Augusztus 2006
Reform és egészségügy


  Bevezető
  

  Egészségbiztosítás és reform Romániában
  Bárányi Ferenc

  „A rendszert mindenképpen fel kell építeni”
  Hajdu Gábor–Székedi Ferenc

  Utazás a reform körül
  Jeszenszky Ferenc

  Test és lélek
  Carmen Firan

  Életem egy fájdalommentes napja
  Marta Petreu

  A pillanat művészete
  Stanik Bence

  Egy marosvásárhelyi évfolyamról
  Kiss András

  Lengyel költők
  

  Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája
  François Sauvagnat

  Esszé és szóbeliség
  Szilágyi Júlia


1956–2006
  Nemzeti és emberi örökségünk
  Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter


Toll
  Gy mint gyász, Gy mint „III. György”
  László Ferenc

  Búcsú Magyari András professzortól
  Nagy Róbert


Világablak
  Egészségügyi reform az Egyesült Államokban
  Kovalszki Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)
  Lakatos Artúr


Mű és világa
  Orvos és páciens (I.)
  F. Dornbach Mária


Közelkép
  Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!
  Müller Ádám

  Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére
  Papp Z. Attila

  A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai
  Jung János


Téka
  A pont a történet végén
  Vallasek Júlia

  A „végtelen én” rendkeresése
  Nagy-Babos Janka

  Vanda… Van! Az örök őrök
  Bréda Ferenc

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Egyénről, államról, közösségről
  Ferencz Enikő

  Búcsú Iordan Chimettől
  Kántor Erzsébet



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Vallasek Júlia

A pont a történet végén

 

Demény Péter: Visszaforgatás

 

Azt mondják, minden, ami egy ember életében meghatározó, gyermekkorában történik meg vele. Gyermekkori tapasztalataink, szorongásaink, örömeink tanítanak meg érzelmeink közt tájékozódni, felnőtt életünk eseményeit értelmezni. Valahogy így gondolhatja Demény Péter első regényének elbeszélője/hőse is, aki felesége öngyilkosságának okát keresve elsősorban saját gyermekkorába tér vissza magyarázatért. Az összegzés és önmegértés első nagy pillanatában, a klasszikus krisztusi életkorba érkezve megpróbál magyarázatot találni mindarra, ami vele és körülötte történt. A haláleset azonban mintha csak ürügy lenne a nyomozásra, a történet előrehaladtával egyre fontosabbá válik az, hogy az eseményeket és köztük saját magát értelmezze. Amint időben egyre táguló köröket nyitva, egyre több szereplőt bevonva beszél az életéről, az események kapcsolódásának logikáját próbálja megérteni, holott nem a logikában hisz, hanem abban, hogy „az életnek van fantáziája”.

Hogy mi történik attól a pillanattól kezdve, hogy a Visszaforgatás elbeszélője pontot tesz a történet végére, lényegtelen, a megírás kilenc hónapjáról is alig tudni valamit: a regény történetének elbeszélés-ideje a jelen egyetlen kinagyított pillanata. A regénybeli írónak nincs jövője, csupán értelmezésre és megértésre váró múltja és a szöveg megírásának idejével azonos jelene. Azzal, hogy kétszer is elutasítja a gyermekvállalást (sem a szeretőben fogant, sem a feleség által vágyott gyermeket nem tudja vállalni), tulajdon jövőjére mond akaratlanul nemet.

Érzékenyen, ugyanakkor a szellemi keménységet egyetlen pillanatra fel nem adó, szimbolikusan kilenc hónapig tartó önvizsgálata nem más, mint a „meghívott halálhoz” vezető út. És itt már lényegtelen, hogy a szöveg terén kívül megtörténik/megtörténhet-e főhős öngyilkossága, hiszen a regény nyitómondatának tanúsága szerint a történettel az élet is lezárul. „Most, hogy három éve végleg egyedül maradtam, elmesélhetem talán, amit mindig is el akartam mesélni, mert azt reméltem, így jobban megértem önmagamat és mindazt, ami velem, velünk történt, a dédszüleimmel, a nagyszüleimmel, a szüleimmel, öcsémmel és velem, aztán meg mindezzel együtt, ami Máriával történt és velem, életem történetét mondanám, és ez talán igazabb is lenne, mert ugyan még nem haltam meg, de végleg megértettem valamit, és most már biztos vagyok benne, hogy a megértés nemcsak megvilágosít, hanem be is zár, egyetlen történetbe zár be irgalmatlanul, még ha az az egyetlen történet számtalan apró történetből áll is.”

A regény hőse vívódó hamleti figura („szünet nélkül figyelem magam”), aki ugyanakkor elköveti ugyanazt a hibát, amely a Shakespeare-hős tragédiáját is okozza: vívódik, töpreng, és bizonytalankodik, amikor cselekednie kellene, és akkor cselekszik, amikor jobb lenne megállni és átgondolni a történteket. Így lesz története a regénybeli öngyilkosság témavilágánál maradva apróbb-nagyobb cserbenhagyásos gázolások sorozata, ahol az áldozatok mindig azok, akiket szeret, akikhez ragaszkodik (csupa nagybetűs főnöke-barátja, nagyapja, nagyanyja, szeretője, felesége), mert: „akiket szeretek, azokat voltaképpen nem szeretem igazán”.

A regény legsikerültebb fejezeteiben egy nyomasztó gyermekkor képei elevenednek meg oly módon, hogy az önnön múltjára kerek, míves mondatokban reflektáló felnőtt elbeszélő immár kivívott távolságtartásán minduntalan átüt az élményekkel szembesülő gyermek reflektálatlan, esetleg artikulálatlan üvöltésben feltörő rémülete. A pszichikai és testi értelemben egyaránt elszenvedett, nem látványos, éppen ezért a hős által sokáig néven sem nevezhető házi/családi erőszak hétköznapi banalitását és brutalitását vibráló feszültségű jelenetekben ragadja meg az író.

A Visszaforgatás olvasója minden bizonnyal gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy nem ért egyet a történet elbeszélőjével, nem tudja elfogadni egy-egy adott cselekedetéhez vagy egy helyzethez fűzött magyarázatát. A narrátor/hőst ennek ellenére nem a küzdelmes gyermekkor keltette olvasói szimpátia, vagy a mások életének bonyolódását kíváncsian figyelő olvasói voyeurizmus teszi (minden valószínű egyet nem értés ellenére) hiteles figurává, hanem az a mindvégig kitartott őszinteség, amellyel megpróbálja történetét és benne önmagát elbeszélni. Az más kérdés, hogy maga az elbeszélő is tudja: az én minden története nyilván szerkesztett, cenzúrázott variációja egy absztrakt és megfogalmazhatatlan igazságnak, figyelmeztet is, hogy „a leírás csal, a kéz csiszol, gyalul, hull a forgács, mint egy asztalosműhelyben, és az írás sokszor nem is hasonlít ahhoz, amit a kamera visszajátszott”. Ezért is lesz a történet elmondásának tétje az őszinteség, és nem az igazság megfogalmazása, vagy ahogy a zárófejezetben áll: „ma, pedig, mint már utaltam rá, a hazugságot is látom, s emiatt olykor magamnak sem hiszek, vagy magamnak hiszek a legkevésbé, de nincs mit tenni, nincs más mód, hogy őszinte lehessek, hogy végig és könyörtelenül őszinte lehessek, vagy legalább reméljem, hogy őszinte lehetek...”

A Visszaforgatás nemcsak egy történet sok, apró, látszólag egymással össze nem függő jelenetből való kikristályosodásának regénye, amely (akár a címlapon látható fotók) a homályban tapogatózó bizonytalanság állapotából halad az éles megvilágosodás felé, hanem egy városé is. A nyolcvanas-kilencvenes évek kolozsvári mindennapjainak az elbeszélő életkorához illeszkedő szelete bontakozik ki a regény lapjain. A közelmúlt történelmi, politikai eseményei legfennebb egy-egy utalás formájában vannak jelen, a hangsúly az egyén életét, életkörülményeit befolyásoló apró, de ugyanakkor kortünetként jellegzetes epizódokra, helyzetekre esik. (Például arra, hogy a nyolcvanas években milyen belső szabályrendszere, nyelvhasználata volt a román gyerekekkel való focizásnak a Fellegváron, hogyan ébredt rá egy gimnazista a műhelygyakorlatokkal és almaszedéssel tarkított gimnáziumi évek alatt az egész kommunista rendszer működésének logikájára, majd immár az „átmeneti korszaknak” titulált kilencvenes években hogyan lehetett kibúvókat találni a hadkötelezettség alól, lefizetni a katonaorvost, milyen apró, megalázó vagy felemelő pillanatokból állt össze a pályakezdő értelmiségi élete stb.)

Az a semmitől vissza nem riadó nyíltság, amellyel a főhős (a fizikai reakciókig elmenően) beszél tulajdon életéről, visszaköszön a közösségi mentalitás megjelenítésében is. Olyan mondatok hangzanak el „érzékeny” témákról, mint a közéletben uralkodó nepotizmus, az erdélyi/kolozsvári magyarság románsághoz, a második bécsi döntéshez vagy a kommunista múlthoz való viszonya, amelyeket csak informális helyzetben (esetleg néhány sör mellett) hallhat az ember, de amelyek mégis jelentős szerepet játszhatnak az emberek gondolkodásának alakulásában.

Egyes szám első személyben írott regényről lévén szó, az elbeszélő Én kénytelen viszonylag szűk keretek között mozogva megformálni a történetet, hiszen csak arról írhat, amit maga tapasztalt, vagy amiről másoktól szerzett tudomást. A cselekményalakításnak ezt a viszonylagos korlátozottságát egyfelől az a tény ellensúlyozza, hogy a történet elbeszélője egy író, mégpedig egy olyan író, akinek legfőbb témája éppen önmaga: „de hát kiről, miről írnék, ha egyszer az írás azt jelenti számomra, hogy leülök a gép elé, és magamról írok, […] hogy én erőltetett fikciók révén akarattal távolodjam el magamtól, régmúlt századok krónikáit lapozgassam, több emberöltő óta elporladt ismeretlen hősök élete után nyomozzak, hát ezt már korábban sem akartam megtenni, mindig is magamról akartam írni” stb. Az időnként túltengő zárt éncentrikusságot Demény Péter minuciózusan pontos, részletező pszichikai jellemzéssel, feszültségtől vibráló jelenetek halmozásával kompenzálja. (A közvetlen családtagok jellemrajza a leghitelesebb, a két hősnő alakjának megformálásában túl nagy szerepet kapnak a sztereotip feminin vonások, egyikük az önzetlenül gondoskodó, adakozó anya/házi angyal, a másik a titokzatos, érzéki femme fatale.) Ugyanakkor a nagyszülők, sőt dédszülők élettörténe-tének bevonásával időben mintegy évszázadnyira tágítja az események körét. Egy család különböző nemzedékeinek eleinte csupán utalásokból, majd az én-elbeszélő közvetlen tapasztalataiból összeálló élettörténet alapján az elmúlt évszázad mentalitástörténetéből körvonalazódik valami.

Miközben a főhős ismeretségi köre és vele együtt világa is látszólag egyre tágul, a társas magány formájában jelentkező egyedüllétből lassan megszületik a szöveg megírásához, a végső szembenézéshez lehetőséget és formát adó végső magány.

*Koinónia Kiadó, Éneklő Borz Könyvek, Kvár, 2006.