November 2006
Újgazdagok— újszegények


  Bevezető
  

  Egy bölcső felett; Gyilkos-tó; A megvert lány balladája (versek)
  Eszteró István

  Társadalmi változás, térségi rétegződés
  Biró A. Zoltán

  „Lecsúsztunk, és egyszerre mindent elveszítettünk”
  Oláh Norbert-Sándor–Péter László

  A megtört idő (vers)
  Bordy Margit

  Szegénység és depriváció a Székelyföldön
  Telegdy Balázs

  Falusi kisvállalkozók életmódja
  Oláh Sándor

  Gazdag cigányok, szegény romák
  Rareş Beuran

  A Becali-jelenség
  Cseke Péter Tamás

  Az „erkölcsi ellenzék” nemzedéke
  Interjú Láng Gusztávval


1956–2006
  Egy 1956-os erdélyi utazás folytatása
  Gömöri Györggyel beszélget Cseke Péter


Toll
  Merjük az igazságot kimondani
  Degenfeld Sándor

  Borbáth Károly történészi alapvonásai
  Egyed Ákos

  Vargyasi leltár 1980 tavaszán
  Demény Lajos

  Európa szelíd bája
  Kalinovszky Dezső

  Barna reménytelenség
  Csekéné Kolcsár Irén


Világablak
  Integrációs kérdőjelek
  Pomogáts Béla

  Mentalitásválság–mentalitásváltás
  Péntek Imre

  Világsiker – kérdőjelekkel és új esély a magyar futballnak
  Frenkl Róbert


Közelkép
  A deprivált népesség
  Mihály Emőke

  Európai örökségünk
  Eckart Wilfried Schreiber

  Roma holokauszt
  Nágó Zsuzsa Emese


Levelestár
  A személyi kultusz virágzásának éveiben...
  K. L.


Téka
  Hol élne ma Ovidius?
  Gál Andrea

  Kölcsönfény
  Rigán Lóránd

  Dumapolitika
  Demeter M. Attila

  Glokális dilemmák
  Ambrus Attila

  Árvíztörténet – mentalitástörténeti tanulságokkal
  Bodó Márta

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Társadalom- és gazdaságfejlesztési modellek versenye az Európai Unióban
  Ráduly Zoltán

  Dan Perjovschi nemzetközi sikereirõl
  K. E.

  Gyermekszegénység
  Cs. K. I.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Pomogáts Béla

Integrációs kérdőjelek

 

Az Európai Unió vezető testületei a napokban megerősítették azt a korábbi elhatározásukat, miszerint Románia (és Bulgária) valószínűleg jövőre az unió tagjává válik. Persze ennek a biztató kijelentésnek részben maga a biztatás áll a hátterében: a bukaresti kormányt kívánja arra mozgósítani, hogy minél gyorsabban és minél határozottabban tegyen eleget az európai közösség elvárásainak, például a még mindig erőteljesen érvényesülő korrupciós rendszer felszámolásának vagy a mezőgazdasági termelés korszerűsítésének. Sajnálatos módon a kisebbségek közjogi helyzetének rendezése, azaz az erdélyi magyar autonómia létrehozása ezúttal nem kapott szerepet az uniós elvárások között. Holott éppen Románia csatlakozása előtt kellene elérni azt, hogy a bukaresti kormányzat (és törvényhozás) nagyobb hajlandóságot mutasson a kisebbségi autonómia rendszerének törvényi szabályozásában és kiépítésére. A teljes jogú csatlakozás bekövetkeztével ennek a jogintézménynek a kikényszerítése nehezebb lesz, mint a csatlakozás előtt, midőn Bukarestnek nagyobb hajlékonyságot, erőteljesebb kompromisszumkészséget kell mutatnia.

Románia uniós csatlakozásának küszöbéhez érkeztünk tehát, és ilyenkor jó oka van annak, hogy számot vessünk az erdélyi magyarság helyzetének alakulásával, ennek a helyzetnek a kilátásaival. Illetve azzal, hogy ez a helyzet, mondjuk a négy-öt esztendővel korábbihoz képest, mennyiben változott. Mert tapasztalataink szerint változott, és ez a változás több tekintetben is kedvezőtlennek mondható, természetesen az erdélyi magyarság kilátásait illetően.

Ennek a magyarságnak a helyzetét és lehetőségeit, ahogy magam látom, egy olyan politikai térben lehet elhelyezni, amelynek négy sarokpontja van: az első maga az erdélyi (romániai) magyar politika, a második a bukaresti (román) politika, a harmadik a budapesti politika és végül a negyedik az európai uniós (brüsszeli) politika. Ennek a négy politikai erőközpontnak az egymásra is ható mozgása szabhatja meg azokat a lehetőségeket, amelyek mentén az erdélyi magyarságnak ki kell alakítania saját uniós és integrációs stratégiáját, felmérve azt, hogy ez a „négyszereplős” játéktér miként hathat a kisebbségi (területi, személyi, illetve kulturális) autonómia létrehozásának esélyeire.

Nyíltan ki kell mondani, hogy ennek a „négyszereplős” játéktérnek a várható mozgása kevésbé kedvezően alakult a mögöttünk lévő két-három esztendőben az erdélyi magyarság számára. Korábban nagy reményeink voltak (lehettek nekem magamnak is) az erdélyi magyarság európai uniós integrációja  várható következményeinek tekintetében, azóta ezek a remények kissé megcsappantak a stratégiai erőtér valamennyi szereplőjének jelenlegi orientációja és politikája következtében. De lássuk azt, hogy ez a négy szereplő (és hatótényező) miként alakítja a jelen stratégiai helyzetet, illetve miként reagál ennek a helyzetnek a következményeire.

Először is: az erdélyi magyarság (belső) politikájának alakulása. Az erdélyi magyarság politikai ereje kétségtelenül gyengült a mögöttünk lévő néhány esztendő során, ennek részben az az indoka és magyarázata, hogy az erdélyi magyarság korábban jól működő belső egyetértése fellazult az elmúlt esztendők során. A rendszerváltozást követő időszakban az erdélyi magyar politikai elit – a maga tagoltsága ellenére is – egységben és ezért hatékonyan tudta képviselni a kisebbségi közösség érdekeit. Ez az egység azóta a múlté, és az erdélyi magyar politikai képviselet és közélet, bizonyos mértékig a kulturális élet és intézményrendszer is már nagyjából leképezte a magyarországi politikai rendszerben kialakult pártkonfliktusokat. Ez a belső megosztás és az időnként tapasztalható erős konfliktuskeresés természetesen gyengíti az erdélyi magyarság érdekérvényesítő képességét, és jó lehetőségeket ad azoknak a bukaresti román (esetenként nacionalista) politikai tényezőknek, amelyek a magyarság megosztásában látják a jogos kisebbségi igények és követelések elhárításának eszközét.

Másodszor: a bukaresti román politikusok, legalábbis a kisebbségi jogok érvényesítését ellenző (nacionalista) román politikai erők, amelyek meg szeretnék gátolni a magyarság érdekérvényesítő képességének kibontakozását. Ennek az érdekérvényesítésnek az utóbbi évek során tapasztalható megrendülését mutatja az, hogy az erdélyi magyar önkormányzati rendszer (illetve a székelyföldi autonómia) ügye egy helyben topog, mi több, igen kétséges, hogy valaha is megvalósítható. Ugyancsak az érdekérvényesítés terén tapasztalható elbizonytalanodást mutatja a kolozsvári magyar egyetem (illetve az önálló magyar egyetemi karok) felállítása körül érzékelhető román ellenállás, amelynek határozottságát éppen a mögöttünk maradt néhány hét eseményei tanúsíthatták. (Igaz, ezekbe belejátszott egy igencsak tapasztalatlan, ennek ellenére igencsak magabiztos magyarországi uniós képviselőnő ügyetlenkedése is!) A bukaresti politikai pártok (kihasználva bizonyára az erdélyi magyar politikai életben tapasztalható bizonytalanságokat is) ma a korábbiaknál erőteljesebben utasítják vissza a jogos magyar igényeket, és jól érzékelhető az a törekvés is, miszerint az egymással különben nagyon is ellentétes felfogást képviselő román politikai pártok vagy ezek némelyike azzal a céllal egyezik ki egymással, hogy a magyar pártot sikerüljön a kormányzásból kiszorítani. Egy ilyen fejlemény nagymértékben vetheti vissza a kisebbségi magyar érdekérvényesítést, és megkérdőjelezheti ennek az érdekérvényesítő politikának az eddigi eredményeit.

Harmadszor: a magyarországi politika. Tizenöt esztendővel a demokratikus kormányzás bevezetése és egy új „nemzetpolitikai” kurzus kezdeményezése után még mindig nem mondhatjuk el, hogy a határon túl élő magyar nemzetiségi (kisebbségi) közösségek kezelésében kialakult volna valamiféle megalapozott, jogilag rendezett, „euro-konform” és konszolidált politikai-nemzeti stratégia. Egyelőre – a mögöttünk lévő hat-nyolc esztendő tapasztalatai szerint – csak többször átalakított elképzelések és bizony: stratégiai zavarodottság tapasztalható. Volt már dolgunk „nemzetpolgársági” tervekkel, „magyarigazolvánnyal”, a „kettős állampolgárság” intézményének felvetésével és még sok más koncepcióval, de olyan – a magyar és az európai jogrendbe sikeresen beilleszthető – tervezet még nem született, amely a kisebbségi magyar közösségeket megnyugtató módon helyezte volna el nemzeti (össznemzeti) politikai (és kulturális) közösség kereteiben. Az itt tapasztalható tétovaságot és bizonytalanságot mutatja az is, hogy közel két esztendeje a budapesti kormány nem szánta rá magát arra, hogy összehívja a Magyar Állandó Értekezletet – annak ellenére, hogy bőven akadna megbeszélnivaló a nemzet közös ügyeiről.

Végül negyedszer: az európai uniós politika. Az uniónak vannak bizonyos kisebbségpolitikai elvárásai, és az uniós országok szinte mindegyikében léteznek példamutató kisebbségpolitikai megoldások, többnyire a kulturális vagy éppen területi autonómia jogrendjén belül. Hogy néhány példát említsek: az olaszországi (dél-tiroli) osztrákok (németek), a spanyolországi katalánok, a finnországi svédek, a norvégiai lappok (és így tovább) intézményesített közületi jogai, az Európai Unió országaiban létrehozott kisebbségi autonómiák – nos, mindez olyan gyakorlati példát jelent, amelyet Erdélyben (a Felvidéken, Kárpátalján, a Délvidéken) is érdemes és hasznos volna követni. Az unió mindazonáltal nem kényszerít ki kisebbségpolitikai megoldásokat, és mint az elébb némi elégedetlenséggel meg kellett állapítanom, a Bukaresttel folytatott jelenlegi tárgyalásokon, amelyek feladata az uniós csatlakozási tárgyalások lezárása volt, szóba sem kerültek a kisebbségi autonómia kérdései. Az unió különben is, az elmúlt esztendők tapasztalatainak értelmében, kisebb válsággal küzd, minthogy az uniós alkotmány általános elfogadása is elmaradt. Ilyen kedvezőtlen körülmények között nemigen lehet elvárni az uniós intézményektől azt, hogy erőteljesebben szorgalmazzák az erdélyi magyar autonómiát.

Mindaz, amit az imént kifejtettem, lehet lehangoló, holott nem ezt szeretném elérni, inkább azt, hogy figyeljünk fel a kialakult helyzet számunkra (a magyarországi és az erdélyi magyarság hatékonyabb integrációját kívánó és sürgető magyarok számára) nem kívánt és kedvezőtlen fejleményeire. Már csak a kialakítandó cselekvési program kedvéért is. A magyarság nemzeti integrációja ugyanis a huszonegyedik század egyik nagy nemzetpolitikai feladata lehet – annak kell lennie. Ezért lehetnek figyelmeztető és cselekvésre biztató jelzések az integrációs kérdőjelek.