 22. – Kolozsvárt is – nyilvánvaló politikai cezúra, az én Korunk-történetemben pedig új kezdet, s ezt hivatalossá 1990. február 1-jétől tette az Andrei Pleşu miniszter aláírta papír; innen számítva már senkire át nem ruházhatom a felelősséget a lapért. (Átmeneti lapszámunk, az 1989. 11–12. jelzetű, ’90 januárjában jelent meg, főként régebbi, kicenzúrázott szövegekkel.)

De mielőtt az emlékezés dokumentumokkal (folyóiratbeli közlésekkel, levelekkel, egyéb iratokkal) alátámasztható kronológiájába belekezdenék, időzzünk egy keveset a kapuknál: az elsőnél, vagyis a főtérinél, meg egy kicsit távolabb, de még a központban az egykori Vármegyeházába vezetőnél, majd a Szamos-parti – száműzetésünknek szánt – udvarvégi szállásnál, végül a nemrég birtokba vett Rákóczi úti, kerttel körülvett székhely kapujánál. Mindegyik máshová nyílt, más perspektívát kínált, a helyi hivatalosságok akaratának kiszolgáltatottan; el egészen az utolsóig, amikor a mi – persze most is kényszerű – választásunk határozta meg, hogy merre költözünk (szerkesztői életemben immár harmadszor). Merthogy azt gondolom, azt remélem, a hegyomlás veszélye a Fellegvár alatt még mindig elviselhetőbb, talán kivédhetőbb, mint az állami „gondoskodás” szeszélye.

Négy kapu tehát, amelyeknek kilincsét több tízezerszer nyomtam le, különböző munkáknak, találkozásoknak, vitáknak, reményeknek és félelmeknek nézve elébe. Sokféle emberrel osztozva a kapunyitásban-csukásban. Már csak azért is, mert mindig közösben voltunk, békés és békétlen lakókkal, hivatalokkal, más szerkesztőségekkel. De ne hazudjak: volt úgy, hogy folyamatosan nyitva állt az épület bejárata (csak a szerkesztőségi helyiségeket zártuk kulcsra), de olyat is megéltünk – a legfenyegetőbb emlék –, hogy szabályos fogdmegek álltak a kapuban (a Funar-székhellyé romlott-züllött régi megyeházán), néha kiráncigálták a minket kereső külső munkatársakat, egyszer-kétszer a belsőket (nőket!) is.

A Korunk-kapuknak tehát megvan a maguk külön története – regényhősök is lehetnének.

A legméltóbb helyen, Fadrusz Mátyás-szobrával szemközt, a 4–5. számú főtéri kapualj fölött elhelyezkedő Korunk persze többféle utódlást jelentett. Az 1957-es kapunyitás előtt a mi emeleti, frontra néző szobáinkban, mondják – talán már a negyvenes évek második felében, talán az évtizedfordulón –, a Falvak Népe című, népszerű, irodalmat is közlő hetilap kapott helyet. (Főszerkesztője Kacsó Sándor, ’50-ben a fiatal Sütő András követte őt az élen, Asztalos István, Horváth István neve szerepelt a szerkesztők közt, de írt ide Gaál Gábor, Kós Károly, Szentimrei, Balogh Edgár, Nagy István is.) Az elődlapot, a névadót, vagyis az első folyamot, a legendás baloldali kolozsvári folyóiratot Gaál nem ilyen előkelő helyen szerkesztette; a Fellegvár alatti ház – jóval a Rákóczi úti villanegyeden innen, a hajdani rossz hírű Lépcső utcához közelebb – nyilván pontosan fejezte ki a szerkesztő anyagi lehetőségeit; a Kossuth Lajos utcai földszintes épületre (1976-ban) elhelyezett emléktábla lehet, hogy jobb évek (hónapok) őrzője, a két világháború közti időből.

Maradjunk az első kapunál, amiről nem szájhagyomány, emléktábla-avatás tudósít (merthogy a Kossuth Lajos utcainál ott álltam én is a szerény nyílt téri ünnepség tanúi közt). Személyesen éltem meg ezt a kedves kaput, a mi kapunkat, ifjúságom jó másfél évtizedén át. A főtéri Filstich-házról van szó. 16. századi reneszánsz épület, a szűk kapualjban latin feliratok (az építtetőkre vagy tulajdonosokra utalók), köztük ilyen is: „AMICUS FIDELIS EST PROTECTIO FORTIS”, vagyis „A hű barát erős védelem”. (Megvallom, a naponta látott sorok megfejtését most másolom ki Kolozsvár helynév- és településtörténeti adattárából.) Emlékszem, Balogh Edgár minden távolról jövő vendégnek büszkén mutogatta „nemeslevelünket” (noha csak a Dávid Ferenc korabeli polgárt sejteti). Amikor én ide először beléptem – 1958 decemberében –, jobbra térve, fölfelé, a boltíves lépcsőházon át, majd a folyosón balra fordulva (a jobb-bal nem igazán jellemezte a világnézeti irányulást), egy nagy sötét helyiségbe érkeztem. A belépő aztán egy üveges ajtót kinyitva a Szent Mihály-templomra s a szoborra néző világosabb terembe jutott, ugyancsak boltívektől kísérten. Később sikerült terjeszkedni, újabb két szobához jutottunk (a kettő közt villanykörte megvilágította kis társalgóval); az utóbbi kettő közül az udvarra néző kellemes kisebb szobában állt sokáig az én íróasztalom (azt hiszem, a hatvanas évek valamelyikétől) – Botár Edit akvarellje az innen nyíló kilátásra emlékeztet ma is, idehaza. Ha nem tévedek, a hetvenes években Rácz Győző mint a Balogh Edgár helyére került főszerkesztő-helyettes harcolt ki egy, a vezetőséget „méltóképpen” elkülönítő újabb helyiséget az emeleti szinten, a feljárattól jobbra, apró kávéfőző előtérrel, ahol fiatal titkárnő állhatta útját a hívatlan látogatónak. Gáll Ernő nem lelkesedett túlságosan ezért az elkülönülésért, de beletörődött Rácz akaratába. (Többször felidéztem, újra megteszem: Ernő demokratizmusának engem első pillanatban meggyőző példája volt, hogy amikor még csak két terem és kevés íróasztal állt a szerkesztők rendelkezésére, én pedig még szerkesztő II sem lehettem, lévén egyetemista, mint afféle slapajt a saját asztalának sarkához hívott, ott olvastam, gyakorlásként, az első kéziratokat.)

Sajátos fogalom a demokrácia. A pártvezetés 1974 nyarán-őszén kiadta a jelszót: vissza kell adni az intézmények által elfoglalt helyiségeket lakás-célokra, következésképpen a szerkesztőségeknek költözniük kell amúgy is hivatalokként működő középületekbe. Az Utunknak a városi pártbizottsági földszintet, a Korunknak a Vármegyeházát – a megyei tanács székhelyét – ajánlották fel, illetve jelölték ki, mégpedig a második emelet eldugott sarkát; egymásba nyíló szobákba kellett volna bezsúfolódnunk, eleve lemondva a másfél éve, 1973 márciusától működő, főtéri Korunk Galériánk folytatásáról. Ez a döntés senkinek sem tetszett, szerkesztőségi főnökeink igyekeztek meggyőzni a felsőbb elvtársakat (érv is volt hozzá: a mi eddigi helyiségeink korábban is közintézményeknek adtak otthont), de hát a párt szava szent, mi több, elhangzott a fenyegetés, hogy erőszakkal lakoltatnak ki, ha nem megyünk önként. Kényszerűen áthurcolkodtunk tehát a Mócok útja (Monostori út) 3. szám „tetejére”, a holmik ott hevertek kibontatlanul, amikor a megyei tanács egyik alelnöke feljött hozzánk szétnézni, megkérdezni, hogy meg vagyunk-e elégedve. Ketten voltunk ott, adminisztrátorunkkal, Kassay Mikivel – és kipakoltunk (természetesen nem kéziratokat, könyveket értve ezen). A megyei elvtárs meglepően emberi módon viselkedett, meghallgatta érveinket – és hajlandónak mutatkozott az épületben már kiürített más termeket is megmutatni, amelyek közül utóvégre választani lehet. Így kerültünk a földszintre, elegánsabb két, összesen négy szobába, az épület sarkán (ahol aztán mint stratégiai ponton 1989. december 21–22-én, távollétünkben, katonákat hasaltattak az ablakmélyedésben; a rend helyreállta után egy golyónyomot kaptunk örökbe, az egyik ablakszemen); a nagyobbik szoba valójában teremnek nevezhető, a maga 41 négyzetméterével alkalmasnak bizonyult reprezentatívabb kiállítások szervezésére, sőt a tágas előtér is rendelkezésünkre állt, és különösen sikeres tárlatmegnyitókon a kiszorult tömeg (akár plusz száz ember) onnan hallgathatta a bent elhangzó szövegeket – bevezető méltatást, verset, prózát – és a zenét. Állandó plakátmontázsunk pedig itt reklámozta a Korunkat. Kiállítótermünknek, amely tulajdonképpen a szerkesztők szobájaként működött hétköznapokon, külön bejárata volt, és ez egyebek közt azzal az előnnyel járt (számomra), hogy amikor hosszú időn át nem voltam beszélő viszonyban a már főszerkesztővé előlépett Rácz Győzővel (erről később bővebben), elkerülhettem a vele való találkozást.

Az úgymond rendszerváltást itt éltem, éltük meg. Ennek egy kellemes és egy idegeket roncsoló mozzanatáról (heteiről-hónapjairól) már itt említést kell tennem. Rácz két hónapja halott, nincs kinevezett utód; mi tizenöten kolozsvári magyar értelmiségiek 1989. december 23-án Gáll Ernő lakásán megírtuk és a Szabadságban (26-án) leközöltük a „Hívó szót”, társaim akaratából pedig a folyóirat ügyeit – a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács vezetése mellett – nekem kellett intéznem. December utolsó napjaiban szinte csak mi jártunk be az épületbe, kongtak a folyosók, az emeleten azonban az egyik megyei alelnök, ijedt idősebb mérnökember képviselte a régi hatalmat (nem az, akivel korábban sikeresen egyezkedtünk). Hozzá mentem, követeltem a mi magyar Tanácsunk számára néhány helyiséget ebben a házban. Amikor láttam, hogy ellenkezni próbál, amolyan ’89-es Petőfiként parancsoltam rá, telefonáltattam a „forradalmi” (román) megyei központba, ő pedig valósággal összegörnyedve teljesítette a kérést. (A mérnök elvtárs később, éveken át lényegében ugyanabban a funkcióban, az „új” rendszer tisztségviselője lett.)

Kevés idő múlva, a helyhatósági választások eredményeként, polgármesteri hivatallá alakult a Vármegyeháza, a rossz emlékű Gheorghe Funar akaratából. Itt működött a hírhedett Vatra is. Megkezdődött az „idegen” intézmények kiköltöztetése – természetesen a Korunkat sem hagyták békében. A harc egy éven át folyt (a többiek, így a szomszédságunkban működő megyei turisztikai hivatal irodistái már kiköltöztek), rettenetes vitákkal (vérre menő veszekedésünkben Funar helyettese volt az ún. tárgyaló partner), részünkről Bukarest és a helyi rendőrség mozgósításának kísérletével. Külön történet ez, fényképek, rádióinterjúk, tévériportok készültek róla, össze kellene gyűjteni a dokumentumokat. (Például ülősztrájkunkról a folyosón.) Végül 1993 nyarán Kassayval leszereltük a Korunk bronztábláját a Mócok útja 3. számú házról (pontosabban a másik, a régi Arany János utcai bejárat mellől); „A korrupció körei” tematikájú lapszámot még ott szerkesztettük, de az augusztusin már a Iaşilor (Nagy-Szamos) 14. olvasható szerkesztőségi postacímként.

Amikor először jöttem erre az udvarra, „háztűznézőbe”, első reakcióm a határozott visszautasítás volt. A rozoga kapun belépve, kétoldalt földszintes ház lakásai nyíltak, az udvar végében üresen állt egy nyilvánvalóan nyirkos épületrész, hátrább pedig az ugyancsak gyenge állapotú lépcsőház vezetett föl egy, illetve két emelet magasságban a megyei tervezőintézet elhagyott geodéziai laboratóriumába. (Később, a fényképész-riporter Erdélyi Lajostól tudtuk meg, hogy a negyvenes évek elején itt működött a Zsidó Gimnázium – amiből arra következtettünk, hogy az államosítás előtt a telek, a rajta álló házak a kolozsvári zsidó hitközség tulajdonát képezhették. Tévedtünk.) Az újonnan kijelölt Iaşilor 14. első szemrevételezéséről egyetlen pozitív emléket őrzök: nyár eleje (június?) lévén, bódító virágillat csapott meg a kapualjban. Szégyenemre ma sem tudom a fehér-sárga tölcsérvirágokkal borított bokor nevét (Palocsay Zsiga, te már-már elfeledett költő, te minden naturálisat tudó, ha még megkérdezhetnélek!), pedig az innen hozott hajtásból kinőtt valóságos virágsövény azóta a mi udvarunkon, a Mikes Kelemen utcában is illatozik.

Minthogy mi lettünk az első átköltöztetettek – az Utunkból lett Helikon és az Apostrof, ez a még nagyon fiatal román irodalmi lap csak hetekkel később került „hozzánk”, a Nagy-Szamos utcai udvarvégbe –, „válogathattunk”: a jobb beosztású emeleti helyiségek mellett döntöttünk, sőt ráadásul sikerült kikövetelni egy lenti szobát is, az adminisztráció számára. A szerkesztők viszonylag nagy (a vármegyeházinál azonban jóval kisebb) helyiségét, a Soros Alapítvány támogatásával, a fordulatkor a főszerkesztő-helyettesi funkciót elvállalt Salat Levente aktív közreműködésével, úgy képeztük ki, hogy a Korunk Galéria itt tovább (újra) működhessen. A közönség lassan-lassan hozzászokott az új kiállító (?) helyiséghez, a közeli munkatársak persze még hamarabb; könyvbemutatókat is szerveztünk itt, román nyelvű antológiánkat, az első Cumpănát 1994-ben mutattuk be, majd a máig egyik legsikeresebb kiadványunkat, az erdélyi magyar arisztokrácia múltját visszaemlékezésekben feltérképező szép kötetet, a 2004-es kiadású Álló- és mozgóképeket szintén itt ünnepeltük, a messzebbről megszólaló szerzők egy részének jelenlétében.

Majdhogynem háborítatlanul zajlott tehát az udvarvégi idill, a társbérlők tyúkudvarának szaga nem ért fel idáig – noha Dürrenmatt óta tudjuk, hogy a kedvesen kotkodácsoló tyúkok milyen szerepet játszottak a históriában (lásd: Nagy Romulus) –, a főszerkesztői íróasztalba beszabadult egerektől pedig viszonylag hamar megszabadultunk. A Romániába is beköszöntött privatizáció azonban új helyzetet teremtett. A jó tízéves csendet az új háztulajdonos, az ortodox, azaz görögkeleti egyház felszólítása törte meg; a több mint félszázszorosára emelt bérleti díjat nem lett volna miből kifizetni – különösen hogy úgymond főhatóságunk, a bukaresti művelődési minisztérium levette rólunk a kezét –, következett hát az újabb költözés, vagyis a negyedik kapu.

És ezzel már a jelenkorba érkezünk, egy tovább fiatalodó és remélhetőleg többszörösen konszolidálódó Korunkba. A hagyományokra az egykori szomszédság naponta figyelmeztet ugyan, hiszen ott járunk el a Kós Károly, Balogh Edgár, a festő Aurel Ciupe, (túloldalt) Szentimrei Jenő utolsó lakására emlékeztető házak előtt, egy kicsit tovább pedig benyithatunk a Gáll Ernő írásos örökségét őrző otthonba (ahol régebben Marosi Péter lakott) – az egykori Rákóczi úti villát, a felújítás alatt álló szerkesztőségi épületet viszont (az újságírást egyetemi keretben tanuló diákok után) évtizedekre a Korunk fiataljai vehetik birtokukba. Ma még a betonkeverő zajával, a víztelenítésre váró, körbeásott falakkal s a munkások hadával az építőtelep benyomását kelti a Rákóczi út 52, ám máris versenyben (bent) az alkotó csenddel – ha annak lehet tekinteni a számítógépek, faxok és telefonok jelenlétét. A Korunk Galériának már nem itt a helye (az unitáriusok belvárosi tanácsterme lett egyelőre a befogadónk), de a folyóirat új számainak, mellékkiadványainak és nem utolsósorban könyveinknek (talán újra angol és német nyelvű antológiáknak is?) az előkészítése itt folyik, innen rajzik ki a gondolat ma is több ország, sőt több világrész felé: a papírra nyomtatáshoz ragaszkodó formák mellett immár interneten is. És ez már egyértelműen utódaink, a huszon- és harmincéves szerkesztők, szerzők világa.

A következő ötven évért már nekik kell felelniük. (Hogy a javításokkal összefüggő kerítésbontás folytán a szomszédból átkapirgáló tyúkok meddig maradnak a vendégeink, nem tudom; talán a mesterséges táplálék még sokáig nem feledteti a jó tyúkhúsleves ízét, szóval inkább maradjanak ezek a hívatlan látogatók. Nagy Romulus pedig ne kísértse a holnap Korunkját…)

*Egy megírandó könyv (többkötetes könyv?) első fejezetét kapja itt az olvasó.