Január 2007
Nagyszeben — múlt, jelen


  Luxembourgtól Nagyszebenig
  Horváth Andor

  Megmutatjuk magunkat a városlakónak és a világnak
  Tibori Szabó Zoltán

  Nagyszeben mint erdélyi „főváros”
  Konrad Gündisch

  Nagyszeben gortiszi kövei
  Horst Schuller–Hajdú Farkas-Zoltán

  III. Zsoltár; XIII. Zsoltár (versek)
  Ştefan Aug. Doinaş

  Az alkotási folyamat és a többnyelvűség
  Joachim Wittstock–Fodor Bálint

  Óda Szebenhez gyermekhangra
  Lászlóffy Aladár

  Az én Nagyszebenem
  László Ferenc

  Újjászületés (vers)
  Lackfi János

  Temetés Szebenben
  Hajdú Farkas-Zoltán


EURÓPAI NAPLÓ
  Európa peremén
  Pomogáts Béla


TOLL
  A diplomácia nyilvános kérdés?
  Vladimír ©tefanovič


HISTÓRIA
  Nobilis vagy kliens?
  Flóra Ágnes

  Nagyszebeni diákok a brassói Honterus Gimnáziumban a 16. században
  Gernot Nussbächer

  A kisebbségi kérdés megoldásának egy pozitív példája: Dél-Tirol esete II.
  Gulyás László


VILÁGABLAK
  A pécsi kísérlet
  Takáts József


MŰ ÉS VILÁGA
  Nagyszeben német irodalma
  Balogh F. András

  Konténerlét
  Keszeg Vilmos


KÖZELKÉP
  Román bankélet az első világháború előtti Erdélyben
  Ion I. Lapedatu

  Nagyszeben: Európa ökumenikus vallási fővárosa 2007 szeptemberében
  Bodó Márta

  Szeben bánja
  Mihály László

  A Siebenbürger Zeitung életei
  Borbáth Zsuzsanna


LEVELESTÁR
  Rólunk szól a történet (Kántor Lajos bevezetőjével)
  


TÉKA
  Egy tündöklő árny Alexandriából
  Bogdán László

  Várostörténet dióhéjban
  Nagy Róbert

  Franz Hodjak kolozsvári megjelenései
  Végh M. Balázs

  A Korunk könyvajánlata (Balázs Imre József ajánlja)
  


TALLÓ
  Kortárs és alternatív
  Musca Szabolcs

  Húsz évig nem írt – bölccsé vált
  K. E.

  Ösztönemberek (film)világa
  Nagy Katalin



  LÉPCSŐHÁZ
  

  SZÁMUNK SZERZŐI
  

Hajdú Farkas-Zoltán

Temetés Szebenben

Ebben az írásban mostohaapósomról lesz szó, anyósom második férjéről, arról az emberről, akit ma is nagyon szeretek. Anyósom lánykori szerelme volt, jó tizenöt évvel idősebb, meglett férfi. A nagyszebeni „török cukrász” háborút megjárt fiaként a város legnevezetesebb cukrászdáit vezette. Apja pristinai albán volt.

(Ezek az albánok az első világháború végének összevisszaságában menekültek Óromániába.)

Az öreg Rîmnicu Vîlceán talált otthonra, igaz, nem sokáig, mert beleszeretett egy enyedi magyar lányba, aki fiúgyermekkel ajándékozta meg, s zálogul azt kérte tőle, hogy költözzenek Erdélybe.

A fiatalok így hát Szebenben ismerkedtek meg. Az albán apától, református magyar anyától származó, muzulmán vallású mostohaapósom és a családjával telepesként Bukovinából érkező román, görögkeleti vallású anyósom.

Szerelmük forró volt, ám plátói, ha hinni lehet erkölcsi intésekkel megtűzdelt, az erotikát lesütött szemmel kerül ő szemérmes meséiknek. És persze reménytelen, hisz a mértéktelen italfogyasztásra hajlamos apa álmában sem adta volna oda egyetlen lányát, szemefényét egy pogányhoz. Még akkor sem, ha az jóval magasabban állt a frissen megalakult kommunista rendszer társadalmi ranglétráján.

Maradtak a szerelmes levelek, a névtelenül elküldött virágcsokrok és a válogatott édességekkel megtöltött díszdobozok, amelyeknek persze mindenki ismerte a feladóját. S a lemondó sóhajok.

Aztán jöttek a Párkák, és – kegyetlen szokásukhoz híven – pengeéles körmeikkel szétszakították a fiatalok (egyre bensőségesebbé váló) közös sorsát. Anyósom feleségül ment egy tősgyökeres szebeni szászhoz – „igazi” apósomhoz –, akinek nemcsak német családnevét vette fel, de jövendőbeli anyósának értékrendjét, életmódját is elfogadta.

 

(A második világháború idején az erdélyi szász fiatalembereket, így apósom apját is a Waffen SS-be kényszerítették. Azok a fiúk, akik nem hagyták ott a fogukat Sztálingrádnál, a háború végén elhagyták családjukat, s a kivégzést, fogságot, deportálást megelőzendő Németországban maradtak.)

 

Fiataljaink vegyes házasságának első pillanatait is már az ellentmondások jellemezték. Az ötvenes évek derekán egy fiatal román lánynak – karrierje szempontjából – egyáltalában nem volt előnyös feleségül menni egy olyan „némethez”, akinek az apját fasiszta hazaárulóként tartották számon a hivatalosságok.

 

(Nagyszebenben a civilizációt, a kultúrát, a jóízlést, egyszóval a polgári értékrendet akkorjában még mindig a szabad prédának nyilvánított, állampolgári jogaiktól megfosztott szászok képviselték, a közéjük való „beházasodás” nagy ugrást jelentett a város „nem hivatalos” társadalmi ranglétráján.)

 

Apósom viszont elképzelhetetlennek tartotta, hogy felesége és anyósa fokozatosan zsarolássá fajuló biztatására meghajoljon az új gazdák, a Nagyszeben városában berendezkedő, állásokat, elhagyott szász villákat, szász vagyont osztogató, prédáló félanalfabéta kommunista vezetőség előtt. Feleségem négyéves volt, amikor elváltak.

Apósom a fővárosban telepedett le – úgyszólván külföldön – egy számára teljesen idegen környezetbe.

 

(Bukarestnek azokban az években volt egy óriási előnye: ott jóformán senki sem tudta, hogy „eszik-e vagy isszák” az erdélyi szászokat.)

 

Ott aztán megtalálta a számítását – „s-a aranjat”, ahogy a bukarestiek mondanák –, igaz, hogy a románok számára nehezen kiejthető Güntherből Puiuvá vedlett.

Mostohaapósom közben elvett egy ugyancsak Pristinából származó, kikapós hajadont, Klausenburg-Cluj-Kolozsvár egyik nagyhírű „török cukrászának” a lányát.

 

(Ezekben a némi túlzással békebelieknek mondható években Erdély minden nagyobb városának volt egy ilyen „török bácsija”, „török cukrásza”, a gyerekek nagy örömére. Jóformán mindannyiukat ismertem, úgy, hogy nyugodtan állíthatom: egytől egyig pristinai albánok voltak. És muzulmánok – tartották is szigorúan egymással a kapcsolatot. A könnyen felejtő s ezért hamar megbocsátó, bölcs erdélyiek valószínűleg vallásuk s a finom törökméz miatt nevezték kedvesen „török bácsiknak” őket.)

 

Két gyermekük született, egy fiú és egy kislány. Mindkettőjük muzulmán lett, szép török nevet kaptak: Kemal és Hatice. De valahogy ez a házasság sem működött; a fiatal apa szedte a sátorfáját, és gyerekeivel leköltözött a paradicsomi Ada-Kalehba, hogy muzulmán szertartás szerint összeboronálják helybeli török mátkájával.

Az új boldogságnak egy hírhedt, román-jugoszláv szerződés vetett véget. A Vaskapunál építendő dunai vizierőmű nem csak az „aranyember” szigetét tüntette el a Föld felszínéről, vele együtt az új család békessége is hamarosan elsüllyedt.

(A néhai Atlantisz sorsára jutó, elvesztett-elveszejtett paradicsom lakosságát szigorú választás elé állították: vagy Romániába, vagy Törökországba költöznek. Ada Kaleh lakosságának többsége – érthető okokból? – az utóbbit választotta.)

 

Isztambulban mostohaapósom nem érezte jól magát; felesége ottani rokonsága semmilyen hajlandóságot sem mutatott arra, hogy befogadja őt, az „európai” mentalitású, nyelvüket nem ismerő idegent.

Hamarosan egyedül maradt a két kicsi gyermekkel.

Volt cipőtisztító, fagylaltárus, rikkancs és luxusszállodák előtt hajlongó, nevetséges egyenruhába bújtatott portás.

 

(Deus ex machina.)

 

Egyik alkalommal az óriási gépkocsiból kiszálló vendégek fejedelmi borravalójának úgy megörült, hogy a szokásos török „teşekür ederim” helyett véletlenül „mulţumesc”-kel köszönte meg a kegyes adományt. A társaság felfigyelt a nyelvbotlásra. Hamarosan kiderült, hogy ők is Romániából származnak. A Banat családnak jólmenő, műanyag fogkeféket fröccsentő gyára volt a gazdag idegeneket mindig nagystílűen befogadó Sztambulban.

A Banat-üzemben apósomat emberibb munkahely, tudását és mindenkire kiterjedő szeretetét megbecsülő emberek fogadták. A család életkörülményei lassacskán javulni kezdtek. Új ruhát kaptak a gyerekek, azontúl jobb iskolába jártak. A kis család szép lakást bérelt Sisliben, a város szívében.

 

(Furcsamód minden emigránsnak – akárhová is vetné Európába a sors – kb. három keserű évet kell lehúznia idegenben, míg labdába rúghat. A németek ezt az időszakot „Hundejahre”-nak, „kutyanehéz éveknek” nevezik. Ha az illető kibírja  ezt az időszakot, s a honvágytól, magánytól és idegenségtől nem lesz alkoholista vagy  őrült, előtte is megnyílnak az etnikailag korlátozott lehetőségek kapui. Persze csakis ami az anyagi felemelkedést illeti: házat, kocsit vehet, utazgathat. De társadalmilag helyzete élete végéig változatlan marad, mindvégig az „idegenek” pária-kasztjához fog tartozni. Még akkor is, ha – „európaiságát bizonyítandó” – buzgó versenyre kel a szélsőjobboldaliakkal, ami a színesbőrűek, muzulmánok, zsidók, homoszexuálisok stb. gyűlöletét illeti.)

 

Végre teljesülhetett mostohaapósom régi álma, magához vehette egyetlen fia nélküli magányában Nagyenyeden élő édesanyját. Persze ez sem ment könnyen. Az öregedő, büszke asszonyság ugyanis kikötötte, hogy csak akkor költözik a „hitetlenek közé”, ha azok is folyósítják a nyugdíját. Fia minden hó végén az utca túlsó oldalán lévő postáról utalta át a szerény összeget, a postás lelkére kötve, nehogy elárulja a titkot, mindig „pénz érkezett Romániából”-lal köszöntse a „yaşli hanim”-ot, az öreg asszonyságot.

A romániai utazások megsokasodtak, nyaranta hazalátogattak Kolozsvárra, Nagyenyedre, Nagyszebenbe. Egy ilyen látogatáson találkoztak újból össze. Mostohaapósom és anyósom. A nagyszebeni állomáson.

(Olvasóm ezen üggyel-bajjal, ám nagy szeretettel – ez sajnos távolról sem szavatolja egy írás minőségét! – körvonalazott kalandok leírása után hiába kérné, hogy meggyőzően elemezzem, mi is történt eme „végzetes pillanatban” két vénül ő szereplőm lelkében. Ez a pszichoesztétikai (?!) huszárvágás íráskészségem határát súrolná! „Örök kisebbségiként” pedig már a határ szó említésétől is rosszullét környékez – kontextustól függetlenül. Kérem, előlegezzen annyi bizalmat nekem, hogy elhiszi, igenis újból szenvedélyesen egymásba szerettek!)

 

Anyósom kisvártatva bejelentette, hogy Isztambulba költözik. Összepakolt néhány bőröndbe, és elment. A távkommunikáció lehetőségeihez mérten – akkortájt született Kinga lányom, a nyolcvanas évek legelején jártunk – a végtelen messzeségbe.

A frissen egybekelt szerelmesek konstancinápolyi élete kisebb társadalmi földrengéssel kezdődött. A Banat agg tulajdonosa megtudván, hogy legjobb munkása „gyaur” nőt vett feleségül, többek jelenlétében kijelentette, hogy „ha egy öreg kakasnak még kukorékolni van kedve, akkor jobb, ha saját szemétdombján néz tyúk után”. Apósomnak ez vagy érthetetlen volt, vagy túl sok (említettem már, enyedi magyar anyja volt). Azonnal felmondott.

Békességes évek következtek. Az öreg titokban (a balkáni titokfogalomról könyveket lehetne írni) bejárt a Banathoz, jó pénzért egy-egy elromlott gépsort újraindítandó. Anyósom csodálatos gyorsasággal beilleszkedett a bizánci–balkáni–török világváros forgatagába; a legtekintélyesebb, leggazdabb sztambuli török, zsidó, görög asszonyságok haját fodrászgatta, akiknek imponált a németül csevegni tudó, „európai” hölgy.

´87-ben mi is megérkeztünk – a Mikesénél rövidebb száműzetés-intermezzóra. Néhány hetes yeniköi, Boszporusz-parti sóhajtozás után megkaptuk a kölni befogadót. Hogy az esős, hideg Németföldön sóhajtozhassunk tovább.

 

(Sztambul ekkortájt sok erdélyi menekültnek nyújtott „közbülső” hazát. A törökök szeretik a magyarokat. Kászonból „kifutott” jóbarátom is politikai menedékjogot kapott tőlük. Becsületesen elhelyezték az Amnesty International egyik menekülttáborába, majd a házigazdák ünnepélyesen felolvasták az angol nyelvű szabályzatot, miszerint napi ellátására nemtudomhány dollárt kap az AE-től, de semmi szín alatt sem hagyhatja el a tábor területét. Ezek után a tábor igazgatója barátságosan kijelentette, hogy pénz nincs, viszont nagy az ország, s munka van elég, mehet, ahová akar... De ez már egy másik történet.)

 

A kilencvenes évek elején Törökországban megváltozott a politikai helyzet, a választási listákon egy erős iszlámista párt is szerepelt. Anyósomtól a kampány forró hónapjaiban buszon, hajón, utcákon, üzletekben egyre több gyűlölködő fekete szempár kérte számon tengerkék szemeit és a nyakában függő keresztecskét.

 

(A fundamentalista muszlimok törökországi pártja azon a választáson bekerült a kormányba. Egyetlen célja az atatürki,Törökországot Európához közelítő intézkedések felszámolása volt, tehát iszlám állami diktatúra, a nők elnyomása, a független értelmiségiek üldözése, a cenzúra felállítása és a kisebbségek erőszakos asszimilációja, ha kell, fizikai felszámolása – gondolom ez az instrumentárium erdélyi olvasóm számára sem teljesen ismeretlen.)

 

Pedig már szép öröklakásuk volt a központi fekvésű Medzsidijeköyben. A tömbházi szomszédok ügyes-bajos dolgaikban gyakran kérték apósom tanácsát, az asszonyok minden testi-lelki problémájukkal anyósomhoz futottak. Seker Bajramkor elárasztották őket ajándékokkal és jókívánságokkal.

Apósom már jócskán túl volt a hetvenen, belefáradt az örökös magyarázkodásba. Meg aztán egyre gyakrabban előjöttek gyermekkorának emlékei, ahogy Rîmnicu Vîlceán lovakat őrzött a hűs nyári harmatban, s a szomszéd árpára érő almáját lopták legkedvesebb barátjával, Bebevel.

– Hai să mergem acasă, dragă – kedvesem, menjünk haza – kérlelte jámbor hangon harcias kedvű, egyre komorabb anyósomat.

De hová? Hol van a közös otthonuk? Nagyszebenben, Bukovinában, Kolozsvárott?

Anyósomat végül meggyőzte a szép aggkori álom; nem imádott Erdélyébe telepedtek vissza, hanem az árpára érő almák, lágy hajnalok, megkapóan határozatlan emberek hazájába, az olténiai Rîmnicu Vîlceába. Ahol Bebe már türelmetlenül várta őket.

 

(Milliónyi emigráns társamhoz hasonlóan, kik évezredek-évszázadok-évtizedek óta hazavágyódnak, tizenkilenc éve én is Erdélyről álmodok. Kitelepedésem első pillanatától. Szívemben, lelkemben már mindent pontosan előkészítettem, már az sem fájna, ha otthon nem fogadnának szívesen – miért is fogadnának másként? „Was soll’s” – a magányt megszoktam, otthon is el tudnék vele bánni.)

 

Az otopeni-i repül őtéren valószerűtlen forróság fogadott. Alig szálltunk ki a gépből, máris mellbe csapott a benzingázzal telített, milliónyi légy tapsviharától felhevített leveg ő. Csomagjainkra várva feleségem a vécére ment, ahonnan hamarosan szemérmes megdöbbenéssel, dolga-végezetlenül tért vissza; a férfi vécé ugyanis – az ajtójára kifüggesztett felirat szerint – „defect” volt, elromlott, s így magától értetődően mindkét nem a női árnyékszéket használta.

Az előtérben két fiatal, rövidre nyírt hajú, fehér inges fiú várt. Feszült udvariassággal, majdhogynem türelmetlenül betessékeltek a tágabb környezethez képest zavaróan tiszta, fehér BMW-be, majd szédítő iramban nekivágtunk Bukarest utcáinak.

Máig rejtély maradt számomra, hogy miképpen keveredtünk ki a fővárosból. Száguldás, hirtelen megállás, ideges kérdezősködés, fogak között elsziszegett káromkodások, újabb száguldás. Körülbelül ez volt a ritmus.

Az Olténia felé vezető széles, lebetonozott út csak azért nem nevezhető autópályának, mert nincsen felfesve, s az ellenkező irányba haladó sávok között nincsen kerítés (szélességét két-két sávosra saccoltam). A száguldók szabadságát korlátozó elemek hiánya igazi „román típusú demokráciát” engedélyezett a gépkocsivezetőnek. Vagyis mindenki ott hajtott, ahol éppen jónak látta. Tökéletes volt az összevisszaság, ám láthatóan ez senkit sem zavart, mindenki természetesnek tartotta, sőt azt kell mondanom, hogy élvezte a káoszt.

Ülésemhez préselve éppen azért szurkoltam, hogy feleségem nehogy rosszul legyen a szédítő sebességtől, amikor fiatal úrvezetőnk kockázatos előzésre vállalkozott. Jó darabig párhuzamosan haladtuk egy török rendszámú áruszállító monstrummal – az ipse észrevehette, hogy sietünk, mert „csatát állva” ő is rátaposott a gázpedálra. Éppen egy dombra kapaszkodtunk a nagy kanyart leíró, tengernyi úton, amikor ellenkező irányból, az alkonyat fényében megjelentek egy óriási tehergépkocsi reflektorai (olcsó amerikai filmekből való látvány volt, amint a domb túlsó oldaláról egyre csak emelkedett-közeledett-ránk tornyosult az ellenséges fekete tömeg, kabinjára felszerelt, vakító reflektoraival). Túlzás nélkül, életveszélyben voltunk. Agyamban mégsem életem „filmje” pergett – ahogy illendő lett volna –, hanem az a helyzetünkhöz első pillantásra nem illő kérdés, hogy vajon ki fogja eltemetni mostohaapósomat, ha mi most itthagyjuk a fogunkat?!

 A két szörnyeteg urai az utolsó pillanatban profik módjára lefékeztek, BMW-nknek menekülő fehér egérként sikerült az előzési manőver. Megmenekültünk.

Feleségem izgalmából felocsúdva, bátortalanul megkérdezte:

– Uram, egyáltalában vannak ebben az országban még törvények?

Mire sofőrünk önérzetesen rávágta:

– Hogyne lennének, doamnă! Nálunk jelenleg a sivatag (tulajdonképpen dzsungel, de akkor mindegy volt) törvényei uralkodnak!

Rîmnicu Vîlceára éppen körülményes volt bejutni, mert a városhatáron vasúti sín keresztezi az utat, és a váltóőr az európai focibajnokság román–német mérkőzésének tévéközvetítését nézte, úgyhogy biztonságból egy félidőnyire leengedte a sorompókat. Hosszú kocsisor várakozott az átkelésre. A hazaiak megadóan bekapcsolták kocsirádiójukat, vagy kiszálltak az út szélén vizelni. Csak néhány idegen dudált idegesen és természetesen eredménytelenül. Jó húsz perc múlva szabaddá vált az út, hamarosan anyósomék tömbháza elé érkeztünk.

Elfogódottan kapaszkodtam fel az első emeletre. Nem is annyira anyósom gyásza miatt, inkább azért, mert már jelezték, hogy a halottat ortodox szokás szerint nyitott koporsóban ravatalozták fel a szűk előszobában.

A lakás bejáratánál fekete ruhás, fehér kötényes asszonyok fogadtak. Megöleltek, suttogva részvételtek, gyöngéden hátunkat lapogatták, majd hellyel kínáltak. A folyosón a koszorúk és virágcsokrok között jó néhány szék állt, és egy asztal, pálinkákkal és süteményekkel megrakva. Koccintottunk a halott lelki nyugodalmára, többen cigarettára gyújtottak. Mintha késleltetni akarták volna halott apósommal való első találkozásunkat. Egymás szavába vágva, kedvesen mesélni kezdtek jóságáról, bölcsességéről, megnyugtattak, hogy „ahhoz képest” nem szenvedett túl sokat, és hogy még a pópa is feloldozta halála előtt. Aztán a politikára terelődött a szó, a bukaresti vezetőkre, akik visszaállították a fanarióta uralmat, kiszipolyozzák a népet, és tönkreteszik a drága román hazát. Férjekről csak elvétve esett szó; focimeccs után minden férfi részeg, legyintettek lemondóan.

Kisvártatva az ünnepi estebéddel szorgoskodó anyósom és Hatice, apósom isztambuli lánya is előkerült. Közösen léptünk be a ravatalhoz, a lakás előszobájába, amely oly parányi volt, hogy csak oldalazva lehetett közlekedni a koporsó körül. A halott feje fölé ikont akasztottak a falra, alatta vékony sárga gyertya égett. A félhomályban felkötött állú élettelen test feküdt. A lélek nélküli, tömjénillatú, üres térben csak a sercegő, ide-oda imbolygó gyertyaláng jelezte az idő múlását. Kintr ől behallatszott a folyosón virrasztó asszonyok suttogása. Minden a maga rendjén, a maga helyén volt.

Később egy barna copfos kislány érkezett az anyjával. Részvételtek, a gyereket felemelték a halott arcához, hogy jobban láthassa, majd süteményt majszolva beültek a virrasztó asszonyok közé. Zsongító trécselésük ringatott álomba.

Másnap reggel a jóságos Bebe, néhai apósom legjobb barátja ugrasztott ki az ágyból azzal, hogy fontos és sürgős beszéde van velem. Meglepetésemre rövid ujjú, átizzadt fehér inget viselt és világos színű nadrágot. Szikár, latinos metszésű arca gondterhelt volt, ritkuló hófehér hajától elütő, dús fekete szemöldökeit szigorúan összevonta. Van egy problémánk – mondta –, ugyanis Hatice hadzsit, török papot hozat Bukarestből, hogy muzulmán rítus szerint temessünk. Ezzel még nem is lenne baj, Szebenben úgysem ismer senki, s tőle a hadzsi is énekelhet, amit akar. De hát azt hallotta, hogy ezek anyaszült meztelenre vetkeztetik szegény barátját, majd vastag gumicsövet dugnak a szájába, az alfelébe, és durván kimossák az egész belsejét. Ez a barbarizmus azért már túl sok – füstölgött –, ezt mi nem engedhetjük meg, itt Európában! Megkért, hogy mint a család egyetlen jelen levő férfi tagja beszéljek „azokkal”, hátha kivételesen eltekintenének ettől a kegyetlenségtől. Ha pénzre lenne szükség,  ő majd személyesen állja a baksist.

Délelőtt nagy hőségben indultunk útnak, hogy halottunkat apja mellé temessük, a nagyszebeni temetőbe.

A Vöröstoronyi-szoroson csak lépésben kelhettünk át, a hegyóriások között kígyózó keskeny út zsúfolásig tele volt északi irányba haladó teherkocsikkal, lovas szekerekkel, biciklisekkel és gyalogosokkal.

Úti célunk, az impozáns, barokk kapus temető a város szélén feküdt, a néhai szászok kedvenc kirándulóhelye, a Junger Wald tőszomszédságában. Széles fősétányát valamikor hűvös árnyú hársfák szegélyezhették, de mára már csak néhány korhadó tuskó tanúskodik eme régi dicsőségről.

Itt is rekkenő hőség. A temető csendes (mindig ez az érzés, igen, a nemlétezés, a megsemmisültség és a céltalanság érzése fog el, ha belépek egy temetőbe).

A betonlappal lezárt sírok márványtömbjei között olykor felsejlik egy-egy, a Vaterlandból hazatérő, fonnyadt virágcsokrot szorongató öreg szász remegő árnyalakja.

Jó kőhajításnyira a bejárattól egymással szemben két málló vakolatú, klasszicista épület áll. A bal oldali valamikor az evangélikus ravatalozó kápolna volt. Gyászruhás emberek álldogálnak előtte. Mi is arrafelé irányítjuk a koporsónkat hozó teherautót.

Az újabban ortodox kápolnának berendezett épület előterében már négy-öt koporsó sorakozik, türelmesen várva a végtiszteletre. Lehetetlennek tűnik, hogy aznap, ott, hite szerint még egy muzulmánt is el őkészítsenek az örök nyugalomra.

A temető bejárata melletti irodában repedt sarkú, állapotos fiatalasszony fogad, és idegesen, vállát vonogatva kijelenti, hogy nem emlékszik semmilyen előzetes, telefonon kötött megállapodásra.

Zavarodottan álldogálunk a tűző napsütésben. Kopottzöld „halottaskocsink” sofőrje türelmetlenül nézegeti a karóráját, legszívesebben azonnal továbbállna, mert szétszedhető gyerekágyakat kell rakodnia az egyik privatizált szebeni asztalosm űhelyből.

Nemsokára a nyúlánk, bankinspektor-külsejű hadzsi is megérkezik. Poros diplomatatáskájából parányi, zöld szalagos fehér turbánt vesz el ő, gondosan a fejére teszi, majd komoly arccal megkérdi, hogy hol moshatja meg a halottat.

Tanácstalan toporgásunkra furcsa alak lép elő a nyakig begombolt gyászruhában olvadozó rokonok, ismerősök háta mögül: színehagyott. buggyos katonanadrág, szürke izoming, letaposott kérgű tornacipő. Első pillantásra sírásósegédnek vélem. Azzal mutatkozik be, hogy nyugodjunk meg, tudja, miről van szó, a probléma megoldódik. És rá se rántsunk az irodabeliek hülye dumájára, mert itt ő a főnök, a şef. Bizony, minden halott tanúsíthatja, hogy itt ő a şef, úgyszólván a kisisten. Egy baj van csak –, vakarja meg borostás állát, hogy nagyon különleges probléma a miénk, óriási kockázatot vállal magára, ha segít...

Nadrágzsebébe gyúrja a készségesen feléje nyújtott néhány gyűrött tízezer lejest, majd int, hogy költözzünk át a szemközti épületbe.

A márványoszlopos előtérben le kell tennünk a koporsót, mert a korhadt tölgyfaajtó be van szegezve. A şef kisvártatva vasdoronggal felfeszíti, és hátraszól, hogy hozhatjuk a tetemet. A folyosón apámmal és öcsémmel törött fakeresztek, meszeszsákok, összetört márványurnák között egyensúlyozzuk végig a tonnányi súlyúra növekedett koporsót.

Furcsa, hodálynyi terembe lépünk. Bevert ablakain poros hullámokban ömlik be a h őség. Padlóját réges-régen fűrészporral szórhatták fel. A jóformán üres halottasház közepén két sötétszürke, kávás szélű cementasztal terpeszkedik. Ez itt valamikor a zsidóké volt – magyarázza kísérőnk –, de ők már rég meghaltak, nem fognak reklamálni.

Azzal búcsúzik, hogy rögvest kezdjünk neki a „dolognak”, mert azért sohasem lehet tudni...

Titokban reménykedtem, hogy az aranykeretes szemüvegű fővárosi hadzsi tiltakozni fog az enyhén szólva idegen környezet miatt, de tévedtem. Turbánját és fekete talárját a falból kiálló kampóra akasztja, fehér ingét, nadrágszárát gyakorlott mozdulatokkal feltűri, majd friss vízért küld a jó előre beszerzett nejlonvederrel. Még az sem zavarja, hogy egyetlen muzulmán vallású férfi sincs közöttünk. Csak megkérdezi, hogy hajlandó vagyok-e segítségére lenni, és a többieket kiküldi az előtérben zokogó nők közé.

Összeszorult szívvel várom utasításait.

Arab nyelvű imát mormolva lát munkájához. A lemeztelenített tetemre fehér lenvászon ágyékkötőt helyez, majd egy alaposan beszappanozott szivaccsal gyengéd, de határozott mozdulatokkal mosni kezdi a testet. Nekem a vizet kell kezeire csorgatnom, vigyázva, hogy a lecsurgó cseppek nehogy visszafolyjanak a megtisztított testrészekre.

Utasításai rövidek és precízek. Természetes józansággal néha elmagyarázza, hogy mit miért tesz, amitől úgy érzem, fontos és rendjén való dolgot cselekszünk. Az idegen rítus egyre természetesebbnek tűnik, kezdeti feszültségem feloldódik.

Hadzsim a halott mellére díszes kis cédulát helyez a Koránból vett idézettel, majd előveszi a hat méter hosszúságú halotti leplet. Ebbe csavarjuk be apósom örök nyugalomra előkészített földi maradványait. Mielőtt fejét betakarjuk, mesterem megsimogatja a halovány arcot, s kedvesen megkérdezi, látom-e, hogy most már megnyugodott. Mosolyog. Emlékezetemben apósom eme utolsó, lecsukott szemű, mosolygó arcát őrzöm.

Az előtérben a földre helyezett halott fejénél a hadzsi arab nyelvű imát mond, majd románul, hogy mindenikünk értse, bocsánatot kér a megboldogult nevében mindenkitől, akit netán megbántott volna földi életében. A nők hangosan felzokognak, a férfiak nagyokat nyelve földre szegezett szemüket dörzsölik.

 A félmeztelen, sötétbarnára sült sírásók szerszámuk nyelére támaszkodva várakoznak a gödörnél. Néha elröhintik magukat a furcsa, elnyújtott hangú énekléstől. Egyikük belép a közeli bokrok közé, és hangosan vizelni kezd.

Imigyen tört meg a halál közelségének varázsa mindannyiunkban, akik részt vettünk azon a szebeni temetésen...

A temető kapujában apámra pillantottam. Arca zavart volt és elégedetlen. Hozzá léptem, megkérdezni, mi bántja. Hol marad a tor, fiam? – nézett rám szemrehányó tekintettel. – Apósod, apatársam csak megérdemli a végső tiszteletet!

A szebeni temetés így aztán a gyászolók többségének ismeretlen, de csak első pillantásra idegen katolikus torral ért véget a Junger Wald éttermében, ahol csorbák és flekkenek jóízű társaságában a halott lelki üdvösségére ürítettük jófajta küküllői rizlinggel telt poharainkat.