Október 2006
Kolozsvár a históriában


  Bevezető
  

  Kincses Kolozsvártól – romlott Kolozsvárig
  Kiss András

  A humanista plébános, az asztrológus főbíró és a fejedelmi diplomata háza
  Kovács András

  Kolozsvári várak, városfalak, kaputornyok,bástyák
  Gaal György

  Sportélet a reformkori Kolozsváron
  Killyéni András

  Az 1848-as forradalom kezdetei Kolozsvárt
  Egyed Ákos

  Szobor a kertben
  Murádin Jenő

  Történeti szubkultúrák/ csoportkultúrák Kolozsváron a 20. században
  Ilyés Sándor

  Volt egyszer egy Suomi tér
  Murádin János Kristóf


1956 — 2006
  Nagy Imre hagyatéka ma múzeumi darab
  Rainer M. János–Kovács Kiss Gyöngy

  A román pártvezetés és Nagy Imre sorsa
  Alekszandr Sztikalin

  1956, te csillag (vers)
  Faludy György

  Az 1956-os forradalomról 50. évfordulóján
  András Sándor


Toll
  A teríték marad
  Rigán Lóránd


História
  Bizalmatlanság, vádaskodás, vasfüggöny (2.)
  Fülöp Mihály–Vincze Gábor

  Az orvos és páciensei...
  Bokor Zsuzsa


Mű és világa
  Kolozsvári Márton és György Szent György-szobrának néhány képzőművészeti ábrázolásáról
  Sümegi György


Közelkép
  Szabó T. Attila születésének 100. évfordulója
  Tamásné Szabó Csilla


Levelestár
  Szisz – költők, forradalmak
  Kántor Lajos


Téka
  Kívülállók társasága
  Vallasek Júlia

  Nagyhatalmak árnyékában
  Kovács Kiss Gyöngy

  Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije
  Nagy Róbert

  Két erdélyi szamizdat kiadványról
  Győrffy Gábor

  Az interpretatív klasszika-filológia lehetőségei
  Bakcsi Botond

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Város, ahol a Napnak útja van
  Soós Amália

  A nándorfehérvári diadal évfordulójára
  Sárándi Tamás



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

András Sándor

Az 1956-os forradalomról 50. évfordulóján

(Vázlat)

1

Két összefüggést kell megkülönböztetnem egymástól az 1956-os forradalommal kapcsolatban. Az egyik arra vonatkozik, amit megéltem, a másik: amiről ma gondolkozhatom. A megéltekről kétféleképpen közölhetek bármit: dokumentációval, ugyanis egykori naplók és magnófelvételek közreadásával és annak elmondásával, hogyan emlékezem ma az egészre és hogyan viszonyulok hozzá. Amiről ma elgondolkozhatom, maga is kétféleképpen történhet, magyar és egyetemes összefüggésben, hiszen az esemény másképp sorolódik be a magyar történelembe, másképp az ún. világtörténelembe, a megtörtént forradalmak közé. Az efféle besorolás annak újragondolására ad alkalmat, hogy mi is az az eseményfajta, amit forradalomnak mondunk. Arra jutottam, hogy az ilyen újragondolás hat és hasson is arra, ahogyan az 56-os forradalomról (a magam és magunk) magyar vonatkozásában gondolkozhatom.

 

Két dologból kell kiindulnom. Egyfelől abból, hogy életem meghatározó eseménye volt és maradt, másfelől abból, hogy nem igazán tudom, ezért most faggatnom kell magamat, hogyan is viszonyulok hozzá tapasztalataim jelenlegi összefüggésében. Ez utóbbi tartalmazza azt a kérdést is, hogy országos – nemzeti? – ünnepünknek mi a jelentősége ma. Ha példa, mire példa; ha ünneplése hamissággal/meghamisítással jár együtt, mennyiben és hogyan lehetne a hamisság, a (kierkegaard-i értelmű) hipokrízis – szenteskedés, nemcsak álszentség – elkerülhető.

 

Amíg egy fennálló rendszerrel szemben lehetett az ember hű „hozzá”, „a” forradalomhoz, addig egyszerű volt a helyzet. Bonyolulttá akkor vált, amikor legalábbis elvben a hűség már nem egy fennálló rendszer ellenében működött, ahogyan ma sem ellenében működik. A mai Magyarország hivatalosan megünnepli az 1956-os forradalmat, besorolja a nemzeti – országos? – ünnepek közé, holott figyelembe kell venni, hogy az 1989–90-es ún. rendszerváltás, vagyis az 56-os forradalmat letipró rendszer leváltása, nem 1956 következménye-folyománya volt (ahogyan az 1870-es francia köztársaság sem az 1848-as februári forradalomé). Az 56-os forradalom már csak ezért is felveti számomra az eseményfajtának, a megtörtént forradalmak jellegének és szerepének, illetve funkciójának a kérdését. Ha ugyanis a forradalom, mint eseményfajta, olyan jellegű, hogy nem intézményesíthető rend, akkor csakis minden fennálló rendszer ellenében lehet hű lenni hozzá. Akkor minden fennálló rendszer forradalom-ünneplésébe hamisság elegyül. Ez nem jelenti, hogy az ünneplés egészében hamis, hiszen egy forradalom tekinthető alapító eseménynek attól függetlenül, hogy a végül megalapult és tovább változó társadalmi rendszer mennyiben követi az alapító eseményben kifejezett elveket és mennyiben nem.

 

Ez már csak azért is így van szerintem, mivel az ünneplések dátuma mindig egy-egy valós esemény napjának évfordulójára esik, egy-egy forradalom viszont mindig olyan folyamat, amelyik túlmegy a (többnyire a megünneplés napján megtörtént) nyitó eseményen. A franciák számára július 14-e a Bastille lerombolásának a napja, ők azt az eseményt mint szimbolikus eseményt ünneplik, nem egy eseménysorozatot, például 1789-et, 1789–91-et, 1789–93-at vagy 1789–1795-öt. Az amerikaiak is július 4-én egy olyan valós eseményt, a Függetlenségi Nyilatkozat aláírását ünneplik meg, amelyik számukra egy eseménysorozat szimbolikus eseménye lett.

 

Gondolhatunk persze 1848. március 15-ére is. Volt esemény, „lefoglalták” Heckenast nyomdáját, vagyis a cenzúra semmibevételével kinyomatták a 12 pontot, benyújtották a Pesti Tanácsnak, kiszabadították Táncsics Mihályt, Petőfi pedig elszavalta köztéren a cenzúrázatlan Talpra magyart. De ha meggondoljuk, az a nap nem ment túl – mai szóhasználattal – a polgári engedetlenségen, a „szabad sajtó napja” is csak megközelítőleg helyes megnevezés. Március 15-e szimbolikus eseményként vált „a forradalom” megünneplésének napjává, holott azon a napon a hatóságok Pesten elfogadtak követeléseket, anélkül hogy hatalmukat elveszítették volna. Arra a napra reformok következtek, és az a forradalom végül is problematikusan foglalta magában az 1849. áprilisi trónfosztást és a hozzá kapcsolt korona-levételt a címerről.

 

Ha a most fennálló magyarországi rend 2006-ban megünnepli 1956. október 23-át, szintén szimbolikus eseményt ünnepel meg, és ha egyes emberek ünnepelnek, külön-külön vagy csoportokban, szintén azt, de bármennyire annak tűnik is, közel sem világos, hogy minek szimbolikus eseménye október 23. A rákövetkező évtizedek során magam is minden megkötés nélkül beszéltem „56”-ról, „a” forradalomról, álltam ki mellette. Most mégis megkérdeztem magamtól, mi mellett álltam és állok ki magam, és mi mellett állhatok ki másokkal, és ki minden másokkal egyetértésben. Mondhatni ugyan, hogy akkor és a rákövetkező napokban volt egy valóban messzemenő „nemzeti egység”, ma viszont és már régóta, sőt azóta sincsen. Kérdem ezért egyúttal azt is, mi mellett állhat ki most, 2006-ban egy ünneppé nyilvánított napon a hivatalos Magyarország.

 

2

Az 1956. októberi forradalom reformkérésekkel kezdődött. Ez közismert, mégis érdemes megemlíteni. A kívánalmak nem harcos követelések voltak: nem jeleztek, illetve foglaltak magukba semmiféle akciót, amit a kívánalmak nemteljesítése váltana ki. Ahol követelésnek hangzott október 23-án a felvonulók kiáltása: „Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a lomtárba”, még mindig meghatározatlan maradt, mi történik a követelés elutasítása esetén. Még fontosabb, hogy maga a követelés a meglévő rendszeren belül maradt.

 

A reformtörekvés akkor vált forradalommá, amikor a kérelmeket fel akarták
olvasni a Magyar Rádióban, vagyis amikor a kérelem vagy akár követelés, országos meghallgatást kívánt, vagyis amikor a kérelmezők önkéntesen – „önkényesen” – alkalmat kértek a stúdióban fellépésre, megszólalásra. Nem tudni, ki lőtt először, a részletek tisztázatlanok. Tény viszont, hogy a kérelmezőket nem engedték be, követelőkké váltak, jelezve, mit tesznek, ha követelésüket, a pontok felolvasását nem teljesítik: ők maguk fogják beteljesíteni. Betörnek a Magyar Rádió épületébe, a stúdióba és felolvassák a 16 pontot.

 

Még ez sem mondható hatalomátvételi, a rendszer megdöntését célzó törekvésnek. Még mindig a reform körébe tartozott. Nem a Magyar Rádió átvétele volt a cél. Legalábbis elképzelhető lett volna, hogy a párt vezetői engedik a kérelmek felolvasását, bejelentik a kívánalmak megfontolását, sőt be is jelenthették volna, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök, amit egyébként másnap reggelre meg is tettek. Ehelyett megakasztották a reformtörekvést és behívták az orosz/szovjet tankokat. Így mire Nagy Imre kinevezését – a kérelmek rádiós beolvasása nélkül – bejelentették, már szovjet tankok lepték el a fővárost. A „baráti”, illetve a „szövetséges” (Varsói Szerződés) „segítség” valójában egy megszálló hatalom jelentkezése volt. Megkezdődött a szabadságharc, vagyis a függetlenségi harc, amelynek végső és szimbolikus jele a semlegesség igénye és kinyilvánítása lett. Érdekes és jellegzetes módon a függetlenségi harc fordította forradalommá a reformtörekvést.

 

Meg kell gondolni, hogy Nagy Imre névlegesen már október 24-én miniszterelnök lett, általánosan elfogadott miniszterelnökké azonban csak október 30-a után vált, amikor „a forradalom oldalára állt”. Név nélküli írásomban az Egyetemi Ifjúságban magam sürgettem két nappal előbb, hogy valljon színt, mert félős volt, hogy az emberek elfordulnak tőle, amit nagy bajnak tartottam.

 

A forradalom viszont közel sem mondható olyan egyértelműnek, mint a függetlenségi harc, illetve csak a Kommunista Párt vezette-uralta népköztársaság megszüntetése és a valóban szabad választásokon alapuló kormányzás tekintetében mondható annak. Úgy gondolom, hogy az 1956-os forradalom mindenféle intézményesíthető társadalmi berendezkedés, intézményes rendszer vonatkozásában még többértelműnek se mondható, ugyanis az „értelme”, mint bármelyik forradalom esetében, nem mutatott-mutathatott túl magán. Megtisztította a politikai terepet.

 

Október 23-a, maga a nap, sem a függetlenség, sem a társadalmi berendezkedés összefüggésében nem hozott változást, de mindkettőben radikális változást indított meg. Hónapok óta tartó és hetek óta radikalizálódó reformtörekvések azon a napon egy törésszerűen radikális átalakulás kezdetébe csaptak át. Ha az „Amerikai Forradalom” elnevezést vesszük példaként, akkor a függetlenségi harc is a forradalom része, a társadalmi berendezkedés viszont egy olyan másik része, amelyikkel kapcsolatban, amennyire tudom, csak kevés dologban volt egyetértés. A legtöbb ember egyetértett abban, hogy helyre kell állítani a törvényességet, biztosítani kell a polgárjogokat, meg kell szüntetni a titkos rendőrséget, a politikai foglyokat szabadon kell engedni, továbbá szabad választást és azon alapuló kormányzást kell meghonosítani. A többpártrendszert is elfogadták legtöbben, bár voltak, nem is kevesen, akik nem pártrendszert akartak, hanem helyi tanácsokból felépített rendszert. Magam is hajlottam rá, mindenképpen a munkástanácsok szerepére.

 

3

Ismert ugyan a kifejezés: „az 56-os forradalom és szabadságharc”, mégis érdemes, sőt szükséges hangsúlyozni, hogy két kapcsolt, de külön dologról volt szó. A függetlenség kívánalma messzemenően egyértelmű volt, a résztvevők egy független országban akartak élni. A semlegesség kívánalma ezt fejezte ki, illetve ezt jelképezte. A társadalmi berendezkedést illetően viszont csak abban volt hasonló egyértelműség, hogy a politikai elnyomás felszámolása után ténylegesen szabad választások révén rendeződjék a társadalmi élet, az egyének élete az ország társadalmában. A „népi demokrácia” parancsuralmi rendszere után a nép tényleges uralma, tényleges demokrácia működhessék.

 

Az újkori forradalmak a népfelség, a népszuverenitás elvéhez és igényéhez kapcsolódtak. A nép, vagyis egy-egy nép akkor szuverén, ha nem függ egy másiktól, és ha ténylegesen maga kormányozza magát. A nép szó több jelentéséből mindenekelőtt kettőt kell kiemelni. Az egyik az egy adott helyen együttélő emberek együttese: város népe, ország népe, görögül demosz. A másik a közös leszármazás népe, görögül etnosz. A „demokrácia” a demosz uralma, az első hallásra szokatlan „etnokrácia” pedig az etnosz uralma, ahogyan azt például a német nemzetiszocializmus gondolta és akarta. A nemzetiszocialisták önelnevezésében persze a nemzet szó fordul elő, de a „nép” és a „népi” („völkisch”) kapcsolt alapszavaik közé tartozott.

 

A nemzet szó jelentése többféle, és egyaránt megszokott politikai és szokás kulturális jelentése szerint használni. Politikaiban a „nemzet” szó jelentése többnyire egybeesik az „ország”, illetve az „ország népe” jelentéssel. Kulturálisban az etnikumra, az etnoszra vonatkozik, amitől azonban a közös (történelmi) múlt, nyelv és kultúra különbözteti meg. Az észak-amerikai indián nemzetek államiság/ország nélküli közösségek, jellegzetesen nem tagjai az Egyesült Nemzetek Szövetségének, ami valójában országok szövetsége. Magyar vonatkozásban a nemzeti és az országos
lehet egymásnak szinte szinonimája (pl. Magyar Nemzeti Bank és Országos Takarékpénztár), a Nemzeti dalban viszont a másik jelentés dominál; az sem kérdés, hogy az országon kívül élő magyarok a kulturális, nem a társadalmi nemzet tagjai. Amerikában, ahogyan az Egyesült Királyságban is, a „nemzet” („nation”) az ország népe, a demosz, hiszen ezek az országok több népből, több etnoszból tevődnek össze, és ezek közül van olyan is, például a skót, amelyik magát nemzetnek tekinti.

Meg kell még említeni a nép szónak egy harmadik és fontos jelentését: köznép, (kétkezi) dolgozó nép, nálunk kiemelten: parasztság. A népi írók az 1930-as években azt szorgalmazták, hogy a nemzet eressze be magába a népet. Ezzel egyrészt a paraszti nép megsegítését, másrészt a nemzet megerősítését akarták szolgálni, és mintegy egységesítették, szintézisre emelték a nemzet szó két és a nép szó három jelentését. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert az 1956-os forradalomban már nem működött, nem működhetett olyan igény, hogy az urak eresszék be a nemzetbe a népet; addigra már csak dolgozó nép volt az országban. A nép nemzetté emelkedése ezért csakis azt jelenthette, hogy egyfelől a demosz, az ország népe valóban függetlenül és demokratikusan vezeti magát, másfelől az etnoszhoz kapcsolódó nemzeti kultúra függetlenül és szabadon nyilatkozhat meg. Németh László „emelkedő nemzetről” írt a forradalom idején, Szabó Zoltán pedig arról, hogy 1956-ban nem a nemzet csinálta a forradalmat, hanem a forradalom a nemzetet, vagyis a nemzet a forradalomban jött (újra) létre.

 

Hozzáteszem, hogy a függetlenségi harc ezt megerősítette. Akik abban a harcban meghaltak, elsősorban az ország függetlenségéért haltak meg, de egy olyan független országért, amelyiknek más volt a berendezkedése, mint a Rákosiék és Gerőék fémjelezte diktatúráé. A népet, ezúttal mint ország népét és mint kulturális nemzetet, nem az uraknak, hanem a Központi Pártbizottságnak kellett volna beengednie a politikai nemzetbe, amire azonban ez a vezető réteg sem volt képes. Ezúttal azonban – a szó mindhárom jelentése szerint – „a nép”, hála a forradalomnak , beengedte magát: belépett. Akik a magyar 1956-os forradalmat a világ első antitotalitariánus forradalmának mondták, nemcsak erre gondoltak, de erre is: a totális kontroll elleni lázadásra.

 

4

A reform és a forradalom viszonyát két körülmény miatt tartom érdemesnek problematizálni. Az egyik az, hogy olykor a függetlenség, illetve hiánya vezet reformtörekvésből forradalomba. Ez történt Magyarországon 1848–49-ben és 1956-ban is. A másik körülmény, hogy amikor a forradalom intézményesülésre képesnek tűnik, valójában korábban eltervezett reformok és intézményi alapokra helyezhető átalakítások lesznek maradandóak. A forradalom csak lehetővé teszi őket, mindazt, ami utána következik. Az utána más, mint a belőle.

 

Az 1917-es orosz forradalomban az volt különleges, hogy egy, a hivatalos politikai életben nem részt vevő és nem reformot tervező csoport, a hivatásos forradalmárok egy csoportja lovagolta meg a tőlük függetlenül kitört forradalmi események vadlovait, törte be őket, vetett véget annak, ami nem maradhatott volna tartósan forradalom. A lenini tanács-rendszer központosított intézményrendszer lett, látványosan volt más, mint amit elnyomott, a kronstadti szovjetek: a Kommunista Párt ún. vezető szerepe fentről lefelé, azaz deduktívan központosított. (Érthetően utálták Hegellel, de a proletár ész nevében, az empirista induktív módszert.)

 

Egy-egy forradalom ugyan jelentős változásokat, köztük reformokat tesz lehetővé, de többnyire maga nem formál át, nem ír elő maradandó szerepeket és intézményeket, mindössze rövid időre kiüríti és saját örvénylésével népesíti be, karneválszerűen, a színteret.

 

Forradalom lehetetlen forradalmárok nélkül, de a forradalom résztvevője egészen másféle lény, mint a hivatásos forradalmár, bár ez utóbbi is többféle lehet, mindenekelőtt anarchista vagy diktatórikus. Walter Benjamin írja a Párizsi Kommün anarchista vezetőjéről: „Blanqui az »örökkévalóság a csillagokon át«-ban nem mutatott gyűlöletet a haladás gondolata ellen, de csendben gúnnyal öntötte le. Egyáltalán nincs eldöntve, hogy ezzel hűtlen lett volna politikai krédójához. A hivatásos forradalmár aktivitása – Blanqui az volt – nem a haladásba vetett hitet előfeltételezi, hanem csak eltökéltséget az éppen adott igazságtalanság felszámolására [...] Ezzel a felháborodással kéz a kézben megy az eltökéltség, hogy az emberiséget az utolsó órában
kiszakítsa az éppen őt fenyegető katasztrófából. Ez volt Blanqui esete. Mindig vonakodott attól, hogy terveket vázoljon fel arról, ami »később jön«.” (Das Passagen-Werk. Rolf Tiedemann, szerk. Frankfurt/Main, Suhrkamp, 1983. I. 428.)

 

Amit Benjamin Blanquiról mond, helytálló, ahogyan az is, ahogyan eloldja a forradalmat a haladástól. Ez utóbbit ugyan frappánsabban mondja híres kitételében, hogy Marx szerint a forradalmak a történelem mozdonyai, de talán inkább vészfékek a vonaton, amelyen az emberiség utazik. Benjamint idézni azért is érdemes, hogy rá lehessen mutatni: a magyar forradalomban nem voltak hivatásos forradalmárok, inkább csak botcsinálta forradalmárokról lehet beszélni, azokra viszont pontosan áll, hogy a fennálló igazságtalanság (valójában: igazságosságtalanság, iniustitia) ellen harcoltak, és nem tervezték el a jövőt.

 

Érdekes és jellegzetes, hogy míg 1956 októbere összefüggésében a „szabadságharcos” megszokott szó, a „forradalmár” nem az, csak résztvevőkről szokás beszélni: „részt vett/em a forradalomban”. Aki részt vett, akik részt vettünk, forradalomnak éreztük és mondtuk, és nem voltunk hivatásos forradalmárok.

 

A forradalom szó jelentése sokféle, de van egy alapjelentése, ami a reform szó alapjelentésétől különbözteti meg: radikális, vagyis törésszerű változás. Az ilyen változás is sokféle lehet. Egyik véglete, például, az ipari forradalom, másik véglete éppen az 1956-os politikai forradalom. Míg az előbbi évtizedekig tart, az utóbbi napokig, és „kitör”, mint a háború. Ez a „kitör”, illetve mindig múlt időben, mint már „kitört”, két dolgot jelent, az egy adott napot és tömegeket a köztereken és középületek körül.

 

Az 1776-os Amerikai Forradalmat csak az adott nap jellemezte, a tömegek nem, nem is mondható arra a forradalomra, hogy „kitört”. Július 4-én, ami azóta a Függetlenség Napjaként nemzeti ünnep, mindössze aláírták a Függetlenségi Nyilatkozatot, vagyis kinyilvánították a kolóniák függetlenségét az angol királyságtól. Ezt a függetlenséget azonban egybekötötték a köztársaság megalapításával, forradalomnak pedig ez utóbbi számít. (Egy sokat dicsért könyv, The Radicalism of the American Revolution, szerzője, Gordon S. Wood szinte szóba se hozza a Nyilatkozatra következő Függetlenségi Háborút.)

 

Az amerikai forradalmat azért említem, mert függetlenségi háborúval elegyedett, mint az 1848-49-es és az 1956-os magyar. Ez a politikai forradalmak egyik fajtája. A másik nem elegyedik függetlenségi harccal, arra példa mindkét angol, mindegyik francia és a két orosz forradalom. Ezek, mint minden forradalom, csak az adott országon belüli állapotok megváltoztatását végezték.

Függetlenségi háborút mondok, nem a magyarul szokásos szabadságharcot. A szabadság szó ugyanis egyaránt vonatkozhat a külső és a belső elnyomás megszűntére. Petőfi Nemzeti dalában a „Rabok legyünk vagy szabadok” – 1956. október 23-án a Parlament előtt Sinkovits Imre szavalta el az erkélyről, a Kossuth térre gyűlt hatalmas tömeggel magam is kiáltottam a refrént: „Rabok tovább nem leszünk” – a „szabadok” szó az éppen jelzett két lehetőség vonatkozásában meghatározhatatlan. A latin libertas kettős jelentése szerint a „szabad” a rabszolgától megkülönböztetett szabad ember (liber) állapotát jelzi az adott ország/birodalom társadalmán belül; ennek felel meg a mai angol liberty. A Rákóczi-szabadságharc jelszava: Pro patria et libertate viszont a Habsburg-uralom alóli felszabadulást, egy felszabadító – nem függetlenségi – háború célját nevezte meg. (Az angol „war of liberation” más, mint a „war of independence”.) A függetlenség is szabadság, de egy országé, nem az ország népét kitevő egyedek és csoportok társadalmi szabadsága.

 

A kétféle szabadság és az értük folytatható harc megkülönböztetendő egymástól. Egyrészt a függetlenség kívánalma nem jár szükségképp együtt a belső, a társadalmi berendezkedés megváltoztatásának kívánalmával. Másrészt a függetlenségi harc és háború olyan egyértelműséget és központosuló vezetést igényel, ami forradalmakra nem jellemző. A függetlenségi háború pozitív célja az ország önállóságának kivívása; a forradalom pozitív célja viszont többnyire meghatározhatatlan, bár mondható önrendelkezésnek. Ez azonban más, mint bármilyen rend, illetve berendezkedés.

 

Úgy gondolom, hogy az a fajta forradalom, amelyik köztereken tör ki és megy végbe, véget is ér, amikor elérte, hogy valamilyen új berendezkedés kialakulása-kivitelezése megkezdődhet. Ebben az értelemben éreztük és mondtuk 1956. október 31-én és november első napjaiban, hogy a forradalom győzött, és készültünk arra, hogy november 5-én, hétfőn a véget ért általános sztrájkok után megkezdődhet majd a munka, a rendezett mindennapi élet egy új kormányzattal.

 

5

Ha valami mondható az 1956-os forradalom hajtóerejének, az az önrendelkezés vágya, az önrendelkezés kiharcolására való készség volt. A rendelkezésé, nem valamiféle meghatározott rendé, bár bizonyára kísértett az emberekben valamiféle magától adódó rend ábrándja, mint egy belőlük magukból adódó rendé, amit előre tudni-ismerni nem kell, nem is lehet, ezért kivitelezni sem. Járulhatott kiben-kiben az önrendelkezés igényéhez különféle rendképzet, de többnyire ex-negativo, a mi-nem-kell igénye szerint. Az akkor és azóta emlegetett „nemzeti egység”, amennyire
tudom, csak két dologra szorítkozott, a tényleges függetlenségre és a szabad választásokra.

 

Az önrendelkezés alapvető igényét – ami működhetett, sőt működnie is kellett egy-egy emberben egyedi, közösségi és országos (össztársadalmi) vonatkozásban – az aut(o)archia szóval nevezem meg, bár dinamizmusa és cselekvésigénye szerint valamiképp meg kellene különböztetni a sztoikus autarchiától. Szándékosan írok és mondok autarchiát, nem autarkiát, mivel éreztetni akarom, hogy a görög szó gyökere ugyanaz ennél is, mint az anarchiánál, amit magyarul viszont – ki tudja, miért – nem mondunk és írunk „anarkiá”-nak. Az „an-archia” vezérlésnélküliséget jelent, az „aut-archia” pedig önvezérlést. A politikai anarchizmus célja a központi vezérlés nélküli közösségek egymás mellé rendelődő pluralitása. Ez az anarchia, mint politikai elképzelés, a képviseleti, egyesek szerint (csupán) formális demokrácia fonákjának mondható. Formálisnak azért mondják a képviseleti demokráciát, mert nem közvetlen, mint egykor Athénben és még Rousseau Genfjében volt. A megszavazásokkor nem a szavazók maguk, hanem képviselőik szavaznak arról, amit ők tanácskoztak meg.

 

Ha önrendelkezéssel, nem önvezérléssel fordítom a görög szót, két meggondolásból teszem. A „népek önrendelkezési joga” angolul önmeghatározást („self-determination”), németül önelhatározást („Selbstentscheidung”) jelent, az önrendelkezés viszont egy harmadik, ha tetszik, azt a kettőt magában foglaló fogalom. Ugyanakkor azonban az „önrendelkezés” szónak előnye, hogy közösségekre is alkalmazható, míg a sztoikus „autarchia” szokásosan csak egyénekre. Camus „lázadó embere” („l’homme revolté”) jellegét tekintve sztoikus önrendelkező, aki ismeri a
testi-szellemi lényéből és a világ hogyanlétéből fakadó határokat, és azok ismeretében kívánja vezérelni magamagát. Nem meghatározza, mint inkább kormányozza a saját életét. Határokon belül marad, de van lehetősége lázadásra, bele-nem-törődésre is: a lázadó ember nem a lemondás bajnoka. Camus számára – mint később Deleuzenél is – a sztoikus autarchia egy-egy emberben lázadó is, nemcsak dinamikus; Sziszifusza fel is lázad a sorsa ellen, amit ugyan megszüntetni nem tud, de amin felülemelkedik a lázadásával. Állapota nem a lemondás, a rezignáció, mert nem azt gerjeszti.

 

A sztoikus autarchiától megkülönböztetem a forradalmi autarchiát mint olyan önrendelkezést, amire egy-egy közösség, így egy-egy nép képes. Ennél az ön az adott nép, forradalom esetén mindig egy adott ország népe. A forradalmak mindig országosak, egy ország népe „kezd” forradalmat, valójában robban forradalmassá, az országban fennálló rend ellen. Az országok persze többnyire etnikus népek néven ismertek (bár vannak jelentős kivételek és jól ismert zavarok is. Kivétel például „Amerika”, az „Egyesült Államok”; zavart okoz  viszont „Britannia”, „Egyesült Királyság” , magyarul ennek szinonimájaként használatos „Anglia”, holott Anglia Britanniának, illetve az Egyesült Királyságnak csak része). Igaz tehát, hogy forradalmat egy ország népe, egy demosz csinál az országban fennálló állapotok megtörésére, de az is igaz, hogy többnyire egy etnosz nevével megnevezett és azonosított a demosz országa. Az önrendelkező, a magát forradalmi autarchiában találó nép tehát kétszeresen meghatározott, és ez megfelel annak a ténynek, hogy egy népet kétféleképpen lehet elnyomni, és a kétféle elnyomásnak nem kell szükségképp egybeesnie.

 

A (politikai) anarchizmus mint (központosított) vezetésnélküliség valójában a képviseleti/formális demokrácia fonákja. Ezért mondható minden forradalom anarchikusnak a képviseleti demokrácia vonatkozásában, de csak abban. A közvetlen demokrácia vonatkozásában ugyanis a forradalmak autarchikusak. A tömegtársadalmak – sőt már a több-etnikumú és a rendiből demokratizálódó országok – vonatkozásában a közvetlen demokrácia illuzórikusnak, utópisztikusnak mondható, ezért a forradalmak is illuzórikusnak mondhatók. A közvetlen demokrácia szelleme azonban alapját, ha tetszik, szürke eminenciását képezi minden szabad választásokon alapuló képviseleti demokráciának, az a szellem viaskodik minden bürokráciával és bebetonozódó intézményesüléssel. (A képviseleti demokrácia politikai elitje ezért is viszonyul többnyire ellenségesen a közbeiktatott és általuk többnyire populistának ítélt népszavazások iránt.) Az az utópisztikus szellem teszi a demokratikusnak mondott társadalmakat dinamikussá, megújulásokra képessé. A forradalom mint közösségi autarchia tulajdonképpen a közvetlen demokrácia szellemének pillanatnyi feltörése a képviseleti demokráciák – és az álképviseleti diktatúrák – korszakában.

 

Nos az 1956-os forradalomról ilyen gondolati összefüggésben mondom, hogy hajtóereje az önrendelkezés vágya, igénye és gyakorlása volt. Függetlenség és szabad választások. Minden egyéb másodlagosnak mondható: a különféle igények és elképzelések gyakran ellentmondtak egymásnak, általánosságban szólva pedig homályosak, olykor a végiggondolhatatlanságig vázlatosak, töredékesek voltak. Elsődlegesen azt kell figyelembe venni, hogy a szabad választások politikai kívánalma semmit sem tartalmazott és nem is tartalmazhatott gazdasági kérdéseket illetően (birtokviszonyokról, közellátási és népjóléti szolgáltatásokról).

 

A Harmadik Út, amit sokan vallottak akkoriban, ezért is volt olyan elnevezés, ami valami felettébb vázlatosra, szinte felvázolhatatlanra vonatkozott.Tudom, mert magam is abban hittem. Egyszerűen azt jelentette: se szovjet rendszer, se kapitalizmus, hanem valamiféle szocializmus, szociális érzékenységű és gazdaságilag vegyes berendezkedésű társadalom az országban. Például: állami tulajdonban maradó nehézipar, magántulajdonban lévő könnyűipar. (Meggondolandó, hogy annak idején Angliában is hasonló volt a rend.) Bibó határozottan  harmadikutas volt.

 

Németh László, amikor a háború előtt „harmadik oldal”-ról beszélt, akkor „magyar oldal”-ról, Bibó viszont nagyobb összefüggésben igényelt és keresett valami köztes megoldást. Magam és akikkel akkor együtt gondolkoztam, szintén nagyobb, földi összefüggésben kerestünk saját országunk számára egy olyan utat, kiutat, amelyik ténylegesen csakis a 19. századi liberalizmus, a laissez-faire kapitalizmus és a szovjet kommunizmus, másfelől az 50-es évekbeli hidegháború szöges ellentéteinek összefüggésében volt harmadik útnak nevezhető. (Semmi köze nem volt Röpke elméletéhez, akinek akkor nevét sem ismertem.) Voltak akkoriban ún. „el nem kötelezett” országok, köztük első helyen India és Jugoszlávia, rájuk is gondoltunk, velük is kerestük a kapcsolatot. De bármilyen harmadikutas megoldást keresett is volna a forradalomban alakult magyar kormány, annak keresése is már a győztes forradalomra következett volna.

 

6

Ha 1956 forradalmán a függetlenséget és az általános titkos választójogon alapuló kormányzást értjük, akkor beszélhetünk egyetértésről, az emberek azonban más dolgokat is akartak. Egy ország általános – politikai, jogi, gazdasági, katonai – berendezkedése sok más dolgot követel meg, köztük olyanokat, amelyek jó része többnyire eltervezhetetlenül, véletlenül és a helyi adottságoknak megfelelően szokott kialakulni. Az egyetértés, az akkor annyira érzett és hangoztatott „nemzeti egység” mellett a megfogalmazott és megfogalmazatlan sokféleséget is figyelembe kell venni, magát a fennhatóság nélküli örvénylést. Ahhoz kell hűnek lenni, ami volt, ami ma nincs, azokban sincs, akikben volt. Ahhoz, ami csak az emberek akkori együttesében volt lehetséges, közindukcióban.

 

Azon a napon, amikor az volt az érzés, a forradalom győzött, október 31-én, a forradalom valóban győzött és véget ért. Ha azt mondjuk, a forradalmat leverték az újra bevonuló szovjet hadsereg segítségével november 4-ével kezdődően, valójában azt mondjuk, megakasztották a forradalom lehetővé tette átalakulást, amiről nem tudjuk és nem tudhatjuk, milyen lett volna.

Ami 1990-ben az ország lakosságának az ölébe hullott, sajnos és szerencsére, nem a forradalom folyamatának következményeként történt. Sajnos, hiszen az önrendelkezés érzete nem működhetett, illetve hamisan és torzulásokkal működött. Egyúttal azonban szerencsére is, hiszen nem derülhetett ki, hogy a forradalomra szabadon következő átalakulás nem azt  hozta volna, amire a forradalom résztvevői vártak. Az 1956-os forradalom így mutathatja meg, hogy talán minden forradalom magáért és magában érték, egyszerre egyértelmű és kifürkészhetetlen, ámulatos és nagyszerű eseményegyüttes. Mintha egy rejtőzködő Isten hirtelen és egy pillanatra jelentkeznék, megmutatkozna. Ha az 56-os forradalmon azt értjük, ami megtörtént és amiben egyetértés volt, csak azt, akkor ma is lehetséges az egyetértés– egyetérzés a nagy többség számára. Legalábbis így érzem, így gondolom, más nevében pedig nem beszélhetek.

 

Mit ünnepelhet a hivatalos Magyarország, a kormányzat 2006-ban? Magyar, magyarországi eseményt, egy megtörténtet, amire az ország népe képes volt. Ahogyan képes volt arra is, hogy legyenek saját magából verbuválódott rabtartói, megszállóinak megszállott támogatói. Úgy hiszem, el kell fogadni, hogy az ország népe nem volt teljesen egységes. Hozzá tartoztak, még mindig hozzá tartoznak a mindentől-rettegők is, nemcsak a megszállottak, a cinikusok és a bárkit kiszolgálók. A hivatalos Magyarország ünnepelheti a fellázadásra, a mindent latba vetésre készséget az ország népében, amelyik egy váratlan pillanatban elsöpörheti a mindenkori kormányt, ha az nem érdemli ki a legitimitást. Maga az ünneplés semmis, ha nem érezteti, hogy 1956-ban egy legitimitását vesztett rendszer bukott meg, és csak idegen haderők segítségével tért bosszúállóan vissza. Ha nem jelenti ki, hogy a forradalmat egyetlen ellenforradalom veszélyeztette, Kádáré. Végül is Nagy Imre nemcsak egy újabb kivégzett magyar miniszterelnök volt, hanem egy a kommunisták által, eddig utolsónak, kivégzett kommunista is.

 

A hivatalos Magyarország ünnepelheti, hogy érvénybe lépett és most érvényben van, amit a forradalom emberei együttesen akartak: függetlenség és szabad választás. A választás azonban sajnos attól még nem szabad, hogy diktatórikus erőszak nem befolyásolja: kell a választható lehetőségek kialakulásához szükséges szabadság is. Az, ami 1989–90-ben az akkori körülmények miatt nem adatott meg. A bajok legnagyobbikát abban látom, hogy a magát feloszlató kommunista párt utódpártja jogfolytonos maradt, vagyonát megörökölte, hatalmával a színfalak mögött bánni tudott, és megakadályozta egy tényleges szociáldemokrata párt létrejöttét. Ha 1990-ben a párt ahhoz tartotta volna magát, amit Kádár János 1956. október végén a rádióban mondott, ahhoz, hogy „kis párt leszünk”, másképp alakult volna az ország története, más lenne ma a közállapot. Az ország tisztes része nem viszolyogva vagy cinikusan nézné, ahogyan az utódpártból alakult kormány emberei az 56-os rendezvényeken koszorúznak és ünneplik a forradalmat. A közünneplések burjánzó eltúlzása még akkor sem segít, ha jószándékú. Engem az elmúlt százötven év többnyire hamis március 15-i ünnepségeire emlékeztet.

 

A jelenlegi bajok legbiztosabb jele az, hogy 1990-nek nincsen olyan napja, mint 1956. október 23-a. Erre utal Antall József ismert kijelentése: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Sajnos magában a kijelentésben is van baj. Antallnak azt kellett volna mondania: „tetszettünk volna forradalmat csinálni”. Akkor kiderülhetett volna, hogy mire nem volt mód, és mire nem volt képes a váltást végző politikusgárda. Forradalmat nem lehet csinálni, még Lenin se mondta, hogy lehet. 1990-ben asztal körüli tárgyalás nem törhette meg azt a rendszert, aminek elődjét 1956-ban egy reformból forradalomba váltó harc tört meg. Részben jobb képességű, részben jobb szándékú politikusokra és politikussá avanzsált értelmiségiekre lett volna szükség.

 

Az 1956-os magyar forradalom magyar jelentősége elsősorban az, hogy megtörtént. Az ország népe kinyilvánította, sok ember élete kockáztatásával és elvesztésével, legalábbis a főváros alapos összerombolásával, hogy függetlenséget akar és szabadon választott társadalmi-kulturális berendezkedést, mást, mint ami addig kijutott neki. Ez érték mindenkinek, jele az ország népében meglévő lehetséges erőnek és alkalom adta elszántságnak. Egyszerre jelezte, hogy az ország népe nem akar függőségben lenni a Szovjetuniótól, sem pedig szenvedőleg eltűrni egy totalitariánus társadalmi-gazdasági-kulturális rendet. Ez utóbbi ad általános és külföldön sokak által méltányolt jelentőséget a forradalomnak, amelyik, ahogyan egyesek mondták, a világ első antitotalitariánus forradalma volt. Akik ezt mondták, már saját, nyugati országaikra is gondoltak, egyesek abból a meggondolásból, hogy a kapitalizmus, amit hamarosan globalizációnak kezdtek nevezni, totális kontrollt gyakorol a termelés és a fogyasztás, akkor új szóval a fogyasztói társadalom egészére. Magam ezt túlzott véleménynek, értékelésnek gondolom, csak hosszasabban tudnék róla bármit is mondani. Annyi azonban biztos, hogy az 1956-os magyar forradalmat nem közvetlen gazdasági gond, nem is hirtelen elszenvedett politikai elnyomás provokálta ki.

 

Más berendezkedést akartunk az országban, más viszonyt a világban. Akik a forradalmat nem magyar, hanem földi összefüggésben értékelték, szintén mást akartak, akár a forradalmat emelték ki, akár a függetlenségi harcot. A forradalmat hangsúlyozók – bármennyire más volt is a gondolkodásuk és meggyőződésük, hiszen Hannah Arendt és a francia „Szocializmus vagy barbárság” csoport nehezen hozható egy nevezőre – egyaránt az egymás mellé rendeződő helyi csoportok központosítás nélküli együttműködését tartották példaadónak. Akik pedig a függetlenségi harcot nem frázisszerűen hangsúlyozták, azok nemcsak a Szovjetuniótól elszakadást méltányolták, hanem egyúttal kiszabadulási kísérletet is az akkori hidegháború börtönéből.

 

1956-ot akkor ünnepelnénk meg méltóan, ha ki-ki hozzákezdene a kialakult hipokrízisek – álszentségek és szenteskedések – feltárásába, szóbahozásába, megvitatásába. Amíg erre nem történik kiben-kiben – és kikben-kikben – kísérlet, addig a forradalom inkognitóban jár közöttünk, mint Kierkegaard szerint Krisztus, csak kevesen és szinte közölhetetlenül ismerhetik fel. Amíg és amennyire az ország népe és, igen, a nemzet is, önáltatásban és, ami még nagyobb baj, az önismeretre törekvés, ezért az egymással együtt élés megjavításának igénye nélkül fogyasztja napjait, éveit, lassan már évtizedeit, addig és annyira hipokrita – hol szenteskedő, hol álszent – az 1956-os forradalom ünneplése. Így gondolom és érzem 2006 nyarán.