Ünnepel a nyelvészvilág, de nemcsak a nyelvészek, hiszen Imre Samu megfogalmazása szerint „büszkén vallhatja őt magáénak – s úgy gondolom, vallja is – az irodalom-, a néprajz-, a történettudomány és művelődéstörténet egyaránt”.

Anyanyelvünk sokoldalú tudósa volt, aki egyaránt foglalkozott nyelvtörténettel, nyelvjáráskutatással, a hely- és személynévtörténet kutatásával. Az erdélyi nyelvészeti iskola megteremtőjének tartjuk, személyisége, munkássága meghatározó a 20. század nyelvészeti kutatásaiban, olyan tudományos örökséget hagyva hátra, amely az őt követők egész generációjának tudott munkát adni.

1906. január 12-én született Fehéregyházán. A Szabó család a szolnok-dobokai Felsőcsőszről származik, az anyai ági Bartók család pedig a sepsiszentiványi Bartók famíliából, mely az 1700-as évek elején Désaknán telepedett le. A szülők, Szabó T(örpényi) Károly okleveles gazdatiszt és Bartók Ida tanítónő, Désen kötöttek házasságot. Öt gyermekük született, köztük egy ikerpár: a későbbi nyelvész, Attila és Judit. Apjukat kétéves koruk előtt elveszítették, a család pedig visszaköltözött Désre.

Szabó T. Attila gyermekkori élményeit a dési környezet adta, itt végezte iskoláit is: először a dési református fiúiskolába járt, majd 1916 őszétől a helyi állami főgimnáziumban folytatta tanulmányait, ennek megszűnte után, 1919-ben pedig a dési református főgimnáziumban. 1922-ben megszűnt a dési református főgimnázium is, ezért átiratkozott a kolozsvári Református Kollégiumba, itt érettségizett 1924-ben. Jeles tanárai között találjuk Csűry Bálintot is, a nyelvjáráskutatás élenjáróját.

Egyetemi tanulmányait a Református Teológián kezdte, 1927 októberében azonban már eldöntöttnek látszik a tény, hogy nem lép papi pályára. 1926–1927-ben Szabó T. Attila Rockefeller-ösztöndíjjal Skóciában, Edinburgh és St. Adrews egyetemén hallgat előadásokat, tökéletesítve angol nyelvtudását. Hazatérve, teológiai tanulmányait követően a kolozsvári egyetemen szerez magyar–angol szakos tanári oklevelet.

1930-ban Nagyenyeden tanít helyettes tanárként, 1933–1936 között pedig Zilahon a Wesselényi Kollégium rendes tanára. 1940 őszén kinevezik a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem nyilvános rendkívüli tanárává s ugyanakkor a Magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatójává.

1952–1954 között politikai okokból visszaminősítik, két évig akkordmunkásként dolgozik az Akadémia Nyelvtudományi Intézetében. 1954–1971 között ismét taníthat, előbb a Bolyai, majd megszüntetése után a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.

Hetvenéves születésnapján Jakó Zsigmond ezekkel a szavakkal köszönti: „A hetvenéves nyelvészprofesszorban nemcsak nagy tudóst, hanem kivételes, igaz embert mondhatunk magunkénak, akinek a helyét alkotóink sorában nem címek jelölik ki egyértelműen, hanem életének és tudományos eredményeinek minősége” (A Hét, 1976. 4).

Szabó T. Attila munkássága természetszerűen fonódik össze életének főbb helyszíneivel. Első nagyszabású munkája Déshez kapcsolódik. Huber András említi (Akikhez a múzsák bekopogtak, 146.), hogy 1928-ban rendszerezte, jegyzetelte ki a helyi református egyházközség irattárát. A feltárt anyag késztette arra, hogy később nekilásson a város helynevei, környéke sokszempontú leírásának (pl. Dés helynevei, 1937, Dés települése és lakossága, 1943, A boszorkány-hit XVIII. századi dési emlékei, 1983). A helynévgyűjtést nagyenyedi, majd zilahi tanárkodása alatt is folytatja.

A gyakorlati munkát módszertani összegzések követték. 1933-ban jelentette meg a Magyar Nyelvben A helynévgyűjtés jelentősége és módszere című tanulmányát (MNy. XXX 160–180.), 1937-ben pedig az önkéntes gyűjtők számára is használható népszerű módszertani útmutatóját az Erdélyi Iskolában: Miért és hogyan gyűjtsük a helyneveket? (V. 1–8. sz., különnyomatként is), 1943-ban pedig az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyvében ennek 19. századi előzményeit foglalta össze (A magyar helynévkutatás a XIX. században. I. 181–264).

Bár 1931-ben Nagyenyeden tanít, tevékenyen részt vesz az Erdélyi Múzeum-Egyesület életében is. Felolvasást tart az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi szakosztályának szakülésén 1931. január 28-án, előadásának címe: Az Erdélyi Múzeum Vadadi Hegedüs-kódexe. Az EME 1931-es enyedi vándorgyűlésén pedig előadást tart Adalékok a magyar diákéneklés történetéhez címmel. Vidéki tanárkodása idején, 1935-től az Erdélyi Múzeum című közlöny Nyelvművelés című fejezetét szerkeszti együtt Brüll Emánuellel. 1940-től, Kolozsvárra kerülvén, aktívabban is részt vesz az egyesületi munkában: az EME igazgató tagjává választják, az 1942-es, valamint 1943-as EME-évkönyveket ő szerkeszti. 1940-től egészen 1947-ig, kényszerű megszűnéséig ő szerkeszti az Erdélyi Múzeumot. Ekkoriban születik Az EME története és feladatai című értekezése, amely 1942-ben lát napvilágot Kolozsváron az EME kiadásában. Kelemen Lajos mellett az EME levéltárában szerzett szakismereteit a későbbiekben bőven kamatoztatja. A levéltár irányításából, szervezéséből is igencsak kiveszi a részét. Kelemen Lajos 1942. július 1-jén nyugdíjba vonul, az új igazgató Szabó T. Attila lesz. Jakó szerint ez biztosíték arra, hogy a Kelemen Lajos idején elkezdett munkálatok Szabó T. Attila vezetése alatt szervesen tovább folytatódhattak. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1950-es erőszakos megszüntetése után a múzeumi szellemet tovább élteti saját alkotóműhelyében.

1970–1988 között hét kötet jelent meg válogatott tanulmányaiból (Anyanyelvünk életéből, 1970, A szó és az ember, 1971, Nyelv és múlt, 1972, Nép és nyelv, 1980, Nyelv és irodalom, 1981, Tallózás a múltban, 1985, Nyelv és település, 1988), az első hat a Kriterion Könyvkiadó gondozásában, a hetedik Budapesten, az Európa Könyvkiadónál.

Írásom elején azt állítottam, hogy az őt követő generációnak tudott munkát adni. Amikor ezt írtam, elsősorban az Erdélyi magyar szótörténeti tár immár tizenkét megjelent kötetére gondoltam.

A konkrét szerkesztési munkának közel negyvenéves múltja van, hiszen az első kötet bevezetőjében maga az anyaggyűjtő–főszerkesztő, Szabó T. Attila professzor írja, hogy 1966 januárjában egymaga fogott a szerkesztéshez, holott már akkor, a szerkesztés megkezdésekor kb. egymillió cédula állt rendelkezésre. Az első kötet szerkesztését ilyenformán csak 1973-ban fejezhette be, s a kötet 1975-ben látott napvilágot. Közel negyven évet említettem, de ehhez hozzávehetjük az 1960-at megelőző évtizedeket, amelyek a szorgos levéltári munka, anyaggyűjtés jegyében teltek el. Mire megjelennek az utolsó kötetek, állíthatjuk, hogy a terv megszületésének pillanatától akár egy embernyi élet is eltelik.

Szabó T. Attila az I. kötet szerkesztésének magányos munkája után határozott úgy: ahhoz, hogy a szótár mielőbb elkészülhessen, szerkesztői munkaközösséget szervez maga köré. A második kötet anyagát így már kis csapattal szerkesztette (Nagy Jenő, Kósa Ferenc, Vámszer Márta, Zsemlyei János, Vigh Károly). Ez a közösség tagjait tekintve később változott, gyarapodott, vagy éppen fogyott. Többen elhaláloztak, helyükbe újak léptek. Szabó T. Attila életében négy kötet jelent meg, a negyedik 1984-ben. A kommunista diktatúra lehetetlenné tette a további kötetek megjelenését, holott egy 1987. január 17-én kelt leveléből kiderül, hogy a munkaközösség a VII.kötetet szerkeszti sőt egyesek már a VIII. kötet anyagán dolgoznak. Az VII. kötet végül csak 1993-ban látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadó és a bukaresti Kriterion közös kiadványaként, míg a
VIII. 1996-ban. Végül is ennek a kötetnek a főszerkesztését Vámszer Márta végezte el, aki átvette Szabó T. Attila halála után az egész munkálat felügyeletét. Itt jegyezném meg azt is, hogy a IX. kötettől kezdve az Akadémiai Kiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként jelenik meg a szótár. A főszerkesztők személye is változik, mert soraik ritkulnak, hiszen a XI. kötet 2002-es megjelenését már nem érhette meg Vámszer Márta sem. Így a főszerkesztés munkája Kósa Ferencre és Zsemlyei Jánosra hárult. Zsemlyei professzor idő előtti halálát követően Fazakas Emese vette át a stafétabotot. 2005-ben megjelenhetett a XII. kötet. Íme, Szabó T. Attila olyan házi feladatot adott, amelynek megírása napjainkban is tart.

A Szótörténeti tár anyagának gyűjtése közben, levéltári búvárkodásai során Szabó T. Attila külön cédulákra jegyezte az erdélyi helyneveket is, jelentős helynévtörténeti gyűjteményt alakítva ki. Anyagát az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik, feldolgozása Budapesten most van folyamatban, néhány kötet már meg is jelent.

A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 1986/1-es számában a nyolcvanéves professzort B. Gergely Piroska így méltatja: „A kivételes emberi sors, amelyet szakmai elhivatottsága formált, kivételes emberi alkatra lelt, mely a nyugdíjba vonulás utáni, megpihenésre szánt éveket az ő életpályáján a rendkívüli teljesítmények gazdag szakaszává változtatta.”

Nagyobb kitüntetéseket is nyugdíjas korában kapott: 1977-ben az MTA tiszteleti tagjai közé választotta, 1975-ben a Román Akadémia Cipariu-díjban részesítette, a Magyar Néprajzi Társaság Györffy István-emlékérmet adományozott neki, 1986-ban a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem díszdoktorrá avatta, hogy csak néhányat említsünk.

Ahogyan élete, halála sem volt mindennapi: 1987. március 3-án, a Szótörténeti tár szerkesztői megbeszélésére igyekezve a Szabók-bástyája környékén érte a halál. Ezen a napon a Tár szerkesztői munkaközössége minden évben elzarándokol sírhelyéhez.

Balassa Iván 1996-ban monográfiában mutatta be rendkívüli életét, páratlanul gazdag munkásságát. A nyelvésztársadalom őrzi emlékét. Halálának tizedik évfordulóján a Magyar Nyelvtudományi Társaság tudományos ülést tartott, emlékének tisztelegve. Az 1990-ben újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület egykori munkatársa, vezetője emlékét nemcsak őrzi, hanem kivételes módon ápolja: itt lelt otthonra az Erdélyi magyar szótörténeti tár munkaközössége, és az Egyesület gondoskodik a szótár kiadásáról, sőt a szerkesztői utánpótlásról is. Néhány évvel ezelőtt a Kolozsváron alakult nyelvi intézet Szabó T. Attila nevét vette fel.

Ő maga így vallott élete értelméről: „Én nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mi az emberi életnek a célja. És nem tudtam mást kitalálni, mint azt, hogy a munka. Az alkotás. A
közösség számára való alkotás és a közösség életével való egybefonódás a munka révén.”

Bizton állíthatjuk, sikerült.

Irodalom

Antal Árpád: Emlékezés a kilencvenéves Szabó T. Attilára. NyIrK. 1997.1. 3–21.

Balassa Iván: Szabó T. Attila (1906–1987). Erdély nagy nyelvtudósa. Püski Kiadó, Bp., 1996.

B. Gergely Piroska: Szabó T. Attila 80 éves. NyIrK. 1986.1. 98–99.

Huber András: Akikhez a múzsák bekopogtak. Gloria Kiadó, Kvár, 2004. 143–151.

Imre Samu: Szabó T. Attila hetvenéves. MNy. 1976. 2. 245–248.

Jakó Zsigmond: Szívósan, erős lélekkel. Hetvenéves Szabó T. Attila. A Hét. 1976. 4.

Jakó Zsigmond: Az erdélyi levéltárvédelem múltjából. Erdélyi Múzeum. LVI. (1994). 1–2, 85–127.

Kiss András: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület a XX. században (Történeti vázlat). In: Más források – más értelmezések. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2003. 373–389.