Augusztus 2006
Reform és egészségügy


  Bevezető
  

  Egészségbiztosítás és reform Romániában
  Bárányi Ferenc

  „A rendszert mindenképpen fel kell építeni”
  Hajdu Gábor–Székedi Ferenc

  Utazás a reform körül
  Jeszenszky Ferenc

  Test és lélek
  Carmen Firan

  Életem egy fájdalommentes napja
  Marta Petreu

  A pillanat művészete
  Stanik Bence

  Egy marosvásárhelyi évfolyamról
  Kiss András

  Lengyel költők
  

  Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája
  François Sauvagnat

  Esszé és szóbeliség
  Szilágyi Júlia


1956–2006
  Nemzeti és emberi örökségünk
  Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter


Toll
  Gy mint gyász, Gy mint „III. György”
  László Ferenc

  Búcsú Magyari András professzortól
  Nagy Róbert


Világablak
  Egészségügyi reform az Egyesült Államokban
  Kovalszki Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)
  Lakatos Artúr


Mű és világa
  Orvos és páciens (I.)
  F. Dornbach Mária


Közelkép
  Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!
  Müller Ádám

  Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére
  Papp Z. Attila

  A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai
  Jung János


Téka
  A pont a történet végén
  Vallasek Júlia

  A „végtelen én” rendkeresése
  Nagy-Babos Janka

  Vanda… Van! Az örök őrök
  Bréda Ferenc

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Egyénről, államról, közösségről
  Ferencz Enikő

  Búcsú Iordan Chimettől
  Kántor Erzsébet



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Nagy-Babos Janka

A „végtelen én” rendkeresése

 

Kovács András Ferenc: Szabadvendég

 

2005-ben, József Attila születésének századik évfordulóján jelent meg Kovács András Ferenc (a továbbiakban KAF) szonettkoszorú-kötete, mely igényes borítótervvel, tipográfiával, vizuális és képi „csodákkal” – intermediális összjátékban – tiszteleg rendbontó-rendteremtő elődje előtt. Ugyanakkor polemizál is vele, hiszen a világértés és -ér-telmezés „létmódja” száz év alatt megváltozott, vagy legalábbis más a poétikai kifejezhetősége.

A József Attila-„vendégszonett”, a Légy ostoba, a kötetben – ahogy az alcím, a  Vendégkoszorú egy vendégszonettre is utal erre – a mesterszonettet helyettesíti. A Gyömrői Edit-versek környezetében (Mint a mezőn, Nagyon fáj, Gyermekké tettél, Magány, Ki-be ugrál) található verset már súlyos betegen írta József Attila: kedélyállapota ekkor egyre inkább a szélsőségek között hullámzik, és ezt súlyosbítják magánéleti, közéleti kudarcai, a sehova sem tartozás érzése.

KAF átveszi (s ezért is hívja vendégnek) a szonettet, melyre a kötet tizennégy költeménye épül, s melyek együttese „vendégkoszorút” alkot. E szimbiózis tehát feltételez egy József Attila-i világot, üzenetet, melyet KAF átértelmez, intertextusokkal mássá tesz. A fő vizsgálódási szempontom a továbbiakban az, hogy mit alakít ki KAF József Attila szonettjéből.

Látszólag ez a megoldás egy jól ismert KAF-os játék csupán, hiszen valóban megjelenik egy rá jellemző (és a József Attiláétól egészen különböző) világ. Szójátékok („harcra heccelt utcanép”), belső rímek („nyüzsög” – „dühödt”), hangulatfokozó alliterációk („habját habzsolja újra bősz bután”), az elsődleges kontextustól távolabb eső, meglepő kifejezések (stáb, szútra, tar pasák); (ön)irónia, az írás, a költészet létmódjával kapcsolatos gondolatok, Parti Nagy Lajosra emlékeztető egyéni szóalkotások (pl. „képletedve”). Ha felületesen olvasunk, a szójátékok a szembeötlőek, de ha alaposabban megnézzük az egyes szonetteket a József Attila-mű fényében, megfigyelhetjük, hogy két – viszonylag hasonló – költői alkat találkozik. S a központi motívum, ami eddig nem engedte közel egymáshoz a két világot, most új funkciót nyer, átértékelődik. Pontosan úgy, ahogy a játék(osság) Kosztolányinál a szabadság szinte egyetlen megjelenési lehetősége, e kötetben is a József Attila-i szabadság- és rendkeresés  egyetlen lehetséges formája, mely csak KAF-nál tud kiteljesedni. Hiszen míg a mesterszonett egy kiismerhetetlen, félelmetes világra utal, melyben a magára maradt ember megoldást nem lelő magatartása a domináns, addig a szonettkoszorú ad bizonyos alternatívákat. Az előbbi világra jellemző az önmegvalósulás ellehe-tetlenedése, valamint az „én” arra való képtelensége, hogy az emberiséget felszabadítsa a törvények, rettegés vagy akár a „hamis tudat” uralma alól, a „minden mindegy”-magatartásból. KAF a „vendéghangot” ötvözi saját többszólamú hangjával, s ezáltal létet, kiteljesedést biztosít a mesterszonett költői énjének. Az emberiséget pedig felszabadítja, de – s ebben újszerű – nem a szabályok, félelmek, hamis képek világából, hanem önnön hiúsága, ostobasága börtönéből.

Sokféleképpen bejárható a kötetben megjelenő világ: a szonettek megközelíthetőek József Attila felől (s így interpretáció-lehetőségekként léteznek), de ki lehet tágítani a kialakuló jelentéseket, gondolatokat a KAF-os művészetre is. Egy újabb olvasat azt vizsgálhatja meg, hogy KAF a József Attila-utalásaiban, áttételeiben hogyan teremti meg önmaga szuverén világát, s hogy kommunikál mégis ezen keresztül a József Attila-i énnel vagy az olvasóval.

A cím számomra ezt a transzformációt emeli ki: azt, amint KAF „szabadon” átírja József Attila költészetét, azt, ahogy textusait átlényegíti, beleviszi önmaga valóságát, s ugyanakkor vizsgálja a kapcsolódási pontokat is. Margócsy István szavaival: „E költészet […] valóban egyszerre radikális és archaikus: hisz állandóan az archaikus hagyományokat keresi, teremti újjá és fordítja ki, ám ezeket állandóan rögtön fikcionálja is, s oly új keretek közé illeszti, mely keretek az archaikus vonásoknak pillanatonkénti metamorfózisához kell hogy vezessenek.”1 Így például KAF kiindul abból a József Attila-i „alkotás-meghatározásból”, miszerint az egy roppant magányos állapot: a költőt kiközösítik a társadalomból, vagy ha nem, akkor is idegennek érzi magát az emberek között. KAF pozíciója ehhez képest más, ennek jeleként is olvasható például az, ahogy ő otthon van az egyetemes kultúrában. A szonett-koszorúban is felismerhetők bizonyos Biblia-reminiszcenciák („zengő vizek”, a Jákob-történet, az angyal-motívum révén), mitológiai utalások (Odüsszeusz, Gilgames, Enkidu), a Nyugat (freudi hatások), sőt még a keleti kultúra is, bár elég homályosan („szútra”). KAF „saját valóságához” az is hozzátartozik, hogy egy művén (a szonettkoszorún) belül is elmozdul a beszélői pozíció. A Szabadvendégben azzal, hogy rájátszik, reflektál egy más költői hangra, tehát imitál egy lírai alanyt (melynek viszonya a szerzőhöz nehezen meghatározható), valamiképpen vélekedik róla. S mivel ez a viszonyulás nem lehet egységes, más és más pozícióban van az én, más nézőpontot képvisel, más énképet alakít ki a különböző szonettekben, melyek – ennek ellenére – egységes egészet alkotnak végül. A József Attila-i szereppel néhol ellentétben áll, máskor meg azonosul vele, de mindig belerejti azt, hogy ő hogyan képzeli el a költészetet, és hogy saját verseinek milyen létet szán. Mindez a KAF-ra oly jellemző irónia nyelvén jut kifejezésre: „(Ládd, verset írni léha marhaság, / s csak arra jó, hogy rímeket berezgess)”, „vakarnád bár kajmánok alhasát – / semmint, hogy kortárs költőnek neveztess.”

A hüpolepszist, az elődökhöz való kapcsolódást (s ezt egészen tágan kell értelmeznünk) végig szem előtt tartja, melynek végső eredménye az énteremtés. Ennek fényében József Attila mint „vendég” van jelen a kötetben. Ez azonban nem passzív szerep, a múzsákéhoz hasonló funkció társul e létmódhoz: a József Attila-i „vendéghang” végig ihletője a szonetteknek.

KAF nem támogatta a centenáriumok szokásos „műfajait”, éppen ezért nem méltatást, tanulmánykötetet, életrajzot vagy válogatást adott ki. Azzal adózott, hogy ő maga írt József Attilának/Attilával/Attiláról – többféle kultúra emlékezetét felhasználva, dialogizálva a hagyománnyal. Ez utóbbi számára nem készlet, hanem egyfajta lehetőség a kommunikációra, mely által egyszerre teszi „társszerzővé” a múltat és az olvasót. A vállalkozás talán szokatlanabb, de – úgy vélem – izgalmasabb, vonzóbb, meglepőbb így megismerni József Attilát (Kovács András Ferencet) s (meg)keresni az összefüggéseket a két világ, értékrend között.

 

JEGYZET

1. Idézi Balázs Imre József in: A nonsalansz esélye. Komp-Press, Kvár, 2001. 143.

*Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.