November 2006
Újgazdagok— újszegények


  Bevezető
  

  Egy bölcső felett; Gyilkos-tó; A megvert lány balladája (versek)
  Eszteró István

  Társadalmi változás, térségi rétegződés
  Biró A. Zoltán

  „Lecsúsztunk, és egyszerre mindent elveszítettünk”
  Oláh Norbert-Sándor–Péter László

  A megtört idő (vers)
  Bordy Margit

  Szegénység és depriváció a Székelyföldön
  Telegdy Balázs

  Falusi kisvállalkozók életmódja
  Oláh Sándor

  Gazdag cigányok, szegény romák
  Rareş Beuran

  A Becali-jelenség
  Cseke Péter Tamás

  Az „erkölcsi ellenzék” nemzedéke
  Interjú Láng Gusztávval


1956–2006
  Egy 1956-os erdélyi utazás folytatása
  Gömöri Györggyel beszélget Cseke Péter


Toll
  Merjük az igazságot kimondani
  Degenfeld Sándor

  Borbáth Károly történészi alapvonásai
  Egyed Ákos

  Vargyasi leltár 1980 tavaszán
  Demény Lajos

  Európa szelíd bája
  Kalinovszky Dezső

  Barna reménytelenség
  Csekéné Kolcsár Irén


Világablak
  Integrációs kérdőjelek
  Pomogáts Béla

  Mentalitásválság–mentalitásváltás
  Péntek Imre

  Világsiker – kérdőjelekkel és új esély a magyar futballnak
  Frenkl Róbert


Közelkép
  A deprivált népesség
  Mihály Emőke

  Európai örökségünk
  Eckart Wilfried Schreiber

  Roma holokauszt
  Nágó Zsuzsa Emese


Levelestár
  A személyi kultusz virágzásának éveiben...
  K. L.


Téka
  Hol élne ma Ovidius?
  Gál Andrea

  Kölcsönfény
  Rigán Lóránd

  Dumapolitika
  Demeter M. Attila

  Glokális dilemmák
  Ambrus Attila

  Árvíztörténet – mentalitástörténeti tanulságokkal
  Bodó Márta

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Társadalom- és gazdaságfejlesztési modellek versenye az Európai Unióban
  Ráduly Zoltán

  Dan Perjovschi nemzetközi sikereirõl
  K. E.

  Gyermekszegénység
  Cs. K. I.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Demeter M. Attila

Dumapolitika

 

A Cartimpex kiadó 2006 tavaszán rövid válogatást jelentetett meg Simion MehedinŢi publicisztikájából Politica de vorbe címel. MehedinŢi az interbellum időszakának jeles román földrajztudósa volt, egyetemi professzor, a Román Akadémia tagja. Egy másik minőségében pedig a Convorbiri Literare főszerkesztője. Politikai publicisztikai írásai tehát a román demokrácia tanulóéveiből származnak. A válogatásban szereplő szövegek stiláris szempontból többnyire igényesen megmunkáltak, olvasmányosak, ugyanakkor tematikailag elég nagy szórást mutatnak. Vannak, amelyek korabeli történelmi munkák módszertani képtelenségeit veszik célba, okosan és szellemesen vitatkozva ezekkel, mások az akkori politikai elit képmutatását és cinizmusát leplezik le dühödten. Ez utóbbiak többnyire búskomor képet festenek a román politikai valóságról, de kihallatszik belőlük általában a demokratikus rendszerből való fásult kiábrándultság is. MehedinŢi szerint a demokratikus politika csupán a szavak, az ígéretek, az oráció és a retorika művészete, s ezek a gondolatai a mai magyarországi politikai valóság tükrében aktuálisabbaknak tűnnek, mint valaha. Gál László, a kötet szerkesztője pontosan MehedinŢi-nek ezeket a gondolatait tartotta fontosnak kiemelni a kötetből, azzal a megjegyzéssel, hogy amennyiben a politika csupán a szavakról szól, akkor logikailag tekintve máris az igaz és a hamis, erkölcsileg tekintve viszont az igazság és a hazugság terrénumán vagyunk.

Nem követném tovább MehedinŢi okfejtését, inkább két rövid megjegyzést fűznék a fentiekhez, olyan gondolatsorokat, amelyeket a kötet olvasása indított el bennem. Az egyik az, hogy a demokratikus politika őszintétlenségével szembeni gyanú minden bizonnyal nem mai keletű. Valószínűleg igaza van Hannah Arendtnek, amikor azt mondja, hogy a makacs népi hit, miszerint a belpolitika tulajdonképpen nem egyéb, mint „csalásból és hazugságból, hitvány érdekekből és még hitványabb ideológiákból szőtt szövet”, egyidős magával a demokráciával. A demokráciából való kiábrándulás azonban könnyen alááshatja a rendszer legitimitásába vetett hitet (MehedinŢi esetében is ez történt), ami annak megdöntését vonhatja maga után. Tudniillik – és ez lett volna a második gondolatom – minden megélt politikai rendszer egyben tudati valóság. Miként a történelem, a politika is részben tudati konstrukció, vagyis az adott rendszer léte nem független attól, hogy mit gondolnak róla azok, akik benne élnek. Raymond Aron francia szociológus írta a Demokrácia és totalitarizmus című munkájában, hogy a szó szigorú értelmében csak akkor van történelem, ha az emberek tudatában vannak a múltjuknak, ha képesek különféle történelmi időket megkülönböztetni. Hasonlóképpen van a politika esetében is. Adott politikai közösséghez tartozó, adott politikai rendszerben élő egyéneknek megközelítőleg tudniuk kell, hogy kik azok az emberek, akik parancsolnak, hogy ezek milyen procedúra során jutnak hatalomra, s hogy milyen a hatalom gyakorlásának módja. Minden politikai rendszer feltételezi, hogy azok az egyedek, akiket egyesít, valamennyire értik, hogy milyen rendszerben élnek, és el is fogadják azt. Így például, mondja ő, Franciaországban nem létezhetne demokrácia, ha az állampolgároknak nem volna minimális elképzelésük azokról a szabályokról, amelyek szerint ez a rendszer működik. Ám éppen azért, mert politikai rendszereink részben tudati valóságok, óhatatlanul felvetik a más rendszerekkel való összehasonlítás lehetőségét, egyben tehát az adott rendszer elutasításának a lehetőségét. Ez történik akkor, amikor diktatúrát demokráciára cserélünk, vagy fordítva: a demokráciát, annak álságos volta miatt, parancsuralmi rendszerekre váltjuk. A politikának mint tudati valóságnak a problémája óhatatlanul felveti tehát a tényítélet és az értékítélet közti különbség kérdését.

MehedinŢi könyvének érdeme tehát az, hogy – ilyen vagy olyan formában – meggondolkodtatja az embert. Amit viszont én magam feltétlenül nehezményezek, az, hogy az általa felvetett bonyolult kérdésekre túlontúl egyszerű válaszokat ad. Megtörténhet persze, hogy a politikus hazudik (a közismert vicc szerint rendszerint ezt teszi: onnan tudjuk, hogy hazudik, ha látjuk, hogy mozog a szája), de legalább ennyire igaz az is, hogy a politikában nehéz igazat mondani. MehedinŢi szerint, aki ösztönszerűen a természettudós logikáját alkalmazza a politikai folyamatokra, a dolog egyszerű: csak össze kell mérni a politikus állításait a tényekkel és a logikával. Tényítéletek esetében ez természetes. Csakhogy a politikában a tényítéletek értékítéletekkel keverednek, mert a politika a tények mellett (vagy főként) a teendőkről szól, s az ezeket legitimáló célokról, értékekről. Másfelől, miként azt már Karl Mannheim megmutatta, a politikai teendőkről alkotott gondolatainknak akár még a kategoriális struktúráját is determinálhatják azok az emocionális tartalmak, amelyek politikai lény mivoltunknak természetes velejárói. Ez csak azért érdekes gondolat, mert érzelmeink, mint ismeretes, cáfolhatatlanok.

A félreértések elkerülése végett: nem a hazug politikust kívánom védeni. Csupán azt a gondolatot próbálom (MehedinŢi ellenében) szorgalmazni, hogy az igazság eszméje a politika nem minden területén kívánatos. Van a politikának egy olyan területe (mégpedig a követendő céloké), ahol a világnézeti különbségeket máig nem sikerült kikapcsolni, s amikor megpróbálták, a kísérlet általában parancsuralmi rendszerekbe torkollott.

*Simion Mehedinţi: Politica de vorbe. Editura Cartimpex, Cluj-Napoca, 2006.