Augusztus 2006
Reform és egészségügy


  Bevezető
  

  Egészségbiztosítás és reform Romániában
  Bárányi Ferenc

  „A rendszert mindenképpen fel kell építeni”
  Hajdu Gábor–Székedi Ferenc

  Utazás a reform körül
  Jeszenszky Ferenc

  Test és lélek
  Carmen Firan

  Életem egy fájdalommentes napja
  Marta Petreu

  A pillanat művészete
  Stanik Bence

  Egy marosvásárhelyi évfolyamról
  Kiss András

  Lengyel költők
  

  Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája
  François Sauvagnat

  Esszé és szóbeliség
  Szilágyi Júlia


1956–2006
  Nemzeti és emberi örökségünk
  Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter


Toll
  Gy mint gyász, Gy mint „III. György”
  László Ferenc

  Búcsú Magyari András professzortól
  Nagy Róbert


Világablak
  Egészségügyi reform az Egyesült Államokban
  Kovalszki Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)
  Lakatos Artúr


Mű és világa
  Orvos és páciens (I.)
  F. Dornbach Mária


Közelkép
  Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!
  Müller Ádám

  Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére
  Papp Z. Attila

  A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai
  Jung János


Téka
  A pont a történet végén
  Vallasek Júlia

  A „végtelen én” rendkeresése
  Nagy-Babos Janka

  Vanda… Van! Az örök őrök
  Bréda Ferenc

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Egyénről, államról, közösségről
  Ferencz Enikő

  Búcsú Iordan Chimettől
  Kántor Erzsébet



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Müller Ádám

Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!

Mintha még most, 2006-ban sem jött volna meg a hangunk.

Vagy tán nem is a hangunkkal lenne baj, hanem a látásunkkal? Még most se dobtuk volna le a szemellenzőinket?

Vagy netán úgy véljük, hogy továbbra is, véglegesen is és önkárosító módon istapintatosaknak” kell lennünk – mind másokkal, mind magunkkal szemben? (Ha jót akarunk!)

Bevallom, én sem vagyok a mindenáron való, meggondolatlan, feltétlen igazságkeresés híve, és még a megtalált igazságok (vagy vélt igazságok) válogatás nélküli híresztelésének híve sem. Mostanában azonban fogy a türelmem, és – a ránk váró újabb változás-hullám tövében – már semmi értelmét sem látom annak, hogy továbbra is ápolgassuk a jelenlegi helyzetünkről alkotott, gyáván hamis képet, továbbra is ködben tartsuk a  pont-ide-jutásunk egyre jobban megértett útját, mechanizmusait, és hogy unalomig mind kendőzzük azokat a személyes és közösségi gyengéinket, hibáinkat, hazugságainkat, önbecsapásainkat, amelyek hosszú távon, a ránk váró kritikus időszakban – egy működni tanuló államóriásban, és egy modern európaiságot tanuló vidéken – igazán csak bajt csinálhatnak (még ha egykor, friss korukban talán-talán jól is fogtak).

Például, elég volt abból a félszegségből is (vagy a belénk nevelődött, magunkévá tett államérdekből is?), amelyik a problémáinkat inkább csak saját problémákként engedi megközelíteni, és nem a maguk teljesebb valóságában mint Románia problémáit, és nem úgy, mint egy egész földrajzi zóna komplex betegségének sajátosabb gondjait-bajait.

Remélem, nem tévedek, amikor bármelyikünket is arra biztatom, hogy az új, államok feletti életkeret felé igyekezve próbáljunk egy jobban megrajzolt, világosabban megértett önkép birtokába jutni. Igyekezzünk teljesebb, elfogulatlanabb, józanabb múlt- és jelenképet, múlt- és jelentudatot alkotni – elfogadni, el is fogadtatni –, hogy azt terveink, törekvéseink (egyik) alapjává tehessük.

Persze tudom azt is, hogy én – aki a gyepen ide-oda cikázó 11 + 11-be sem tartozom, és akit (igen természetesen) még bírónak sem kérhetett fel senki, szurkolói hangommal aligha tudnék nekilendíteni egy újabb tisztázási/tisztázódási hullámot.

Annyit most mégis megengedek magamnak (vagy inkább: kötelességemnek érzem most mégis megtenni), hogy tanulságos példaként, esetleg vitaindítóként egy érdekes, erdélyi témájú írásból elemezzek itt egy részt. Amúgy kötetlenül, felszabadulásra és felszabadításra törekedve, szinte olvasónaplószerűen, sorról sorra, bekezdésről bekezdésre, kihagyás nélkül, módszeresen és féken tartott indulattal... De nem végig, csak egy darabig: egyes szándékok, egyes irányok és módszerek kirajzolódásáig. Amíg bár valamennyire érthetővé tehetem az utamba vetődött példán, hogy értelmiségi magatartásunkat milyen téren, milyen vonatkozásokban szeretném élénkíteni, érzékenyíteni, bátorítani, mélyíteni, korszerűségre serkenteni.

Remélem, egy ilyen műfajtalan szövegelemzéssel, kommentárral  (vagy kiegészítő okvetetlenkedéssel) minden elméletesdinél világosabban el tudom magyarázni, hogy milyen vaksiságokra, milyen elhallgatásokra, milyen félreértelmezésekre és helyreráznivalókra gondoltam a fentiekben, vagyis hogy milyen légkörfrissítés szükségességéről, milyen hozzáállás hasznáról szeretném meggyőzni az esetleges olvasóimat.

 

Hogy ki az alábbi idézetek szerzője, hogy írása hol jelent meg... nem titok, de fölösleges információ, amely – esetleg – elterelné a figyelmet a lényegről. (Biztosan lesznek elegen, akik így is felismerik a szerzőt is, a forrásomat is. Az se baj. Nem célom a mesterkélt elrejtésük. Nem igyekszem ködösíteni.) Nyavalyáinknak ezt a szimptómáját pont úgy akarom felmutatni, betűhíven, ahogyan az közönség elé került. De csupán a tartalmára, a szándékaira, az alig-tudatos indulataira, a gondolati-gondolkodásmódbeli hátterére, meg a feltételezhető hatásaira szeretnék figyelni, nem egyebekre, nem a személyhez vagy a laphoz köthető sajátosságaira.

 

Az „erdélyi magyar egyetemről” szóló cikk első része, a Ha én diák lennék című, így kezdődik.

Az Egyetem, írom nagybetűvel, minthogy nálunk, Erdélyben, ez mitikus és részben tabusított fogalmat jelöl, számomra olyan intézmény, amelyik elvileg minden tanár előadásán a világegészbe illeszt engem, olyan értékhorizontra, »tetőre« emel, ahonnan ráláthatok önmagamra és nemzetünkre, és egyszersmind felnézhetek az igazság, a jóság és a szépség minden olyan értékalakzatára, amely egyetemes öröksége az emberiségnek.”

Formás, „szívhez és értelemhez szóló”, olvastatja magát, de alapjában hamis.

Igaza van, amikor rámutat, hogy a felsőfokú képzésünk állapota, a mindig csak részben megoldott, soha megelégedést ki nem váltó állapota, a sok évtizedes hiábavaló elégedetlenkedés után – még mitizálás és tabusítás tárgya is lett. Ha nem is lett azzá sem általánosan, sem végérvényesen, mégis valamennyire az lett. Ám szerzőnk kevés hasznot hajt, ha arra nem utal, hogy ez a furcsaság hogyan is eshetett meg. Kinek-minek köszönhetően?  Önhibánknak tulajdonítsuk-e? Kizárólag csak annak? 

Mindig jó dolog egy zavaró jelenség felvillantása, szóba hozása, de ezúttal sajnos nem azért történt meg, hogy a témát jobban megértsük, hogy előbbre lépjünk, hanem inkább azért, hogy jobban szégyelljük magunkat. Túl nagy luxus.

A diákok és a szülők azt várják az Egyetemtől – még Erdélyben is, és még akkor is, ha magyarok  –, hogy a majdani álláskereséskor haszonnal felmutatható diplomát adjon a kezükbe. Örvendenének persze, ha a diplomával könnyen elsajátított és hasznavehető tudás is járna. És örvendenének még sok egyébnek is – diákja válogatja és szülője válogatja, hogy minek. Esetleg az idézett módon is áhítozhatnak – főleg a filológia berkeibe kí-vánkozók.

Nem örvendek a szerző e választásának. Lehet, hogy valamennyi szak közül azt tartja a legfontosabbnak, és ebben a véleményében nem látok vitára serkentő okot. Mégis, egy általánosabb hangnemnek jobban örvendtem volna, hiszen – végső soron – az Universitas kérdéseiről volna szó.

A felsőfokú képzéssel szembeni elvárások egyébként nem is lehetnek sem egységesek, sem véglegesek. Tarka a világunk és változó. Következésképp még az is árnyalódik – évről évre, fakultásról fakultásra –, amit a friss felvételiző az egyetemi évektől remél. És módosul az is, amit már a diák tanévről tanévre jutva, mind tájékozottabban, egyre érettebb fejjel az intézménytől meg saját magától és a világától elvár.

Nem mellékes:  sok szülő és sok diák azt is várja az egyetemtől, hogy túl sok pénzbe se kerüljön, meg azt is, hogy túl sok munkát se követeljen.

Ez manapság így természetes, és ezért így is van. Általában így van.

A fenti idézet mintha nem „a diákról” beszélne, hanem bizonyos kivételekről. A kevesekről, a rendhagyókról. (És még ebben a megálla-pításomban is ott van a „mintha”. Több ok miatt éreztem szükségét, és ez okok egy részére alább még némi fényt vetek.)

Sajnos, vannak alkalmak, vannak környezetek, amelyek – értse meg, aki tudja! – szinte megkövetelik, hogy ott és akkor úgy beszéljenek és úgy írjanak az Egyetemről, mint „mitikus és tabusított” valamiről. Egyes számban! Pedig valóságos egyetemek vesznek körül, valóságos egyetemek versengenek diákokért, támogatásokért, jó hírért, nemzetközi elismertségért, miegyébért.  Román nyelvűek, vegyes nyelvűek, magyar nyelvűek, mások. Közeliek, távoliak. Műszaki, orvosi, mezőgazdasági profilúak. Babeş–Bolyai, Sapi-entia, Lucian Blaga, József Attila, Eötvös Loránd, Humboldt, Columbia... se vége, se hossza.

Az idézet szerint „az Egyetem [...] számomra [idealizált diák számára] olyan intézmény, amelyik elvileg minden tanár előadásán a világegészbe illeszt engem, olyan értékhorizontra, »tetőre« emel, ahonnan ráláthatok önmagamra és nemzetünkre, és egyszersmind felnézhetek az igazság, a jóság és a szépség minden olyan értékalakzatára, amely egyetemes öröksége az emberiségnek.” 

a) Szerencsére ott van az „elvileg”! A tanszemélyzet jelentős része ugyanis – országosan – képtelen látványos erőmutatványokra. A többség legfennebb alapos oktatásra termett. Nem titok: a képesebbek továbbálltak. (Tisztelet a kivételnek. Meg hála!)

Sajnos gyanítani lehet (csak gyanítani, hisz erről a statisztikák nem beszélnek), hogy  éppen az elsőéveseknek jut aránylag a legkevesebb olyan, igazán kompetens tanár, aki egyben pedagógusnak is kiváló. Milyen alapon hihetné bárki is azt, hogy e tekintetben Erdély kivételezett, és hogy aki itt magyarul tanít elsőéveseket, az csakis a szakemberek és a pedagógusok legkiválóbbja lehet?

b) A tantárgyak túlnyomó többségének – ideértve az  Erdélyben most magyarul előadott tantárgyak túlnyomó többségét is – nem lehet célja, hogy akár a kisebbségi létre, akár a nemzet egészére, akár másmilyen, nemzeti problémaegyüttesre rálátást biztosítson. Ez csak néhány fakultás néhány tantárgyára vonatkozhat.

Az egyetem ügyéről szóló cikkben, annak első mondataiban, főképp az egyetemügyről kellene beszélni, nem ennyire sajátos (mégoly fontos!) dolgokról.

c) Nem tudok olyan egyetemi tantárgyról, amelyik – kiváló előadói igyekezetnek köszönhetően – rálátást kínálhatna az egyetemes emberi örökség „minden [...] értékalakzatára”.

(Persze egy felvételi előtt álló fiatal sok mindenről álmodozhat.)

A megszakított bekezdés így folytatódik:

Ha az oktató nem tenne semmi egyebet, mint azt, hogy a különféle tárgyterületeken használt alapfogalmakat a világ más tudományos műhelyeinek, akadémiai intézményeinek fogalomhasználatával egyeztetve határozná meg, máris megtenné az első nagy lépést a mondjuk »bolognai« szinten versenyképes tudás átadása felé.

Ez a követelmény – bizonyos fakultásokon – annyira elemi, oly magától értetődő, hogy még a legátkosabb „átkosban” is – ott – többé-kevésbé így tanítottak, és ma is ezt teszik. (Persze a felvételi előtt morfondírozó jelöltnek ezt nem muszáj tudnia.)

Egyébként, a tantárgy sajátosságaitól függ, hogy az említett követelményt mennyire lehet és mennyire érdemes szem előtt tartani. Valamennyire azonban minden előadónak tekintettel kell rá lennie, hiszen érvényesítésének jelentősége az integráció során csak növekedhet. Valamennyire még akkor is tekintettel kell rá lennie, ha  ebben holmi szakmai vagy nemzeti elfogultság hátráltatná.

További fenntartás (egy, talán még Kolozsvárt sem nevetséges mellékgondolat): vigyázni kell a követelmény mindenáron való érvényesítésével; ugyanis nem lenne szabad gúzsba kötni az „előreszaladókat”, meg kell nekik engedni, hogy a saját fejük szerint tanítsanak, éppen csak meg-megemlítve más felfogásokat.

Továbbá, ha nem elfogult saját diskurzusának egyedül üdvözítő igazságérvényét tekintve, és felvázolja az adott tárgyterület szemléleti és módszertani megközelítésének más irányait is, képes meggyőzni arról, hogy szabadságomban áll alternatív megközelítést is választani. Ha pedig nem tűri a kérdéseket, vagyis saját tekintélyének rabja lévén az oktatást hatalomgyakorlatként fogja fel, más tanárt fogok választani. Könnyen el tudom dönteni, hogy minden ismeretérték mellett, amit ott magamévá tehetek, mi az a korlát, amitől a tanár hitelét veszti. Nem vesztem el a szüzességemet, magyar identitásomat, ha egyelőre nincsen a falakon, ajtókon magyar felirat, vagy ha egyik-másik tárgyat románul hallgatom, mert az előadó jobb felkészültségű, érdekli, amivel foglalkozom, szívesen irányít engem. Misztótfalusi Kis Miklós, Apáczai Csere János sem magyarul sajátította el azt a tudást, aminek révén több évszázaddal ezelőtt hozzáférhetővé lett itthon az európai szellemiség. Cserei Mihály is Epiktétoszt olvasott, sok magyar latinul írta meg Confessióját, emlékiratát. Bolyai János sem magyarul osztotta meg Gauss-szal, amit felfedezett.

Egészen érthetőnek tűnik,... én mégis megtorpanok, alig értem. Ám mielőtt a lényegéhez próbálnék közelebb férkőzni, némi apróságokkal kezdem.

a) Az egy nagyszerű emlék, hogy Cserei Mihály többek között Epiktétoszt is olvasott – de mi köze van a témához? A mai fiatal tán nem nézi meg a filmtörténet némelyik angolul vagy olaszul beszélő csúcsteljesítményét? Vagy nem olvassa el – fordításban vagy eredeti nyelven – szakmája valamelyik klasszikusát vagy az utóbbi kétezerötszáz év egyik-másik egyetemes jelentőségű művét? Ha ad magára, bizonyára megteszi. (Hiszen hogy is ne lenne kíváncsi természetű?)

b) Az európai szellemiség nem Misztótfalusi Kis Miklós és Apáczai Csere János révén vált hozzáférhetővé Erdélyben. Tőlük csak újabb lendületet kapott. (Ezt talán a gólyajelölt is tudja, de nem akarja árnyaltabban kifejezni magát, mert most éppen olyan kedvében van.)

c) Bolyai János semmit sem osztott meg Gauss-szal, még csak nem is levelezett vele. Legfennebb egy bizonyos korszak tudománytörténeti irodalma „osztotta meg” kettejük-hármójuk között egy felismerés dicsőségét. Egyébként ma már kétségtelen, hogy a problémát Bolyai János ragadta meg és oldotta meg a legmodernebb és meglepően előremutató módon.

d) „Továbbá, ha  [a képzelt tanár] nem elfogult saját diskurzusának egyedül üdvözítő igazságérvényét tekintve, és felvázolja az adott tárgyterület szemléleti és módszertani megközelítésének más irányait is, képes meggyőzni arról, hogy szabadságomban áll alternatív megközelítést is választani.” Hm... Ezek nem egy leendő gólya gondolatai. De annyi baj legyen!

e) Hogyan is képzeli a magában beszélő ifjú hölgy egy más tanár választását?  Talán más tantárgy választására gondol? Vagy más egyetem választására?  Vagyis a töprengőnek kedve is van, pénze is van más városhoz, más országhoz, esetleg más nyelvhez? Vagy csak a kolozsvári állami egyetemen pártolna át egy másik előadóhoz?

e’) Hogy is értendő az, hogy „egyelőre nincsen a falakon magyar felirat”? Mi köze van ennek a tanárcseréhez? Hiszen a Babeş–Bolyai Egyetem kolozsvári épületeiben – a valamikori Marianum egy szűk zónájától eltekintve – sehol sem divat a magyar felirat. Vagy talán a Sapientiáról a Babeş–Bolyaira való távozás lehetőségéről lenne szó? (Ami, nyilván, a választott szak megváltoztatását is jelentené.)

e’’) De egyáltalán: hogy is kerül az asztalra éppen ez a csizma? Talán egyik-másik tanár jelleme annyira döntő, előtérbe emelendő kérdés lenne az erdélyi magyarok egyetemjárásának a problematikájában? Vagy csupán az elképzelt gólyajelölt eszejárásának a hitelesebbé tételét szolgálná itt ez a motívum? 

Érdekelt – önmagában is – a felmerült téma, és megérdeklődtem, hogy adminisztratív szemmel nézve a Babeş–Bolyai Egyetemen lehetséges-e az ilyen átiratkozás egyik előadótól egy másikhoz.  Megtudtam, hogy a már megkezdődött tanévben az „átpártolás” vagy lehetetlen, vagy igen bonyolult eljárást feltételez. Nem ismernek ilyen példát. Az ún. kreditrendszer bevezetése óta viszont – elvben – semmi sem akadályozza a diákot abban az opcióban, hogy egy-két tantárgyat más előadási nyelven írjon be az év elején benyújtott szerződéstervébe. Gyakorlatilag mégis kell lennie valamilyen akadálynak, mert az utóbbi években ilyen eset sem volt. (Valószínű, hogy túl sokan fintorognának egy ilyen gesztus láttán, de ennél nagyobb akadály állítólag nincs.)

Most már megpróbálok közelebb kerülni a vizsgálgatott részlet lényegéhez.

A)  Jóleső társítások uralják a gólyajelölt soliloquiumából eddig idézett részt: tanulás és szabadság, önképzés és szabadság, hasznossá válás és szabadság társítása. Szabadságérzés, szabadságvágy és tudni akarás fonódik benne egybe. Ez nemcsak jóleső, hanem meglepő is. Nem szoktunk hozzá, hogy az iskolát és a szabadságot egymással harmonizálhatónak tekintsük, még ha egybetartozónak kívánnánk is a kettőt. Nem volt részünk Erdélyben olyan iskolarendszerből, nem láttunk olyan óvodát, olyan szakiskolát, olyan tanárképzőt vagy olyan zeneakadémiát, amelyben az oktatás és a felszabadítás, a tanulás és a felszabadulás tényleg egybeszervesült volna. Ha volt is kivétel, volt is meglepő jó példa, az csak egyik-másik tanár és egyik-másik tanítvány személyes kiválóságát dicséri és nem a rendszerét, nem az intézményekét.

Őszintén szólva nem is tudom, hogy az eszményi egybefonódás mennyiben lehetséges, hogyan lehetséges, de tudom – és néhány bekezdéssel fennebb valamelyest bizonyítottam is –, hogy a diákság még a törvényes szabad mozgásterét is kihasználatlanul hagyja. Mégpedig nem semmiségekben, hanem a tanulása minőségét érintő kérdésekben.

Nem kísérelem meg kielemezni, vajon a mai diákot nevelték-e úgy, hogy kicsi legyen a szabadságigénye (legalábbis az intézményeken belül), vagy pedig a felsőbb fokú oktatás mint rendszer működik-e úgy, hogy nem tanácsos benne szabad emberként viselkedni. Jelen szempontomból a lényeg ugyanaz: a szerző által bemutatott lánytípus nem létezik. Ilyen gólya nincs. És éppen ez az, amit meg kellett volna mutatnia. A szerzőnek ezt a hiányt kellett volna felmutatnia – többek között. Hiszen az egyetemkérdés leglényegéhez az is hozzátartozik, hogy tudjuk, hogy elég jól tudjuk, milyen fiatalok jövőbeni képzéséről folyik a diskurzus.

B) Az egyetemkérdés vizsgálatát hamis irányba terelik az évszázados példákat megvilágító reflektorvillantások. A viszonylag önálló Erdélynek (a Partiummal) még a török adók fiztése mellett is, a török–tatár–moldován pusztítások mellett is mindig volt annyi pénze, hogy egyházai által fejedelmei által, és más mecénások segítségével számos (akkori értelemben „számos”) fiatalt iskoláztasson Közép- és Nyugat-Európa egyetemein, teológiáin. (Nem csupa nemest és főnemest.)

Sokan voltak? Kevesen voltak? Nézőpont kérdése. Annyi bizonyos, hogy a Kárpátoktól a Perzsa-öbölig és a Csendes-óceánig sehol sem volt az itteninél nagyobb a magas képzettségűek viszonylagos száma. Az is bizonyos, hogy Erdélyben az ezer főre eső, egyetemet járt emberek száma nagyobb volt a szászok körében, mint a magyaroknál, és a románoknál mindaddig elenyésző maradt, amíg csak a bécsi hatalom el nem terjesztette körükben a görög katolikus vallást. Az is bizonyos, hogy a 17–19. század során Erdélynek ebben a tekintetben nem kellett szégyenkeznie Európa térképén, sem a számokat, sem a minőséget illetően. Iskoláikat, a messzi központokba vetődött végzetteik csöppet sem tették nevetségessé.

Azóta sokat változott a világ. Ma a társadalom egyetemigénye egészen más jellegű. A termelés, az államapparátus és a helyi hatóságok működtetése, a közoktatás, a védelem, a közlekedés, a hírközlés stb., stb. olyan tömegek felsőfokú képzését teszi szükségessé, és olyan szakmai diverzitást követel meg, ami (létszámbelileg) összemérhetetlenné és (szerkezetileg/szervezésileg) össze-hasonlíthatatlanná teszi az egykori és a mai egyetemproblémát. Ma a társadalom rendelkezésére álló javak sokkal nagyobb hányadát kell képzésre fordítani, mint háromszáz vagy harminc vagy akár tíz évvel ezelőtt. Az egyetemjárás  ma a legfontosabb politikai és gazdasági tényezők sorába lép(ett). Mennyiségileg is, minőségileg is – már évekkel ezelőtt,  mindannyiunk tudatában – a legfontosabb jövőépítő tényezővé kellett volna előlépnie. És nemcsak a tudatunkban, hanem a mindennapos gyakorlatunk szintjén is mielőbb meg kell kapnia az illő helyét és súlyát.

Tehát ma nem az az érdekes, hogy lám! Apáczai korában messze földön, idegen nyelven kellett ismereteket szerezni, most viszont itthon is lehet, sőt részben még magyarul is, hanem az, hogy az adóinkból visszaforgatnak-e oktatási célokra annyit, amennyi a provincia felvirágoztatásához ma szükséges, meg az, hogy ebből a pénzből melyik etnikum milyen arányban részesül, meg az, hogy sikerül-e az itthoni képzést a világszínvonal közelében tartani (arányszámban is, minőségben is).

 

A második bekezdés:

Minden előadás és szeminárium a szabadság olyan szigete, amelynek határait sohasem valamely politikai helyzet, ideológiai norma, hanem a tanár felkészültsége, világszemlélete (értékrendszere) jelöli ki, ahogyan az a legjobb esetekben a maga szüntelen nyitottságában, lezárhatatlannak elismert és (beismert) személyes tanulási gyakorlatában megmutatkozik. A magyar egyetem ilyen jellegű autonómiájának a nem-tudás tudása az egyetlen »korlátja«, amelyben a közös, vagyis a velünk, diákokkal »egyetembe« folytatott tudásgyakorlatot csupán a tisztán definiált fogalmakkal bevezetett diszciplínák szabályai fegyelmezhetik.

Nehéz lenne önállóan, csak ezzel a bekezdéssel foglalkozni. Ide kívánkozik a következő is:

Nálunk azonban a fenti elvárásokat messze ívben megkerülve (tisztelet az elszórt kivételeknek) még mindig a diszciplínák és az egész intézmény nemzeti és ideológiai körülcövekelése, pártcsatolmánnyá züllesztése zajlik, ami minden oldalon folytonos félreértések és »belharcok« forrása, és arról tanúskodik, hogy az oktatók legfelső képviselete szintjén sem jutottunk el a szakmai-polgári önfegyelemig. Engem nem szoktak megkérdezni, mit szeretnék kezdeni magammal, milyen szakmai igényeim vannak. Nincs közös tanár-diák önreflexió, fejünk fölött folyik az egész hercehurca. A szellemi produkció számára kedvezőtlen ez a folytonos belharc. Tájékozatlan és kiszolgáltatott vagyok. Pedig rálátni önmagunkra, reflektálni a helyzetünkre és saját értékeinkre máris olyan, korlátainkon felülemelő nézőpontot, perspektívát feltételez, amely a helyes közös döntés alapja lehetne. De ez csupán olyan (egyetemügyekben is felhalmozott) műveltségi és gyakorlati tudásszintről válik lehetségessé, olyan bensővé tett mérték szerint, amelyik önmagát sem tekinti abszolútnak, hanem folytonosan fölfelé igazodva világítja meg a végtelen szellemi kibontakozás lehetőségeit. E nélkül a mérce nélkül doktoripar leszünk és diplomagyár.”

A tapasztalt tanár mondanivalója az idézet több részén is elnyomja a különös diák mondanivalóját. A gólya pedig odalett. –  Kár, hogy a jóleső játék helyét a „diák”-nézőpont és a tanári rálátás egybezavarodása vette át. De addig nagy baj ebből nem lehet, amíg maguk a témák érdekesek. Márpedig az érintett, a felvillantott témák valóban érdekesek.  

Legizgalmasabbnak (és áttekinthetőbbnek) a közös döntések témáját találom.

Szinte minden előadáson, minden szemináriumon/gyakorlaton adódnak olyan helyzetek, olyan pillanatok, amelyek közös döntés alapján oldódnak meg, gyakran még a szóbeli megfogalmazódásuk előtt, majdhogynem észrevétlenül, menet közben. Ezek a pillanatok néha kínosak (tanárnak, diáknak egyaránt kellemetlenek), többnyire azonban természetesen alakul ki az egyetértés, a közös akarat, és ez sokat segít az egész további munkában. (Még a munka hangulatában is.)

Egészen más a helyzet akkor, amikor egy felmerült, szóvá tett, megtárgyalt kérdésben kell valamilyen, mindkét fél számára betartandó megegyezést kötni.

A két típus különbözőségét részben elfedi az a közös vonásuk, hogy ezek a döntések, elhatározások a mindennapok szintjéhez tartoznak, és csak igen ritkán jutnak a tanszék vagy kar tudomására, így hát nem marad hivatalos, írott nyomuk. 

Csakhogy az idézett bekezdésben – legalább részben – másféle döntésekről van szó, éppen a hivatalossá váló (vagy a csak hivatalosnak mondott) döntésekről. Természetüket, tárgyukat tekintve ezek is sokfélék lehetnek, ahhoz talán túlságosan is sokfélék, hogy megbeszélésüket egybe lehessen vonni.

Az ilyen szintű ügyek intézésében, minden felsőoktatási intézményben,  hagyományokhoz és írott szabályokhoz kell igazodni. Nem a tanárok vagy a diákok hangulatán, pillanatnyi önkényén vagy „zseniális” ötletein múlik, hogy mit hogyan kell csinálni. Azonban – mint sok más területen – itt is marad tér a személyes stílus érvényesítésére, esetleg a jóindulat vagy az önkény megmutatkozására, a kákán-csomót-keresésre, a diákok vagy a kollégák megsértésére, az ügyek szemfényvesztő „megoldására” stb.

Az ilyen szintű döntés előkészítése, elfogadása nem feltétlenül „hercehurca” vagy „belharc”. Amikor mégis éppen ilyenekről, idegőrlőkről van szó, akkor meg kellene mondani, hogy előfordulásuk kinek-minek tulajdonítható. A rendszer sajátosságaiból vagy a történelmi-politikai helyzetből, etnikai vagy vallási ellentétekből,... miből erednek? Amíg pedig erről mit sem mondunk, addig az anomália  kiküszöbölését szinte kár is emlegetni. Krónikusan konfliktusos helyzetben ugyanis, tehát az erdélyi valósághoz hasonló helyzetekben csak azt a hibát muszáj helyrehozni, kiigazítani, ismétlődését lehetetlenné tenni, amit egyesek felismernek és felmutatnak (az okok mélyebb rétegéig menően), és amit megoldandóként – illetékesekkel és érdekeltekkel – el is fogadtatnak.

Mindezt a fölöslegesnek tűnő, mert magától értetődő okoskodást azért véltem ideillőnek, mert sejtem, hogy milyen természetű okokat hallgat el a szerző, de kívülállóként nem merem kimondani a hiányzó, az általam  csak feltételezhető válaszokat. Neki viszont, aki belülről látja (még „diákszemmel” is belülről látja) a bajokat és okaikat, írása segítő szándékát bizonyítandó kötelessége lett volna egy fokkal közelebb lépni a megoldás felé vezető úthoz, a konkrétumokhoz. 

Minthogy ezúttal – minden mást sugalló, a kört leszűkítő jel és jelecske ellenére is – ez erdélyi egyetemjárásról van szó általában, világos, hogy nem lehet valamennyi itt működő fakultást sorra venni, ügyintézési módját elemezni, de azért valami kézzelfoghatóbb – valami irodalmiaskodás-mentesebb – mindenképpen hasznos lett volna.

Az egyetemek nem légüres térben működnek. A Babeş–Bolyai Egyetem sem kivétel. E túlnyomóan román többségű intézményen belül pedig a magyar és a német „vonal” – azokon a karokon és azokban a szakirányokban, amelyekben egyáltalán létezik ilyen „vonal” – igazán nem tekinthető sem légüres térben működőnek, sem önállónak. A magyar és a német tantervek, akárcsak az egyes diszciplínák erős és gyenge oldalai bizonyos vonatkozásokban csak akkor válnak megérthetővé, befolyásolhatóvá, korszerűsíthetővé, ha az említett „vonalak” rész voltából indulunk ki, meg az ezzel járó, igencsak korlátozott önállóságukból.

Az idézetben szóvá tett belbajok mindaddig megérthetetlenek és jórészt kezelhetetlenek maradnak, amíg azokat – minden vonatkozásukban – csak a magyar nyelvű oktatás problémáiként és nem az Egyetem (egy kis túlzással: nem az ország) sajátosságaiként fogjuk fel, tehát amíg nem a rendszer (részben természetes, de részben csak mesterségesen fenntartott) működési zavaraiként fogjuk fel azokat.

A „diák” által felpanaszolt problémákat a csupán nagyjából tájékozott olvasó sajátos magyar problémákként foghatja fel, és ezért segíteni kellett volna neki, hogy többségüket általánosabb problémák magyarokat érintő vetületeiként értelmezhesse. Ilyen, helyesebb látásmódhoz segítség nélkül csak az közelíthet, aki – tájékozottabbként – a szöveg mögé képes látni. Tehát ebben a részben is, akárcsak az első bekezdésben, a joggal elkeseredett szerző (fontosabb célok mellett) önmagunk lejáratásán is munkálkodik, miközben „messze ívben” kerüli a – hogy is mondjam? – „mélyebben” fekvő alapkérdéseket, a háttérkérdéseket, és elrejti a tőlünk jórészt független, de a figyelmünket mindenképpen követelő „kulcsokat”.

A nagy baj pedig éppen az, hogy az egyetemi oktatás nyavalyáiból túl sokat megélt szerző talán észre se veszi, hogy ezt teszi. Úgy benne él a belénk nevelt gondolkodásmódban, hogy nem mer a kisebbség „határain” túl is okok után kutatni.

Visszatérek a második bekezdés elejére: „Minden előadás és szeminárium a szabadság olyan szigete, amelynek határait sohasem valamely politikai helyzet, ideológiai norma, hanem a tanár felkészültsége, világszemlélete (értékrendszere) jelöli ki, ahogyan az a legjobb esetekben a maga szüntelen nyitottságában, lezárhatatlannak elismert és (beismert) személyes tanulási gyakorlatában megmutatkozik.

A tanár számára „minden előadás és szeminárium a szabadság [...] szigete” is meg számtalan kötöttség egybecsomósodása is. A diák szempontjából – éppen diák voltából következően (pl. a csak részleges tájékozottsága, a vizsgakötelezettsége meg egyebek miatt) – ez a szabadság már eleve kevésbé evidens. A jó tanárnak azonban – legalább időnként  – mégis sikerülhet saját szabadságérzését (a még mindig őrzött maradékát) a diákjai felé sugároznia.

E szabadságsziget korlátai azonban – az idézetnek ellentmondva állítom – nem csupán a tanár belső korlátai, talán még csak nem is főleg azok. Döntőek lehetnek olyan korlátozó tényezők, mint a diákok évről évre változó felkészültsége, asszimilálási lehetőségeik korlátozottsága (hiszen ők is az időben élnek), az intézmény gyenge felszereltsége, a könyvtár állománya vagy egyes tanárkollégák más nézetrendszere, más követelményrendszere stb.

Sajnos e szabadság „határait [...] valamely politikai helyzet, ideológiai norma” is alakítja – kiküszöbölhetetlenül, de mérsékelhetően. Ám ez a mérsékelés egy bizonyos irányban nem szokott az intézmény gondja lenni, míg más irányban az érvényesítendő, fontos célkitűzései közé is tartozhat. Az intézmény irányultságát a tanár, a maga „felségterületén” – ízlése szerint – mérsékelheti vagy hangsúlyozhatja, de nem hatástalaníthatja.

Szegény szabadság-sziget! Szerencsére még csak részben lepte el az ár.

„Doktoripar leszünk és diplomagyár.”

Leszünk?

Vajon mi ma a találóbb: a leszünk, netán a vagyunk, vagy – árnyaltabban – a mindinkább vagyunk?

Annyi biztos: nem ez a találó változat: „egyre kevésbé vagyunk diplomagyár”.

A téma megvilágításához itt egy lényeges körülményt kell tudomásul venni. A szegény(ebb) országokban a felsőfokú oktatás kénytelen üzletszerűen működni. Egy kis túlzással: gyárszerűen. Egy korrupt(abb) országban ez még igazabb, mint egy „csak” szegény országban.

Nagy szerencse, hogy az intézmény üzleti szempontja nemritkán harmonizálható a jövőbiztosítás országos szempontjával:  mindkettőnek előnyös a nagy diáklétszám. A kisebbségeknek is ez felel meg. 

A helyzet aritmetikája mégsem ennyire egyszerű. A sok gyenge végzett pillanatnyilag szinte ugyanannyi hasznot hajt az egyetemnek, mint amennyit a sok kitűnő végzett hajthatna, de az ország (vagy egy kisebbség) szempontjából a sok gyenge végzett kész katasztrófa, mégpedig időzített katasztrófa, mert a hatása csak apránként mutatkozik majd meg.

Tudjuk tehát, hogy az egyetemek gyárszerűsége ellen hiába kapálózunk, mert szegények vagyunk. Ezért – magunk bátorítása végett – arra kell gondolnunk, hogy a minőség biztosítására való törekvés még e szegénységben sem egészen hiábavaló; nem épp annyira kilátástalan, mint amilyen a gyárszerűségtől való szabadulás követelése volna. Nem kilátástalan, de fölöttébb nehéz és fölöttébb szükséges.

 

Még egy bekezdésnyi:

Az egyetemes értékvilágra nyitottnak lenni, mások, más nemzetek maradandó szellemi örökségét elfogadni és befogadni különösen itt, egy »kisebbségiként« kategorizált emberi léthelyzetben bizonyulhat az egyetemi pálya próbakövének, ahol legtöbb esetben még a nemzeti értékek felismerése és közvetítése is akadályba ütközik, és a táguló, folytonos értékrecepciót, a szakmai-szellemi színvonal zavartalan emelését, vagyis a felzárkózást minduntalan fékezi, meg-megszakasztja a védekező nemzeti bezárkózás, amelynek jegyében az értelmiségi elit a honi hagyományt gyűjtögető, megmentő, ápoló »tudományosságra« szorítkozik, és olykor nemzetiektől idegennek tekinti a más kultúrákban, nyelveken megjelenített egyetemes emberi értékeket.

Kissé kusza, de nagyon érdekes.

A diák beszél-e, vagy a tanár? Vagyis: melyikük egyetemi pályájáról esik itt szó? Bármelyikükéről?

És miféle próbakőre kellene itt gondolni? Hivatalosra? Szakmaira? Erkölcsire? Politikaira?

Meg az sem világos, hogy a különféle kultúrák értékeinek a megismerése és a maguk helyén, a maguk korában való nagyraértékelése miért jelentene egyben elfogadást és befogadást is. Természetesen esetenként jelentheti azt is, de általában?...

Van sajnos világosan megmutatkozó nemzeti bezárkózás is, de van nyitás is, van nyitottság is – van ez is, az is mint igény, mint magatartás, mint valóság. Van a diákok között is, van a tanárok között is, még a megszurkált „értelmiségi elitben” is kimutatható.

Van romániai „magyar probléma” mint az állam problémacsomagja, és vannak problémái a romániai magyarságnak, rétegeinek, csoportjainak.

E valóságos jelenségek hátterében azonban nem az áll, hogy még a legobjektívebb társadalomvizsgáló szemében is – mi, itt – kisebbséginek minősülünk. Tehát nem a kategorizálás körül kell keresni a magyarázatokat, hanem a többség és a kisebbségek meg az állam és a kisebbségek mára kialakult viszonyrendszerében; vagyis a távoli és a közelebbi múltban (illetve a múlt örökségében), meg e viszonyrendszer államilag (is) fenntartott mai sajátosságaiban, a többségi és a kisebbségi pártok, szervezetek ideológiájában és frazeológiájában, típusszövegeiben, továbbá némelyik sajtóorgánum orcátlanságában, hergelésében, egyes többségi és kisebbségi félrevezetettek ágálásában. Röviden: sok mindenben.  De a kategorizálásban?

Ennél igazabb (legalább részben igaz) az, hogy „a felzárkózást minduntalan fékezi [...] a védekező nemzeti bezárkózás, amelynek jegyében az értelmiségi elit a honi hagyományt gyűjtögető, megmentő, ápoló »tudományosságra« szorít-kozik”. De hát mit tehetne a diák vagy a kutató, a tanár, ha egyszer ez az, amire van pénz? Ha a kül- és belföldi szponzorok éppen ezt az anomáliát tartják helyesnek? De félreértés ne essék! Meg se fordul a fejemben afféle képtelen gondolat, hogy netán túl sok pénz menne el értékmentésre. (Legfennebb az a gyanú férkőzik néha a közelembe, hogy egyes értékmentő akciók költségvetése „túl emberközpontú”, meg az, hogy a mentésre [hiába?] váró értékek nagy hányada kívül esik a közönségnek felkínált kisebbségi tudnivalók körén.)

Anomáliát tehát csak azért említettem, mert egyébre nem jut elég pénz; tehát nem azért, mert a valóban elvégzett munkát netán haszontalan „gyűjtögetésnek” tekinteném. Lehet ugyan, hogy még „gyűjtögetés” is előfordul, de nem az a jellemző. Jellemzőbb a kevés, jól elvégzett munka, meg a tengernyi emberére váró munka sok-sok területen. Az értékmentéstől a szótárkészítésig meg a regionális fejlesztési tervalternatívákig, a kormányprogramok kisebbségi szempontú, de szigorúan szakszerű kritikájáig, a hamis „történelmi tények” irtásáig, a saját nevünket és a nagy elődök nevét érő csúfolkodás apasztásáig, a román közönséghez szóló kisebbségi sajtóig, az újságjaink színvonaláig, az uszítók  megfékezéséig, a könyvtárak ellátásáig...

Nem tapasztalom azt az áldatlan jelenséget, amelyről az idézet így vélekedik: „a táguló, folytonos értékrecepciót, a szakmai-szellemi színvonal zavartalan emelését, vagyis a felzárkózást minduntalan fékezi, meg-megszakítja a védekező nemzeti bezárkózás.

Azt valóban tapasztalom, hogy baj van a felzárkózás üteme körül, hogy baj van a tájékozódásunk fürgesége és változatossága körül, hogy túl keveset veszünk észre a világban figyelmet érdemlő új jelenségekből, de meggyőződésem, hogy mindez a kényszerű provincialitásunk és szegénységünk következménye, és kétlem, hogy az, amit én így látok, ilyennek látok, az tulajdonképpen kisebbségi bezárkózás lenne, amolyan köldöknézés. 

 

Bevezető érvelésem illusztrálására, gondolom, ennyi elég volt.

Jól hangzó, stílusos mondatok csak akkor segíthetnek a mindennapjainkban, a politizálásunkban, az oktatás, illetve az egyetemjárás kérdéseinek rendezésében, ha a lényeg megvilágítására törekszenek, a valóságos okok és folyamatok felmutatására irányulnak, nem csupán hangulatkeltésre és oldalvágásokra, nem az állami felelősségek önostorozó elrejtésére.

Tréningezzünk hát! Merjünk felelősen, korszerűen, építően, határozottan, nyíltan beszélni. Ahogy a magunk érdekében és az ország jövője érdekében kell.

Befejezésül még egy rövid idézet a cikk Igazság és hatalom című részéből:

Amit leírok, csak azok vihetik cirkuszi porondra, akik a magyar kultúra erdélyi (minőségi) életképességének garanciáit semmibe veszik.”

Nem zavart e védekező támadás. Porondra vittem.

Remélem, senki sem mondhatja: cirkuszira.