Január 2007
Nagyszeben — múlt, jelen


  Luxembourgtól Nagyszebenig
  Horváth Andor

  Megmutatjuk magunkat a városlakónak és a világnak
  Tibori Szabó Zoltán

  Nagyszeben mint erdélyi „főváros”
  Konrad Gündisch

  Nagyszeben gortiszi kövei
  Horst Schuller–Hajdú Farkas-Zoltán

  III. Zsoltár; XIII. Zsoltár (versek)
  Ştefan Aug. Doinaş

  Az alkotási folyamat és a többnyelvűség
  Joachim Wittstock–Fodor Bálint

  Óda Szebenhez gyermekhangra
  Lászlóffy Aladár

  Az én Nagyszebenem
  László Ferenc

  Újjászületés (vers)
  Lackfi János

  Temetés Szebenben
  Hajdú Farkas-Zoltán


EURÓPAI NAPLÓ
  Európa peremén
  Pomogáts Béla


TOLL
  A diplomácia nyilvános kérdés?
  Vladimír ©tefanovič


HISTÓRIA
  Nobilis vagy kliens?
  Flóra Ágnes

  Nagyszebeni diákok a brassói Honterus Gimnáziumban a 16. században
  Gernot Nussbächer

  A kisebbségi kérdés megoldásának egy pozitív példája: Dél-Tirol esete II.
  Gulyás László


VILÁGABLAK
  A pécsi kísérlet
  Takáts József


MŰ ÉS VILÁGA
  Nagyszeben német irodalma
  Balogh F. András

  Konténerlét
  Keszeg Vilmos


KÖZELKÉP
  Román bankélet az első világháború előtti Erdélyben
  Ion I. Lapedatu

  Nagyszeben: Európa ökumenikus vallási fővárosa 2007 szeptemberében
  Bodó Márta

  Szeben bánja
  Mihály László

  A Siebenbürger Zeitung életei
  Borbáth Zsuzsanna


LEVELESTÁR
  Rólunk szól a történet (Kántor Lajos bevezetőjével)
  


TÉKA
  Egy tündöklő árny Alexandriából
  Bogdán László

  Várostörténet dióhéjban
  Nagy Róbert

  Franz Hodjak kolozsvári megjelenései
  Végh M. Balázs

  A Korunk könyvajánlata (Balázs Imre József ajánlja)
  


TALLÓ
  Kortárs és alternatív
  Musca Szabolcs

  Húsz évig nem írt – bölccsé vált
  K. E.

  Ösztönemberek (film)világa
  Nagy Katalin



  LÉPCSŐHÁZ
  

  SZÁMUNK SZERZŐI
  

Takáts József

A pécsi kísérlet

(Alapismeretek) Az első magyarországi város, amely (2010-ben) az Európa Kulturális Fővárosa (a továbbiakban: EKF) címet viselheti – Essennel és Isztambullal párhuzamosan – Pécs lesz. Hasonlóan más európai államokhoz, például Nagy-Britanniához, Írországhoz vagy Németországhoz, a magyar kulturális minisztérium 2004 őszén (kétfordulós) pályázatot írt ki a városok számára, amelynek eredményét, Pécs győzelmét 2005. október 19-én jelentette be a kormányzat a minisztérium által felkért (részben nemzetközi) szakmai zsűri ajánlását elfogadva. Más országok kormányzatai pályázat nélkül szokták megnevezni jelöltjüket: így történt ez például a 2006-os kulturális főváros, a görög Patrasz vagy a 2009-es osztrák Linz esetében. 2007-től általában két kulturális fővárosa lesz évente az Európai Uniónak: egy régi tagállambeli és egy új tagállambeli város. 2010 abban különbözik az előtte és utána lévő évektől, hogy egy EU-n kívüli város is viselheti a címet: Isztambul. Hogy egy Kulturális Főváros-évnek hogyan kell kinéznie, mire kell törekednie, uniós dokumentumok szabályozzák, s 2007-től kezdődően a leendő „fővárosok” felkészülését (így Pécsét is) uniós monitoringbizottságok is ellenőrizni fogják.

(Ki beszél?) Talán helyes, ha a Korunk olvasói tudják, hogy aki e cikket írja, nem külső szemlélője, hanem szereplője volt a magyarországi Kulturális Főváros-folyamatnak. 2004 őszén én írtam Pécs város pályázati koncepcióját, 2005-ben a pécsi pályázat kidolgozásával megbízott Pécs 2010 Pályázati Kabinet vezetője s A határtalan város című pécsi pályázati könyv írója voltam. 2006-ban fél éven keresztül a Pécs 2010-program stratégiai főtanácsadója voltam júniusi lemondásomig; azóta hivatalos kapcsolatom nincs a programmal. S nemcsak a pályázati szövegekkel, de cikkeimmel is befolyásoltam valamelyest a Kulturális Főváros-folyamatot, úgyhogy mindenestül érintett és valószínűleg elfogult vagyok ebben az ügyben, még ha próbálok is tárgyilagosságra törekedni.

E cikkben olyan dokumentumokat teszek közzé és kísérek megjegyzésekkel, amelyek az elmúlt két és fél év alatt keletkeztek. Többségüket én írtam, ugyanakkor – miként az ilyen esetekben lenni szokott – nemcsak az én nézeteim vagy javaslataim jelennek meg bennük, hanem esetenként közeli munkatársaimé is. Némelyik szöveg a nyilvánosság számára készült, némelyik nem. Saját írásaimon kívül idézni fogok egy francia újságcikkből és egy városfejlesztéssel foglalkozó előadásból is, hogy rávilágítsak a Pécs 2010-programban rejlő veszélyekre és e-sélyekre.

Az itt következő szöveg dióhéjban összefoglalja A határtalan város című pályázati könyv tartalmát. 2005 szeptemberében készült, a pályázat leadása után, a döntés előtt, tehát még versenyhelyzetben, a Pécs 2010-program kommunikációs kampányának egyik elemeként, elsősorban újságírók számára. A pályázat teljes szövege a www.pecs2010.hu honlapon olvasható el.

„A pécsi pályázat koncepciója egy nemzetközi régió, a Balkán és Nyugat-Európa közti határvidék kulturális teljesítményeit és tapasztalatait állította koncepciójának középpontjába. Ahogyan a pályázatban olvasható: »Péccsel egy évre fővárossá válna Európa egyik legismeretlenebb határvidéke.« A pályázat regionális jellegét (dél-dunántúli kiterjesztettségét, valamint Szeged kiemelt partnervárosi szerepével dél-magyarországi hatókörét) e Trieszttől Tuzlán át Temesvárig húzódó várossáv bevonása teszi teljessé és nemzetközivé. A HATÁRTALAN VÁROS cím részben arra utal, hogy a pécsi pályázat túl kíván lépni a nemzetállami határokon, és egy nemzetközi régió kulturális kapcsolatrendszerében találja meg a város helyét és közvetítő szerepkörét.

A kulturális centrum és periféria kérdését ily módon középpontba emelő pályázat hangsúlyozza, hogy a magyarországi Európa Kulturális Fővárosa-pályázat alapvető tétje a kulturális decentralizáció: hogy lehetőséget kap-e egy vidéki középváros arra, hogy 2010 által megerősödjön, s kulturális pólussá váljon a magyar kultúrában, nyitottabbá téve egy fontos nemzetközi kisrégió felé. A pályázat pécsi tétje egyrészt az, hogy kap-e fejlődési lökést az ország egyik elmaradott, stagnáló gazdaságú régiója, a dél-dunántúli; másrészt az, hogy kap-e esélyt Pécs arra, hogy kulturális léptékváltást hajtson végre, s nemzetközivé tegye kulturális intézményrendszerét.

A pályázat felvázolja egy újfajta (európai mintákat követő) városi kulturális politika kereteit, a kulturális várostervezését, amely a kultúrát és a művészeteket nem egyszerűen önálló értéknek, hanem a városias életformák alapelemeinek tekinti, amelyek révén elő lehet segíteni a város megújhodását, részben gazdasági felélesztését is. »A kultúra tervezése a város tervezését jelenti, és viszont« – olvasható a szövegben. Pécset olyan településként mutatja be a pályázat, amely egyrészt az élettel teli nyilvános terek városa, másrészt a modern művészet második legfontosabb magyarországi helyszíne. »Középváros, amely a városi élet másfajta modelljét tudja felmutatni, mint a metropoliszok vagy a kisvárosok.«

A pályázatba foglalt fejlesztések célja az, hogy előmozdítsák a kulturális ipar helyi és regionális fejlődését; felélesszék egy-egy városrész városiasságát; s hozzásegítsék Pécset, hogy egy nemzetközi régió egyik kulturális központjává váljon. Az öt kulcsprojekt a következő: egy ezerfős, korszerű Zenei és Konferenciaközpont, illetve egy új, az információs társadalom kihívásainak megfelelni képes Regionális Könyvtár megépítése; a Zsolnay-gyár nagy, döntően műemléki épületegyüttesének felújítása és kulturális negyeddé szervezése; a Modern Magyar Képtárnak helyet adó barokk épülettömb kiegészítése új szárnnyal, hogy nagy időszaki művészeti kiállítás befogadására alkalmas tér jöjjön létre a pécsi múzeumi negyedben; s a közterek és parkok újjáélesztését célul kitűző projekt, amely szorosan kapcsolódik a pályázati koncepciónak a nyilvános terek kérdését a középpontba állító városfogalmához.”

A 2005-ös pécsi EKF-kampányban döntően arra törekedtünk, hogy az országos nyilvánosságban is a kulturális decentralizáció kérdése jelenjen meg a pályázat alapvető tétjeként, s ez a kérdésfelvetés összekapcsolódjon Pécs nevével. E törekvés jegyében írtam az alábbi cikket 2005 tavaszán; megjárta a Népszabadság, majd a Magyar Hírlap szerkesztőségét, ám végül egyik napilap sem közölte. Mindkét szerkesztőségben többhetes huzavona után döntöttek a nem közlés mellett.

 

A kulturális decentralizáció mellett

 

Az elmúlt hetekben számos cikk foglalkozott a Művészetek Palotája árával (pénzbeli és társadalmi árával), építészeti teljesítményével, a megépítésével kapcsolatos szerződések nyilvánosságával. Bár e kérdések mindegyike fontos, számomra inkább az a gondolkodásmód érdekes, amely lehetővé tette ezen intézmény létrejöttét. Eszerint a nemzeti kultúrának kell hogy legyenek központi intézményei, amelyek reprezentatívak a szó kétféle értelmében: képviselik a nemzeti kultúra egészét, s olyan színvonalúak, hogy méltó módon képviselhetik a nemzeti kultúrát a külföld felé. E központi intézményeket mindig a fővárosban hozzák létre, hiszen a főváros a nemzet egészének képviselője. Csakis ez a gondolkodásmód teszi érthetővé, miért kell egy városban, amelynek többtucatnyi működő színháza van, egy újat, központit építeni nagy költségvetéssel, hogy aztán kiemelt költségvetés támogassa évről évre. Ez a gondolkodásmód kell ahhoz, hogy elfogadtassa a meghökkentően magas költségeket a döntéshozókkal és a közvéleménnyel: kell hogy legyen egy reprezentatív intézménye az országnak.

A nemzetállami gondolkodásmód teszi lehetővé az olyan központi kulturális intézmények fennmaradását és létrehozását, mint a Nemzeti Színház vagy a Hagyományok Háza. Nem a bennük folyó szakmai munkát minősítem ezzel, csupán arra a képzeletvilágra akarok rámutatni, amely nélkül nem jöhettek volna létre, s amely nélkül nem maradhatnának fönn. Az ilyen központi intézmények nem egyszerűen egy-egy szakma jól vagy rosszul működő helyszínei, sokkal inkább a nemzetállami szuverenitás jelképei. Nem azért kapnak jóval nagyobb állami támogatást, mint szakmabeli társaik, mert jobbak a többieknél (még ha netán így is volna), hanem mert ők jelenítik meg a nemzetállami önállóságot. Mint arra már oly sok kutató rámutatott, a nemzetállami gondolkodásmód központosító jellegű (vagy ahogyan a regionális tudományban mondják: unitárius, azaz egyközpontú). E gondolkodásmód egy helyet kitüntet a többi között – nem a rovásukra, hanem az egész képviselőjeként –, a sok színház közül a nemzetit, a sok település közül a fővárost.

Ha azonban nem a nemzetállami gondolkodásmód gondol bennünk a fővárosra, akkor nem az ország vagy a nemzet képviselőjét látjuk benne, hanem egy egyközpontú ország legnagyobb települését, ahol a kulturális javakhoz való hozzáférés esélye sokkal nagyobb, mint az állam bármely más településén. A területi kulturális esélyegyenlőtlenség léte és folytonos újratermelődése az egyközpontú államok rendes jelensége. Magyarország – ellentétben az Európai Unió régebbi tagállamainak többségével – jellegzetes egyközpontú állam. Elegendő rápillantani az ország vasúti vagy autópálya-térképére ahhoz, hogy lássuk, milyen egy központosított állam képzeletvilágának a szerkezete. Budapest igazi nemzetállami főváros: benne található minden központi nemzetállami intézmény. Nem egyszerűen az ország legnagyobb települése: százötven évnyi központosító politika eredményeképp óriási kulturális (politikai, pénzügyi, közigazgatási stb.) túlsúlya van a nagyobb vidéki városokhoz képest.

Az elmúlt tizenöt évben a főváros kulturális túlsúlya tovább növekedett és növekszik jelenleg is. Új nagy központi (állami költségvetésből finanszírozott) kulturális intézményeket alapítottak (Millenáris Park, Nemzeti Színház, Művészetek Palotája), ide települtek a nagy európai nemzeti kulturális alapít-ványok (Goethe Intézet, Francia Intézet, British Council stb.), nagy magánalapítványi múzeumok nyíltak. A megpályázható, címzett támogatásként szétosztott állami kulturális célú fejlesztések túlnyomó többsége Budapestre kerül. A Nemzeti Kulturális Alap képzőművészeti kollégiumának támogatásaiból az elmúlt években kb. 80% került a fővárosba. Mivel a bankok, biztosítótársaságok, nagy multinacionális cégek, nagy nemzeti vállalatok székhelye Budapest, a kulturális célú magánszponzoráció döntő többsége is ide jut – vidéki városokban működő kirendeltségek csak töredék összegekről dönthetnek.

Mindeközben a vidéki kulturális intézményrendszer jó része lassan lepusztult – minél nagyobb kulturális intézményrendszerrel rendelkezett egy város, annál inkább. Egy példa: a múzeumhálózat a megyék kezelésébe került, s a megyék az intézményeik alapfeladatainak ellátására nem intézményeik nagysága vagy jelentősége alapján kapják az állami támogatást, hanem a megye lakosságszáma szerint. Ahol kevés múzeum van és sok lakos, talán még elvannak valahogy, ahol sok jelentős gyűjtemény van, ott minden évben szakembereket bocsátanak el. A kulturális minisztérium Alfa-programjára szánt félmilliárd forint szerény összeg a helyzet orvoslására. Budapestről nézve minden bizonnyal úgy tűnik, az elmúlt évtizedben a főváros lemaradt a közép-európai nagyvárosok kulturális versenyében, egy vidéki városból nézve azonban állami finanszírozású fővárosi kulturális intézmények alapításai és építései látszanak a helyi intézmények állandó pénzügyi válsághelyzeteivel összevetve.

A városok olyan versenye, mint a most folyó vetélkedés a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa címért, éppen ezért összemérhetetlen erejű felek között zajlik: az egyik pályázó, Budapest, olyan erőfölényben van a többivel szemben, mintha egy nehézsúlyú birkózó lenne a pehelysúlyúak között. A főváros pénzügyi, kulturális súlyával, helyszíneinek és intézményeinek sokaságával és színvonalával nem versenyezhetnek a vidéki városok. Csak akkor nyerhetne valamelyikük, ha a kormányzat elkötelezné magát a kulturális decentralizáció politikája mellett.

Van egy fontos, már nyilvánosságra hozott, még nem hivatalos dokumentum, a Magyar Kulturális Stratégia (amely elvileg az elkövetkező évtizedben megszabja majd a magyar kulturális politika irányát), amely a kulturális esélyegyenlőtlenség növekedését látja az ország egyik legsúlyosabb problémájának, beleértve a területi kulturális esélyegyenlőtlenséget is. Az MKS-t bemutató sajtótájékoztatón a Stratégiát megalkotó szakértők vezetője, Harsányi László egyenesen a kulturális olló szétnyílásáról, Budapest és vidék kulturális távolságának növekedéséről beszélt. A Stratégia kulturális vidékfejlesztést javasol, s szó esik benne decentralizációról is. A felvázolt intézkedések azonban nem tűnnek elegendőnek a kívánt folyamathoz: de-centralizálni valószínűleg csak decentrumok megerősítésével lehet, s erről nem sokat olvashatunk a szövegtervezetben.

Amikor azt olvasom a dokumentumban, hogy „az uniós alapelvek is arra késztetnek minket, hogy elvszerűen és megfontoltan folytassuk a kulturális politika decentralizálását”, előbb bólogatok, aztán csóválom a fejem. Bólogatok, hiszen Magyarország olyan Európai Unióhoz csatlakozott 2004-ben, amelynek a szótárában alapszó a decentralizáció, s amelynek régi egyközpontú államai az elmúlt két évtizedben jelentős decentralizáló és regionalizáló folyamaton mentek keresztül. Indokolt és várható, hogy ez a folyamat Magyarországon is végbemenjen. Ám csóválom a fejem, hiszen mindeddig kevés jelét láttam decentralizáló kulturális politikának. Az elmúlt évtized nagy horderejű intézkedései inkább a nemzetállami központosító gondolkodásmód hagyományának folytatódásáról tanúskodtak. Az új kultuszminiszter első nyilatkozatai arra mutatnak, hogy szembe kíván nézni a hazai területi kulturális esélyegyenlőtlenség problémájával. Kíváncsian várom, milyen sikerrel.

 

A magyarországi EKF-pályázat kulturális alapú városfejlesztési programok kidolgozását várta el a pályázó városoktól (s nem egyszerűen egy kulturális programsorozat tervét). A pályázatok megíróinak azt kellett átgondolniuk, milyen szerepet játszhat a kultúra és a művészet a város megújításában és gazdasági fejlesztésében. A pályázati kiírás szemléletváltásra igyekezett ösztönözni a városok politikusait, hivatalnokait és értelmiségét, hogy a kultúrára, a művészetekre ne más társadalmi szféráktól elkülönülő területként gondoljanak, hanem olyan területként, amely a város imázsának, vonzerejének alapvető eleme, s gazdasági megújulásának egyik motorjává is válhat megfelelő kulturális-fejlesztési politika esetén. E szemléletváltás egyik nyugat-európai példáját idézem fel az alábbi, 2004-es előadásrészlettel, Borvendég Béla A várostervezés lehetősége és lehetetlensége, avagy a várostervezés dilemmái című szövegével:

„The Urban Renaissance. A brit miniszterelnök-helyettesi hivatal Urban renaissance címen honlapot működtet annak a speciális kutató-elemző intézménynek a szócsöveként, amely azt a feladatot kapta a kormánytól, hogy tekintse át, milyen intézkedések szükségesek a városok megújítása érdekében; tárja fel, hogy mik az angol városok hanyatlásának legfontosabb okai, és dolgozzon ki javaslatokat a folyamat visszafordítása érdekében teendő intézkedésekre. Azaz: milyen gyakorlati lépéseket kell tenni azért, hogy az embereket a kis- és nagyváro-sokba történő visszatérésre lehessen ösztönözni. Vázoljon fel továbbá a munkacsoport városokat megújító elképzeléseket, olyanokat, amelyek működőképesek a gazdasági és törvényes keretek közt, társadalmi jólétet, környezeti felelősséget és szavatolt kiváló város- és építészeti tervezési színvonalat eredményeznek. Napjainkig a csoport száz részletesen kidolgozott javaslattal rukkolt elő.”

A határtalan város című pályázati könyvbe foglalt kulturális várostervezési koncepció olyan nyugat-európai városmegújítási programok ihletésére készült, mint amilyen az angliai urban renaissance kezdeményezés. Ugyanakkor nemcsak azt kellett végiggondolni, hogyan lehet végrehajtani Pécs megújítását kulturális fejlesztésekkel, hanem ezzel párhuzamosan azt is, hogyan kell megváltoztatni a város imázsát, lakóinak saját városukról kialakított képét és ideológiáit, a turisztikai iparnak a városról forgalmazott képét ahhoz, hogy Pécs vonzóbb város legyen az itt lakók, a régió lakói, a turisták és a tőkebefektetők számára. Az alábbi kis leporelló-szövegrészlet példa arra, hogyan próbáltuk átértelmezni a Pécsről elterjedt városimázselemeket a pályázatnak „a városiasság visszaszerzése” témája szellemében:

„Az útikönyvekben gyakran lehet olvasni Pécsről, hogy a leginkább mediterrán jellegű magyarországi város. Ha egy város mediterránnak nevezi magát, bár nem tartozik a Földközi-tenger vidékéhez, nem egyszerűen turistákat akar magához vonzani – inkább ki szeretné fejezni, hogy odatartozik egy világhoz, amelyben a célszerűséget megelőzi a könnyedség, a szigorúságot a nevetés, ahol az emberek késő estig élnek az utcákon és a tereken, az idegenek szívesen elegyednek beszédbe egymással, s mintha több lenne az ünnep, mint másfelé Európában. Pécs ilyen város szeretne lenni vagy talán már ilyen is.”

A magyarországi EKF-pályázatnak a városfejlesztés melletti másik súlypontja az „európai üzenet” kimunkálása volt: a pályázó városoknak azt kellett átgondolni, hogy mi volna az ő városuk – Oslóban vagy Cadizban is érthető és érdekes – „európai üzenete” 2010-ben. A pécsi pályázat a város geopolitikai helyzetéből kiindulva a határ, valamint a (kulturális) centrum és periféria problémáját állította „európai üzenete” középpontjába, kulturális kapuvárosként láttatva 2010 Pécsét. E cikket írva átolvastam azokat a szövegdarabokat, amelyek a pályázati könyvbe készültek, ám végül kimaradtak belőle. Az egyik ilyen töredék így szól:

„Nemrég egy holland építész azt a kérdést tette fel a pécsi pályázat készítőinek, hogy mi ma Magyarországon az az európai kulturális kérdés, amely leginkább érdekli a kulturális szereplőket. Némi habozás után azt válaszoltuk, hogy nincs ilyen kérdés, az alapvető probléma éppen az, hogy a magyar kultúra nem tekinti sajátjának az európai kérdéseket.”

E holland építész Bert van Meggelen volt, aki a pécsi pályázat nemzetközi tanácsadójaként segítette a munkánkat – 2001-ben ő volt Rotterdam EKF-programjának intendánsa. Az idézett szövegdarab nemcsak arra világít rá, hogy problémaközpontú pályázatot szerettünk volna készíteni, hanem arra is, milyen szellemi kihívást jelenthetne a Kulturális Főváros-év a magyar kultúra számára: az aktuális európai kérdések elsajátítását jelenthetné.

A most következő szöveg 2006 elején készült Bozóki András kulturális miniszter és vezető minisztériumi tisztségviselők számára egy nagyobb szövegegyüttes előszavaként, az első alkalomra, amikor a pályázaton győztes város képviselői kifejthették, hogyan képzelik el kormányzat és EKF-város együttműködését. A lehetőség című kis szövegben azt igyekeztem összefoglalni, hogy a magyar kulturális politika egésze szempontjából mi a Pécs 2010-program tétje.

„A lehetőség. A Pécs 2010-program a magyar kulturális politika legnagyobb szabású nemzetközi dimenziójú vállalkozása az elkövetkező évtizedben.

2010 lehetőség a magyar kultúra képének, részben jellegének módosítására: közvetítő jellegűvé tételére. A Pécs 2010-program döntően a közvetítő szerep köré épül: Nyugat- és Kelet-, Nyugat- és Délkelet-Európa közötti közvetítő helyként kívánja magát Pécs megmutatni.

2010 lehetőség a magyar kulturális térszerkezet decentralizálására: egy kulturális versenyképességi pólus megerősítésére.

2010 lehetőség arra, hogy egy magyarországi középváros egy nemzetközi kisrégió egyik kulturális központjává váljon – nyitottabbá téve ezzel a magyarországi kulturális teret.

2010 lehetőség a régiófejlesztésre: az ország egyik leginkább elmaradott régiója, a dél-dunántúli régió fejlesztésére.

2010 lehetőség arra, hogy elterjedjen Magyarországon a kulturális alapú városfejlesztés korszerű modellje.”

A Kulturális Főváros-évek kockázatos vállalkozások, amelyek kudarccal is végződhetnek. Vannak városok, amelyek erősen eladósodtak EKF-programjaik miatt, mások olyan presztízsberuházásokat valósítottak meg, amelyeknek nem találják a funkcióját az EKF-év után, megint más városoknak az EKF-évük volt sikertelen: csak helyi érdekességű programjaik nem keltettek európai érdeklődést. Az alábbi cikkrészlet, amely egy félmilliós példányszámú francia napilapból, a Courrier Internationalból való, 2006 elején jelent meg:

„Patrasz: a 2006-os év kulturális csődje. Görögország harmadik legnagyobb városa néhány napja Európa Kulturális Fővárosa. Azonban a sikkasztás és a szervezés hiánya miatt az elhibázott esemény botrányt okoz az országban.

Január elsején a Peloponnészosz északnyugati részén fekvő Patrasz városa ugyanúgy ébredt, mint máskor. Senki sem vette észre, hogy a Korinthoszi-öböl kikötő- és ipari városa a Kultúra Fővárosa címet viseli 2006-ban (igaz, hivatalosan csak január 14-én vette kezdetét az év). »Sötét Patraszban ébredtünk, mert az épületek kivilágítási programja pénzhiány miatt nem valósult meg« – jegyezte meg Thanosz Mikroutszikosz, az események kulturális igazgatója, aki január 2-án mondott le, miután nem volt hajlandó alávetni magát a »Patrasz 2006« alap felhasználását vizsgáló pénzügyi ellenőrzésnek. De a kivilágítás hiányán túl az egész város hagyta elúszni a szerencséjét. […] A szervezés késedelmessége, a tervezés hiánya, a pénzügyi alapok elsikkasztása és a politikai „számlák” rendezése mind hozzájárultak ahhoz, hogy Patrasz »antikulturális« várossá vált 2006-ban.” (Simon Ágnes fordítása)

A Pécs 2010-program egyik legfontosabb vonása, hogy a város kulturális elitjéhez tartozó civil (értsd: nem pártpolitikus vagy városi hivatalnok) értelmiségiek kezdeményezéséből nőtt ki. (E folyamat kulcsmozzanata a 2004. október 11–12-i konferencia volt: szövegei olvashatók a www.interhouse.hu honlapon.) Olyan országban, ahol a politikai pártok klientúraépítő ténykedése az óvodai igazgatói posztokra is kiterjed, s a közpénzek kezelése rendre a pártok és klienseik érdekeihez igazodik, rendhagyó jelenség volt ez a civil kezdeményezés. A most következő interjúrészlet 2005 nyarán készült, a kérdező Gálosi Adrienn volt, a szöveg a Jelenkor 2005/9-es, Kulturális Főváros-számában jelent meg.

„– Arra kérnélek, mondjál valamit a pécsi pályázat megszületéséről, hiszen nemcsak az eredmény, hanem a hozzá vezető út is fontos tanulságokkal szolgálhat.

– Ha végiggondolom, hogy az elmúlt háromnegyed év során adott interjúkban miről kellett beszélnem, akkor azt kell mondanom, sokkal többet kellett a most föltett kérdésre válaszolnom, mint a pályázat tartalmára vonatkozó kérdésekre. Sokak számára ugyanis ez a történet jóval érdekesebb, mint a pályázat tartalma. Ugyanis ez a történet a civil kezdeményezés erejéről szól, a civil kezdeményezés mítoszát építi. Azt bizonyítja, hogy lehetséges, hogy a politikán kívül álló emberek egyszer csak úgy gondolják, hogy a város egyik legjelentősebb kérdésében véleményt nyilvánítanak, mert befolyásolni szeretnék a dolgok alakulását, és tudják is befolyásolni, s idővel olyan helyzet alakul ki, hogy döntő szerepet játszhatnak ennek a kérdésnek a városi intézésében. Ez a mi történetünk, a közvetlen munkatársaimé és az enyém.”

A történet úgy folytatódott, hogy a pályázati győzelem bejelentését követő héten a város egyik vezető politikusa feljegyzést írt a polgármesternek az EKF-program további sorsáról, hangsúlyozva: „még egyszer nem engedhetjük meg, hogy a civilek kivegyék a kezünkből az irányítást.” A későbbi hónapok lehangoló folyamatairól meglehetősen sok cikk tudósított az országos napi- és hetilapokban. Az érdeklődőknek a www.pecs2010.hu sajtófigyelőjét ajánlanám a figyelmébe.

Az utolsó itt közölt szöveget 2006 tavaszának végén írtam a MA: HOLNAP című magazin felkérésére, arra a játékos kérdésre válaszolva, mire költeném, ha korlátlanul állna rendelkezésemre pénz. Kb. azokban a napokban mondtam le a Pécs 2010-programban viselt tisztségeimről, amikor a magazin 2006/2-es száma, benne az alábbi írással, megjelent. A cikkben szereplő rezignált mondat („ha még lenne befolyásom arra, hogyan valósítják meg az általam írt fikciót”) arra vonatkozik, hogy Pécs pályázati győzelmét követően, 2005 késő őszén a városvezetés elvette tőlem az EKF-program városfejlesztési ügyeinek vezetését.

„Néhány évvel ezelőtt láthatta először kiállításon a közönség W. Májerszky Róbert nagyméretű festményeit, amelyeken a vélhetően színtévesztő, ezért különös színvilágot teremtő festő Pécs városát festette meg, pontosabban egy sosemvolt Pécset: az egyik képen gondolák siklottak a Király utca helyén ásott Canal Grandén, a másikon párizsi paloták nyújtóztak a főtéri dzsámi mögött, a harmadikon tengerparti sétányra futottak ki az ismert pécsi utcák. Egy lakosainak számát tekintve Magyarországon középvárosnak, Európában kisvárosnak számító település elérhetetlen lehetőségei a vásznakon, illetve nem is vásznakon, hanem összeragasztott csomagolópapírok hátoldalán – a budapesti, Pécsre vágyakozó kishivatalnok hatvan-hetven évvel ezelőtti látomásain. 

Amikor egy évvel ezelőtt a pécsi Európa Kulturális Fővárosa-pályázat városfejlesztési fejezetén dolgoztam, sokszor eszembe jutottak ezek a festmények. Nagyméretű épületeket, új sétálóövezeteket, átalakított tereket, felszínre hozott patakokat, medencéket képzeltem el, képzeltünk el munkatársaimmal a túlzottan is valóságos várostérképet nézve. Nem a valósággal dolgozom – mondtam újra meg újra a megrendelőknek, a városházi politikusoknak –, meggyőző fikciót kell alkotnom a városról, amelyet elhisznek a pályázat bírálói, s utána elhisznek a lakosai is. S közben naponta kellett arra emlékeztetnem magam, hogy nem átszabni, csak kiegészíteni kell a várost, nem újrakezdeni a történetét, hanem folytatni a legjobb tendenciáit.

A MA: HOLNAP kérdése ugyanazzal a dilemmával szembesít, amivel a hajdani kiállítás emléke. Mit tennék, ha korlátlanul rendelkeznék rengeteg városfejlesztésre szánt közpénz fölött? Számomra, alacsony fizetésű értelmiségi számára a harminchat milliárd forint, amit belefoglaltunk a Pécs 2010-program tervébe, s amit a város el is nyert, korlátlanul rengetegnek tűnt. Mit tennék ma, ha még lenne befolyásom arra, hogyan valósítják meg az általam írt fikciót?

Például olyan telekre építtetném a pécsi Koncert- és Konferenciaközpontot, ahol a város emblematikus épületévé válhat. S a nemzetközi tervpályázatra olyan építészeket próbálnék megnyerni, akik világhírűvé tudják az épületükkel tenni Pécset. Olyan kivitelezőre bíznám a terv megvalósítását, aki nem bukott bele ennél kisebb beruházásokba is. Az épületek nemcsak építőanyagból állnak – a megrendelő, az építész, a kivitelező (és társadalmi környezetük) szemlélete, képzeletvilága is beleépül az épületekbe, s továbbsugárzódik térben és időben. Frank O. Gehry bilbaói múzeuma Pécsett – el tudják képzelni? Én el.”