Október 2006
Kolozsvár a históriában


  Bevezető
  

  Kincses Kolozsvártól – romlott Kolozsvárig
  Kiss András

  A humanista plébános, az asztrológus főbíró és a fejedelmi diplomata háza
  Kovács András

  Kolozsvári várak, városfalak, kaputornyok,bástyák
  Gaal György

  Sportélet a reformkori Kolozsváron
  Killyéni András

  Az 1848-as forradalom kezdetei Kolozsvárt
  Egyed Ákos

  Szobor a kertben
  Murádin Jenő

  Történeti szubkultúrák/ csoportkultúrák Kolozsváron a 20. században
  Ilyés Sándor

  Volt egyszer egy Suomi tér
  Murádin János Kristóf


1956 — 2006
  Nagy Imre hagyatéka ma múzeumi darab
  Rainer M. János–Kovács Kiss Gyöngy

  A román pártvezetés és Nagy Imre sorsa
  Alekszandr Sztikalin

  1956, te csillag (vers)
  Faludy György

  Az 1956-os forradalomról 50. évfordulóján
  András Sándor


Toll
  A teríték marad
  Rigán Lóránd


História
  Bizalmatlanság, vádaskodás, vasfüggöny (2.)
  Fülöp Mihály–Vincze Gábor

  Az orvos és páciensei...
  Bokor Zsuzsa


Mű és világa
  Kolozsvári Márton és György Szent György-szobrának néhány képzőművészeti ábrázolásáról
  Sümegi György


Közelkép
  Szabó T. Attila születésének 100. évfordulója
  Tamásné Szabó Csilla


Levelestár
  Szisz – költők, forradalmak
  Kántor Lajos


Téka
  Kívülállók társasága
  Vallasek Júlia

  Nagyhatalmak árnyékában
  Kovács Kiss Gyöngy

  Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije
  Nagy Róbert

  Két erdélyi szamizdat kiadványról
  Győrffy Gábor

  Az interpretatív klasszika-filológia lehetőségei
  Bakcsi Botond

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Város, ahol a Napnak útja van
  Soós Amália

  A nándorfehérvári diadal évfordulójára
  Sárándi Tamás



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Nagy Róbert

Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije

Egyed Ákos: Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije

 

Gróf Mikó Imréről, az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapítójáról már tekintélyes számú írás megjelent, de egy átfogó életrajzi műre 2005-ig kellett várnunk, Erdély eme jeles személyisége születésének 200. évfordulójáig. Egyed Ákos legújabb könyvének már a címe is előre jelzi, hogy milyen szemszögből is közelíti meg a szerző a témát. Az erdélyi Hídvégi Mikó család utolsó férfi tagjának tevékenységét a magyarországi Széchenyiéhez hasonlítja, természetesen anélkül, hogy az előbbi jelentőségét eltúlozná.  Érdekes az írás műfaja is, hiszen a szerző nem monográfiát, hanem életrajzot emleget. A monográfia fogalma leírva két helyen jelenik meg, mégpedig a könyv elején, a szerzőnek az olvasóhoz intézett rövid előszavában és a könyv végén, a legutolsó mondatban. A szerző mindkét esetben kijelenti, hogy e mű megjelenése ellenére sem lehet lemondani egy részletesebb Mikó-monográfia megírásáról.

Egyed Ákosnak e munkája átfogja Mikó Imre egész életútját. A szerző külön fejezetet szentel a Mikó család felemelkedésének, a gróf diákéveinek, 1848 előtti közéleti pályájának, családalapításának. E három fejezet egyben a bemutatott személy életének első szakaszát öleli fel, hiszen az 1848-as események, akárcsak sok más honfitársa esetében, az ő életében is határkövet jelentettek. Életének ez az első negyvenhárom éve magában foglalja a boldog gyermekkort, a nagyenyedi diákéveket, ahol a korabeli Erdély legjobb tanárai vezették be a klasszika-filológiába, filozófiába és történettudományba. A Bethlen Kollégium után Marosvásárhelyen szerzett magyar és római jogi, valamint politikai tudományokból diplomát. Ezek után 1826-ban, nagyszülei nyomására, közéleti pályára lépett, és számfeletti írnokként vállalt állást az ekkor Kolozsvárt székelő erdélyi Guberniumnál (Főkormányszéknél). A hivatali pályán, elsősorban nyugodt, kimért természetének és szorgalmának köszönhetően, a szerző szavaival élve „előbb lassan, majd gyorsan” haladt felfelé, 1847-ben pedig eljutott a főkincstárnoki tisztségig. Ez a korszak egybeesik a bécsi politikával szemben álló magyar nemesi–értelmiségi ellenzék megszületésével és megszervezésével. Az 1833–34-ben Wesselényi Miklós körül csoportosuló erdélyi magyar nemzeti mozgalom választás elé állítja a korabeli erdélyi magyar nemesi–értelmiségi réteget. Mikó megpróbált távol maradni a konfrontációtól, és nem vett részt az 1834-ben összeült erdélyi országgyűlés vitáiban. Kormánytisztviselőként és egyben az ellenzék nem hivatalos központjának számító kolozsvári Casino tagjaként kellett egyensúlyoznia a nemzeti és a birodalmi érdekek között. Több, mint egy évig tevékenykedik Bécsben az Erdélyi Udvari Kancellária titkáraként, de 1837-ben hazatér Kolozsvárra, kormányszéki tanácsosnak. A következő, 1843-as országgyűlés a magyar nyelv hivatalos nyelvvé tétele körüli hangos viták mellett tárgyalta a magyar kulturális intézmények (nemzeti színház, nemzeti múzeum) ügyét is. A reformországgyűlésként emlegetett törvényhozói testület határozatot hozott egy öttagú Országos Színházi Bizottság felállításáról, melynek elnökévé Mikó Imrét választották. Az ő személyes feladata lett a Kolozsvári Nemzeti Színház ügyeinek intézése. Ezt a feladatot 1875. június 4-éig látta el. Ezen túlmenően az erdélyi református egyház felkérésére vállalta a nagyenyedi Bethlen Kollégium főkurátori tisztségét, és az Egyházi Főtanács egyik főgondnokává is őt választották. A Kollégium főkurátoraként az oktatás és a nevelés ügyére volt elsősorban tekintettel, és mentette az ekkor már a nemkívánatos ellenzékiek közé sorolt Szász Károly professzort, aki a Magyar Tudós Társaság tagja volt, és az 1848-as magyar kormányban Eötvös József közoktatási miniszter államtitkárrá is kinevezte.

A közérdek szolgálata mellett alig jutott ideje a magánéletre. 1840-ben, harmincöt éves korában kötött házasságot gróf Rhédey Máriával, gróf Rhédey Ferenc volt kincstárnok, gazdag birtokos lányával. A szerző azonban e házasságból született négy gyermek nevének ismertetése és a menyasszony tekintélyes hozományának ecsetelésén kívül, minek köszönhetően a család jó anyagi helyzete megszilárdult, eléggé fukarul bánik az olvasóval. Annak ellenére, hogy a könyvnek semmi köze a napjainkban hódító családtörténetekhez, reméljük, hogy a tervezett  monográfia már részletesebben bemutatja a gróf családját.

A forradalom sodrásában című nagyobb fejezet Mikó Imre 1848–49-es közéleti szereplését tárgyalja. Mikót 1848 márciusa Nagyszebenben találta, hiszen az erdélyi kincstár itt székelt. A bécsi udvarnak elkötelezett szebeni szász polgárság körében a legenyhébb kifejezéssel élve sem aratott nagy sikert a pesti forradalom. A szintén Nagyszebenben székelő főhadparancsnok, Anton Puchner tábornok pedig inkább a béke és a rend fenntartójaként tetszelgett. A szerző szerint ezzel alaposan megtévesztette a „politikusként túlságosan jóhiszemű” Mikót. A kincstárnok, hogy az összeütközést elkerülje a forradalommal szimpatizáló és azt nyilvánosan kifejező fiatal magyar hivatalnokok és a szász polgárok között, hosszas szabadságra küldte az ifjakra nagy hatással levő Bethlen Olivért. Mikó 1848 júliusától főkormányzó-helyettesként szolgálja a „Hazát” és a „Fejedelmet”. A törvényességet mindvégig betartó, de a nemzeti érdekeket soha szem elől nem tévesztő gróf kényes helyzetbe kerül, amikor a lemondásra kényszerült Jósika Samu helyett bécsi erdélyi udvari kancellárnak nevezik ki. A kancellári tisztséget csak Bécsbe utazva tudta elhárítani, az itteni tartózkodása viszont kitolódott, mert az erdélyi magyar vezetők egyik csoportja az unió bécsi elfogadtatása érdekében szerette volna igénybe venni az ő szolgálatait. De az erdélyi származású Kemény Dénes, a Batthyány-kormány belügyi államtitkára ezt ellenezte. Végül a szolgálataira csak szükség volt, mert Batthyány miniszterelnök mellett ő is Innsbruckba utazott a császár akkori szállására. Szerepéről Kossuth Hírlapja is beszámolt. Hazatérve, a főkincstárnoki tisztség mellé megkapja a főkormányzóságot is, és akarata ellenére az események középpontjába kerül. Főkincstárnokként az unió után visszás helyzetbe kerül, hiszen a pesti pénzügyminisztérium hivatalnokai által is végzett feladatkörökön osztozik. Főkincstárnokként való ellehetetlenítésében nem kis szerepet játszott saját helyettese, Béldi György, aki jól szót értett Puchnerrel és a főhadparancsnoksággal.

Főkormányzóként vállalta el 1848 őszén az agyagfalvi székely nemzetgyűlés elnöki tisztségét. Tudni kell, hogy először ellenezte a gyűlést, mert attól tartott, hogy az ekkorra már polgárháborús helyzetet tovább rontja ez a székely megmozdulás. A Berzenczey László marosszéki követ és a magyar kormány székelyföldi biztosa által megindított mozgalmat azonban nem lehetett megállítani, így kompromisszumra törekedett. A nemzetgyűlés programjának módosítása után a gróf hajlandó volt elvállalni az elnökséget. Az október 16-án kezdődő nagygyűlés felhívást intézett a román és szász polgártársakhoz, kihirdette a polgári szabadságjogokat, de már másnapra megromlott a békés hangulat, mert olyan hírek érkeztek, hogy a II. román határőrezred Urban alezredes vezetésével megszállta Marosvásárhelyt. Október 17-én a székely nemzetgyűlésen kihirdették a székelység mozgósítását.

Még ugyanez év november 14-én V. Ferdinánd nevében olyan uralkodói rendelkezés érkezik Mikóhoz, amelyben az uralkodó elrendeli, hogy „a legszigorúbb felelet terhe alatt az erdélyi nagyfejedelemségnek közigazgatási kormányzását folytassa”, és működjön együtt a katonai parancsnoksággal a „rendezett állapotok helyreállításában”. A szerző szerint nincsenek adatok arra vonatkozóan, hogy Mikó együttműködött volna az „ellenséggel”, csak a Kemény Ferenccel együtt fogalmazott memorandumon dolgozott. Decemberben utazott Olmützbe, hogy az elkészült memorandumot személyesen adja át az uralkodónak, de a követségből háziőrizet lett, és csak 1849 októberében indulhatott haza Kolozsvárra. Mikó 1848. évi szereplése ellentmondásokkal van tele, erdélyi főkincstárnokként és főkormányzóként működik az unió utáni Erdélyben. Ugyanakkor sok pozitív vonást is felfedezhetünk: a béke és a közrend fenntartására tett erőfeszítéseit, az unió támogatását. De azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Mikó ekkor sok esetben a körülmények kényszere alatt cselekedett.

Mikó Imre életének a Széchenyiéhez hasonlítható alkotó szakasza a forradalom utánra, a neoabszolutizmus korára esik. Ennek megfelelően Egyed Ákos a könyv nagyobbik hányadát ennek szenteli. Röviden bemutatja az Olmützből való hazatérés utáni három évet, a „katarzis éveit”, amikor egy gazdaságilag és morálisan leromlott Erdélyt talál katonai kormányzattal, ahol tisztáznia kell magát az 1848-as szerepvállalása miatt mind a hivatalosságok, mind az erdélyiek előtt. Azonban hamar megtalálta új feladatait.

Ezután kerül sor Mikó Irányeszmék című programjának bemutatására, amely 1860-ban jelent meg részletekben a Budapesti Szemlében. Mikó nagy hangsúlyt fektetett a történelmi alapok megőrzésére, mint a hazai föld, a közintézmények, nemzeti szokások, erkölcs, történelmi hagyományok és ünnepek, anyanyelv, zene, tánc és öltözet. A „társadalmi egybeolvadást” úgy képzeli el, hogy „a nemes, polgár, földész (földműves), gazdag, szegény egyesüljön a hazaszeretetben”.

Egy másik fejezet Mikónak a megmaradt iskolák megmentéséért és újak alapításáért tett erőfeszítéseit, az Erdélyi Gazdasági Egyesület (EGE) újjászervezésében vállalt szerepét, a kolozsvári Nemzeti Színház megmentéséért és az erdélyi vasutakért tett lépéseit mutatja be. Ekkor válik fokozatosan Erdély Széchenyijévé. Az Erdélyi Gazdasági Egylet újjászervezése elsősorban az ország mezőgazdasági termelésének korszerűsítésében jelentett fontos lépést, hiszen a gépbehozatallal, a szakkiállítások szervezésével a hazai gazdálkodók új eszközökkel, nemesített növény- és állatfajtákkal és termelési módszerekkel ismerkedhettek meg. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az önkényuralom időszakában fórumot jelentett a közügyi kérdések megtárgyalására. A kolozsvári Nemzeti Színház ügye egyenesen nemzeti ügynek számított, hiszen az anyanyelv ápolásának volt az egyetlen nyilvános, magas színvonalú fóruma. Az erdélyi vasútvonalak építésének problematikája pedig már a térség gazdasági-társadalmi fejlődésének egyik kulcskérdése volt. Míg a magyar Alföld szomszédos városait: Temesvárt, Aradot és Nagyváradot már 1857–58-ban elérte a vasút, Erdély továbbra is híján volt a kor legmodernebb közlekedési eszközének. Ennek az áldatlan helyzetnek a javításán fáradozott már az ötvenes években az erdélyi gróf.

A kultúraszervezés egy fontos területén, a történeti forráskiadás terén végzett munkásságát külön tárgyalja a szerző. Mikónak ezt a tevékenységét ismeri a legkevésbé a nagyközönség. Az ő szerkesztésében és bevezetőjével összesen három kötet jelent meg az Erdélyi Történelmi Adatok című forráskiadás sorozatban 1855-, 1856- és 1857-ben.

Külön rész foglalkozik Mikó hírlapalapításával és levelezésével. A Kolozsvári Közlöny szerepét a Pesti Naplóéhoz hasonlítja a szerző.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapítása egy tekintélyes méretű fejezet keretén belül kerül bemutatásra. A fejezet címe sokatmondó: A pálya csúcsán. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) megalapítója. A szerző részletesen tárgyalja Mikónak az EME megalapításáért folytatott négyéves küzdelmét, kitérve az alapítás politikai és gazdasági hátterére egyaránt. Az élete fő művének tartott EME megalapítása után az egyesület megerősítése és továbbfejlesztése volt az egyik fő feladata. Időközben megtörtént a kiegyezés, és Erdély Széchenyije az igazi Széchenyi által 1848-ban betöltött miniszteri széket foglalhatta el, a közlekedésit. Ebben a minőségében nagy szerepet játszott a Magyar Keleti Vasút vonalának kiépítésében, mégpedig a Nagyvárad–Kolozsvár–Brassó-pálya engedélyezésében. Erdély és ezen belül Kolozsvár így jutott vasúthoz. A szerző azonban azt sem hallgatja el, hogy az eredeti elképzelések szerint a vonalnak érintenie kellett volna Marosvásárhelyt és a Székelyföldet, de az ehelyett elfogadott terv szerint a Nagy-Küküllő mentén vezették, Medgyes és Segesvár érintésével, Marosvásárhely pedig csak szárnyvonalat kapott, a Székelyföld nagyobbik része viszont jóval később jutott vicinális vasutakhoz. A terv megváltoztatásán kívül az új, kapitalista pénzvilág viszonyainak nem ismerése, idegensége is arra késztette Mikót, hogy 1870. április 21-én lemondjon.

Ezután már az EME további működtetése és az egyetemalapítás körüli tevékenység foglalta le.  Az egyetemalapítás egyenesen jól jött a Múzeum-Egyesület számára, hiszen az egyre szaporodó és bővülő gyűjtemények raktározásához, kezeléséhez és feldolgozásához már szűknek bizonyultak az EME anyagi és emberi erőforrásai. Az EME viszont fontos adu volt azoknak a kezében, akik az új tudományegyetem Kolozsvárt való alapítását szorgalmazták, hiszen gyűjteményeivel és könyvtáraival komoly tudományos alapot biztosított az induló egyetemi oktatás számára. A közoktatásügyi miniszter és az egyesület közt megkötött megállapodás biztosította az egyesület gyűjteményeinek az egyetem általi használatát és kezelését, de ugyanakkor az EME tulajdonjogát is fenntartotta. A létrejött megállapodással rendeződött a gyűjtemények sorsa, az egyetem pedig komoly tudományos anyaghoz jutott. A szerző egyébként az egyetem alapítói közé sorolja Mikót, amivel tökéletesen egyetérthetünk.

A szerző zárófejezetként Mikó Imre utolsó heteit és temetésének körülményeit ismerteti röviden.

Egyed Ákos, ahogyan azt az olvasóhoz intézett előszavában megjegyzi, már a múlt század hetvenes éveiben kezdett foglalkozni a témával. A mostani munka tehát legalább három évtizednyi kutatás eredménye. A forrásokat tekintve elsődleges Mikó Imre kiterjedt levelezése, amelyből szerencsére elég tekintélyes rész maradt fenn, ugyanakkor szép számmal jelentek meg egy-egy részproblémát tárgyaló írások is. A források közül ki kell emelnünk gróf Mikó Imrének fiához írt Mikó Ádám kedves fiamhoz című „intelmeit”, amit a szerző előszeretettel idéz.

Jelen munkának, a teljességre törekvés mellett, kétségtelenül egyik nagy erénye a szerzőnek az eredeti forrásokra való támaszkodása. Az ezekhez való visszatérés pedig sok esetben új megvilágításba helyezi Mikó életének bizonyos szakaszait. A szerző gyakran idéz a gróf kiterjedt levelezéséből, ami közelebb hozza az olvasóhoz a kor hangulatát, és sok esetben az emberi viszonyokra is fényt derít.

A mű azonban korántsem teljes, és ezt a szerző be is vallja, amikor egy jövendőbeli monográfiát emleget az olvasóhoz intézett előszóban és a Befejezésben egyaránt. Annak ellenére, hogy az olvasó néha hiányérzettel marad, mint a már említett családalapítást tárgyaló résznél, a mű teljes egészet alkot, gróf Mikó Imre első nagylélegzetű tematikus életrajzát képezi.

A könyv végén a jól szerkesztett személy- és névmutató mellett az olvasó megtalálja a 28 illusztráció jegyzékét, valamint Mikó könyveinek és jelentősebb tanulmányainak a címjegyzékét is.

Sajnos nem tekinthetünk el a formai hibáktól– hiányosságoktól sem. Ha az olvasó kinyitja a könyvet, egy magyar nyelvű tartalomjegyzéket talál, jól szerkesztve, melyben a betűtípusok is jelzik a fejezetek címét, illetve az alfejezeteket. A könyv végén azonban, a személy- és helynévmutató után egy „Table de materii”-nek (?) nevezett román nyelvű tartalomjegyzék jelenik meg. Feltűnő, ugyanakkor hogy mind a román, mind az azt követő német tartalomjegyzékben nyomtatott nagybetűvel van írva minden fejezetcím, nem tudni, hogy melyik a főcím, és melyik az alfejezet címe. Ha valaki veszi a fáradságot és netán beleolvas, ugyancsak érdekes fordításokkal találkozik. A helytelen megfogalmazásokat nem tisztünk itt bemutatni, de azt már nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy Agyagfalva román nevét tükörfordítással írták. Egyébként a német nyelvű jegyzék szerzője/fordítója jobban tud románul, mint a román nyelvűé, ugyanis a német szövegben már „Cuprins” névre hallgat a román tartalomjegyzék. Mindezt látva önkéntelenül is felmerül a kérdés: minek a román és német nyelvű tartalomjegyzék, mikor a könyvben sehol sem találni román vagy német nyelvű kivonatot? Valószínűleg azért, mert ezeket utólag „csatolták”, és nem a szerző készítette. Ez azonban semmiben sem rontja a mű tudományos értékét.