Október 2006
Kolozsvár a históriában


  Bevezető
  

  Kincses Kolozsvártól – romlott Kolozsvárig
  Kiss András

  A humanista plébános, az asztrológus főbíró és a fejedelmi diplomata háza
  Kovács András

  Kolozsvári várak, városfalak, kaputornyok,bástyák
  Gaal György

  Sportélet a reformkori Kolozsváron
  Killyéni András

  Az 1848-as forradalom kezdetei Kolozsvárt
  Egyed Ákos

  Szobor a kertben
  Murádin Jenő

  Történeti szubkultúrák/ csoportkultúrák Kolozsváron a 20. században
  Ilyés Sándor

  Volt egyszer egy Suomi tér
  Murádin János Kristóf


1956 — 2006
  Nagy Imre hagyatéka ma múzeumi darab
  Rainer M. János–Kovács Kiss Gyöngy

  A román pártvezetés és Nagy Imre sorsa
  Alekszandr Sztikalin

  1956, te csillag (vers)
  Faludy György

  Az 1956-os forradalomról 50. évfordulóján
  András Sándor


Toll
  A teríték marad
  Rigán Lóránd


História
  Bizalmatlanság, vádaskodás, vasfüggöny (2.)
  Fülöp Mihály–Vincze Gábor

  Az orvos és páciensei...
  Bokor Zsuzsa


Mű és világa
  Kolozsvári Márton és György Szent György-szobrának néhány képzőművészeti ábrázolásáról
  Sümegi György


Közelkép
  Szabó T. Attila születésének 100. évfordulója
  Tamásné Szabó Csilla


Levelestár
  Szisz – költők, forradalmak
  Kántor Lajos


Téka
  Kívülállók társasága
  Vallasek Júlia

  Nagyhatalmak árnyékában
  Kovács Kiss Gyöngy

  Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije
  Nagy Róbert

  Két erdélyi szamizdat kiadványról
  Győrffy Gábor

  Az interpretatív klasszika-filológia lehetőségei
  Bakcsi Botond

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Város, ahol a Napnak útja van
  Soós Amália

  A nándorfehérvári diadal évfordulójára
  Sárándi Tamás



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Bakcsi Botond

Az interpretatív klasszika-filológia lehetőségei

Hajdu Péter: Már a régi görögök is1

 

Hajdu Péter könyvének valójában az alcíme (Tanulmányok az antik hagyományról) határolja be pontosan a kötetben olvasható tanulmányok tárgyát, hiszen ezek nem csupán a görög, hanem a latin szöveghagyománnyal is foglalkoznak. A főcím (Már a régi görögök is) első pillantásra egy olyan kérdésorientációra utalhat, amely pusztán a saját elméleti pozíciót véli igazolni a másság, jelen esetben az ókori korpusz által. Hajdu Péter könyvének elméleti beállítottsága viszont ennél összetettebb: filológiai szempontból jóval óvatosabb és pontosabb, ugyanakkor hermeneutikai szempontból jóval tudatosabb, reflektáltabb, mintsem azt a cím elsietett értékelése sejteni engedi. Nietzsche megfigyelése nagyon pontosan érzékeltetheti jelen kötet értelmezői irányultságát: „A filológus vagy mentegetőzik az ókorral kapcsolatban, vagy az a szándék vezeti, hogy amit korunk nagyra értékel, azt kimutassa az antikvitásban is. A helyes kiindulópont ennek a fordítottja: vagyis a modern ferdeségek felismeréséből kell kiindulni és visszatekinteni – sok nagyon visszataszító ókori dolog így mély értelmű szükségszerűségként jelenik majd meg.”2 Hajdu Péter könyvének bevezető és kötetzáró tanulmányai átfogó jellegűek, módszertani megfontolásokat és következtetéseket tartalmaznak, tehát a kötet egészének keretéül szolgálnak. A könyv ezenkívül két, jól elkülöníthető tömbből áll: az első Arisztotelész Poétikájával, a második a kései antikvitás kevésbé ismert latin irodalmával foglalkozik. Az első részben inkább az újraolvasás, a reflektált újraértelmezés igényét, a másodikban pedig egyféle kanonizáló szándékot fedezhetünk fel.

A Szivárvány című bevezető tanulmány azáltal adja meg a kötet alaphangját, hogy a nyelviségre, világlátásunk kulturális beágyazottságára, a másság, az alternatív érzékelés és értelmezés lehetőségeire irányítja az olvasó figyelmét. A tanulmány azáltal bizonyítja e manapság már elfogadott, sőt közhelyszámba menő téziseket, hogy a szivárvány jelenségének eltérő, történetileg is változó leírásait idézi fel és értelmezi. A klasszikus ókorban ugyanis a szivárványt az eső előtt, napjainkban viszont az eső után érzékeljük. A szerző gazdag példaanyagon (Homérosz, Ovidius, Vergilius, Servius, Seneca szövegein) illusztrálja, hogy a görög–római irodalomban a szivárvány jelenségéhez a vihar, a harc, a viszály, az alvilág képzetei társultak. A szivárvány csupán az ószövetségi hagyományban kap új, pozitív jelentést: az Úr annak jeléül helyez szivárványt az égre, hogy többé nem sújtja özönvízzel az emberiséget. A szivárvány tehát az isteni kegyelem jele, amely egyben az emberi gonoszságra is emlékeztet. Ezzel szemben, a keresztény exegézis hagyományában (Augustinus, Avitus, Gregorius Magnus) kialakult a szivárványnak Krisztussal mint közvetítővel való azonosítása, egy olyan képzet tehát, amely az összebékíthetetlen ellentétek közötti egyesítést „testesíti meg”. Jelen tanulmány azonban arra is emlékeztet, hogy a legtöbb hagyományos kultúrában, a közép-ausztráliai törzsi kultúrától az ormánsági népi kultúráig, a szivárvány a transzcendencia megtapasztalásának rettenetet és félelmet keltő médiumaként őrződött meg. A tanulmány pontosan az antik és a keresztény hagyomány kontaminációját vázolja fel, amikor rávilágít arra, hogy a keresztény exegézis furcsamód nem a bibliai, hanem az antik hagyomány felől kapcsolta a szivárványhoz az ég és a föld, az Isten és ember közötti közvetítés funkcióját.

A Lehetőségek a dialógus meggátolására című kötetzáró tanulmány kora keresztény szövegek olvasásán keresztül jut el arra a következtetésre, hogy az irodalom létmódjára, hatásmechanizmusára vonatkozó saját elméleti elképzeléseinket nem lehet maradéktalanul „ráhúzni” a régi művekre. Ez a tanulmány a korai keresztény auktoroknak (Paulinus Nolanus, Didümosz, Hieronymus, Baszileiosz) a klasszikus hagyományhoz való viszonyát próbálja körvonalazni. Tézise szerint „nem-dialogikus szöveg, sőt talán még nem-dialogikus olvasás is elképzelhető” (160.). A tanulmány a korai keresztény szövegeknek a klasszikus latin irodalomra való utalásait vizsgálja, és kimutatja, hogy ezeknek az eljárásoknak a lényege a dekontextualizáló idézés vagy – ahogy az egyházatyák nevezték – a „használat”. A korra jellemző szelektív és integratív olvasási stratégiára a saját előzetes pozíció („az igazság”) megerősítése a jellemző, egy olyan hatalmi pozíció megerősítése, amelynek semmi köze sincs a dialogikus viszonyokra jellemző egyenjogúság kritériumához. Miként a szerző rámutat, ennek a stratégiának és ideológiának lehet a következménye az, hogy az ókorhoz viszonyítva a kereszténység nem tudott alternatív oktatási rendszert kínálni. Az ókori oktatási rendszer ugyanis a klasszikus szövegek olvasásán alapult, ezzel szemben nyilvánvaló, hogy a kereszténység ideológiája jó ideig nem kedvezett az olvasás- és értelmezésalapú oktatásnak: ennek a rendszernek egy kései illusztrációja a florilégium skolasztikus műfaja, amely a kanonikus gondolatrendszer igazolására szolgáló idézetek és tekintélyek gyűjteménye volt. Hajdu Péter – saját dialogikus pozíciójához méltóan – megértően viszonyul a nem-dialogikus beállítottsághoz: ebből adódhat, hogy a tanulmány eredeti, a Literatura folyóiratban 2001-ben megjelent változatának axiológiai implikációval bíró címét (Hogyan ne folytassunk dialógust?) a jelen kiadásban megváltoztatta.

A könyv első blokkja éppen arra tesz kísérletet, hogy Arisztotelész meghatározó poétikai művével és annak főként 20. századi olvasataival dialógust létesítsen. Az Arisztotelész Poétikája, az őstekintély című tanulmány a nyugati irodalmi gondolkodásnak eme alapművéhez kapcsolódó számtalan kommentár módszertanát vizsgálja. A Poétikával kapcsolatban rengeteg egymásnak ellentmondó értelmezés látott napvilágot, amelyek a régebbi értelmezéseket általában félreértésnek minősítik, és a mű szövegéhez való visszatérést javasolják. A szerző azonban figyelmeztet arra, hogy a Poétika megértését nem szabad kumulatív folyamatként felfogni. Az értelmezések sokfélesége az arisztotelészi mű vázlatszerűségéből adódik, valamint abból, hogy a szöveg holt nyelven szólal meg. A kommentárok éppen ebből kifolyólag főként a párhuzamos helyek felkutatására, azaz a különböző terminusoknak Arisztotelész más műveiben (Rétorika, Politika stb.) való előfordulásának feltérképezésére és az etimológiára épülnek. Az értelmezési nehézségeket a szerző megfigyelése szerint azonban leginkább az fokozza, hogy a Poétika nem egy előre átgondolt, rögzített gondolatmenet, hanem olyan gondolatrendszer, amely „a megírás során is alakul” (29.). A tanulmány főként a valószínűség (eikosz), de ehhez kapcsolódóan a katharszisz, a mimészisz és a müthosz részletes vizsgálatán keresztül mutatja be a fogalmak szövegbeli ingadozásait és a különböző művekben előforduló eltérő használatukat. Egy ilyen összehasonlító olvasat során képes feltárni az arisztotelészi poétika nyelviségre vonatkozó implikációit. Hajdu Péter saját elemzéséhez rögtön a következő megjegyzést fűzi: „Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez a nyelviség maga is posztmodern konstrukció, és nem keverhető össze a lexisszel, a tragédia és általában az irodalmi mű nyelvi aspektusával Arisztotelésznél, amely sokkal szűkebb kategória. Ismét oda jutottunk tehát, hogy milyen alapvető fontosságú a Poétika olvasása során saját fogalmaink másságát folyamatosan tisztázni” (36.). A tanulmány második része Ricœur és Genette Arisztotelész-olvasatait elemzi: meg kell azonban jegyezni, hogy nem kimerítő, hanem inkább vázlatos és problémaorientált elemzésekkel van itt dolgunk. A szerző Paul Ricœur metaforaelemzésének retorikájából azt emeli ki, hogy – Arisztotelész explicit definíciói ellenében – az „implikációkkal” operál, és hogy ez a módszer, paradox módon, nem a rendszer kritikáját, hanem apológiáját szolgálja. Gérard Genette műnemekre vonatkozó, a Poétika műfaji meghatározásainak olvasásából kiinduló híres elemzését is túlságosan sematikusnak, sőt „durván leegyszerűsítőnek” (55.) találja, és azt veti a francia teoretikus szemére, hogy ő is az arisztotelészi gondolatmenet ellenében konstruálja meg a maga rendszerét, tehát érvelésmódja az argu-mentatio e silentióra épül. Hajdu Péter arra a következtetésre jut, hogy Genette architextualitás-elmélete végül is leválasztható és leválasztandó a kiindulópontul választott, de több ponton is támadható Poétika-elemzésről. A két, pontatlansága ellenére is irányadó értelmezést összegezve a szerző azt írja, hogy ezek – mivel korábbi értelmezések cáfolataként kívánnak visszajutni a „kezdetekhez” – nem a tekintélyérv egyszerű cáfolatai, hanem „kísérletek a főtekintély elhódítására” (56.). Hajdu Péter ezzel a megállapítással voltaképp a paradigmaváltásnak azt a gyakori logikáját írja le, amely a kezdetekhez való visszatalálásként, egy eredendő kontinuitás felállítójaként tételezi önmagát.

Az új magyar Poétika című cikk az Arisztotelész-mű 1997-ben megjelent, Ritoók Zsigmond-féle fordításához, valamint Bolonyai Gábor kísérő jegyzeteihez és kommentárjához fűz igen hasznos megjegyzéseket, megjelöli a fordítás kényesebb helyeit, fogalmi bizonytalanságait, kritizálja az alcímek önkényes és gyakran félrevezető rendszerének beiktatását. Az első blokkot záró tanulmány, a Jellem és cselekmény kapcsolata Arisztotelész Poétikájában, abból indul ki, hogy a 19. századi regény olvasási stratégiáján alapuló mai jellemfogalmunk segítségével nehezen érthetjük meg a jellemek nélküli tragédia lehetőségére vonatkozó arisztotelészi kijelentéseket. A jellem és a cselekmény összekapcsolhatóságának kutatásában a szerző a választás (prohaireszisz) fogalmát emeli ki, amit a modern narratológia „próbatétel” fogalmával igyekszik párhuzamba állítani. (Meg kell jegyezni, hogy e tanulmány sokat köszönhet Stephen Halliwell Arisztotelész-könyvének, amelynek a cselekmény és a jellem kapcsolatával foglalkozó fejezetét éppen Hajdu Péter fordította magyarra,3 bár ugyanakkor továbbgondolására is kísérletet tesz.) A szerző saját gondolatkísérletét nem tekinti abszolútnak, sőt mindvégig reflektál az arisztotelészi gondolatok megérthetőségének korlátozott voltára (és ezáltal mindig elébe is megy az értelmezéseivel szemben esetleg felmerülő kritikai megjegyzéseknek): „bár úgy látszik, hogy a prohaireszisz és a próbatétel között felfedezett párhuzam erősíti ezt az érvelést, talán az is elképzelhető, hogy már eleve, e párhuzam felismerése és tudatosítása előtt, a próbatétel modern fogalmát vetítettük rá önkéntelenül a prohaireszisz arisztotelészi fogalmára, és éppen a próbatétel nyilvánvaló cselekménybe ágyazottsága nem engedi számunkra megérteni, hogyan lehetséges az olyan beszéd, amely nem cselekménybe ágyazott, mégis valamiféle választást tár fel” (80–81.).

A tanulmánykötet második blokkja a kései antikvitás latin irodalmáról értekezik. Az Onus című tanulmány Claudius Claudianus4 egyik panegyri-cusában megtalálható, a megistenülni készülő Theodosius császár természetfeletti súlyára (így fordítható a címbeli latin szó) vonatkozó képzet antik előfordulásait térképezi fel; ugyanakkor kimutatja, hogy e szöveghely közvetlen mintája Lucanus Pharsaliájának Nero-elogiuma. Egy másik tanulmány Aurelius Prudentius Clemens Psychomachia című allegorikus költeményét elemzi, mégpedig az allegória és a szimbólum értékelésében a 20. században végbement átrendeződés kérdéshorizontjából. A Psychomachia szövegében például központi helyet foglal el a haláljelenetek borzalmas részletezése is: ezt a korabeli epikában (Lucanus, Seneca, Statius, Silius Italicus) korántsem öncélú eljárást a talio, a bűnnel azonos mértékű büntetés motívuma magyarázhatja.

A kötet további két tanulmánya foglalkozik az ún. Dictys-kérdéssel. Az egyik mérvadó magyar nyelvű antik irodalomtörténet szerzője, Falus Róbert csupán ennyit ír erről a kérdésről: „A Diktüsz és Darész álnevet használó, i. sz. I. században élt írók képviselték legtalálékonyabban a regényes történelemhamisítást: mindketten kortársként adták elő a trójai háború eseményeit. Az előbbi azzal tetézte a csalást, s keltette a hitelesség látszatát, hogy egy krétai sírból származó, fatáblákra írt »tudósításként« jelentette meg művét, az utóbbi pedig az ostromlott trójaiak oldalán álló phrügiai férfinak adta ki magát.”5 A hagyományos klasszika-filológiára jellemző Falusnak a műfaji besorolás tekintetében tanúsított bizonytalansága: ő az említett műveket a Görög történetírók és szofisták című fejezetben tárgyalja. Hajdu Péter külön nem tér ki a kérdésnek erre a vetületére, de a mai olvasó számára ez a „hamisítás” nagyon is ismerős fikcióképző játékként jelenik meg; nyilván Borges, Eco, Ransmayr, Dan Brown vagy akár Kovács András Ferenc nyomán. Jelen kötetében A pozitivista filológia becsülete alcímet viselő tanulmány arról szól, hogy a 19. századi pozitivista klasszika-filológia jeles képviselői (Dunger, Joly, Koerting, Noack, Patzig, Grief) hogyan következtették ki az 1907-ig csak latin változatban ismert szövegről, hogy az csupán egy görög eredeti fordítása. E filológia azonban már erejét meghaladó feladatra vállalkozott, amikor a görög eredeti feltételezett tartalmának a kikövetkeztetésére vállalkozott: ezek a kísérletek végül is tévutaknak bizonyultak, talán éppen a problémafelvetés reflektálatlanságából kifolyólag. A másik tanulmány, a Dictys Cretensis és római közönsége a mű korabeli recepcióját próbálja ideológiai szempontból megvizsgálni.6 E vizsgálat nyomán arra a konklúzióra jut, hogy a Dictys-szöveg nem a szórakoztató irodalom része lehetett, mivel „a mítosz deheroizáló újramesélésével vigasztalan képet fest a világról” (116.). (Egyébként Hajdu Péter elkészítette a mű magyar fordítását: Krétai Dictys Trójai naplóját 2004-től az Ókor folyóirat hasábjain folytatásokban teszi közzé.)

Végül a kötet két másik tanulmánya foglalkozik Cresconius Corippus 6. században írt Iohannisával, amely az első keresztény beállítottságú történelmi eposz. Az egyik dolgozat azt vizsgálja, hogy a Iohannis milyen eljárásokkal kísérli meg visszaállítani a folyamatos elbeszélést a késő ókori elbeszélés hagyományába, amely alapvetően töredezett, narrátori reflexiókkal minduntalan megszakított elbeszélésforma volt, jellemző nagyepikai műfaja pedig a „panegirikus eposz”. A másik tanulmány, A hibás latinság poétikai lehetőségei Corippus művének első könyvében mutatja ki a 20. századi prózában igen fontos szerepet játszó szabad függő beszéd megjelenését, amely az ut + indicativusos, kevésbé szabályos szerkezetben realizálódik.

Mint láthattuk, Hajdu Péter könyvének legfőbb erénye az, hogy az igen széles látókörű és nagy erudícióra valló kérdésfelvetések mellett olyan klasszika-filológiát művel, amely a kortárs elméleti gondolkodás igényeit is kielégíti, amennyiben saját elméleti stratégiájára is folyamatosan reflektál.

 

JEGYZETEK

1. Hajdu Péter: Már a régi görögök is. Tanulmányok az antik hagyományról. Balassi Kiadó, Bp., 2004. „Opus” Irodalomelméleti tanulmányok. Új sorozat 6. (A recenzióban zárójelben szereplő oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.)

2. Friedrich Nietzsche: „Gondolatok és vázlatok a Mi, filológusok című korszerűtlen elmélkedéshez”. In: Ifjúkori görög tárgyú írások. Molnár Anna fordítása. Európa Könyvkiadó, Bp., 1988. 160.

3. Stephen Halliwell: „Cselekmény és jellem”. Hajdu Péter fordítása. Helikon 2002. 1–2 (A Poétika újraolvasása. Szerkesztette Bolonyai Gábor és Hajdu Péter.)

4. Akiről egyébként Hajdu Péter egy monográfiát is kiadott: Claudius Claudianus eposzai. Argumentum Kiadó, Bp., 2002.

5. Falus Róbert: Az antik világ irodalmai. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1976. 676.

6. A mű középkori hatástörténetéről Szerb Antalnál olvashatunk egy tömör, de lényegbevágó mondatot a Lovagi epika c. fejezet egyik lábjegyzetében: „A trójai háborúról szóló középkori költemények forrása nem Homérosz, hanem a késő antik regény: a phrügiai Darész története a háborút trójai, a krétai Diktüsz pedig görög oldalról meséli el.” Szerb Antal: A világirodalom története. Magvető Kiadó, Bp., é.n. 9. kiad. 197.