Augusztus 2006
Reform és egészségügy


  Bevezető
  

  Egészségbiztosítás és reform Romániában
  Bárányi Ferenc

  „A rendszert mindenképpen fel kell építeni”
  Hajdu Gábor–Székedi Ferenc

  Utazás a reform körül
  Jeszenszky Ferenc

  Test és lélek
  Carmen Firan

  Életem egy fájdalommentes napja
  Marta Petreu

  A pillanat művészete
  Stanik Bence

  Egy marosvásárhelyi évfolyamról
  Kiss András

  Lengyel költők
  

  Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája
  François Sauvagnat

  Esszé és szóbeliség
  Szilágyi Júlia


1956–2006
  Nemzeti és emberi örökségünk
  Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter


Toll
  Gy mint gyász, Gy mint „III. György”
  László Ferenc

  Búcsú Magyari András professzortól
  Nagy Róbert


Világablak
  Egészségügyi reform az Egyesült Államokban
  Kovalszki Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)
  Lakatos Artúr


Mű és világa
  Orvos és páciens (I.)
  F. Dornbach Mária


Közelkép
  Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!
  Müller Ádám

  Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére
  Papp Z. Attila

  A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai
  Jung János


Téka
  A pont a történet végén
  Vallasek Júlia

  A „végtelen én” rendkeresése
  Nagy-Babos Janka

  Vanda… Van! Az örök őrök
  Bréda Ferenc

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Egyénről, államról, közösségről
  Ferencz Enikő

  Búcsú Iordan Chimettől
  Kántor Erzsébet



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Ferencz Enikő

Egyénről, államról, közösségről

 

A Kellék filozófiai folyóirat Egyén, állam, közösség címet viselő lapszáma a BBTE Filozófia Tanszékcsoportjának magyar tagozata és a Pro Philosophia Alapítvány által 2004-ben megszervezett nemzetközi konferencia előadásaiból közöl válogatást. A szervezők arra kérték fel a résztvevőket, hogy előadásaikban reflektáljanak a közösségeknek az egyének és az állam viszonyrendszerében elfoglalt helyére. A konferencia konkrét célja a nemzeti kisebbségek közjogi helyzetét nemzetállami keretek között rendezni óhajtó javaslatokkal való számvetés volt. Bár a megközelítések meglehetősen széles spektrumot ölelnek fel, a kötetben szereplő tanulmányok szemléleti keretét mindenképpen meghatározza Vernon van Dyke-nak Az egyén, az állam és az etnikai közösségek a politikai elméletben című 1977-es tanulmánya, melyet a szervezők vitaindító gyanánt csatoltak a meghívókhoz. Van Dyke tanulmánya a liberális–kommunitárius vitaként emlegetett angolszász politikaelméleti diskurzus egyik lényeges vonatkozási pontja. Ez a bizonyos írás a lassan már három évtizedes, alapvetően a liberalizmus politikai szabadságfogalmát, illetve a liberális antropológiai eszmény relevanciáját célzó vitában központi jelentőségre tett szert: a liberális Chandran Kukathas bírálatának célpontjává vált, míg Will Kymlicka, a kisebbségi jogok liberális elméletének kidolgozója többször is elismeréssel hivatkozik rá. Méltán tekinthetjük tehát a lassan harminc éve elkezdődött, mindmáig lezáratlan liberális–kommu-nitárius vita egyik emblematikus szövegének, mely igen termékeny kiindulópontokkal szolgál az angolszász politikaelméleti paradigma áttekintéséhez, érdemi megvitatásához.

Feltehetően éppen inspiratív jellege miatt esett a konferencia szervezőinek választása éppen erre a szövegre, lévén a rendezvényük célja, hogy az angolszász vita recepciójával a kelet-európai térség kisebbségi közösségeire vonatkozó teoretikus álláspontokat is körvonalazzanak. Ebből fakadóan alapvetően két típusú megközelítést különíthetünk el az előadások vonatkozásában: egyrészt azokat, amelyek terjedelmesebb részt szenteltek az angolszász karakter reprodukálásának, másrészt pedig azokat, amelyek jellegzetesen a mi térségünk közösségeire jellemző sajátosságokra helyezték a hangsúlyt. A Kellék 26. számában közölt válogatás ismertetésében csak az előbbi szál felgöngyölítésére vállalkozom, az olvasóra bízva a másik, szintén figyelemre méltó teoretikus vonalvezetés nyomon követését.

A liberális–kommunitárius összecsapás kezdetben jogi-politikai mederben zajlott, és – eltérően a korábbi kommunitárius elméletektől – alapvetően belső kritikaként fogalmazódott meg, később azonban konzervatív, republikánus javaslatokkal is kiegészült. Mester Béla előadásában meglehetősen merész dologra vállalkozott Van Dyke érveire, átfogó, a szerzői intenciókra, a fogalomhasználatra, a felhasznált példákra és a következtetésekre egyaránt kiterjedő kritikát fogalmazva meg. E bírálat veszélyeit ő maga is jelzi, de megközelítésmódja kétségkívül nyomatékosan indokoltnak tekinthető a konferencia kontextusában, hiszen kritikájával a vita liberális argumentációját rekonstruálja. Van Dyke a szabadelvű gondolkodás antropológiai eszményének korlátozott volta mellett érvelve emelte ki, hogy az „egyénre helyezett liberális hangsúly eleve kizár egy olyan elméletet, amely kielégítően foglalkozna az etnikai közösségek – melyek többségükben államon belüli kisebbségek – státusának és jogainak kérdésével”. A csoportjogok kapcsán Van Dyke fenntartja ugyan annak lehetőségét, hogy bizonyos esetekben a csoportjogok visszavezethetőek az egyéni jogokra, és így beilleszthetőek a liberális elmélet keretei közé, számára azonban kiemelt jelentőséggel bírnak az olyan testületeket megillető jogok, amelyek számára viszont a liberális doktrína nem biztosít semmiféle megalapozást. Ilyen kollektív jogként hivatkozik az etnikai és más közösségeket megillető önrendelkezéshez való jogra. Amennyiben viszont a kollektív jogi megalapozás a liberalizmus módszertani individualizmusával összeegyeztethetetlen, annyiban el kell ismernünk, hogy a liberalizmus kiegészítésre szorul – érvel a szerző.

Mester Béla kritikájában Van Dyke módszertani individualizmus-bírálatát egy átfogó modernitáskritika részének tekinti, amelyben az etnikai közösségek kérdése nem több, mint egy demonstratív argumentum. Ez pedig a közösségi problematikára nyíló perspektíva sajátos beszűküléséhez vezet, aminek okán e kérdés rendkívül lényeges artikulációs lehetőségeivel nem számolt a tanulmány írója. Vernon Van Dyke kommu-nitarizmusát „egyoldalúan az individualizmussal állítja szembe, így elkerüli az etnikai és nem etnikai alapú kommunitarizmusok ütköztetését, holott ezek élesebb ellentétben állhatnak egymással, mint az általa is vallott etnikai alapú kommunitarizmus a kontraktualizmus individualizmusával” – figyelmeztet Mester. Példaként a kommuni-tarizmus republikánus és etnikai alapú formája között feszülő elvi ellentmondásokat hozza fel, melyek egyaránt a liberalizmus individualizmusa elleni kritikát fogalmaznak meg, azonban ezt egymástól teljesen eltérő érvkészlettel teszik. A republikánusok célja „az állampolgári közösség erkölcsi megerősítése”, míg az etnikai alapú kommunitarizmus, avagy a liberális nacionalizmus „az állampolgári közösség mellé állított etnikai közösség politikai szereplőként való elismertetése”.

Nyilvánvaló, hogy egy lassan harminc éve írott tanulmány érdemi kritikai áttekintése meglehetősen bonyolult vállalkozás, különösen ha, mint a jelen esetben is, olyan szövegről van szó, amely különféle iskolák, gondolkodási irányzatok kiindulópontjául szolgál. Éppen emiatt érdekfeszítő Mester Béla előadása, hiszen elemzésében olyasfajta kritikus pontokat feszeget, amelyek máig ható viták kibontakozásához vezettek. Ilyen például a csoportok definiálásának és strukturális leírásainak homályosságára vonatkozó észrevétel. Van Dyke „bizonyos kritériumoknak megfelelő” csoportokról beszél, anélkül azonban, hogy pontosítaná ezeket a kritériumokat. Ez a fogalmi obskurantizmus utóbb a jogalanyiság körülhatárolását célzó különféle tipológiák kidolgozásához vezetett, mint például a Margalit–Raz szerzőpáros által meghatározott kritériumrendszer.

Mester hangot ad annak a jellegzetesen liberális ellenvetésnek is, amely – nem megalapozatlanul – gyanakvással kezeli Van Dyke elképzelését, amelynek értelmében a közjogilag megerősített etnikumok mint „csoportok” betölthetik az állam és egyén közötti közvetítő szerepét. Ugyanakkor azonban némiképpen hálátlan feladat is ilyesmire vállalkozni, hiszen meglehetősen könnyen a sportszerűtlen kérdések megfogalmazásának vádját vonja magára a szerző. Ilyen kényes kérdés például a Van Dyke-on a kommunitarizmus belső megosztottságára vonatkozó, lényegesen későbbi fejlemények számonkérése. E tekintetben talán termékenyebb a későbbi összegző állásfoglalásokat figyelembe venni, mint amilyen például a David Millernek ezt a vitát rendszerező munkája vagy Egyed Péter szintén e kötetben közzétett diagnózisa. Utóbbi a kilencvenes évekre vonatkozóan a kommunitárius álláspontok akár egyfajta projektnek is tekinthető közeledéséről számol be, amelynek lényegi felismerése az önállóság képességének társadalmi környezet általi meghatározottságában áll. „Ennek a kijelentésnek a szent sem-mitmondása persze csak látszólagos – fogalmaz Egyed Péter –, hiszen itt éppen a kommunitarista felfogás teloszáról van szó: meg kell nevezni ezt a társadalmi környezetet, azaz a közösség analitikájával, definícióival, funkcióival kell foglalkozni.”

Mester Béla, Van Dyke következtetésével szemben, miszerint „a liberális szerződéselméleti gondolkodás individualizmusa következtében az egyén és az állam viszonyát abszolutizálja, így alkalmatlan a kollektív jogok tárgyalására”, a liberalizmus egy olyan változatát támogatja, amely az egyéni jogokat a kollektív jogokból levezethetőknek tekinti. Egy ehhez hasonló, a nemzetközi szakirodalomban elsősorban Will Kymlicka átfogó elméleti munkássága nyomán liberális nacionalizmusként elterjedt elméletet képvisel Losoncz Alpár is a Minoritási nemzetforma az egyén, az állam és a közösség fényében című előadásában. Ez a kritikai irányultságú paradigma azáltal, hogy az implicit nemzetállami keret jelenlétét a modern politikaelméleti gondolkodás sajátosságaként artikulálta, a nemzetállamon belül létező etnikai heterogenitás kérdését a teoretikus vizsgálódás terepére emelte be, felvetve a „domináns etnicitás intézményekben sűrűsödő hatalmából” fakadó, a nemzeti kisebbségeket negatív diszkriminációval sújtó liberális demokráciák igazságosságával kapcsolatos kérdéseket. Losoncz Alpár előadásában egy olyan minoritási nemzetforma lehetőségeit kutatja az egyén–állam–piac triádikus viszonyrendszerében, amely képes érvényre juttatni e közösség normatív igényeit, szemben a Habermas, Höffe és mások által képviselt posztnacionális politikai filozófia „alkotmányos republikanizmusként” is ismeretes racionális modelljével, mely egy imaginárius közösség konszenzusteremtési abilitását előfeltételezi. Javaslatában a kommunita-rizmusnak az etnikai közösségek nyelvi és kulturális különállására alapozott jogi-politikai argumentációját támogatja, mely a nacionalizmus befogadást szorgalmazó változatát összeegyeztethetőnek tekinti a liberalizmussal. Úgy tűnik, hogy a kollektív jogok instituálása, illetve az etnikai alapon történő politikai szerveződés legitimitásának elismerése védelmet jelenthet a többségi nemzet államépítő tevékenységét elősegítő, asszimilációt felgyorsító közigazgatási, jogi-politikai intézkedéseivel szemben. Ha azonban ez a megállapítás igaz a többségi nemzet stratégiáira, miért ne lenne érvényes a kisebbségi nemzet tagjaira is, miért ne lehetne megalapozott a velük szemben táplált szeparatizmus gyanúja?

A neorepublikánusok e kérdésfelvetés nyomán vetik el a liberális nacionalizmus etnikai alapon történő jogadományozásra vonatkozó javaslatát, és nyúlnak vissza az antik republikánus eszmekör politikai szabadságfogalmához. Ebben a válogatásban Egyed Péter argumentációjában elevenedik fel a republikánus szemlélet. A szerző rámutat arra, hogy a liberális, „tulajdonságok nélküli” egyénre vonatkozó feltevést bíráló kommunitarizmus végső soron szintén egy absztrakt közösségeszménnyel helyettesítené a liberálisok módszertani konstrukcióját. Érvelésében a liberalizmus individualizmusának módszertani, stratégiai jelentőségét hangsúlyozza, felidézve, hogy „amikor valamilyen módon zárójelbe tették őket, a fasiszta és kommunista totalitarizmus idején, ezt [...] éppen a kollektivizmus, a kollektivista ideológiák nevében tették”. Nézete szerint az etnikai közösségek jogi-politikai státusára vonatkozó kérdést csak abban az esetben tudjuk majd kezelni, ha sikerül kilépnünk a hagyományos liberális diskurzusból. Következésképpen Egyed élesen elhatárolódik a liberális nacionalizmus javaslatától, amely a kollektív jogok egyéni jogokból való levezethetőségét állítja. E módszertani lépés eredményeképpen ugyanis a liberális elmélet menthetetlenül a nacionalista paradigma foglya marad. A jogok szaporítása óhatatlanul nehézkessé és átláthatatlanná teszi a jogrendet, és mindamellett a lényegi kérdést sem oldja meg: nem képes kikapcsolni a nacionalizmus expanzív logikáját. A kommuni-tarizmus racionális érdekegyeztetésen alapuló, ad hoc jellegű „terapeuta-közösségei” helyett itt a szerző a hagyományos közösségeket összetartó szokásjog kohéziós erejére figyelmeztet. Szintén ez a felismerés vezeti a Jakab Dénes Barna Vázlat a területi állam filozófiai eszmetörténetéhez című előadásában megidézett Michael Walzert, az amerikai neorepublikánus irányzat legjelentősebb képviselőjét, aki a liberális természetjogi megalapozás, illetve a szuverenitás előfeltételezése helyett „a térszerveződés arisztotelészi dinamikáját, míg az állam és pluralitás viszonylatában a redukálhatatlan civil társadalom hegeli mércéjét tartja irányadónak”.

Egyed Péter javaslata annál is inkább figyelemre méltó, mivel az újfajta kommunitárius elméletek mellé a sajátosan Kelet-Európára jellemző hagyományos közösségek kommunikatív gyakorlatát állítja, aminek vizsgálata további, a kommunitárius kritika helytállóságára vonatkozó kérdéseket vet fel (mint például a szokásjog meglétének elvi következményei a procedurális felfogás kritikájában), illetve, ami még fontosabb: egy olyan működő gyakorlatra fókuszál, amelyet semmiképp sem hagyhat figyelmen kívül a térségre összpontosító politikaelméleti gondolkodás. A teória szempontjából szemrevételezendő terepnek számít ez a hagyományos közösségelvű gondolkodás, amely a „múltat, az ősök tiszteletét, a hagyományt, az identitást, a szolidaritást, a kultúrát, a rendet, a tekintélyt (!) mindig is fundamentális értéknek tekintette”. Egyed Péter elemzése egy lényeges, teoretikusan talán a leginkább kommunikációelméleti megközelítésben exponálható tényezőre hívja fel a figyelmet, nevezetesen a közösség cselekvési közösségként való megközelítésének lehetőségére. Ebben a perspektívában egy olyan kollektív ágensvilágról beszélhetünk, amely sajátos belső nyilvánosságával írható le, azaz „felkészültségi típusoknak megfelelően szerveződik közösségek rendszerévé”. (Kellék. 2005/26.)