Október 2006
Kolozsvár a históriában


  Bevezető
  

  Kincses Kolozsvártól – romlott Kolozsvárig
  Kiss András

  A humanista plébános, az asztrológus főbíró és a fejedelmi diplomata háza
  Kovács András

  Kolozsvári várak, városfalak, kaputornyok,bástyák
  Gaal György

  Sportélet a reformkori Kolozsváron
  Killyéni András

  Az 1848-as forradalom kezdetei Kolozsvárt
  Egyed Ákos

  Szobor a kertben
  Murádin Jenő

  Történeti szubkultúrák/ csoportkultúrák Kolozsváron a 20. században
  Ilyés Sándor

  Volt egyszer egy Suomi tér
  Murádin János Kristóf


1956 — 2006
  Nagy Imre hagyatéka ma múzeumi darab
  Rainer M. János–Kovács Kiss Gyöngy

  A román pártvezetés és Nagy Imre sorsa
  Alekszandr Sztikalin

  1956, te csillag (vers)
  Faludy György

  Az 1956-os forradalomról 50. évfordulóján
  András Sándor


Toll
  A teríték marad
  Rigán Lóránd


História
  Bizalmatlanság, vádaskodás, vasfüggöny (2.)
  Fülöp Mihály–Vincze Gábor

  Az orvos és páciensei...
  Bokor Zsuzsa


Mű és világa
  Kolozsvári Márton és György Szent György-szobrának néhány képzőművészeti ábrázolásáról
  Sümegi György


Közelkép
  Szabó T. Attila születésének 100. évfordulója
  Tamásné Szabó Csilla


Levelestár
  Szisz – költők, forradalmak
  Kántor Lajos


Téka
  Kívülállók társasága
  Vallasek Júlia

  Nagyhatalmak árnyékában
  Kovács Kiss Gyöngy

  Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije
  Nagy Róbert

  Két erdélyi szamizdat kiadványról
  Győrffy Gábor

  Az interpretatív klasszika-filológia lehetőségei
  Bakcsi Botond

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Város, ahol a Napnak útja van
  Soós Amália

  A nándorfehérvári diadal évfordulójára
  Sárándi Tamás



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Gaal György

Kolozsvári várak, városfalak, kaputornyok,bástyák

Kolozsvár városnevében is benne szerepel a vár szó, s első említése is ezzel kapcsolatos, 1173-ban várának ispánját, Tamást, 1213-ban magát a várat nevezik meg. Hogy ez az ezredforduló táján épült első itteni királyi vár hol is feküdt, máig vitatott. Valószínűleg a mai belváros Óvárának területén, az egykori római város romjaira emelték. De az sem kizárt, hogy a későbbi kolozsmonostori Benedek-rendi apátság dombvállára húzták fel falait. Herepei János azt a feltételezést is megkockáztatja, hogy a belváros északkeleti szögletében, az úgynevezett Szappanyvárosban lehetett a helye. Az 1241-es tatárjárás ezt az első várat
teljesen elpusztította, talán majd a régészek egyszer bizonyítottan helyhez kötik.

A mai hatalmasra duzzadt város területén négy várépítkezésnek a nyomai máig fennmaradtak, néhol éppen jól láthatók.

 

I. A legrégebbi ilyen építkezés Kolozsmonostorhoz fűződik, az ottani apátság első említése a 13. század elejéről való, s ha nem is ott volt a várispánság, a monostort erős favázas kő- és földfalak, sáncok védelmezték. Kolozsmo-nostor története azonban még az apátság alapítása előtt kezdődik. A honfoglalás táján épülhetett itt az első erősség, sáncvár. Ennek koráról csak az ásatásokkor talált pénzérmék (pl. Salamon-érme) nyújtanak valamelyes tájékoztatást. Máig kétséges, hogy ki is az apátság megalapítója: I. Béla (1060–1063) és I. László (1077–1095) uralkodása között létesülhetett, az tény, hogy Szent László idején már működött. Ekkori épületeiről semmit sem tudunk, csak feltételezhető, hogy a 11. század végére felépült a háromhajós, román stílusú kolostortemplom. Ami ekkori történetéről fennmaradt, az mind a hatalmi harcból adódik: a király az apátságot nem rendelte az erdélyi püspök alá, hanem egyenesen a pápától tette függővé, sőt az apátot főpapi státusba emelték. Az erdélyi püspökök ezért ismételten fegyverrel támadtak a kolostorra, megsemmisítették a jogigazoló iratokat. Az 1241-es tatárjárás annyira elpusztítja a monostort, hogy évtizedekig kell várni újraindítására. 1290 táján kezd működni. Ekkor egy hatkaréjos rotonda-templomot építenek, s ekkortájt kap hiteleshelyi jogot az apátság. Itt másolják, hitelesítik az erdélyi okleveleket, a jegyzőkönyvek mintegy 7500 középkori oklevél szövegét őrizték meg teljes egészében vagy kivonatosan. Persze néha hamisítnak is, amiért pecsétjüket összetörik, hitelesítési jogukat felfüggesztik. Erdélyben és annak határain túl is falvak sora (Monostor, Szentbenedek, Bács, Kajántó, Apáthida, Egeres, Jegenye, Nádas, Bogártelke – hogy csak a környékbelieket említsük) képezte birtokukat.  Budai Nagy Antal 1437-es felkelése idején is szerepet játszott a kolostor, talán ki is rabolták. Mátyás király bizalmi embereit ültette az apátság élére. Rövidesen Kolozsvárral kerülnek konfliktusba. Az egyik apát, Pécsváradi Péter 1465-ben védőtoronnyal erősíti meg a helyet, mire a kolozsváriak tiltakoznak, s Mátyás lebontatja az erősséget. A század végén a Polner családból származó apátok erősíttetik meg az épületeket, renoválják a templomot. A 16. század elején a Tomori családból származik néhány apát. Közülük az egyik kalocsai érsek lesz. 1539-ben pedig Fráter György (megh. 1551) váradi püspök rendelkezik a kolostor felett.

 

Ekkor már meg vannak számlálva napjai: az Erdélyben gyorsan terjedő reformáció nyomán az 1556-os kolozsvári országgyűlés kimondja a szerzetesrendek felszámolását és vagyonuk szekularizációját. A kolozsmonostori épületekből kőfalakkal védett fejedelmi kastély lesz. Hol maga a fejedelem használja, hol hűséges alattvalóit ülteti belé. Így adhatja oda Báthori István 1579-ben a jezsuitáknak. 1598-ban villámcsapás sújtja az épületeket, 1620 tájáig romosak. Miután 1614-ben Bethlen Gábor megengedi, hogy a jezsuiták újra Kolozsmonostoron tevékenykedjenek, az 1620-as évek elején a templom restaurálására is sor kerül. Úgy tűnik, az ekkori kéttornyos gótikus templom ezután a jezsuiták kezén marad, míg a mellette álló egykori erődített kolostor-, most kastélyépületeket a fejedelmek oda-odaadományozzák. A templom körül és az oltár előtti kriptába temetkeznek Kolozsvár katolikusai. A kolozsmonostori apátság épületeit – mondhatni véglegesen – az 1658–1661 közötti török–tatár betörés tette tönkre. Amit még ezután rendbe is hoztak, az az 1700 körüli kuruc–labanc harcokban  tovább pusztult. Legfeljebb állagmegőrzést végeztek, végül csak raktárnak használták az omladozó templomot.

 

Ezután nem sok kellett, hogy kőbányává váljék 1818 táján, köveiből épült a Farkas utcai piarista gimnázium ma is álló épülete. Úgy tűnik, a szentély még jobb
állapotban volt, s így ezt megerősítve hozták létre a kis kápolnát, s látták el latin nyelvű emléktáblákkal. Sem az ekkori építkezés részletei, sem pedig az 1896-os millenniumi újjáépítésé nem ismertek. A 19. század végi kváderköves hajó hozzáépítése elég szerencsés megoldás volt, kívülről az eredeti illúzióját kelti a kevésbé figyelmes szemlélődőben. Jól sikerült a hajóhoz viszonyítva kisméretű nyugati portálé Bertha Mihály-féle újrafaragása, s a tőle származó eklektikus Madonna-szobor is alkalmazkodik a környezethez.

 

A 15. század első feléből való szentélyt, a század második feléből származó sekrestyét és a 19. század végi hajót az 1996–1997-es nagy renoválással sikerült egységes műemlékké varázsolni, kívül-belül megújítani. Ma az 1831-ből származó klasszicista Kálvária és az 1924-ben Kós Károly tervezte harangláb társaságában az egykori apátsági templom méltó emlékhelye a kolozsvári ezeréves keresztény művelődéstörténetnek.  

 

II. A mai belváros területének legrégebbi magját Óvárként emlegetik a kolozsváriak. Ennek néhol máig fennmaradt falai és tornyai a tatárjárást követően, vagyis a 13. század második felében épülhettek, jórészt az ide telepített szász lakosság munkájának eredményeként. Ez a kis körülkerített település kapta meg 1316 augusztusában Károly Róbert királytól a városi rangot.

 

Az Óvár fekvése ma is pontosan kirajzolódik a város térképén, szabálytalan téglalap alakú hét-hektárnyi területét máig utcák határolják: déli fala volt a leghosszabb (301 m), ez a Főtér és az Unió (ma Memorandumului) utca északi házsora mögött húzódott; az Unió utca nyugati végénél északra térő egykori Sétatér, utóbb Bartha Miklós (ma Emil Isac) utca mentén haladt a nyugati fal (223 m) egészen a Malomárokig; az északi fal (250 m) a Malomárokkal futott párhuzamosan – ezt a mederszakaszt ugyan 1987-ben befedték, de a Malom (ma George Bariţiu) utca jelzi vonalát;  a keleti fal (197 m) nagyjából a Wesselényi Miklós (ma Regele Ferdinand) utca nyugati telkeinek udvarmélyében húzódott.  Ma a Wesselényi Miklós utca 7, 23, 25., túloldalt a Bocskai (ma S. Puşcariu) utca 8–10. számú házak udvarán vagy a Ferenc-rendi templom sekrestyéje mögött, a Szentlélek (ma V. Fulicea) utca déli házsorának 1, 3, 21, 23. számú telkeinek végében és a Bartha Miklós utcában figyelhetők meg ezek a régi falak, gyakran telkek közti kerítésként szolgálnak, máshol újabb keletű házak támfalaiként hasznosították őket. Felépítésükkor azonban kívül-belül körbejárhatók voltak, sőt külső oldalukat a Malomárkon kívüli három oldalon is vizesárok biztosította. 

 

A majdnem egy kilométer hosszúságú városfalakat saroktornyok védték, ezek a falak belső oldalán helyezkedtek el, egyemeletes magasságúak voltak, s erődített belső udvarral rendelkeztek, úgyhogy végveszély esetén az egész lakosság ezekbe húzódhatott vissza. Három sarokbástya némileg megmagasítva szerepet kapott az újabb vár kiépítésekor (ezekről annak kapcsán szólunk) a délkeleti sarokbástya viszont elvesztette védelmi funkcióját, s így a város új hasznosítást talált neki: ez lett a városi börtön, a rettegéssel emlegetett Torony, a román stílusú építészet egyetlen helyi maradványa. Tizennyolc rabot tudtak itt láncra verve tartani, időnként nőket is. Bejárata felett Kassai Mihály börtöntartó 1821-ből származó renoválási emléktáblája is utal a múltra. Szövege a város címere alatt:

 

ÉN KASSAI MIHÁLY 1820ba  

TÖMLÖTZ TARTO LETTEM EBBEN A’ FOGHÁZBA: 

TI! SZERENTSETLÉNEK, KIK ITTEN SZENVEDTEK

A’ BAL SZERENTSÉNEK PÉLDÁI LETTETEK; 

HA SORSOTOK FORDULT OLLYKOR BU BÁNATRA 

VOLTAM NÉKTEK MÉG IS VIGASZTALÁSTOKRA 

MIDÖN 1821be IRTAK, E’ TÖMLÖTZ S KŐFALAK AKKOR 

MEG UJULTAK.

 

Ha pár lépcsőn leereszkedve belépünk a hűvös-nedves helyiségekbe, megcsap a középkori fogda irtózatos levegője. Ott egy kőtáblán Bányai Sámuel nyolchónapos fogságáról olvashatunk (1797), két kisebb felirattöredék szintén rabokra emlékeztet, az egyik 1570-ből származik. A tömlöc a 19. század közepe tájáig működött itt. A Tornyot sokáig a Főtér 25. számú házának udvarán át lehetett megközelíteni, akkoriban egy vendéglő raktáraként használták. 2001-ben az Óvár felől az egykori Torony, utóbb Bocskai (ma S. Puşcariu) utca 10. számú kaputól nyitottak bejáratot az építményhez, renováltatták azt, s 2003-ban barlangászati múzeumnak rendezték be, sajnos többnyire zárva tart. 

 

Az Óvárnak két kapuja volt. A Mátyás király utca szűkületénél állt a Nagy-kapu. Minden bizonnyal felette egy vagy három torony emelkedett (mint a városcímerben), hogy veszély esetén védhető legyen. Nem maradt fent kép róla, akárcsak az északi fal kapujáról, melyet Víz-kapunak is emlegettek. Ez a Víz (ma Roosevelt) utca északi végén vezetett át a falon, felette is építménynek kellett lennie, mert Vízi toronynak is emlegették. Előtte eleinte palló, majd híd vezetett át a Malomárkon. Az 1700-as években befalazva tartották, 1815 táján bontották le. Hídjának folytatásában épült a Szamoson átvezető gyalogoshíd, a Németek pallója. Az Óvár két-három kiskapuját vagy ajtóját is emlegették, ezek keletre, nyugatra és északra nyílhattak, a keletit valószínűleg az új vár megépítése után nyitották, rajta át vezetett az „Óvári szoros”, a később kiszélesített Kornis (ma E. Zola) utca. Ezek a szeglettornyok és kapuk meghatározták az Óvár utcahálózatát, 1734-es leírás szerint hét utcából és egy térből állt e városnegyed.

 

III. Az Óvár déli kapuja előtt rendre vásártér alakult ki, majd azt házak vették körül, s 1316 után a tér közepe táján elkezdték építeni az új városi plébániatemplomot. 1362-ből feljegyzés maradt fenn a Híd utca (Platea Pontis – utóbb Wesselényi Miklós, ma Regele Ferdinand), 1372-ből a Magyar (ma 1989. december 21.) utca nevéről. A megnagyobbodott város körülkerítését Zsigmond király engedélyezte 1405 júliusában, amikor megerősítve a régi szabadalmakat szabad királyi város rangot adományozott Kolozsvárnak.  Az 1450-es évekig kiépültek az Óvár északi és nyugati falaihoz csatlakozó új falak, melyek így összesen közel 3 km hosszúságúak voltak, nagyjából 45 hektárnyi területet öleltek körül. 1734-es megállapítás szerint az „új” vár tízszerte nagyobb volt a réginél, piacterén kívül 16 utcával rendelkezett. A megnagyobbodott város magyar családfőinek 1453-as összeírása  553 nevet jegyez fel. Ha elfogadjuk, hogy nagyjából ugyanennyi szász család is lakhatott Kolozsvárt, főleg az Óvár területén, akkor az egy családra eső öt fős átlaggal számolva Kolozsvárnak 5000 lakosa lehetett.

 

Az új várfalak építéséről jóformán semmilyen írott adat sem maradt fenn. Jakab Elek várostörténeti könyve első kötetében megállapítja: „…egyetlen oklevelet találtam a város levéltárában a várépítésről. Semmi följegyzés vagy napló, semmi számadás vagy jelentés, egyetlen levélke irat sincs, mi a tervet, annak rajzát, a részleteket, az építő mestert és munkásait, a munka megkezdését, folyamát s bevégződését, a ráfordított költség mennyiségét, a megjelölt adó-elengedésen kívüli forrásait megjelölje s róla felvilágosítson.” Mindenesetre az új várfalak erősebbek, magasabbak voltak, a védőtornyok, kaputornyok két-három emeletesek. A lőrésekkel ellátott pártázatos fal belső oldalán vífolyosó futott végig, ehhez helyenként fakorlátos meredek lépcsőn lehetett feljutni. A belső, magasabb falhoz fele olyan magas külső fal is csatlakozott 8–10 méter távolságra a veszélyeztetettebb helyeken, s azon kívül még vizesárkot is kialakítottak. A kaputornyokat és kisebb ajtókat még csak össze lehet számolni, de a védőtornyok pontos számát nehéz megállapítani. Ennek egyik oka, hogy idővel egyeseket felszámoltak, néhol meg utólagosan is építettek. Az 1700-as évek elején a városi nyilvántartások már csak 18 bástyával számolnak. Valójában a bekebelezett óvári falrész tornyaival és kapuival együtt vagy 22-ről van tudomásunk. Mindegyik tornyot-kaput valamelyik céh tartotta karban és védelmezte. Jakab Elek megjegyzi: „Látszanak még némely helyrajzi térképeken kisebb bástyák, egy a Kismester utca végében, más a kir[ályi] líceum és róm[ai] katol[ikus] szeminárium megett sat[öbbi], a két utóbbi ma is fennáll, de későbbi időbeli és más célú építések.”

 

Ezek után az Óvár északkeleti saroktornyától kiindulva próbáljuk meg körbejárni az új vár részben már csak fényképekről ismert falszakaszait, kapuit és védőtornyait.

 

Az óvári saroktoronynak már 1734-ben is csak a fal magasságáig terjedő alsó
része állott, ehhez csatlakozott az a körülbelül a mai postaépület oldalfalával megegyező hosszúságú falszakasz, ami a Híd-kapuig vezetett. A kaputorony a Híd (utóbb Wesselényi Miklós) utca északi végén állt, nagyjából a mai postaépület délkeleti sarka előtt. Egyike volt a legfontosabb városkapuknak. Háromemeletnyi magasságából a harmadik szint konzolokra támaszkodóan kiszélesedett, itt bizonyára szuroköntő rések is voltak, külső és belső irányban is ritmusosan elhelyezkedő lőrés-nyílások tagolták ezt a szintet. A belső oldalon az első szinten gyámokon nyugvó vífolyosó haladt, melyről széles ajtón lehetett belépni a kőépületbe. A kaputorony előtt híd vezetett át a Malomárkon, s azon túl előkapu biztosította a védelmet. Az előkaputól nyugatra feküdt a Nagymalom, a város legfontosabb malma,  elképzelhetően az előkapu fala ezt is védelmezte. Magán a tornyon vagy az előkapun volt egy 1477-es évszámot megörökítő kő, mely a múzeumba került, akkor fejezhették be az itteni építkezést. A híd építésére, javítására két tábla is utalt, 1580-ból és 1692-ből. Az előbbit – Báthori Kristóf fejedelem címerével – befalazták a Wesselényi Miklós
utca 34. számú házának Malomárok fölé emelkedő sarkába. A korabeli városvezetők és a híd körül szorgoskodók neveit örökíti meg reneszánsz keretezéssel. A Híd-kapu az 1860-as évek végén akadályozta a város északi irányú forgalmát, s bár az Akadémia Archeológiai Bizottsága és a Magyar Történelmi Társaság  is tiltakozott a két utolsó kaputorony (ez és a Magyar kapu) lebontása ellen, a képviselőtestület 1869-ben határozatot hozott a lebontásra, ezt a tornyot 1870-ben pusztították el. A Híd-kaput a lakatoscéh gondozta, ezért nevezték lakatosok tornyának is.

 

A következő bástya szerencsésen átvészelte a századokat. A Szappany utca végén áll, ezért Szappany utcai bástyaként emlegették, de a mai kolozsváriak csak Tűzoltótoronyként ismerik. Eredetileg kétemeletes volt, egyszerű sátortető fedte, alatta kisajtó vezetett át az erődítési vonalon, majd keskeny palló a Malomárkon. Mivel a városnak ez volt a legtűzveszélyesebb sarka, már 1583-ban tűzjelző őrséget helyeztek belé. Az 1870-es évek elején egy magas emeletet építettek rá, tetején pedig őrfülkét alakítottak ki haranggal, hogy innen állandóan figyelhessék a várost, s jelezzék a tűzesetet. Egy bölcs latin feliratát is lejegyezték, mely így szólt: „Fortior est qui se quam quis fortissima moenia vincit” (Az önmagát legyőző erősebb annál, mint aki a legerősebb falakon győzedelmeskedik). A kolozsvári legendák szerint ezt vagy a Közép utcai kaputorony feliratát Napóleon is ismerte. Mivel a takácsok céhe védelmezte, takácsok tornyaként is emlegették. Az 1990-es években a tornyot restaurálták, tetejére üveges sátortetőt építettek, akkori hír szerint amatőr csillagdát akartak ide létesíteni, végül 1998 májusában megnyitották a tűzoltómúzeumot.

 

Az északi fal ívben hajlott át a keletibe, úgyhogy itt nem volt igazi sarokbástya sem. Ezt a szerepet leginkább az Olaszfokos bástya töltötte be. Nevét onnan kapta, hogy a többi toronytól eltérően nem sátortető fedte, hanem lapos tetejét pártázatos mellvéd védte, jó megfigyelőhelyet biztosítva. Védelmét a kerekesek, később a szappanosok, kupások, üstgyártók és nemezgyártók céhe látta el. Aránylag rövid falszakasz után, a Hosszú Szappany utca végénél állt a Kerek torony vagy Kiskerek bástya. Ennek az aránylag kisebb méretű toronynak az volt az érdekessége, hogy külső
oldala nem szögletes, hanem félköríves volt. Az 1734-ben feljegyzett hagyomány szerint Giorgio Basta hadvezér építtette, de inkább csak renováltatásra gondolhatunk. A „hátulsó székbeli mészárosok” gondozták. Ezt és az előző torony kőanyagát a lutheránusok 1811-ben kiigényelték templomépítésre. Azzal a feltétellel kapták meg, hogy a városfal épségét biztosítsák a bontások helyén. 1816–1817-ben pusztították el mindkét tornyot.

 

A következő kapu és torony a város kelet–nyugati főútvonalának keleti végét biztosította: a Főtértől idáig, de a kapun túl is a Magyar utca húzódott, így ezt a kaput is Magyar-kapuként ismerték, nagyjából a mai megyeháza északnyugati sarka előtt, az úttest közepén állott. Négyzetes alakú, két emelet magasságú volt. Első emeletének város felőli oldalán vífolyosó haladt, erre délről a városfal mentén meredek lépcső vezetett fel. A második szinten, az eresz alatt kőkonzolok tartotta, bizonyára deszkapadlatú védőfolyosó övezte. Több kép és rajz is maradt fenn róla. Tudjuk, hogy 1734-ben Konrad Hammer kőművesmester renoválta, kapunyílása hosszasan be volt falazva, 1794-es megnyitására a külső oldalon ez a Kolozsvár címerével díszített tábla emlékeztetett:

 

EZEN MAGYAR KAPU, MELY SOK 

IDŐKTŐL FOGVA BÉ ZÁRVA VOLT

A FELSŐBBEK ENGEDELMÉBŐL

1794ben KINYITTATOTT F[Ő]BIRO

BERTALAN JÁNOS K[IRÁLY]B[ÍRÓ] SZATHMÁRI

P[AP] SIGMOND URAK IDEJEKBEN KŐ

MIVES PALÉR LÉD[E]RER JÓSEF ÁLTAL.

 

A megnyitás annak tulajdonítható, hogy a Főkormányszék 1790-es Kolozsvárra költözésével a város tényleges fővárossá vált, s forgalma jócskán megnövekedett. Addig biztonsági okokból csak a három legfontosabb kapun volt közlekedés (Híd, Közép, Monostor), most a már hadászati jelentőségüket vesztett kisebb kapukon is megindulhatott a forgalom. A korabeli képeken látszik, hogy a torony alatti kocsikapu mellett – bizonyára utólag – a falba egy gyalogoskaput is nyitottak. Mint a Híd-kapunál utaltunk rá, 1869-ben e kaputorony lebontásáról is döntött a városi képviselőtestület, s 1872 novemberében fogtak hozzá az utolsó álló városkapu eltüntetéséhez. A kapu két oldalán lévő faltöredékeket a nekik épített házakkal együtt szintén lebontották, s az utcát teljes szélességében szabaddá tették. E kaputorony szép emléke lehetett volna a középkori védelmi falrendszernek, s mint más városokban, a forgalmat két oldalán is elvezethették volna. A Magyar-kaputól, de lehet, hogy már a Kerek toronytól kezdődött a dél felé húzódó második, alacsonyabb városfal, előtte vizesárokkal. A Magyar-kaput a kádárok céhe gondozta, így Kádárok tornyának is nevezték.

 

A délre következő bástyáról nem sok adatunk maradt, minthogy a fazekasok céhe védelmezte, Fazekasok tornyaként emlegették. A későbbi Szentegyház (ma Iuliu Maniu) utca végén állt, ezt az utcát is a középkorban Fazekasok utcájaként emlegették. Minthogy romladozó állapotban volt, kőanyagát a városi tanács 1838-ban a minorita templom és társasház építésére engedte át, s 1840 körül sor került a bontásra. Ugyancsak ekkoriban Kagerbauer Antal, a város neves építésze a „Magyar utcai várfal” egy szakaszát is megvásárolja a várostól, hogy köveit építkezéseinél hasznosítsa. Ekkor már javában folyt a falak kőanyagának kiárusítása. 1844 körül Hermann Sándor mesterrel új utat építtetnek a Magyar-kapu és a Közép-kapu közé, így lehetővé teszik, hogy kiépüljön a várfalra néző házsor.

 

Az egykori kerített város legfontosabb utcájának, a Közép utcának a végén állott a Közép-kapu, a város legimpozánsabb, legmagasabb kaputornya. Háromszintes építmény volt: a széles félköríves kapu felett a belső oldalon futott a kőkonzolok tartotta vífolyosó, amelyre délről fakorlátos kőlépcső vezetett. Innen nyílt a torony bejárati ajtaja. A harmadik szinten a torony kiszélesedett, erőteljes kőkonzolokra könyökölt e szint. A város felé öt félköríves ablak tekintett, a középső alatt a város hatalmas számlapú órája mutatta az időt. Már 1578-ból említik ezt az órát, utoljára 1823-ban festik újra. Az óra feletti második szinten lévő őrházról 1581-ben történik említés. Az itteni őr kezelte a város dobját, melyet tűz esetén megszólaltatott. A sátortetőből keskeny torony emelkedett ki, mely utóbb hagymakupolát kapott. E toronyban állt az óra harangja. A torony alsó szintjét vagy a hozzá csatlakozó épületet a 16–17. században tömlöcnek is használták. Kelet felé felvonóhídja és előkapuja volt. A két kapuzat között állott a városi vámház. E kaputorony külső oldala őrizte meg a legrégebbi évszámos feliratot a bástyák közül V. László király címerével és az 1449-es dátummal. Ettől balra Kolozsvár címere is ki volt faragva. Pont a kapu felett pedig e bölcs latin mondást olvashatták: „Hostis  ab insidiis Dominus nisi protegat urbem excubiae humanae presidiumque nihil” (Ha az Úr nem védi meg a várost az ellenségtől, hiábavaló az emberi őrszemek és seregek igyekezete). Egyes legendák szerint ezt a mondást ismerte Napóleon. A torony 1723-ban tűzvésztől sérült meg, 1794-ben fala meghasadt, s javításra szorult. Rögtön az 1848/49-es forradalom után határoztak lebontásáról, melyet 1850 áprilisában fejeztek be. Mivel védelme az „első székbeli mészárosok” céhére hárult, mészárosok tornyaként is emlegetik az okiratok. Innen a délkeleti sarokig elég hosszú falszakaszon nem volt több védőtorony. A Király utca végén azonban – bizonyára a 18. század utolsó éveiben – nyitottak egy gyalogos kisajtót a közlekedés megkönnyítésére.  Valamivel a Farkas utcán innen kezdődik a legépebben megmaradt és restaurált várfalszakasz: látható rajta a pártázatos várfal és a felvezető lépcsőzet is. Itt a fal 8 méternyi magasságú.

 

A délkeleti saroktorony ma a középkori védelmi rendszer leglátványosabb emléke. Minthogy a legveszélyeztetettebb ponton állt – a legerősebb lehetett. Első említése 1475-ből való, védelme már ekkor a szabók céhének feladata. 1601-ben játszik először szerepet a védelemben: Báthory Zsigmond sikertelenül löveti falait, 1603-ban Székely Mózes is ágyúzza, neki sikerül felgyújtania, de csak 12 napi ostrom után tudja a várost megadásra kényszeríteni. A javításokra 1606-ban kerül sor. A legnagyobb pusztulását nem háború, hanem egy villámcsapás okozza, amelytől felrobban a benne tárolt 12 tonna puskapor. A földig dúlt falakat Bethlen Gábor uralkodása idején, 1629-ben a város költségén építik újjá. Erről a keleti oldalon látható latin nyelvű Bethlen-címeres, kétrészes emléktábla szól a következő jelentéssel: Bethlen Gábor felséges fejedelem úr uralkodása idején. Gábor, Isten kegyelméből római szent birodalmi [herceg] és erdélyi fejedelem, Magyarország részeinek ura, a székelyek ispánja, valamint Opeln és Ratibor hercege – Úristen, őrizz meg minket békében – Vendrich Pál fő- és Tolnai János királybírósága idején ez az 1627-ben villámcsapás által lerombolt torony a város költségén helyreállíttatott és befejeztetett 1629-ben. 1655-ben tűz tett kárt a bástyában. 1662 tavaszán a németek megszállta várost a török löveti hiába. Majd a császári zsoldosok lázadnak fel épp e bástyánál fizetésük elmaradása miatt, s állnak át Apafi Mihályhoz. 1704 őszén a kuruc–labanc harcokban sérül meg a bástya, 1707 novemberében a kivonuló Károlyi Sándor generális a város felőli oldalát felrobbantatja, hogy a bejövő németek ne használhassák. 1709-ben a császáriak javíttatják, erről is hírt ad egy földszinti emléktábla. Végleges (kis első emeleti emléktáblával megörökített) helyreállítására 1718-ban kerül sor, amikor 150 szekér követ építenek bele. Azóta alakja változatlan. Legutóbb 1956–1957-ben restaurálták, azzal a szándékkal, hogy benne várostörténeti múzeumot nyissanak. Az 1959-re berendezett múzeum megnyitását azonban a város múltjának a kiállítási anyagból is kirajzolódó magyar jellege miatt nem engedélyezték; a gondozatlanul maradt épület ma újra renoválásra szorulna. A bástya előtt a Tordai út felé néz Mihai Viteazul kapitányának, Baba Novacnak 1975-ben felállított, Virgil Fulicea készítette szobra. A szerb zsoldost 1601. február 5-én a Főtéren végezték ki, majd testét ezen a helyen húzták karóba. A szobor nemrég bővített felirata magyarellenes hangsúllyal idézi fel a történteket. A bástyán különben sokáig egy román nyelvű újabb emléktábla arról is megemlékezett, hogy 1601. augusztus 11–15. között Mihai Viteazul itt is járt. Ezt a „Szabók tornyát” a rajta látható Bethlen-címer miatt ma általában Bethlen bástyaként ismerik. Az innen a várfal belső oldalán húzódó utcácska is a 19. század közepétől a Bethlen utca névre hallgatott. Aztán 1964-ben Făcliei (Fáklya) lett a neve, legújabban pedig Baba Novacról keresztelték el.

 

A városfalnak az itt kezdődő déli szakasza a legkevésbé ismert, bár itt maradt fent a legtöbb ép falszakasz.

 

Nincs biztos adatunk arról, hogy a Szabók tornyától a Torda-kapuig volt-e külső fal, minden logikai meggondolás szerint ennek léteznie kellett, de 1734-ben, a városleírás készítésekor  nyomait már nem találták. Ugyanez a városleírás a déli fal mentén öt bástyát említ, valójában ennél  több számlálható össze. Néhányukat nagyon korán lebontották, így semmilyen feljegyzés, rajz sem maradt róluk. Az első a Tímárok tornya volna, melyet 1811-ben szedtek le a Református Kollégium akkori építkezésével egy időben, a négyszögletű iskolaépület délkeleti sarka táján állt. A következőt, a Kőmívesek tornyát már többször lebontottként említették, de valójában máig is áll, legalább a várfal magasságáig terjedő része a Petőfi (ma Avram Iancu) utca 27. szám alatti Mikó-ház udvarán. A nyugatra folytatódó falszakaszt beleépítették a Farkas utcai Bethlen–Nemes-palota déli szárnyába. Az egykori vármegyeháza hátsó szárnyán túl következett a Szíjgyártók tornya, melyet szintén a 19. század elején romboltak le. Egy másik torony pont az egykori katolikus líceum kétemeletes Szeminárium-épületének végében áll, mellette elég hosszú az ép falszakasz is. Úgy tűnik, ezt a tornyot utólag csatlakoztatták ide, esetleg a túloldali építkezés ellensúlyozására, a védő céhről sincs adat. Ezután következett a Torda-kapu, a Torda (ma Egyetem) utca végén. Egykor itt hagyta el a várost a Torda felé közlekedők kocsija, de e kapun vitték ki a halottakat is a Házsongárdi temetőbe. A kisebb városkapuk közé tartozott, s biztonsági okokból még a 17. században befalaztatták, s csak 1783-ban bontották ki kapuját. Néha Torda utcai kis ajtóként is említették, a csiszárok és késcsinálók, utóbb a tölcséresek céhének a gondjaira volt bízva. Már 1841-ben lebontották, úgyhogy képünk sincs róla.

 

Innentől nyugat felé még 1734-ben is látszott a külső városfal, néhol már szinte a földig leomolva. Itt a legnagyobb a bizonytalanság a tornyok számát illetően, kettőnek vagy háromnak kellett lennie. Az első talán  az egyetemi menza (ma Jogi Kar) belső udvarán lévő épületszárnyba van bekebelezve: a Posztócsinálók tornya. Alig pár lépésre tőle az Asztalosok bástyája következik, sátorteteje jól látszik a fal belső oldaláról is, az egykori Szent József fiúnevelde épületének végével esik egy vonalba, a Petőfi (Avram Iancu) utca 9. számú házának udvarán tekinthető meg. Kelemen Lajos szerint szépen faragott ajtó- és ablakköveit építkezési anyagként értékesítették, ahelyett hogy múzeumba vitték volna. A Kis-Búza utca, a mai Vár (Fortăreţei) utca végénél is valószínűleg torony állott, ez lehetett a Búzás bástya, jóformán semmit sem tudunk róla. A Petőfi utca 5. számú ház mögött, az udvaron egy festői fekvésű őrfülke tekinthető meg, valószínűleg ezen a déli oldalon több ilyen őrfülke is volt, hogy veszély esetén figyelhessék a fal közvetlen környékét. Szerencsénkre a délnyugati sarokbástya, a Vargák tornya fennmaradt. Egyik oldala a Majális (ma Republicii) utca 7. számú bérház, másik két oldala a Petőfi (Avram Iancu) utca 1-es számú ingatlanjának udvaráról közelíthető meg. A négyszögletű bástyát egykor a vargák céhe gondozta és védelmezte. Befalazott ajtaja ma is látható a falakon belül húzódó Fogoly (ma Potaisa) utca kanyarulatában. Mikor már elvesztette harcászati jelentőségét, a város 1811. augusztus 15-én árverésen eladta a hozzá csatlakozó városfallal és várárokkal együtt Bogdánffy Antal kereskedőnek. Ő építtette ide azt az emeletes sarokházat, amelyben a reformkor kezdeti éveiben sok bál és mulatság zajlott le. Utóbb a sarokbástyát is Bogdánffy-bástya  néven emlegették. 1857–1863 között e házban volt a város tébolydája, melyben 30–40 beteget kezeltek. A sarokbástya falán több, 1574-ből való, ma már alig megközelíthető sírfelirat található. Ezek arra utalnak, hogy miután a főtéri templom körüli cinterem betelt, az 1550-es évektől 1585-ig, a Házsongárdi temető megnyitásáig a városfal mellé temetkeztek. A még itt is álló belső, magasabb városfaltól körülbelül egy utca szélességnyire húzódott az alacsonyabb külső védőfal. A két fal közé, de gyakran a belső falon belülre is temettek. Sírköveket – harcászati okokból – nem állíthattak ide, de a várfal egy-egy kövét lecsiszolták, s belevésték a szöveget. Több mint 40 latin, magyar és német feliratról tudunk. A még meglévők közül aránylag könnyebben megtalálható e bástya Petőfi utca felé néző oldalán, derékmagasságban Szőlősi Lukács deák fiának 1574. október 3-ról származó latin nyelvű felirata, amely ezzel a fájdalmas felkiáltással zárul: „Ó, kiváló fiam! Gyászoljon és sirasson a beszéd, édes szeretetedre emlékezzék a nyelv!”

 

A sarokbástya megerősítésére a külső falon egy földdel megtöltött kőerődítmény szolgált. Rajta 1663-as javítási emléktáblákat találtak 1734-ben. Itt látható a Fogoly utca felől a legépebb két, derékszögben találkozó falszakasz. Az innentől északra irányuló falat a Rákóczi-féle szabadságharc idején Rabutin generális felrobbantatta, a város előbb ideiglenesen, majd 1717-ben véglegesen helyreállíttatta. Erre egy, a város címerével ellátott díszes emléktábla is utal, melyet a Majális utca 7. szám alatti Lázár-ház építésekor – hogy el ne takarják – kiemeltek a falból, s a kapu alá helyeztek.

 

A Főtérről induló Szén utca végénél állt a Szén(a) utcai kisajtó „díszesen rovátkolt tetejű bástyával”, s mint az 1734-es városleírók feljegyzik, Báthori Kristóf fejedelem gyakran étkezett ennek termeiben. Nyugati oldalán címer és a Bibliából vett felirat volt. Ez a kapu is hosszasan befalazva állott. A csizmadiák céhe gondozta és védelmezte. 1831-ben bontották le, nem maradt kép róla.  A Szén utcai kisajtótól délre volt a Báthori Zsigmond parancsára 1594-ben a Főtéren kivégzett öt törökpárti főúr közül háromnak a sírja – mint Nagyajtai Kovács István feljegyezte. A Szén utcával északra párhuzamos Kismester utca végén szintén volt valamilyen erődítmény, talán kis torony is állt rajta.

 

A harmadik városi főkapunak a nyugat felé nyíló Monostor-kapu számított, ez is legalább három emelet magasságú lehetett, 1734-ben cseréppel volt fedve. Város felőli kőtornáca felett az 1476-os évszám látszott, külső oldalára pedig Zsigmond király címerét illesztették. E kapunak is volt előbástyája és felvonóhídja. A torony csúcsán harangos óra díszlett. A szűcsök céhe gondozta a toronnyal együtt. A nagykaput 1575-ben ideiglenesen berakatták, s – úgy látszik volt mellette gyalogos kapu is – jó ideig csak a kiskaput használták. A Monostor-kaput 1843-ban bontották le, még működő óráját áthelyezték a közeli Redut épületének tetejére, ahol kis tornyocskája máig látható. E kaputornyon vagy három, az 1600-as évekből való javítási táblát is találtak 1734-ben. Innen az Óvár délnyugati sarokbástyájáig kissé rézsutosan, északkeletnek haladt a fal. Ezen, nem messze a Monostor-kaputól egy 1581-ből származó, szárnyas angyalokkal díszített újjáépítési emléktábla volt látható Báthori Kristóf címerével. Az óvári saroktornyon alul pedig szintén a külső, nyugati oldalon egy Rákóczi György fejedelem ízlésesen faragott címerével ellátott, 1641-ből származó felirat emlékeztetett az újjáépítésre. Mindkét táblát e falszakasz lebontásakor az éppen épülő városháza lépcsőfordulójához illesztették be, s azok 1986 őszéig ott voltak láthatók, akkor kivésették őket, s a múzeumba kerültek.

 

A Monostor-kaputól alig 20 méterre feküdt, a falon belül a Kandia utcai bástya, az Óvár egykori saroktornya. Ma már nehéz egyértelmű magyarázatot találni arra, hogy az Óvárnak ezt a sarkát miért illették Kréta szigetének ókori görög nevével; az innen a városfallal párhuzamosan északnak vivő utcát hívták Kandia utcának. E bástyát a kovácsok céhe tartotta karban és védelmezte. De alkalmasint keveset törődtek vele, mert a 18. század végén igen rossz állapotba jutott, s így 1796-ban döntött a városi tanács lebontásáról. Az első lebontott bástya volt, köveit a Monostor-kapu előtti híd megerősítésére rendelték. A saroktoronyig következő falszakasz több helyen ismételten magától leomlott, utoljára 1784-ben a Horea-féle parasztlázadástól félve állíttatta helyre a város. A Monostor-kaputól erre már nem volt kettős városfal, de az óvári falat több helyen úgy erősítették meg, hogy közvetlenül melléje húzták az új falat. Az óvári fal ugyanis gyengébb, vékonyabb is volt a 15. századi új városfalnál. E fal itteni szakaszának töredéke máig látható a Bartha Miklós (ma E. Isac) utca mentén, a G. Bariţiu líceum udvarán, illetve az ebből az utcából nyíló Szentlélek (ma V. Fulicea) utca kezdetének déli oldalán. Az Óvár északnyugati sarokbástyája eredetileg egy négyzetes, a falak találkozásán belül elhelyezkedő, legfeljebb egy emelettel a falak szintje fölé emelkedő épület volt, így látható még az 1617-es festmény alapján készült metszeten is. Az 1700-as években viszont már egy karcsú, magas, legalább három-emeletes, ötszögű építmény, konzolokon nyugvó felső lőréses kerengővel, fölötte sátortetővel. Így örökíti meg Jakab Elek rajzgyűjteményének 19. táblája is. A torony négy oldala a falon kívül emelkedett. Eszerint feltételezhetően a 17. században valamilyen ostrom vagy természeti csapás miatt elpusztult, illetve a védelemre elégtelennek bizonyult a régi bástya, s erre a fontos helyre egy új, megfelelő méretű saroktornyot emeltek. Védelmét és gondozását az ötvös- vagy aranymívescéh látta el, úgyhogy Ötvösök tornyaként is emlegették, sőt Puskaporos bástya néven is írnak róla, lévén a város puskaporkészletének egyik fő raktárhelye. 1840-ben Nagyajtai Kovács István városfal-körsétájában arról ír, hogy ezt a Sétatér felé eső bástyát érdekességként meg lehetne tartani, tetejére kőtornácos kilátót létesíteni, ünnepnapokon onnan zene szólhatna a sétáló társaságnak. Tervezgetése nem talált meghallgatásra, mert 1858-ban lebontatták e saroktornyot.

 

Innen az Óvár északkeleti saroktornyáig az 1617-es ábrázolás szerint egyetlen torony sincs. A Víz (ma Roosevelt) utca végén a Víz-kapu fölött feltételezhető erősség ekkor már (vagy még) nem létezett. Arrébb, a Klastrom (ma V. Goldiş) utca végén is – ideig-óráig – volt egy kisajtó a Malomárok felé, s előtte híd. Ezeket az ajtókat, kiskapukat hol berakták, hol megnyitották – mikor hogy kívánta meg a város biztonsága.

 

A falrendszer utoljára a 18. század első évtizedében játszott szerepet: az ekkori kuruc–labanc küzdelmekben többször is ostromolták, ágyúkkal lőtték a várost. A harci események befejeztével még helyreállították a bástyákat, falszakaszokat, de a Habsburg Birodalom biztosította békés viszonyok közt egyre kevésbé lehetett számítani olyan harci eseményekre, amelyekben a várost védeni kelljen. A falak egyre romladoztak maguktól is, fenntartásuk mind költségesebbé vált, úgyhogy a század végén már engedélyezték a külső falak lebontását, a belső fal előtti területeket felparcellázták s pénzért árusították. 1805-től már a bástyák is eladásra kerülhettek, a vásárló lebonthatta őket. Eleinte még a fal épségére vigyázni kellett, de rendre a falszakaszok bontása is megkezdődött, néha csak részben bontották le őket, nekiépítve a házakat. Máig számos környező épület egyik fala a városfallal azonos.  Napjainkra pár tíz méternyi falszakasz és vagy hét torony maradt fenn.

 

IV. A negyedik várat már nem a város védelmére, hanem inkább féken tartására építették a 18. század elején. Kolozsvár 1704-es ostromakor a kurucok ismerték fel, hogy a várostól délre fekvő, Kőmál nevű szőlőhegyről milyen jól lehet ágyúzni a fallal kerített helységet. A császáriak már korábban gondoltak rá, hogy e magaslatra valamilyen erődítményt kellene építeni. Hatalmuk megszilárdulása után erre a Szamos és Nádas völgye találkozásánál fekvő, a város szintje fölött 60 méterre (a tengerszint fölött 405 méterre) lévő vízválasztó dombra az esetleges újabb lázadozástól félő Habsburg-hatalom tanácsosnak vélte egy katonai erődítmény kiépítését.

 

Steinville gróf erdélyi katonai főparancsnok utasítására 1714-ben Giovanni Murando Visconti olasz hadiépítész mérte fel a terepet, s valószínűleg ő is készítette el a terveket. A földmunkálatokat 1715 májusában kezdték el, s pár éves szünet után a teljes építkezést 1721–1723 közt fejezték be, bár kisebb munkálatok még 1735-ig elhúzódtak. Egy ötoldalú, földhányásokkal és kapubástyákkal védett Vauban-rendszerű csillagvár jött így létre. Három kapuja máig fennmaradt. Közülük az északi, főkapu a Bécsi-kapu elnevezést viselte, erre lehetett járművekkel közlekedni. A keleti vagy Víz-kaputól lépcsősor vezetett le a Szamoshoz, amin egy fedeles gyalogos híd, a Németek pallója vezetett át: ezen jutottak be a katonák leggyorsabban a városba. E kaputornyokban voltak az irodák és a tiszti lakások.

 

A belső teret kaszárnyák, lőszer- és fegyverraktárak töltötték ki. Ezek az 1960-as évekig laktanyaként és börtönként szolgáltak. Az északi kaputornyon román emléktábla hirdeti, hogy 1849. május 11-én itt végezték ki a rögtönítélő bíróságtól halálra ítélt Stephan Ludwig Roth evangélikus tanárt, aki a szászok nemzeti hőse lett. A vár déli, város felőli részét most a hajó alakú luxusszálloda foglalja el. Azelőtt itt egy kis földszintes kocsma állott. Az 1969–1974 között épült szálloda először a Belvedere nevet kapta, amíg valakinek a névről a „szép kilátás” helyett az 1940-es második bécsi döntés színhelyéül szolgáló palota nem jutott eszébe. Ekkor a szálloda nevét Transilvaniára változtatták, 2005-től újra Belvedere névre hallgat. Teraszáról vagy az előtte húzódó sétányról szép kilátás nyílik a városra, a Szamos-völgyre, tiszta időben ellátni a Gyalui-havasokig. Ezt a sétányt 1902-től a Magyar utcai Fejedelemkertből származó négy szobor (Árpád, Lehel, Vérbulcsú, Örs) díszítette; 1919-ben pusztították el őket. A sétány előtt, a város felé kiugró szirten 1702-től az 1960-as évek elejéig fakereszt állt. Akkor a délre néző, kunyhókkal, kőbe vájt lakóüregekkel teli
oldal rendezése, újabb sétányok kialakítása során ezt a keresztet a kommunista hatóságok eltüntették. Helyette 1995-ben a sétány és a szálloda sarka közé a vársáncra egy hatalmas, 26 m magas, Virgil Salvanu tervezte fémkeresztet emeltek, talapzatán az 1848-as forradalom eseményeit tendenciózusan eltorzító szöveggel.

 

E domboldal rendezése már a múlt századfordulón foglalkoztatta a város polgárságát. Haller Károly polgármester erőfeszítésének köszönhetően 1900-ban katonai segédlettel szerpentines sétautat alakítottak ki a Sétatér és a Fellegvár között. Ezt Erzsébet királynéról nevezték el, majd Pákei Lajos főmérnök tervezte díszes (ma is meglévő) talapzatra elhelyezték az 1898-ban meggyilkolt királyné Stróbl Alajos készítette mellszobrát is. Hogy a Sétatérről kerülő nélkül lehessen eljutni a sétányra, 1902-ben a Schlick cég tervei szerint felépítették az 1,5 méter széles, 35 méter hosszú gyalogos vashidat, közismert nevén Erzsébet-hidat (jelenleg a Magyar Színház előtt, jobbra található). Ma e szerpentines sétányon – melyet a kőomlások többször is megrongáltak – vagy a volt Astoria Szálló mögött induló, menedékesen emelkedő lépcsős úton juthatunk fel a Fellegvárra. Az itt jobbra induló kaptatós utcát eleinte Bácsi útnak, később Kőmálalji új utcának nevezték, s a századfordulón szintén Erzsébet királynéról keresztelték el. Akkoriban épült ki ez a rész, s vált villanegyeddé. Eleinte a belvárosi háztulajdonosok, módos polgárok, értelmiségiek nyaralói állottak itt, később állandó lakhelyüket is áttették ide. Minthogy az 1-es számú ház lakója volt Emil Racoviţă, a jeles román biológus egyetemi tanár, az utca ma az ő nevét viseli (a házon emléktáblája is van). De a házak jó része megérdemelne egy-egy táblát.

Aki autóval akarja megközelíteni a Fellegvárt, az Erzsébet (Racoviţă) úton keresztül juthat oda.

 

Könyvészet

Nagyajtai Kovács István: Vándorlások Kolozsvár’ várfalai körül. 1840 májusban. Nemzeti Társalkodó 1840. 6–10.

Jakab Elek: Kolozsvár története. I. Budán, 1870. 310–318, 535.

Kolozsvár története világosító rajzai. Egybeszerkesztette Jakab Elek. Budán, 1870.

Kolozsvár leírása 1734-ből. Szerkesztették Páter Pál, idősb Pataki István, Gyergyai Pál tanácsosok és Füzéri György, a város fölesküdt jegyzője. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Márkos Albert. Kvár, 1944.

Balogh Jolán: Pákei Lajos rajzai Kolozsvár építészeti emlékeiről. Kvár, 1944.

Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. II Buk., 1982.

Kincses Kolozsvár. Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte, az utószót írta Bálint István János. I–II. Bp., [1987]. Kolozsvár kétezer esztendeje dátumokban. Összeállította Gaal György. Kvár, 2001.

Asztalos Lajos: Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár. [Kvár] 2004.

 

Megjegyzés: egy készülő kolozsvári képeskönyv fejezete. Szövege Mihály Melinda Kolozsvár erődítményei c. füzete (Erdélyi műemlékek sorozat 39.) és az ő tanácsai alapján Radu Olteanu készítette rekonstrukciós városkép (Clausenburg– Cluj–Kolozsvár) megjelenése előtt született.