Augusztus 2006
Reform és egészségügy


  Bevezető
  

  Egészségbiztosítás és reform Romániában
  Bárányi Ferenc

  „A rendszert mindenképpen fel kell építeni”
  Hajdu Gábor–Székedi Ferenc

  Utazás a reform körül
  Jeszenszky Ferenc

  Test és lélek
  Carmen Firan

  Életem egy fájdalommentes napja
  Marta Petreu

  A pillanat művészete
  Stanik Bence

  Egy marosvásárhelyi évfolyamról
  Kiss András

  Lengyel költők
  

  Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája
  François Sauvagnat

  Esszé és szóbeliség
  Szilágyi Júlia


1956–2006
  Nemzeti és emberi örökségünk
  Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter


Toll
  Gy mint gyász, Gy mint „III. György”
  László Ferenc

  Búcsú Magyari András professzortól
  Nagy Róbert


Világablak
  Egészségügyi reform az Egyesült Államokban
  Kovalszki Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)
  Lakatos Artúr


Mű és világa
  Orvos és páciens (I.)
  F. Dornbach Mária


Közelkép
  Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!
  Müller Ádám

  Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére
  Papp Z. Attila

  A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai
  Jung János


Téka
  A pont a történet végén
  Vallasek Júlia

  A „végtelen én” rendkeresése
  Nagy-Babos Janka

  Vanda… Van! Az örök őrök
  Bréda Ferenc

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Egyénről, államról, közösségről
  Ferencz Enikő

  Búcsú Iordan Chimettől
  Kántor Erzsébet



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Kántor Erzsébet

Búcsú Iordan Chimettől

 

Andrei Ursu mély tiszteletről tanúskodó meleg hangú írásával búcsúzik a bukaresti hetilapban Iordan Chimettől, a román és egyetemes irodalom „toleráns, ártatlan és szellemes” képviselőjétől, attól, akivel egy világ tűnt most el. Ursu édesapjának – őt a Szekuritáté börtöneiben kínozták halálra – gyerekkori barátja volt, hárman indultak a „tündérek városából”, Galacról, különböző természetűek, egyben viszont azonosak: antifasizmusukban. Három csodálatos lélek, odaadóak, szenvedélyesek. Közülük talán a legfegyelmezettebb, legkövetkezetesebb Iordan Chimet volt. Vérbeli gondolkodó, nehezen írt, de gyönyörűen, írásait a szeretet hatotta át, varázslatos tudott lenni. Ezt bizonyítja a Duna-menti történelem, Az emlékezethez való jog, A két Európa, a két Románia, A Sebastian-dosszié, Az igazság pillanata. Amikor a két világháború között erősödött a szélsőséges politikai magatartás, akár jeles gondolkodók esetében is, Iordan Chimet a könyvtárakban keresett nyugalmat, menedéket, meditációra alkalmas környezetet. Ursu édesapjának barátai közül Chimet volt az, aki nem kötelezte el magát a kommunista mozgalomnak; 1944. augusztus 23. után remélte, hogy a Nyugathoz közeledik majd az ország, gyanakodva fogadta a „népi demokráciát”, ellentétben akár fiatal barátaival, Ursu apjával is, akik néhány évig bizakodtak. Nyugati kapcsolatokat keresett, betiltott írókkal érintkezett, mígnem őt is letiltották. Chimetet ösztönös erkölcsi tartása semmiféle szocialista realista kompromisszumra nem tette képessé. Volt idő, amikor szabályosan éhezett. A kultúrában keresett menedéket. 1990 után is hitelesként hatott mondása, mely szerint „egy értelmiségi csakis baloldali lehet”; neki nem kellett gyorsan köpönyeget fordítania, mint sokan másoknak. Ez elgondolkoztathatná a vadul jobboldalivá lett antikommunistákat. Azzal is vádolták, hogy zsidóbérenc, csak mert nyíltan kiállt az antiszemitizmus ellen. Iordan Chimet igazi keresztény volt, lelki tisztasága csak igazán hívő emberekre jellemző. A Ballada a régi úthoz című írása a nemes román falusi lélek ódája. Ami a jobb- és baloldalt illeti, Iordan szerint ezek az ideológiák a totalitárius világ eszközei, az emberi szellem megalázását célozzák.

Andrei Ursu emlékezik azokra az időkre, amikor apját elhurcolta a Szekuritáté. Chimet volt az a barát, aki tovább is mert hozzájuk járni, vállalva minden kockázatot, hiszen őt is szemmel tartották. „Egyik hűvös este anyám így szólt: »Ó, te Iordan, hogy indultál el ebben a hidegben... meghűlsz.« – Ő pedig csendesen, hogy ne higgyük, hálásnak kell lennünk, amiért meglátogat, így válaszolt: »Drágáim, semmi gond, amúgy is dolgom volt itt a közelben«...” (22, 2006. jún. 13–19.)