Augusztus 2006
Reform és egészségügy


  Bevezető
  

  Egészségbiztosítás és reform Romániában
  Bárányi Ferenc

  „A rendszert mindenképpen fel kell építeni”
  Hajdu Gábor–Székedi Ferenc

  Utazás a reform körül
  Jeszenszky Ferenc

  Test és lélek
  Carmen Firan

  Életem egy fájdalommentes napja
  Marta Petreu

  A pillanat művészete
  Stanik Bence

  Egy marosvásárhelyi évfolyamról
  Kiss András

  Lengyel költők
  

  Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája
  François Sauvagnat

  Esszé és szóbeliség
  Szilágyi Júlia


1956–2006
  Nemzeti és emberi örökségünk
  Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter


Toll
  Gy mint gyász, Gy mint „III. György”
  László Ferenc

  Búcsú Magyari András professzortól
  Nagy Róbert


Világablak
  Egészségügyi reform az Egyesült Államokban
  Kovalszki Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)
  Lakatos Artúr


Mű és világa
  Orvos és páciens (I.)
  F. Dornbach Mária


Közelkép
  Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!
  Müller Ádám

  Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére
  Papp Z. Attila

  A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai
  Jung János


Téka
  A pont a történet végén
  Vallasek Júlia

  A „végtelen én” rendkeresése
  Nagy-Babos Janka

  Vanda… Van! Az örök őrök
  Bréda Ferenc

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Egyénről, államról, közösségről
  Ferencz Enikő

  Búcsú Iordan Chimettől
  Kántor Erzsébet



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Papp Z. Attila

Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére

 

Sükösd Miklós 6 nagyobb pontban foglalja össze kritikai észrevételeit, igaz, megjegyzi, hogy az opponensi szerep elvárásai mellett igyekezett olyan szempontokat is felvillantani, amelyek a disszertáció könyv (monográfia) formájában történő megjelenésekor is figyelembe veendők.

1. A kisebbségi sajtó
a kisebbségi nyilvánosság egészében

Az opponens első véleménye a disszertáció témájának körülhatárolására vonatkozik, és azt veti fel, hogy noha az empirikus adatfelvétel szempontjából, illetve bizonyos elméleti megfontolásokból indokolt a tematikai leszűkítés, miért nem helyezem vissza eredményeimet a tágabb értelemben vett kisebbségi sajtónyilvánosság egészébe. Azaz: miért nem foglalkozom a médianyilvánosság más fórumaival. Vajon milyen mértékben érvényesek az írott sajtóra és főképp a tabusítás mechanizmusaira vonatkozó megállapítások a többi kisebbségi médium esetében? Az opponens azt is felveti továbbá, hogy azért lett volna érdemes a témát kiszélesíteni, mert így képet kaphattunk volna arról is, hogy pl. a közönségarányokat vizsgálva milyen mértékű/nagyságú az általam vizsgált írott sajtó rendszere. Sükösd külön megemlíti a Transindex c. internetes lap szerepét, az ott dolgozó újságírók szerepfelfogásának tényét is.

Az opponensnek igaza van abban, hogy tágabb képet kaptunk volna, ha a kutatást kiterjesztjük más médiumok munkatársaira is. Csakhogy az írott sajtóban dolgozók elsősorban azért voltak számomra érdekesek, mert ezen a szinten feltételezhetőleg jobban megragadhatjuk a kisebbségi újságíró társadalmon belüli töréspontokat, hiszen írott sajtó a rendszerváltozás előtt is létezett, míg elektronikus sajtó csak kismértékben. Ezért feltételezhető, hogy az elektronikus médiában dolgozók átlagéletkora alacsonyabb, azaz a generációs törésvonalak nem tapinthatók ki egykönnyen (de igaz, ez is csak hipotézis, egy tényleges kutatással ezt is ellenőrizni lehetne.)

Az is igaz, a kilencvenes évek elején beindult médiaboom nemcsak az írott sajtóra érvényes, hanem ezzel párhuzamosan a helyi kábeltelevíziózásra, rádiózásra, és az is köztudott, a román, magyar, nemzetközi kereskedelmi csatornák száma is megsokszorozódott, illetve a Duna TV, M2 vételezése is lehetővé vált. És ha már a nyilvánosságot teljesebben is akarjuk értelmezni, az 1989 utáni időszak után kibontakozó egyéb fórumokat is figyelembe kellene venni, mint például a reális gyülekezési szabadság adta lehetőségeket, a politikai pártok által létrehozott új fórumokat stb.

A disszertáció elsősorban az írott sajtóval foglalkozik. Választásom azért esett e szférára, mert azt gondolom, hogy a nyilvánosság eme szelete is oly mértékű változásokon esett át, amelyeket érdemes kutatás tárgyává tenni. A rádiózási, tévézési szokások is hasonlóképpen fontosak lehetnek, ám az írott sajtó folytonosságokat és újszerűségeket egyaránt hordoz, így ennek elemzése adatokkal szolgálhat a nyilvánosság szerkezetének időbeli átalakulása vonatkozásában is. Az írott és elektronikus sajtó valójában kiegészítik egymást, ezért az írott sajtó melletti voksolás végső soron nem is döntés kérdése volt, hanem a kisebbségi nyilvánosság vizsgálatának egyik szakasza. A kétféle sajtó használatai között sajátos összekapcsolódások jöhetnek létre, és kialakulhatnak a kifejezetten magyar vagy román nyelvű fogyasztók csoportjai vagy a különböző nyelvű médiumokat valamilyen arányban fogyasztók sajátos csoportjai.1 Mivel kutatásaink ezúttal nem is annyira a fogyasztási szokásokra koncentráltak, hanem a működtetői oldalra, kézenfekvőnek tűnt, hogy elsősorban az írott sajtóban, nevezetesen az írott helyi magyar újságoknál dolgozókra figyeljünk. Emellett szólt az is, hogy minden korábbi kutatás azt jelezte,2 hogy ennek a szegmensnek a fogyasztása a domináns.

Az opponens által felvetett „visszahelyezés” kérdése leginkább a helyi magyar nyelvű tévé és rádió esetében merülhetne fel, hiszen a Duna TV, M2, valamint az erdélyi magyarok körében leghallgatottabb Kossuth rádió működtetése Magyarországról történik, a román kereskedelmi tévék és rádiók, noha nézettségük/hallgatottságuk nem elhanyagolható, kutatásaink szempontjából nem relevánsak. Elismerve, hogy ilyen irányú célirányos kutatást még nem végeztem, és ismereteim szerint mások sem Erdélyben, ezért csak hipotézisszerűen fogalmazok meg néhány állítást:

– A helyi kereskedelmi rádiózás és televíziózás esetében fiatalabb működtetőkkel találkozhatunk, és tartalmi szempontból lokális meghatározottság érvényesül, illetve a műfaj sajátosságaiból adódóan a rádiózás esetében magasabb bulva-rizációt tapasztalhatunk;

– A helyi rádiózás és televíziózás médiagazdasági szempontból nem egyértelműen lokális, a tulajdonosok gyakran országos médiahálózatokhoz vagy éppenséggel politikai pártokhoz kapcsolhatók.

A helyi rádiózás és televíziózás tekintetében a tulajdonosi szerkezet nagyobb hatással van a szakmai szerepfelfogásokra, mint az írott sajtó esetében (itt főképp az állami és magántulajdonú médiumok különbözőségére gondolunk).

– A tabusítás mechanizmusai helyenként másabb jelleget ölthetnek, ám a kisebbségi „keretizmus”, a szakmai és képzelt közösségiség közötti mozgás hasonló módon érvényesül, mint az írott sajtó esetében. (Kizártnak tartom például, hogy a helyi kereskedelmi rádió vagy tévé nagyobb mértékben igyekezne tényfeltárást végezni, mint az írott sajtó, illetve „mezei” médiafogyasztóként azt is tapasztalom, hogy a hírek szelekciójában, tálalásában hasonló kisebbségi szemlélet érvényesül, mint az írott sajtó esetében.)

Sükösd Miklós külön megemlíti a Transindex szerepét az erdélyi magyar médiapiacon. A disszertációban a Transindexre jómagam is kitértem, egyrészt a kilencvenes évek korszakolásánál, másrészt a kvalitatív elemzés során, ugyanis az internetes lap főszerkesztőjével is készült interjú. Éppen az internetes lap által képviselt sajátos szakmaiság, konfrontatív professzionalizációban való részvétele sarkallt arra, hogy beemeljem az empirikus vizsgálatba.

2. Sajtópiaci,
médiagazdasági összefüggések

Az opponens szerint fel kellett volna villantani a laptámogatási és médiapiaci összefüggéseket, hiszen ezáltal érthetőbbé válhatnak a sajtó politika függésének és a tabuképzésnek az okai.

A disszertáció egyik első verziójában igyekeztem erre kitérni, főleg a magyarországi támogatások során. Részletes adatsorokat azonban csak az Illyés Alapítvány akkori honlapján találtam, ebből pedig a támogatások ingadozását, politikai ciklusonként való változását lehetett nyomon követni. A teljesebb képhez azonban a döntéseket rögzítő kuratóriumi jegyzőkönyvekre, illetve újabb háttérbeszélgetések készítésére lett volna szükség, valamint fel kellett volna kutatni újabb dokumentumokat más intézményeknél, például a HTMH-nál. Így az egész tematika a magyarországi támogatáspolitika keretébe került volna, illetve bizonyos rendelkezésemre bocsátott dokumentumokból összeférhetetlenségeket, a romániai magyar elit magyarországi lobbizásainak rapszodikus lenyomatait írhattam volna meg.

A sajtótámogatás romániai vizsgálatánál is hasonló kihívásokkal szembesültem: a szisztematikus adatsorokhoz való hozzáférés nehézkes, a helyi támogatásokról megbízható információkat nehéz beszerezni. Az Illyés Alapítvány romániai alkuratóriumának összetétele vagy a disszertációban is említett Communitas Alapítvány körüli botrányok már jelezhetnek bizonyos sajtótámogatási sajátosságokat, összefonódásokat, ám ezek vizsgálata újra csak azt vetette fel, hogy e testületek, illetve a MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) vonatkozó dokumentumainak elemzésére kellene a hangsúlyt tenni. Nem beszélve arról, hogy maguk a lapok is a gazdasági-pénzügyi állapotra vonatkozó adatokat (példányszám, bevételek nagysága) mondhatni titokként kezelték.

Részben idő hiánya miatt, ám főleg szakmai szempontokból minderre végül azért nem tértem ki, mert azt gondoltam, hogy az empirikus vizsgálataim adatai alapján, valamint ezek értelmezése során olyan sajtóműködtetési szerkezeteket, habitusokat tudok szociológiailag megragadni, amelyeket nem lehet aktuálpolitikai megfontolásokból kikezdeni. Természetesen elismerem, egy majdani szintézis megírása során óhatatlanul utána kell menni a médiagazdasági jellegzetességeknek és a tartalom megjelenítésére történő kihatásaik feltérképezésének is.

Az opponens e ponton felveti azt is, hogy érdemes lenne megtudni, a romániai magyar újságírók esetében milyen mértékben érvényes a magyarországi tapasztalatokban „bétézésnek” nevezett jelenség, azaz az a helyzet, amikor az újságíró nem alkalmazott, hanem csak szabadúszóként „számlázik”. Mivel kérdőívünkben külön e kérdéskör nem szerepelt, más adatainkból, közvetett módon tudunk válaszolni, miszerint a számlázás és az azzal járó veszély kisebb mértékben érvényesül a romániai magyar újságírók esetében. Először is figyelembe kell venni, hogy Romániában az önadózás, az adóbevallás mint állampolgári („kulturális”) szokás új keletű jelenség, ami azt is jelenti, hogy a burkolt adócsalás kifinomultabb formái talán még oly mértékben nem ismertek. Az opponens szerint a „számlázás” ismerete azért is lényeges, mert az újságíró esetleges beperelése során a szerkesztőség nem védi meg a nem alkalmazotti státusban lévő újságírót. Mivel tényfeltáró újságírás elvétve tapasztalható a romániai magyar újságírásban, ez a veszély kisebb mértékű, mint a magyarországiak esetében. Továbbá rendelkezésünkre áll még két adat, ami feljogosít arra, hogy azt állítsuk, e jelenség kisebb mértékben releváns a mi esetünkben. Figyelembe kell venni ugyanis azt, hogy a romániai magyar sajtó tulajdonosi szerkezete gyökeresen másképpen néz ki a magyarországihoz képest, ott ugyanis nem zajlott le olyasféle privatizáció, mint itt, és adataink szerint például maguk az újságírók mintegy 30 százalékban tulajdonosok is. Innen kiindulva tehát egyáltalán nem meglepő az a másik adatunk, miszerint az újságírók jóval kisebb mértékben érzik kiszolgáltatva magukat a tulajdonosoknak, mint magyarországi kollégáik (19 százalék a 40-nel szemben). Mindebből tehát következik az, hogy a „számlázás” és annak negatív következményei kisebb mértékben érvényesek a vizsgált újságíró-társadalomban.3

3. A tabu jelentése

Az opponens szerint a disszertáció központi eredménye annak kimutatása, hogy a romániai magyar sajtóban tabuk működnek, ám nagyon fontos kérdés annak megválaszolása, mit is értünk tabun? Milyen értelemben használhatjuk ezt a fogalmat ma, illetve a mai használat milyen összefüggéseket mutat pl. a durkheimi vagy freudi értelmezésekkel? Sükösd Miklós szerint hasznos lenne a tabusításokat a nacionalista rituálékkal, a kulturális antropológia avagy a funkcionalista médiaelmélet fogalomtárával és szerzőivel is továbbgondolni.

A tabuk léte vagy nem léte, illetve a tabusítás folyamatainak leírása valóban nagy kihívás volt, hiszen nem véletlen, hogy a kvantitatív és kvalitatív elemzés során külön alfejezetekben foglalkoztam a témakörrel. A disszertációban azonban mondhatni kész tényként kezeltem, hogy a tabu olyan „fontos valami” (hír, információ stb.) egy közösség életében, amelyről az újságírók nem akarnak, avagy nem tudnak beszélni. Egy helyütt tételesen is kifejtem, hogy a tabusításon, Heller–Némedi–Rényi reprezentációs modellje alapján, a közszférában4 a nyilvános nem nyilvánossá tételét értem.

A kisebbségi nyilvánosság tabuállítási mechanizmusai óhatatlanul kapcsolatot mutatnak a durkheimi vagy freudi megközelítésekkel is. Durkheim a vallást a totemmel, a szimbolikus jelentéssel bíró szent tárggyal (eredetileg érinthetetlen növénnyel vagy állattal) hozza összefüggésbe.5 E totemek és az érinthetetlenségükből fakadó tabuk létezése által a morális közösségek, a csoportidentitások megerősödnek, újratermelődnek. Mircea Eliade a szent és profán különbözőségét még tovább hangsúlyozva leszögezi: egy közösségnek, társadalomnak szüksége van bálványokra, idolokra.6 Freud, akit nem vádolhatunk a lelki folyamatok mellőzésével, azt állítja Totem és tabu című könyvében, hogy a tabutilalmak átlépése társadalmi veszélyt hordoz magában (és ez majd visszahat az egyén lelkiállapotára), és a sokféle tabu közül kiemelt helyen említi az ellenséggel való bánásmódot, valamint az uralkodókkal (főnökökkel, papokkal) szembeni tabukat.7

A kisebbségi nyilvánosságban beazonosított tabutémák, valamint a tabusítás folyamatai sok hasonlóságot mutatnak e klasszikus fogalmakkal is. A romániai magyar újságírók a tabuk kapcsán önkéntelenül is egy interetnikus térben képzelik magukat, és ahogy többen is megfogalmazták, nem akarják kiszolgáltatni magukat az ellenségnek gondolt többségieknek. A tabuk fenntartása által tehát a közösség fennmaradása érdekében tevékenykednek, és azért nem akarják „kiszolgáltatni magukat”, mert a kisebbségi újságírást úgy élik meg, mint egyfajta (politika melletti) „társharcot”, érdekérvényesítést a kisebbség politikai céljai elérése érdekében. Ebből az alapállásból rögtön következik a tabuk elfogadásából fakadó önkorlátozás, ám – freudi ihletéssel – az „uralkodókat” (értsd: az RMDSZ-tisztségviselőket, az egyházat) is érintő tabuállítás. Hiszen az „uralkodók”, a „mi Nagy Embereink” azok a kiválasztott személyek, akik lankadatlanul harcolnak (a „távoli”, „balkáni”, „korrupt” stb. Bukarestben) azért, hogy nekünk, „kisembereknek”, „erdélyi magyaroknak” jobb legyen. A kisebbségi újságíró felfogása szerint segíteni kell a politikusokat ebben az ádáz harcban: „Minden olyan téma tabunak számít, amelynek nyilvánossága [az újságíró] értékítélete szerint a kisebbségi jogérvényesítő küzdelmet veszélyezteti. A kisebbségi sajtó ösztönösen manipulatív jellegét ugyanis a zárt kisebbségi társadalom megnyitását lehetővé tevő törvényes keret hiánya határozza meg.”8

Az opponensnek arra a kérdésére, miszerint a tabuállítás igénye a kisebbségi civil társadalom felől, avagy felülről, az intézmények, politikai szervezetek irányából érkezik-e, kettős választ adhatunk. Egyfelől létezik tabuképzés az újságírók részéről, hiszen ők azt gondolják, a „közösség (azaz olvasóik) érdeke” az, hogy egységesen lépjenek fel a kisebbségi érdekérvényesítés színterén, ám másfelől minden bizonnyal léteznek felülről, a politika részéről generált tabuk is. És ezen a ponton visszakanyarodhatunk a fenti sajtótámogatási fejtegetésekhez, és tetten érhetjük a kisebbségi sajtó és politika közötti átfedéseket is. A disszertációban többek között amellett érveltem, hogy tabusítás létezik interetnikai mezőben, ám létezik intraetnikai dimenzióban is. Ez utóbbira példa a civil szféra, kisebbségi politika és sajtó közötti összefonódásokat kifejező strukturális öncenzúra jelensége is, és ezt kívántam szemléltetni a kutatások összegzésekor felvázolt modellben is. Az intraetnikai dimenzióban azonban, meg kell jegyeznem, léteznek kompetenciaalapú, tehát nem a kisebbségi „léthez” kapcsolódó témaelkerülések is. Lehet, ezek esetében nem is taburól kellene beszélni, hanem a kisebbségi újságírószerep szűklátókörűségéről, hiszen feltételezhető, nem azért nem ír az újságíró például az alkoholizmusról, mert nem szabad, hanem azért mert nem tud, nem érdekli a téma, avagy mondhatnánk így is: a kisebbségi keretizmus szűrőin keresztül nem jelentkezik e témakör mint olyan valóságelem, amelyről újságíróként tudósítania kellene.

Igaza van az opponensnek abban is, hogy a tabu és tabusítás jelenségét kurrensebb antropológiai szótár segítségével is továbbgondolhatjuk. Noha az általa felvillantott szerzők mindegyike állít a tabuképzésről olyat, amely többé-kevésbé alkalmazható kutatási területünkre, számomra legtermékenyebbnek Jeffrey Alexander tűnik.9 A kisebbségi sajtó mintha egy állandó traumatizált állapotban lenne, és eme állapot kialakítása kimondva, kimondatlanul mintha a trianoni „ősbűnnel” függne össze. Alexander szerint ugyanis a kulturális trauma akkor következik be, amikor egy esemény és reprezentációja között szakadék keletkezik, amikor egy közösség identitásának magvát valami idegenség kikezdte, és ennek feldolgozása még nem történt meg. Ekkor a közösség tagjai „dönthetnek” úgy, hogy ezt a szociális fájdalmat úgy fogják feldolgozni mint a közösség létét, célját, származását alapjaiban veszélyeztető tényt. E fájdalom-feldolgozás több síkon intézményesülhet, mint például a vallás, az esztétika, a jog, a tudomány, az állami bürokrácia és nem utolsósorban a tömegkommunikáció szintjén. A sajtó ezt a feldolgozást tematikai beszűküléssel igyekszik segíteni, a fájdalom eldramatizálásával. Egyfajta világértelmezési harcot is megenged, azonban ennek következménye az, hogy az eredeti esemény interpretálása létrehozza azt a kulturális traumát, amelynek során a világ két részre bomlik: lesz egy szenvedő („mi”) csoport, és lesz egy „gonosz” („ők”) csoport. Ám az elitnek, a politikának mindig lesz olyan szegmense, amely támadni fogja a médiát vagy az újságírókat e folyamatban játszott szerepéért-szerepükért

A kisebbségbe került romániai magyarok sajtójának tabuállításai (a többi intézményesült színtér mellett) mintha ezt a traumatizált folyamatot igyekeznék segíteni: a szociális fájdalom több évtizedes és ma is zajló feldolgozása tematikai leszűkítést indukál(t), és a kisebbségi fájdalom állandó felmutatása kiemelt szerepet kap(ott). Ebben a kontextusban a kisebbségi érdekérvényesítéshez kapcsolódó tabuk továbbra is fennmaradnak, hiszen még zajlik a feldolgozás szakasza. A fájdalom feldolgozásának, avagy diskurzusának végét az jelenti, amikor a trauma tanulságai tárgyiasulva, azaz műemlékek, múzeumok stb. formájában is kezdenek megjelenni. Az erdélyi magyarság e szempontból meglehetősen „jól áll”, hiszen 1990 után egyre több saját emlékművet állított. A fájdalom feldolgozásának sajtóbeli lezárása azonban nem jelenti azt, hogy eltűnnek a korábbi tabuk, hiszen a trauma utáni új identitás éppen ezekhez a szent helyekhez fog kapcsolódni és mindennapi rituálékban fog megnyilvánulni. Ennek fenntartásához pedig újra nagy szükség lesz a sajtóra, amely most más megfontolásból ugyan, ám mégis újratermeli a közösség létéhez kapcsolódó tabukat.

4. Történeti perspektívák

Sükösd Miklós szerint a kutatás eredményeit érdemes lenne visszahelyezni az évszázados perspektívába, azaz fontos lenne megtudni, hogy a maihoz hasonló tabuk vagy kisebbségi értelmiségi szerepfelfogások, a kisebbségi ethosz léteztek-e a korábbi történelmi időszakokban.

Ez az elvárás ugyancsak jogos lehet, ám jómagam úgy érzem, „látens” módon a disszertációban ezt részben megválaszoltam. A sajtótörténeti áttekintés fő célja ugyanis éppen az volt, hogy az egyes korszakokat végigjárva felvillantsam azokat a korábbi, sajtóra vonatkozó sajátosságokat, amelyek meggyőződésem szerint ma is tovább élnek. Meglehet, tételesen nem neveztem meg e sajátosságokat, de a történeti epizódok „összeolvasása” során kialakulhat e kép.

A Trianon előtti időszak például a lokális sajtó fontosságát hangsúlyozza ki; a jelen kisebbségi sajtója a két világháború közötti időszakból a kisebbségi ethoszt, küldetést, az újságíró-mint-értelmiségi elkötelezettségét, az irodalmárok közéleti szerepvállalásának gyakorlatát, a bulvárosodás elutasítását örökölte meg; a második világháború utáni időszakok – többek között – pedig a kisebbségi érdekképviselet melletti kiállást, az öncenzúra bensővé tételét hozta magával. Az, hogy az egyes korszakokban milyen tabuk éltek, illetve azok voltak-e, amelyek a jelenben is léteznek, a korabeli sajtók tartalomelemzése során válhatna nyilvánvalóbbá. Ám ha  mindezt kissé leszűkítve megfordítjuk, azt is kijelenthetjük, hogy – ma így mondanánk – a nyilvánosság egykori fontosabb tematizációi (tehát a tabu ellentettjei) nagy hasonlóságot mutatnak a mával: pl. a harmincas évekbeli Nem lehet vita felvetette a kisebbségben maradás máig visszatérő kérdését, a Vallani és vállalni vita a közösségi sorsvállalás ma is feszegetett kérdését, a negyvenes évek végi, Vasile Luca cikke kapcsán elindult ellentételezés a „magyarság demokratikus erői” és a „magyarkodó gáncsoskodók” között ma is visszatérő oppozíciók.

Noha mindegyik korszak valamit hozzáad a kisebbségi nyilvánosság tematizációihoz, azt gondolom, éppen a kisebbségi élethelyzetekből fakadóan fennmaradnak olyan meghatározó habitusok, amelyek bizonyos tabukat továbbéltetnek, és éppen ezáltal – a hangzatos intézményi változások ellenére – a kisebbség számára folyamatosságot biztosítanak. Ezt próbáltam jelezni akkor, amikor azt állítottam a disszertációban, hogy a szakmai logika és a kisebbségi ethosz közötti egymásnak feszülésnek sosem lesz igazi győztese, csak kontextuálisan valamelyik szerepfelfogás – ideiglenes jelleggel persze – eluralkodik.

5. Modellalkotás
és nacionalizmus-elméletek

E megjegyzés során az opponens azt javasolja, hogy az általam használt „keretizmus” fogalmát tartalmában is finomítsam, illetve akár át is nevezhetném. A tartalmi részletesebb kifejtést azért javasolja, mert szerinte értelmezési keretekkel minden újságíró dolgozik, nem csak a kisebbségi, ezért talán nem indokolt a hangsúlyozása, a fogalom átnevezését pedig – feltételezem – azért javasolja, mert nyelvi szempontból talán „nem elég magyaros”, röviden: csúnya kifejezés.

Keretizmuson valóban azt értem, hogy a kisebbségi újságíró mindennapi munkája során magáévá teszi a kisebbségi ideológián, a nemzetmegtartásra, nemzetmegmaradásra koncentráló beállítódásokat, és ez tetten érhető a szakmai munkája során is. Továbbmenve, azt is felvillantottam néhányszor, hogy megközelítésemben a kisebbségi ethoszhoz és a kifejezetten szakmai szerepfelfogáshoz kapcsolódó logikák egymás ellenében hatnak, és ami lényeges, e szembenállásból levezethető harcnak sosincs győztese. Magyarán nem állíthatjuk azt, hogy az idő haladtával a szakmai logika kezd egyre inkább teret nyerni, és a kisebbségi ethoszhoz kapcsolódó szerepfelfogások háttérbe szorulnak.

A keret fogalmának használata azért vált számomra indokolttá, mert az újságírói habitusok elemzésénél mondhatni szociálpszichológiai síkra tévedtem. A szociálpszichológiából (többek között Goffman jóvoltából) ismert keret fogalma a lehetséges kontextusok egyik megvalósulását jelenti. Többféle interakció elképzelhető, de a keret az, amely az összes kínálkozó kontextusból érvényre jut. Amit elfogadnak, aminek „kulcsát” ismerik, és főleg azok ismerik leginkább, akik használják is. Az én megközelítésemben a kisebbségi újságíró – éppen történeti meghatározottsága folytán – az, aki azt gondolja önmagáról, hogy leginkább ismeri a kisebbségi kereteket. Mondhatni, nála mindig ott van ez a bizonyos kulcs. Ebből kifolyólag cselekvése is – kisebbségi beágyazódása következtében – ideologikussá válik. Ezt az ideologikusságot kívántam jelezni az „-izmus” utótaggal. A kisebbségi újságíró – és itt Magyari Tivadarral valami közöset állítok – világértelmezésében és világról való tájékoztatásában mindig kéznél van az etnikai/interetnikai elem (vagy kulcs). Ezt ő „kisebbségi neurózisnak” nevezte, és ezzel inkább pszichiátriai síkra lenne terelhető a kérdés, jómagam meg az ideológiai meghatározottság okán keretizmusnak nevezem, azzal a kiegészítéssel, hogy a kisebbségi elköteleződés és a szakmai szerepek váltakoznak akár egy személy esetében is, de főképp a kisebbségi újságíró-társadalom egészére kivetítve.

Természetesen tudatában vagyok, hogy kereteket minden újságíró, minden ember használ a világ dolgaiban való tájékozódása során. A média is folyamatosan újabb és újabb kereteket termel, közvetít, és e kereteknek legalább négy fontos tulajdonsága van: 1. problémákat generál, illetve meghatároz; 2. a felmerült kérdések okait firtatja; 3. erkölcsi ítéleteket közvetít a kérdések kapcsán; 4. megoldási javaslatokat is felajánl.10 E vázlatos felsorolásból is jól látszik, hogy a keretek racionális és morális dimenziók mentén szerveződnek. A mi esetünkben azonban a szakmai és etikai pólusok a kisebbség (állandósult helyzetével) függnek össze, és ezért is ideologikussá válnak.

Meglehet, a kifejezés maga nem hangzik jól. A szakirodalomban azonban találunk hasonlókat, és hogy csak a témánkhoz viszonylag közel álló szerzőt és kifejezést említsem, ilyen például Brubaker „groupism” kifejezésének magyar nyelvű fordítása: „csoportizmus”. Brubaker szerint ez azt jelenti, hogy az elemzők és a világ dolgait „csak úgy” figyelők (többek között az újságírók is) hajlamosak a társadalmi konfliktusok főszereplőit „diszkrét, egymástól élesen különböző, belülről homogén és kívülről lehatárolt csoportoknak tekinteni”. Ezután már nem nehéz a konfliktusokat etnikai keretbe helyezni, és mindent csoportok közötti konfliktusként láttatni: „Ha az etnikai keretbe helyezés sikeres, akkor könnyen »láthatjuk« a konfliktust és az erőszakot nemcsak etnikai, hanem »csoportista« terminusokban is.”11

A keretizmus kifejezéssel jómagam is azt akartam jelezni, hogy a kisebbségi újságírók, mint minden újságíró, kereteket használ, ám az ő kerethasználata – a környező világ dolgaira figyelése és láttatása során – folyamatos interetnikai felkészültséget, készenlétet, avagy (Bibót parafrazálva) „túlfeszített etnikai lényeglátást” feltételez. E kisebbségi médialogikában az intraetnikai és interetnikai konfliktusok, valamint a szakmai és kisebbségi érzületi szerepfelfogások győzelem nélküli harca zajlik. Az opponens felvetését mindenképp megfontolva, valószínű a „kisebbségi keretizmus” fogalom valamivel jobban lefedi ezt az ellentmondásoktól sem mentes újságírói habitust.

Az opponens felveti azt is, vajon az általam ismertetett – valójában egy szintézist megelőző – modellszerű vázlat milyen mértékben alkalmazható más magyar kisebbségek esetében. Noha a többi határon túli kisebbségi sajtónyilvánosságra kiterjedő hasonló kutatásokról nincsen tudomásom, úgy gondolom, három nagyobb vonatkozásban a modell mindegyik régióban érvényes:

– Az erdélyihez hasonló módon a többi kisebbségi sajtónyilvánosságot is a brubakeri hármas viszonyrendszerben kell elgondolnunk: az anyaország szerepe, a többséghez való viszonyulások mindegyik sajtó működtetése szempontjából lényegesek.

– A helyi kisebbségi érdekképviselő szervezetek, a kisebbségi politikai szervezetek mondhatni mindenhol „gyarmatosítani” akarják a kisebbségi sajtónyilvánosságot. Talán a Felvidéken (Szlovákiában) nem oly nagy mértékben érvényes ez (noha ott csak egy nagy példányszámú napilap van, ami felveti az írott sajtó általi tájékoztatás pluralitását), ám Kárpátalján és a Vajdaságban gyakran olvasni arról, a kisebbségi párt(ok) hogyan igyekeznek a sajtót befolyásolni és/vagy kisajátítani.

– Az interetnikai és intraetnikai konfliktusok „játéka” mindegyik régió sajtójában tetten érhető, és gyakran territoriális ellentétekként is lecsapódik, pl. Szabadka–Újvidék, Ungvár–Bereg-szász, nyugat- és kelet-szlovákiai magyarok közötti ellentétek.

6. Adatközlési kérdések

Az opponens itt két megjegyzést tesz: egyrészt hiányolja, hogy a tabukra vonatkozó  felsorolások esetében a kvalitatív elemzés során nem tüntettem fel a frekvenciákat, másrészt pedig felveti, hogy jó lenne az általam használt adatbázist elérhetővé tenni.

A kvalitatív vizsgálat során valóban mellőztem a tabutémák gyakoriságának említését, de ezt éppen módszertani okokból. Az elemzésnek ezen a szintjén az említések voltak a lényegesek, a gyakoriságokat azért nem közöltem, mert nem gondolom, hogy statisztikailag releváns, ha a 24 megkérdezettből egy adott számú tesz említést valamilyen vonatkozásban. Az hogy feltüntettem, mely tabutémákat említettek csak egyszer, éppen arra szolgált, hogy sugalljam, a többit (az RMDSZ különböző érintettségét, az egyházat) többen is említették. Interjúelemzések során az elejtett, egyszeri említések is nagyon relevánsak lehetnek.

Az adatközlésre vonatkozó megjegyzésre jó hírrel tudok szolgálni: már közel egy éve a Transindexen keresztül az erdélyi magyar társadalomtudományi adatbankban a kutatás alapjául szolgáló adatbázis elérhető (http://kutatasok.adatbank.transindex.ro/). Ám minden érdeklődőnek is szívesen odaadom másodelemzés céljából.

Végezetül hálás vagyok Sükösd Miklósnak, aki nagyon sok értékes felvetésével állításaim árnyalására, részletezésére kényszerített. Remélem, a hamarosan megjelenő könyvbe még be tudom építeni az itt elhangzottak egy részét.

Budapest 2006. március 1.

 

JEGYZETEK

1. Az ilyen jellegű, lokális, kisebbségi–többségi környezetbe ágyazott médiafogyasztási szokásokat vizsgáltuk korábbi kutatásainkban. Lásd Papp Z. Attila: Médiafogyasztási szokások és előítéletesség Gyergyószentmiklóson. I–III, Gyergyói Kisújság, 2000/március,  Németh Szilvia–Papp Z. Attila: Többségi–kisebbségi médiahasználat és tolerancia (a médiafogyasztási szokások összehasonlítása Gyergyószentmiklós és Dunaszerdahely város között). Fórum, 2000/3. 19–41; Papp Z. Attila: Kisvárosi identitás(ok). In: Kisebbségkutatás,  2002/2. 304–318.

2. Lásd például Magyari Tivadar: Elemzések a romániai magyarok sajtóolvasási szokásairól. Erdélyi Társadalom. 2003/1. Ezt erősíti a disszertáció lezárása után megjelent újabb kutatási eredmény is: „A helyi (magyar) lapok továbbra is uralják a piacot azzal a stabil, jellegzetes 20 és 30 százalék közötti aránnyal, ami a kilencvenes évek végére kialakult”. Magyari Tivadar: Gyorsjelentés az erdélyi magyarok médiahasználatáról. Erdélyi Társadalom, 2005/1. 155.

3. Romániai magyar újságírókkal folytatott informális beszélgetésekből az derült ki, hogy a kezdő újságíróknak inkább az jelent nagyobb gondot, hogy a tulajdonosok minimálbéren „tartják”, és egyáltalán nem világos a szerkesztőségen belül a továbblépés útvonala, az ehhez kapcsolódó szakmai elvárásrendszer és anyagi juttatások mértéke

4. A közszféra (a kötőjelet szándékosan használtam) itt a magánszféra ellentettjét jelenti, és nem a közigazgatási értelemben vett közszférát.

5. Durkheim, Emil: The Elementary Forms of the Religious Life. Allen and Unwin, London, 1976.

6. Eliade, Mircea: Istoria religiilor. Buc., Humanitas, 1994.

7. Freud, Sigmund: Totem és tabu. Gönczöl Kiadó, Bp., é.n.

8. Tibori Szabó Zoltán: Nacionalizmus és sztereotípiák a kisebbségi sajtóban. In: Ágoston Vilmos (szerk.) Médianacionalizmus, kisebbségek és EU-integráció. EÖKK, Bp., 2003. 102.

9. Alexander, Jeffrey C.: Cultural trauma and collective identity. In: The Meanings of Social Life. A Cultural Sociology. Oxford University Press, 2003. 85–108.

10. Robert M. Entman: Framing: towards clarification of a fractured paradigm. In: McQuails, Denis (ed.): McQuail’s Reader in Mass Communication Theory. Thousand Oaks, New Delhi, Sage Publications, London, 390–397.

11. Brubaker Rogers: Csoportok nélküli etnicitás. In: Kántor Zoltán–Majtényi Balázs (szerk.) Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Rejtjel. Bp., 112–123.

*Sükösd Miklós Nemzeti értelmezési keretek és tabuk a kisebbségi médiában c. opponensi véleménye a Korunk 2006. áprilisi számában olvasható.