November 2006
Újgazdagok— újszegények


  Bevezető
  

  Egy bölcső felett; Gyilkos-tó; A megvert lány balladája (versek)
  Eszteró István

  Társadalmi változás, térségi rétegződés
  Biró A. Zoltán

  „Lecsúsztunk, és egyszerre mindent elveszítettünk”
  Oláh Norbert-Sándor–Péter László

  A megtört idő (vers)
  Bordy Margit

  Szegénység és depriváció a Székelyföldön
  Telegdy Balázs

  Falusi kisvállalkozók életmódja
  Oláh Sándor

  Gazdag cigányok, szegény romák
  Rareş Beuran

  A Becali-jelenség
  Cseke Péter Tamás

  Az „erkölcsi ellenzék” nemzedéke
  Interjú Láng Gusztávval


1956–2006
  Egy 1956-os erdélyi utazás folytatása
  Gömöri Györggyel beszélget Cseke Péter


Toll
  Merjük az igazságot kimondani
  Degenfeld Sándor

  Borbáth Károly történészi alapvonásai
  Egyed Ákos

  Vargyasi leltár 1980 tavaszán
  Demény Lajos

  Európa szelíd bája
  Kalinovszky Dezső

  Barna reménytelenség
  Csekéné Kolcsár Irén


Világablak
  Integrációs kérdőjelek
  Pomogáts Béla

  Mentalitásválság–mentalitásváltás
  Péntek Imre

  Világsiker – kérdőjelekkel és új esély a magyar futballnak
  Frenkl Róbert


Közelkép
  A deprivált népesség
  Mihály Emőke

  Európai örökségünk
  Eckart Wilfried Schreiber

  Roma holokauszt
  Nágó Zsuzsa Emese


Levelestár
  A személyi kultusz virágzásának éveiben...
  K. L.


Téka
  Hol élne ma Ovidius?
  Gál Andrea

  Kölcsönfény
  Rigán Lóránd

  Dumapolitika
  Demeter M. Attila

  Glokális dilemmák
  Ambrus Attila

  Árvíztörténet – mentalitástörténeti tanulságokkal
  Bodó Márta

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Társadalom- és gazdaságfejlesztési modellek versenye az Európai Unióban
  Ráduly Zoltán

  Dan Perjovschi nemzetközi sikereirõl
  K. E.

  Gyermekszegénység
  Cs. K. I.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Oláh Norbert-Sándor–Péter László

„Lecsúsztunk, és egyszerre mindent elveszítettünk”

Kolozsvári esettanulmány a szegénységről
és az elszegényedési pályákról

Bevezető

A politikum, a közbeszéd és az akadémiai diskurzusok túlnyomó többsége a szegénységet (illetve az elszegényedés folyamatát) a rendszerváltás fő negatív következményének tekinti. A gazdasági szerkezetváltozás az átmenet első évtizedében inflációt, gazdasági recessziót, munkanélküliséget generált, aminek következtében a reáljövedelmek drasztikusan lecsökkentek, és az életszínvonal rohamosan romlott, a vásárlóerő erodálódott, miközben a társadalmi egyenlőtlenségek és a szegénység mértéke folyamatosan növekedett.

A makrogazdasági folyamatok (az állami vállalatok egy részének a privatizációja, átszervezése, feldarabolása, a versenyhelyzet kialakulása) sokak számára egyértelműen kedvezőtlenül hatottak: „veszteseket” produkáltak. Jelentős arányú társadalmi csoportok marginalizálódtak, kerültek (többszörösen) deprivált helyzetbe (Molnar 2000; Teşliuc–Pop–Teşliuc 2001; Péter 2003a, 2003b). Az átmenet veszteseinek társadalmi kirekesztődése folyamatosan növekedett, és megjelent az „újszegények” kategóriája (Andorka 1997; Tarkowska 2001; Spéder 2002; Péter 2003a, 2006). Az utóbbi hat év folyamatos gazdasági növekedése ellenére nem csupán a korábban elszegényedettek tekintélyes része maradt továbbra is szegény, hanem egyesek elszegényedése tovább tart.

Jelen tanulmányban1 arra vállalkoztunk, hogy két szociológiai kutatás eredményeire alapozva modellezzük azokat az elszegényedési pályákat, amelyek adataink tükrében tipikusnak tűnnek. Lényegében arra kerestük a választ: hogyan modellezhetőek a tipikus elszegényedési pályák, és azok milyen tényezők/események hatására jönnek létre a mai Kolozsváron. Empirikus tanulmányunk első részében a feltett kérdés paradigmatikus és elméleti vonatkozásait tárgyaljuk, majd a kutatási terep bemutatása után rátérünk a szegények csoportjainak és elszegényedésük tipikus pályáinak a leírására. Végül összegezzük megállapításainkat.

Szegénység és elszegényedés – néhány elméleti viszonyítási pont

Alapállásunk szerint az elszegényedés folyamatának modellezése, valamint az elszegényedés fizikai térben történő objektivációjának (város)szociológiai megközelítése igencsak problematikus, hiszen az elszegényedés időbeli dinamikus folyamat.2 Továbbá a szegénység vizsgálata az egységes vonatkoztatási rendszerek hiánya miatt (is) kérdéseket vet fel. A történelem folyamán éppúgy, mint napjainkban, sokan sokfélét értettek a szegénységen.3 A társadalomtudományi viták kezdetben arról szóltak, hogy egyáltalán kvantifikálható fogalom-e a szegénység.

Tanulmányunkban nem törekedtünk a különféle szegénységdefiníciók szisztematikus felleltározására (lásd Péter 2006:117–173.), csupán az elemzésünk szempontjából fontos elméleti vonatkozások vázolására szorítkoztunk.

A kérdést némileg leegyszerűsítve, a szegénység magyarázatára (és implicite annak okaira) vonatkozóan két fő elméleti iskola létezik. Az egyik a „társadalmi törésekre”, a másik pedig elsősorban a szegény – nem szegény társadalmi helyzetek átlépési módozataira és mintáira, vagyis az „átmenetekre” figyel (Spéder 2002; Danziger–Haveman 2002). A hazai mikroszintű, jórészt antropológiai módszerekkel végzett szegénységvizsgálatok eredményei szerint (lásd Péter 2003b; Pásztor 2003a, 2003b; Berevoiescu 2004) a romániai társadalomban a törésvonalak erősödő tendenciát mutatnak.4 A másik elméleti iskola az egyéni életutak alapján a tetten érhető státusváltásokra figyel: arra, ahogyan a társadalom tagjai váltanak a különböző státusok között (kiemelten a szegény – nem szegény állapotok közötti átmenetekre), a pillanatnyi foglalkozási és foglalkoztatottsági kontextusba beágyazottan (lásd Spéder, 2002). Ez utóbbi elemzések romániai szűkössége miatt vállalkoztunk arra, hogy a szegénység társadalmi feltételeit, illetve magát az elszegényedés folyamatát mikroszinten egy esettanulmány kapcsán leírjuk. Ennek érdekében úgy gondoltuk, hogy különbséget kell tenni az „elszegényedés mint folyamat” és a „szegénység mint állapot” között. Mindkettőre figyeltünk.

Az elszegényedést folyamatjellegében kívántuk megragadni, két fő dimenzió, a feltételek és a hatások mentén. Az (élet)feltételek olyan szükséges – de a szegénység kialakulásához önmagában még nem elégséges – feltételek, amelyek össztársadalmi szinten „normálisnak” tekintett (tehát durkheimi értelemben kollektív és általános) hatásokkal összekapcsolódva krízishelyzethez vezetnek, és tartós vagy átmeneti szegénységet hoznak létre. Ebben a logikában feltételeken azokat a funkcionális okokat értjük, amelyek összekapcsolódva fokozatosan szegénységet generálnak. A válás, a váratlan betegség, az infláció a társadalom többsége számára külön-külön nem képez elégséges okot ahhoz, hogy elszegényedéshez vezessen. De a sebezhető háztartásokban, ha kumuláltan jelentkeznek, akkor a védekező erőforrások hiányában végül szegénységet termelnek. A kritikus normalitás állapotában lévő, kevés anyagi erőforrással rendelkező családok vagy személyek a negatív események következtében – melyek erőforrásuk relatív nagy mennyiségű bevonását igénylik – az elszegényedés sodrásába kerülhetnek. Ez egy rövid átmeneti problémás időszak is lehet, amit aztán az egyén vagy család (elvben) sikeresen átvészelhet. Ezzel ellentétben a tartós elszegényedés akkor következhet be, ha ezek a sokkokként ható krízishelyzethez vezető életesemények időben közel esnek egymáshoz, és tartós hátrányos helyzetet eredményeznek.

Tanulmányunkban tehát azt vizsgáltuk, hogy az elszegényedés milyen feltételek, illetve társadalmi események együttállásának a közvetlen következménye, kiemelt figyelmet szentelve az elszegényedés folyamatának „önálló” (értsd analitikusan elkülöníthető) szakaszaira. Ennek érdekében kutatásunk színhelyéül olyan terepet választottunk, amely egyszerre tesz eleget a következő feltételeknek: az ott lakó népesség többszörösen deprivált és heterogén, újszegények,5 a többségi nem-szegény társadalom tagjai szegény környéknek tartják, amely a térbeni és társadalmi szegregáltság jeleit mutatja.6

„Szürkeföld” – a kutatás terepe7

Szürkeföld Kolozsvár egyik – térben könnyen körülhatárolható – szubjektív és objektív ismérvek szerint szegény környéknek számító, szegregált városrésze. Korábbi kutatások rámutattak (lásd például Pásztor, 2002, CCRIT, 2001), hogy a kolozsvári népesség mentális térképén a terep ismételten mint szegények által lakott „rossz és elkerülendő” városrész jelenik meg. Ugyanakkor Szürkeföld környékén a blokklakások minősége és állaga láthatóan leromlott, építéskor is eleve harmad- és negyedosztályúak voltak. A négy tömbház által alkotott zóna határait fizikai és szimbolikus határjelzők vonják körül, magas fákkal „elrejtve” az utca egyik oldalán húzódó szegregált részt a szemközti oldalon épülő szálloda látószöge elől. A tömbházak környékére az urbanisztikai tervezés hiánya jellemző, nincsen karbantartott zöldövezet, játszótér és parkoló, általában a homlokzatok is gondozatlanok. Az erkélyek hiánya miatt a virágok helyét az ablakokban a terített ruhák foglalják el. Hasonló állapotban vannak a tömbházak mögött található épületek is, amelyek közelsége még jobban felerősíti a tömbházak hiányosságait. A folyosók ablakai és a világítótestek az alsó szinteken teljesen hiányoznak. A legfelső emeleten a falak rendszerint erősen salétromosak és egészségtelenek – a kifüggesztett táblázatok szerint átlagban két-három havi elmaradások vannak a közköltségek fizetése tekintetében (minimum 1,2 millió és maximum 31 millió lej értékben). A Szürkeföld központjának számító volt kaszárnyaépületben csak közös fürdőszobák vannak, a lakások egyszobásak, és átlagban négyen lakják. Ugyanakkor megfigyelhető a fizikai és társadalmi terek, magánszféra és közszféra közötti átfedés: a tömbházak előtti terek a mindennapok életének színterei, a szűkös lakások természetes meghosszabbításai. (A megfigyelő számára első benyomás az ott lakók intenzív mozgása – sokan állnak a folyosón, vagy délutáni pihenőképpen a tömbház bejáratánál található lépcsőn fogyasztják el söreiket. A tömbház közvetlen közelében található vegyesbolt szinte szerves része a lakók életének, ami egyfajta „megszelídített” terület is egyben.)

A Szürkeföld központjának számító háromemeletes tömbház összesen 141 lakrészt foglal magában. Minden emeleten két folyosó van, amelyek nem egymással szemben helyezkednek el, hanem a lépcső két ellenkező oldalán. A blokkot eredetileg katonai lakásoknak építették. A lakrészek 10,30 négyzetméteres garzonokból állnak, amelyekbe építéskor nem szereltek illemhelyet, éppen ezért csak a folyosók végén van egy közös illemhely és fürdőhelyiség. A lakások egy részébe a lakók maguk vezették be a folyóvizet, egyesek az egyterű lakrészben főzőfülkét és egy mosdókagylót különítettek el. Megfigyelhető, hogy a lépcsőházban a felső emelettől lefelé haladva a lakrészek minősége szemmel láthatóan fokozatosan romlik. A felső szinten a lakóknak kulcsuk van az illemhelyhez és zuhanyozóhoz, azonban az első két szinten a zuhanyozó és illemhelyek szinte használhatatlan állapotban vannak.

A 101 felmért háztartás összetétele etnikum, társadalmi származás és életkor szerint heterogén. Alig három személynek van állandó állása (a többi 21 nyugdíjas, 58 munkaképes korú, de nem dolgozik, 19 beteg vagy tanuló).8 A lakók magukat szubjektíven is szegénynek tekintik. Szociológiailag leginkább a lakás- és anyagi újszegények kategóriájának felelnek meg. Az alábbiakban helyzetüket és a tipikus leszegényedési pályákat tekintjük át.

A szegénység és az elszegényedés tipikus forgatókönyvei

A szegénység társadalmi tény, és ebben az értelemben normális: mindig és minden társadalomban előforduló jelenségről van szó. Eltérések mutatkoznak viszont többek között a szegények profilja-, illetve a kiváltó okok tekintetében. Az alábbiakban szintetikusan az általunk vizsgált népesség meghatározó csoportjait mutatjuk be a rájuk jellemző helyzet és arculat függvényében, majd a továbbiakban a tipikus elszegényedési pályákat is megrajzoljuk.

Eredményeink szerint Szürkeföldön a következő négy szegény társadalmi csoportot lehet analitikusan elkülöníteni: a megpihenőket, a kirekesztetteket, a szélre sodródottakat, illetve az atipikusakat.9

A megpihenők. Ez a csoport markánsan képviseli a rendszerváltás újszegényeit: leginkább közepesen és alacsonyan képzett, munkahelyét elvesztett népesség. Életkoruk a helyi átlag alatt van, relatív helyi „jólétben” élnek. Elsősorban a lakásdepriváció jellemző rájuk, hiszen elszegényedésük kezdetének pillanatában a kritikus (sebezhető, de nem szegény) normalitás állapotában voltak – magyarán: inkább azért szegények, mert ezen a környéken élnek. A rendelkezésükre álló társadalmi tőkevolumen – habár korlátozott, mégis – túlmutat társadalmi státusukon, kapcsolatuk a többségi társadalommal szegmentált, de fennmaradt. Mindez az időszakosan vállalt feketemunka és a rokoni kötelékek mentén érvényesül. A nem anyagi erőforrások is ezen hálózatok mentén mobilizálhatók, erőfeszítések révén. A formális munkaerőpiactól való tartós távolmaradás mellett az informális piacon való jelenlét következtében anyagi helyzetük további romlása nem valószínűsíthető, de pozitív radikális változásra sem számíthatnak. Starthelyzetükhöz képest jelenlegi pozíciójuk munkahelyük elvesztése után romlott. A helyi közösségben többséget alkotnak, adataink szerint mintegy 31 háztartás tartozik ide.

A kirekesztettek. Összetételük heterogénebb az előbbi csoporthoz viszonyítva, anyagi helyzetük pedig súlyosabb. Tartós és erős kirekesztettségben élnek: nem csupán a formális munkaerőpiactól vannak tartósan távol, hanem az informális szektorral is csak esetleges és nem kiszámítható a viszonyuk. Jövedelmeik ebből fakadóan esetlegesek, és csak a legszükségesebbekre jut. Nem idegen tőlük az éhezés sem. Társadalmi kapcsolataik rendkívül korlátozottak, a helyi közösségben átlagban csupán 2–3 személlyel tartanak fenn erős kötéseket. Kapcsolataik homogének, emiatt mobilizálható társadalmi tőkéjük sincsen. Nem itt élő rokonaikkal csak eseteges kapcsolatokat tartanak fenn: tipikus dezintegrált népesség. Mindennapos megélhetési problémáik vannak, s rendszerint nem is tulajdonosai az általuk lakott és túlzsúfolt lakásoknak. Jelenlegi helyzetük elszegényedésük starthelyzetéhez viszonyítva radikálisan romlott, és alig van esély a javulásra. Nagy arányban fordulnak elő közöttük akut betegségek. Többen már hajléktalanok is voltak, ezért minden erőfeszítésük a lakás megtartására irányul, ami a nagyon szűkös lehetőségek miatt mélyszegénységet generál. Nagy csoportot alkotnak, 24 háztartást soroltunk ide, amelyek a puszta túlélésre vannak berendezkedve.

A szélre sodródottak. A társadalmi változások és az egyenlőtlenségi viszonyok csoportdinamikája miatt kerültek ebbe a helyzetbe. Egyrészt idős nyugdíjasok, akik a társadalmi hierarchia alsóbb régióiba kerültek. Állandó jövedelemforrással rendelkeznek, ezért a relatív normalitás jellemzi őket. Anyagi helyzetük kritikus, azonban a mindennapok kiszámíthatóak, és lehetőség van a tervezésre. Homogén népesség, belső kapcsolatokat tartanak fenn egymással a reciprok cserén (kölcsönös kisebb segítségek) mentén. Helyzetük romlott, de a várható életpálya változatlansága valószínűsíthető, állandó egészségi helyzet mellett; többségük egyedül él, rendszerint özvegy nők, eltartási nyugdíjjal. A mobilizált anyagi erőforrások elsősorban a közös lakásköltségek felé kanalizálódnak, de nem a legszegényebbek. A nyugdíjasok összességében már életpályájuk azon szakaszában vannak, amelyikben a mobilitás nem jellemző, ezért ők sem tekintik az elköltözést prioritásnak.

A nyugdíjasok további két kategóriát alkotnak: az altruista és a rezignáltak kategóriáját. Az altruista nyugdíjasok kisebb számban vannak, őket azért nevezzük altruistáknak, mert gyermekeik boldogulásáért az ideköltözést áldozatul vállalták. Döntésük eredményeként azért kerülhettek erre a helyre, mert a lakáspiacok logikáját követték. Az általunk altruistának nevezett nagyszülők két-három szobás lakástulajdonosok voltak (akár Kolozsvár előkelő negyedeiben), öreg korukra megözvegyültek, a lakásigényeik másként tételeződnek, gyermekeiknek viszont szükségük van a lakásra, ezért úgy gondolták, saját lakásukat eladva a pénzből két lakást vásárolnak, egy nagyobbat a gyerekek részére s a jelen garzont saját maguknak. Az előbbiekhez képest a nyugdíjasok másik kategóriája a rezignáltak. Legtöbbjük már húsz éve itt él, elsőként költözött a tömbházba. Sokuk úgy emlékszik vissza beköltözésére, mintha az csak pár hónapra szólt volna. Ők egy olyan lakáselosztási logika szerint10 kerültek erre a helyre, aminek alapján az ittlakás csak szükségszerű átmeneti időszak lett volna egészen addig, amíg felépülnek a nekik tervezett lakások. Viszont a rendszer hirtelen leállt, mielőtt az ő lakásaik is elkészülhettek volna. Sokuk öreg korukra, betegségükre hivatkozva nem szándékoznak elköltözni. Viszont az ő esetükben is jellemző valamilyen krónikus betegség, testi fogyatékosság, valamint az özvegység.

További alcsoport az ottrekedtek. Fiatalabbak, akik dolgozó szegények, és a rendszerváltást követő években átmeneti szándékkal ott laktak. Időközben a lakáspiaci mozgások következtében nem tudtak elköltözni, illetve családot alapítottak, és több gyermekük van. Anyagi és lakáshelyzetük lényegében sohasem volt jó, állandó deprivációban éltek. A két alcsoport jellemzői összesen 21 háztartásra vonatkoznak leginkább.

Az atipikusak. Kis háztartású heterogén népesség, amelynek a helyzete erősen változó. Inkább fiatalok, átlagosnál jóval kiterjedtebb társadalmi kapcsolathálóval, anyagi helyzetük a helyi átlag feletti. Lényegében egy belső lakásosztály, amely csak a lakóhely révén kapcsolódik a többi csoporthoz, azoktól tudatosan elkülönböződik, és többnyire fiatalok és egyedülállók.

 

Elemzésünk végén a terepen antropológiai módszerekkel feltárt tipikus elszegényedési pályák modelljeit vázoljuk. Michelli szerint az elszegényedés nem írható le egyszerű ok-okozati kapcsolatláncként, mert a szegénység különböző formái ugyanazon okozati feltételek eredményei lehetnek, vagy pedig ugyanaz a végső állapot képezheti különböző okozati láncok találkozási pontját (ahol mindegyik ok elégséges, de önmagában egyik sem szükséges a szegénység kialakulásához). Ebből a nézőpontból az elszegényedés a szegénység három állapotát öleli fel: a) a szükségletek egy leküzdhető állapota vagy „kritikus normalitás” (critical normality); b) egy súlyos, de kontingens (contingent) krízis és nehézségi állapot, valamint c) olyan állapot, amit egy szélsőségesen stabil kirekesztés jellemez (Michelli 1996). A következő elszegényedési modelleket fedeztük fel: lakáselvesztő, csoportmobilitás, lemerülés, valamint – kizárólag a logikai rend értelmében – egyedi.

A lakáselvesztő modell.11 Az életutak korábbi szakaszainak valamelyikére jellemzőek az elvben áthidalható, de súlyos krízisek, mint például a válás, ami maga után vonta a házasfelek közötti vagyonmegosztást; ennek következménye a lakás szükségszerű eladása és a pénzösszeg elosztása vagy pedig a magas fenntartási költségek miatt felhalmozott adósság a korábbi lakhelyen, amit csupán a lakás eladásával tudtak megoldani. Az így kapott egységnyi összeg már nem teszi lehetővé az eredeti helyzethez hasonló lakásviszonyok kialakítását, sajátos deprivált lakásosztályt hoz létre, esetünkben azt térben is koncentrálva. Ebben az esetben az elszegényedés elsődleges oka tehát az előző lakás magas fenntartási költsége, ami csak a lefelé való lakásmobilitás stratégiájával orvosolható. Másodlagos okokkal interferálva (sokkokkal), mint például a házasság kényszerű felbomlása vagy váratlan betegség, olyan kontingens krízist hoz létre, amit alanyaink nem tudtak számukra kedvezően orvosolni. A lakáselvesztők elszegényedésük kezdetén nem voltak szegények: önálló lakással és munkahellyel rendelkeztek – ők a rendszerváltás tipikus vesztesei, újszegények. Azok viszont, akik nem tulajdonosok, a következő szakaszban, a kirekesztettség állapotában már a puszta túlélésért küzdenek.

A lemerülő modell.12 Az életutak korábbi szakaszát a kontingens krízis (vagyis a többszöri és tartós kirekesztettség) állapotának előzetes megtapasztalása jellemzi. Vagyis ők több szegénységi kört írtak le, több olyan hosszú lefolyású problémával szembesültek, amelyek egyértelműen a halmozottan hátrányos helyzet jellemzői, és ezekkel a problémákkal jelenleg is küzdenek, mint például krónikus betegségek, gyermekkori traumák, tartós munkanélküliség, alkoholizmus, testi fogyatékosságok. Tehát a szegénység önmagában súlyos problémái több dimenzióban egyszerre jelentkeznek. Más szavakkal: már az egyének által nehezen ellenőrizhető sokkok jelentkezése előtt is ezek a háztartások a relatív depriváció állapotában voltak. A kumuláltan jelentkező sokkok időben gyors elszegényedést eredményeztek, sok esetben az érdekeltek az utcára kerültek. Szürkeföldön szociális lakásokban élnek, sokan hivatalos papírok nélküli bizonytalanságban. Rájuk erőteljes kirekesztődöttség jellemző. Kisebbségben vannak.

A csoportmobilitás modellje.13 Leginkább az egyedülálló idős népesség életpályájára jellemző. Szegénységük fő oka a társadalmi egyenlőtlenségi rendszerben végbement változások nyomán bekövetkezett csoportsüllyedés és a nyugdíjasok körében végbement differenciálódás – a munkásszármazásúak nyugdíja nem biztosít decens életstandardot. Mindez az öregkorra jellemző betegséggel és (különösen a nők esetében) az özvegységgel párosulva fokozatos elszegényedést termel. Nagy csoportra jellemző pálya, ami kontingens krízist igen, de extrém kirekesztettséget azért nem hoz létre – az állandó jövedelem révén. Leginkább a szélre sodródottakra jellemző.

 

Következtetés

A kritikus normalitás állapotában a családok csupán az elszegényedés kockázatának voltak kitéve, viszont a sokkok következtében az elszegényedés megélt valósággá vált. Az is kiderült, hogy az elszegényedéssel kapcsolatos mikro-narratívákban ismételten felbukkanó tényező a lakás kérdése, ami önmagában egyik elégséges oka az elszegényedésnek. A lakás elvesztése/hiánya és/vagy magas fenntarthatósági költségeleme romániai viszonylatban objektív relatív deprivációnak számít. Az alanyok jó része egy új és hátrányos helyzetű szegény lakásosztály tagjává vált. Az elszegényedés előbb vázolt mintázatainak mindegyike kötődik a lakáskérdéshez, azonban eltérő tényezők adják sajátos profilját.

JEGYZETEK

1. A tanulmány két kutatás empirikus eredményeit ötvözi. Egyrészt a BBTE Szociológia Tanszéke által Péter László vezetésével végzett Mega Civil Kurázsi: Kolozsvári életképek elnevezésű kérdőíves vizsgálat során szerzett adatokra épül. A 2005. november 12. és 25. között folyó kutatás során összesen 1300 kolozsvári háztartásban rögzítettünk statisztikai adatokat elsősorban a jövedelmekkel, a fogyasztással, az anyagi javakkal való ellátottsággal, a lakhatási körülményekkel és a szociális segélyezéssel kapcsolatosan. Másrészt viszont a Max Weber Szociológiai Szakkollégium Életkörülmények és túlélési stratégiák elnevezésű tutori program keretében 2005. november–2006. áprilisi közötti periódusban végzett kvalitatív (fókuszcsoportos- és mélyinterjúkra, valamint megfigyelésre alapozott) kutatási eredményeket hasznosítjuk. Összesen 5 fókuszcsoportos interjút és 31 mélyinterjút készítettünk és értelmeztünk annak feltárására, hogy az elbeszélésekben az elszegényedés(ek)nek milyen életesemények adják az életutak csomópontjait, és együttesen hogyan taszítottak egyeseket szegénységbe.

2. Emiatt a kutatónak a jelenre vonatkozó szinkron adatokat ( a „tényeket”) kell „párhuzamba állítania” a múltra vonatkozó diakron adatokkal (a „véleményekkel”). Ez a kérdés egy kutatásmódszertani probléma, hiszen a múltra vonatkozó események, történések stb. az elbeszélésben ontológiailag nem tények, hanem vélemények. Az egyének az élettörténeteikben „valamit tesznek a múlttal”, „interpretálják a jelent” és „anticipálják a jövőt” az elbeszélés pillanatának tükrében, ami mindég a jelen pillanata  (vö. Magyari, 1990). Ebből a meggondolásból az elbeszélések (narrációk) közös és szisztematikusan előbukkanó eseményeinek szálára felfűzött elemekre („csomópontokra”) figyeltünk elsősorban.

3. „Történelmileg közelítve természetesen tartalmát, jellegét, okát, illetve következményét tekintve más és más objektív állapot és társadalmi feltétel számított szegénységnek, ami maga után vonta a mibenlétéről szóló értelmezések-vélemények, valamint a megoldási és kezelési lehetőségek, illetve technikák közötti eltéréseket is. Magyarán, habár mindig van/volt »valami«, ami szegénységnek számít(ott), az rendszerint mindig változó annak függvényében, hogy mikor és hol nyilvánul meg” (Péter, 2006. 162). Jelen tanulmányban szegénységen olyan előnytelen társadalmi helyzetet értünk, amely megakadályozza a társadalom által elvárt normák szerinti életet.

4. Egyébként a romániai szegénységről a hazai szociológiai szakirodalomban született elemzések jó része (lásd például Zamfir, 1994, Zamfir–Zamfir, 1995; Molnar, 1999) a statisztikai és a társadalmi szerkezet egészére fókuszál.

5. Kik az újszegények? A rendszerváltás következtében egy új természetű és jellegű szegénység jelent meg a térségben. Ez a szegénység kiterjedtségét, helyét, mélységét, dinamikáját és a szegények életmódját tekintve egyszerűen más. Egyik legfontosabb jellemzője, hogy megjelenésének az oka strukturális: az egyének akaratuktól, orientációjuktól, eddigi boldogulási készségeiktől, sőt eddigi gazdasági állapotuktól függetlenül lettek szegények, vagyis az új, átrendeződött mezőnyben kevés esélyük volt, hogy saját sorsukat számukra kedvező módon befolyásolják. Az újszegénység megjelenésének gazdasági kiváltói-kísérői voltaképpen a következők: a KGST megszűnte, a GDP visszaesése, a reáljövedelmek csökkenése, infláció, szerkezeti átalakítás (Tarkowska, 2001; Zamfir, 2001). Az újszegények rétege tipikusan a posztkommunista periódus elszegényedettjeit jelenti, mindazokat, akik leginkább ki voltak téve a kockázatoknak, és akik halmozottan hátrányos helyzetben élnek (ilyenek a falusi sokgyermekes családok, az elsőgenerációs városlakók, a monoindusztriális városokban élő lakosság, a munkanélküliek és a nyugdíjasok, a kizárólag bérből élők, a gyerekek és az egyszülős családok). Az újszegénység szociokulturális és demográfiai jellemzői: az újszegények körében túlreprezentáltak a fiatalok, a tartósan munkanélküliek, a sokgyermekes családok, az alacsonyan képzett háztartásfők, az ipari városok lakói (vö. Tarkowska, 2001). Ez a kör tehát többnyire városokban koncentrálódik, és  rendszerint ott is szegregálódik (vö. Pásztor, 2002; Péter, 2003b), vélhetően állandósul. Az újszegények kiszakadtak a „mainstream” társadalomból: dezintegrálódtak, vagyis elveszítették korábbi társadalmi kötelékeik jelentős hányadát (részletesen lásd Péter, 2006:137–141.).

6. A fenti kritériumokat a fókuszcsoportos kutatás eredményeinek fényében alkalmaztuk.

7. „Szürkeföld” természetesen kutatási terepünk álneve, valójában az Albac utcai harmad- és negyedosztályú tömbházlakásokból álló városrészt jelöli.

8. A népesség jövedelmeiről és fogyasztásáról lásd Mihály Emőke tanulmányát ugyanebben a lapszámban.

9. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a fenti típusok ideáltípusok, és a valóságban kevert formában jelentkeznek. Az elkülönítés a meghatározó jellemvonások függvényében történt. Össztársadalmi szempontból mind a négy típus kirekesztett, hiszen a társadalom fő áramával való viszonyrendszerük a térbeli és társadalmi szegregáltság okán korlátozott, hasonló lakásosztályt képez, anyagi tekintetben is deprivált. Azonban a vizsgált népesség belsőleg differenciált, nem homogén: relatív értelemben különbségeket lehetett tetten érni, az alkalmazott kritériumok függvényében. Kvalitatív kutatás lévén, ebben az esetben a relevanciára és nem a statisztikai értelemben vett reprezentativitásra törekedtünk. A megnevezések a meghatározó jellemvonás függvényében alakultak.

10. A lakáselosztási rendszer három lépcsőben működött. A frissen beköltözők, vagy akik már rég várnak lakásra és egyedülállók, először egy garzont kaptak, aztán ideális esetben a család gyarapodásával gyarapodott a szobaszám is.

11. Íme egy beszédes példa: „A férjem is alkoholista lett, nagyon sokat ivott, nem bírtam elviselni, elváltunk, nem tudtam vele élni. A lakást, amit közösen vettünk, el kellett adni, mondtam, már nem bírok veled amúgy sem egy napot sem élni együtt. Eladtuk a lakást, a pénzt pedig kettéosztottuk. Én hazaköltöztem a szüleimhez Tordára, mert akkor úgy nézett ki, hogy egy gyerekkori barátom által sikerül munkát kapjak. Sajnos a dolgok nem jöttek össze, vissza kellett jönnünk a kislányommal Kolozsvárra. Lakást béreltünk, de olyan sokba került, hogy a banki pénzünk elment, féltem, hogy a fél lakásból egy garzont sem tudok venni, ezért költöztem ide, most a barátommal és a kislányommal lakunk itt.”

12. Íme egy másik beszédes interjúrészlet: „Háromgyerekes apa vagyok, a feleségem meghalt. Kiraktak a munkából, mert leépítés volt, én voltam a fiatalabb. Nem segít engem senki, van, amikor ki tudom keríteni, van, amikor nem, még kedden szerencsém van, mert kapok három kenyeret, vagy mikor mennyi van, hogy csak kettőt, eljön a holnap reggel, az sincs, mit egyenek a gyerekek, jön a gáz, villany, házbér, ezeket mind ki kell fizetni, mit mondjak még, mondjam, hogy Ceauşescu jobb volt?”

13. „Már elég rég betegnyugdíjas voltam, mert volt egy balesetem külföldön, kocsibaleset, úgyhogy mesélni nem sokat lehet sok mindenről. Élünk, ahogy tudunk, elég nehéz az életünk ebben az országban, mert minden nagyon drága, annyi nyugdíjat kapok, hogy nem elég hideg vízre, 36 év munka után, annyi van a munkakönyvemben, de a nyugdíj az nagyon kevés, kifizetjük az állammal szemben levő tartozást, és akkor már baj van, sajnos minden-minden drága, sajnos nehéz az élet…” Vagy: „Elmegyek a recepttel, hogy váltsam ki, muszáj kiváltsam, inkább maradok a blokk-költséggel. Mikor beadom a receptet »nu mai avem medicamente compensate«, van gyógyszer, de vegye meg készpénzzel, hát hogy vegyem meg, mikor csak egy doboz 176 ezer, abban van 40 darab, nekem pedig 90 kell egy nap. Csütörtökön kaptam a nyugdíjat, 6 patikában voltam, hogy nézzem meg mindenhol, bejártam mindenhol, nincs, tegnap bementem egy patikába, szerencsére ismertem a gyógyszerészt, mondom: te, mikor kapsz, azt mondja, egy hét múlva, mondom neki: a raktárba nincsen bent valami kartonpapír, de van, mire kell, én ide leteszem, én itt lefekszem egy hétig, amíg jön a gyógyszer. Azt mondja: jó, hogy nincs itt senki, adom a gyógyszert, akkor már volt.”

Felhasznált irodalom

Andorka, Rudolf (1997): Bevezetés a szociológiába. Osiris Könyvkiadó, Bp.

Berevoiescu, Ionica–Stănculescu, Manuela Sofia (2004): Sărac lipit caut altă viaþă. Editura Nemira, Buc.

Danziger, Sheldon, H.–Haveman, Robert, H.  (2002): Understanding Poverty. Russel Sage Foundation, New York.

Magyari Nándor László (1990): Emlékkockák. Átmenetek, 1991. 1. 4–16.

Molnar, Maria (1999): Sărăcia şi protecþia socială. Editura Fundaþiei „România de Mâine”, Buc.

Michelli, M. (1996): „Downdrift“. In: Mingione, Enzo (ed.) (1996): Urban Poverty and the Underclass. Malden: Blackwell Publishers 217–233.

Pásztor Gyöngyi (2002): Elszegényedési és slumosodási folyamatok Kolozsváron. WEB, 2002. 12.

Péter László (2003a): Újszegények túlélési életstratégiái. Erdélyi Társadalom, 2003.1. 26–51.

Péter László (2003b): Elszegényedés és szegregálódás egy ipari kisvárosban. WEB, 2003. 11. 21–28.

Péter László (2006): Vázlatok a szegénység szociológiájához. Kolozsvári Egyetemi Kiadó.

Pop, Lucian–Teşliuc, Cornelia Mihaela–Teşliuc, Emil Daniel (2001): Sărăcia şi sistemul de protecþie socială. Ed. Polirom, Iaşi.

Spéder Zsolt (2002): A szegénység változó arcai. Tények és értelmezések. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó, Bp.

Tarkowska, Elzbieta (2001): „An Underclass without Ethnicity: The Poverty of  Polish Women and Agricultural Laborers”. In: Emigh, Rebecca Jean–Szelényi, Iván (szerk.) Poverty, Ethnicity and Gender in Easter Europe During Market Transition. Westport: Connecticut, London: Praeger. 83–122.

Zamfir, Cătălin (2001): Situaþia sărăciei în România. Dimensiuni, surse, grupuri de risc.  România Socială, 2001. 2.

Zamfir, Cătălin (ed.) (1994): Dimensiuni ale sărăciei. Editura Expert, Buc.

Zamfir, Elena–Zamfir Cătălin (ed.) (1995): Politici sociale. România în context european. Ed. Alternative, Buc.