Augusztus 2006
Reform és egészségügy


  Bevezető
  

  Egészségbiztosítás és reform Romániában
  Bárányi Ferenc

  „A rendszert mindenképpen fel kell építeni”
  Hajdu Gábor–Székedi Ferenc

  Utazás a reform körül
  Jeszenszky Ferenc

  Test és lélek
  Carmen Firan

  Életem egy fájdalommentes napja
  Marta Petreu

  A pillanat művészete
  Stanik Bence

  Egy marosvásárhelyi évfolyamról
  Kiss András

  Lengyel költők
  

  Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája
  François Sauvagnat

  Esszé és szóbeliség
  Szilágyi Júlia


1956–2006
  Nemzeti és emberi örökségünk
  Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter


Toll
  Gy mint gyász, Gy mint „III. György”
  László Ferenc

  Búcsú Magyari András professzortól
  Nagy Róbert


Világablak
  Egészségügyi reform az Egyesült Államokban
  Kovalszki Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)
  Lakatos Artúr


Mű és világa
  Orvos és páciens (I.)
  F. Dornbach Mária


Közelkép
  Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!
  Müller Ádám

  Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére
  Papp Z. Attila

  A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai
  Jung János


Téka
  A pont a történet végén
  Vallasek Júlia

  A „végtelen én” rendkeresése
  Nagy-Babos Janka

  Vanda… Van! Az örök őrök
  Bréda Ferenc

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Egyénről, államról, közösségről
  Ferencz Enikő

  Búcsú Iordan Chimettől
  Kántor Erzsébet



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Olvasószolgálat

 

Demeter M. Attila: Republikanizmus, nacionalizmus, nemzeti kisebbségek

 

Bár egész élete során idegen volt, Politikájának alighanem legtöbbet emlegetett szöveghelyén Arisztotelész kimondja, hogy az ember társas lény, természeténél fogva közösségalkotó. Érteni is véljük eme kijelentését, méghozzá rendszerint úgy, mintha az individuum elsődlegességére vonatkozó modern elméleteink avíttas cáfolata volna. De vajon mi történik az olyan egyénekkel, akik valamely csoporthoz való tartozásukat önnön identitásuk szerves részének tekintik, és ennek politikai elismeréséről sem szívesen mondanának le? Nos, ilyen emberekről szól Demeter M. Attila harmadik kötete. Helyzetüket a  szerző a politika aktuális szerkezetváltozása kapcsán a régebbi technokrata próféciák jótékony csődjeként írja le. Mert úgy tűnik, hogy a dolgok igazgatása világnézeti vitáinkat, véleménycseréinket minden előzetes elvárás ellenére még mindig nem helyettesítette, sőt mostanság egyre újabb csoportok, nem utolsósorban nemzeti kisebbségek bukkannak elő a nyilvánosság terében. A republikanizmus-kötet első része egy, ez utóbbiakat különösen érzékenyen érintő kérdéskört vitat meg, jelesül a nacionalizmus születését az állítólag internacionalista francia forradalom szelleméből, ahol is a demokrácia és a nacionalizmus közötti átjárószobának a nemzeti szuverenitás eszméje bizonyul, melynek kiépítési terve a gyakorlatban nem más, mint asszimiláció, és ezt aztán más oldalról az ún. „nemzeti lényeg”, egyik legelvontabb absztrakciónk naturalizálása támogatja meg. Felülírható-e az állami asszimilációs haditerv, amint azt a klasszikus liberálisok vélték, pusztán az illető csoporthoz tartozó egyének jogainak szavatolása által? A könyv második részének tanúi magyarok. Míg báró Eötvös József véli, hogy a kisebbségek mesterkélt konzerválását a civilizatorikus haladás amúgy is átlépi, az erdélyi Balogh Artúr már a liberális elvek kereteit tágítaná ki, hiszen a nemzeti szuverenitás legfeljebb etnikailag homogén államokban működőképes, már ha egyáltalán volnának ilyenek, szóval a nemzeti kisebbségek önálló jogalanyiságának követelménye megkerülhetetlen. Valódi, nagyrészt angolszász márkájú argumentációs instrumentáriummal zárul kötetünk a kollektív és a kulturális jogok védelmében, miközben a szerző ezeknek kritikáit sem hanyagolja el. Mi több, munkájának egyik legfőbb erénye, hogy a kisebbségi nacionalista diskurzust elegánsan megkerülve helyenként szívesebben marad aporetikus, mindezzel egyébként a legjelesebb politikai filozófiai hagyományhoz híven, hogy végül is, közvetve színt valljon, a republikanizmus védelmében írott esszéjével Arisztotelészhez kanyarodva vissza. (Pro Philosophia, Kvár, 2005.) – R. L.

 

 

Ungvári Zrínyi Imre: Dialógus, interpretáció, interakció

Méltatás helyett két rosszhiszemű megjegyzést teszek, mely az ilyesfajta, her-meneutikáról, párbeszédről és kommunikációról írott könyvek kapcsán felmerülhet. Az első kifogást, mert ez nyílt formában szakmai körökben ritkán fogalmazódik meg, egy szépirodalmi szöveg alapján vagyok kénytelen rekonstruálni. Molière úrhatnám polgárának, Jourdain úrnak a filozófiatanárával folytatott eszmecseréjéről lenne szó, melynek a derék tanonc számára legfontosabb felismerése nem más, mint hogy már negyven esztendeje prózában beszél, de erről mindaddig azt se tudta, hogy mi. Aztán meg, emígy a második, emlékezzünk csak Jacques Derrida és Hans-Georg Gadamer 1981-es párizsi találkozására, amikor is előbbi minden kertelés nélkül kimondta: „egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy valaha is részünk volna ebben a tapasztalatban, amit Gadamer professzor leír, hogy egy párbeszéd során tudnánk, tökéletesen megértettek minket, hogy átélhetnénk a visszaigazolás örömét”. Két, egymásnak homlokegyenest ellentmondó észrevételről volna szó. Egy derűlátóról és egy szomorúról. Az első szerint a megértés dolga túlságosan könnyű, legalább annyira, mint prózában beszélni, emiatt nem szorul rá, hogy kimondottan vizsgálják. A második alapján meg éppen lehetetlen, mindig részleges, és ezért fölösleges a rá vonatkozó reflexió. Vagy fontoskodás, vagy naivitás volna a dialógusról és az interpretációról könyvet írni?! Ami az elsőt illeti, a filozófiának nemhogy feladata a tényleges, hétköznapi tapasztalatainkkal foglalkozni, de ezeken kívül nem is igen képzelhető el számára egyéb, valóban releváns probléma. Másrészt, hogy Derrida ellenvetését se hagyjuk szó nélkül, persze hogy sohasem értenek meg minket teljességünkben és csak úgy minden további nélkül. Ám éppen mivel a megértés korántsem eleve adott, hanem annak feltételeit nekünk magunknak kell tudatos erőfeszítés által újra és újra megteremtenünk, értelmes lehet azzal foglalkozni, hogy mi zajlott le akkor, amikor ez bekövetkezett, és hogyan eshet meg velünk ilyesvalami újra. Valahol félúton volnánk hát egymás felé, márpedig félúton nem érdemes kiszállni, még ha ítéletnapig utazunk is. (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2005.) – R. L.