Augusztus 2006
Reform és egészségügy


  Bevezető
  

  Egészségbiztosítás és reform Romániában
  Bárányi Ferenc

  „A rendszert mindenképpen fel kell építeni”
  Hajdu Gábor–Székedi Ferenc

  Utazás a reform körül
  Jeszenszky Ferenc

  Test és lélek
  Carmen Firan

  Életem egy fájdalommentes napja
  Marta Petreu

  A pillanat művészete
  Stanik Bence

  Egy marosvásárhelyi évfolyamról
  Kiss András

  Lengyel költők
  

  Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája
  François Sauvagnat

  Esszé és szóbeliség
  Szilágyi Júlia


1956–2006
  Nemzeti és emberi örökségünk
  Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter


Toll
  Gy mint gyász, Gy mint „III. György”
  László Ferenc

  Búcsú Magyari András professzortól
  Nagy Róbert


Világablak
  Egészségügyi reform az Egyesült Államokban
  Kovalszki Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)
  Lakatos Artúr


Mű és világa
  Orvos és páciens (I.)
  F. Dornbach Mária


Közelkép
  Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!
  Müller Ádám

  Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére
  Papp Z. Attila

  A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai
  Jung János


Téka
  A pont a történet végén
  Vallasek Júlia

  A „végtelen én” rendkeresése
  Nagy-Babos Janka

  Vanda… Van! Az örök őrök
  Bréda Ferenc

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Egyénről, államról, közösségről
  Ferencz Enikő

  Búcsú Iordan Chimettől
  Kántor Erzsébet



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

F. Dornbach Mária

Orvos és páciens (I.)

Nyelvi változatok értelmezése egy sebész idiolektusában

 

1. Világismeret: előítéletek és/vagy tapasztalatok
az egészségügyi intézményekről

Ha kiderül, hogy váratlanul rövidebb-hosszabb időt egy egészségügyi intézményben betegként kell eltöltenünk, biztosan a derült égből villámcsapás effektusaként éljük meg azt. A szituáció maga, amely egy klinikán vagy kórházban ránk vár, nem kecsegtet túl sok széppel. A testi szenvedés várhatóan sokféle változata mellett szomorúság, nyomorúság, ránk lőcsölt, privát életünktől idegen szabályok, idegen (és gyakran nehezen elviselhető) arcok, személyek, egyéniségek és magatartások… Bezártság, falak, korlá-tok… Soká tartana minden frusztráló tényezőt akár csak elsorolni is.

Hiába történik ott minden gyógyulásunk érdekében, hirtelen a félelmek egész kötege fonódhat körénk. Bizonyára nyomban elhatalmasodik rajtunk például a részleges vagy teljes személyiségvesztés riasztó lehetőségének rémülete is. Ennek a helyzetnek ki nem mondott elvárásai szerint ugyanis privát egyéniségünket majd a falakon kívül kell hagynunk. Jobb, ha már a küszöböt sem abban a köntösben lépjük át! Hirtelen egy nagyüzem valamelyik gyáregységének személytelen részévé válunk. Pedig – Kosztolányi verssorának parafrázisával élve, a falakon belül – rögtön beírnak minket mindenféle könyvbe (index). Vagyis személyes adatainkat tekintve nyomban precízen identifikálva vagyunk. Ám az intimitás, a személyiségünkre leginkább jellemző finom részletek a továbbiakban ott nemkívánatos sallangokká válnak. Senki sem kíváncsi rájuk, sőt a gyógyító mechanizmus intézményi résztvevői, vagyis a velünk szemben a másik pólust képviselők számára a továbbiakban azok kimondottan tehertételnek számítanak. Így aztán még az osztályon sem tudják majd, valójában ki fia-borja vagyunk, és mivel töltjük napjainkat, ha éppen nem a kórházi ágyat nyomjuk. Természetesen ennek is megvan a bizony nem elhanyagolható logikája, mert a társadalmi igazságosság és esélyegyenlőség elméleti álláspontja szerint valóban mindegynek kell lennie, hogy egy morózus hajléktalannak vagy egy sziporkázó könyvtári főigazgatónak metszik-e majd fel a műtőben a hasát.

Mindez persze nem lelketlen haramiák galád összeesküvésének következménye, hanem emberi világunk társadalmi berendezkedésének modernkori fejleménye. A tudományos besorolás szerint ilyenkor (a kórházban vagy klinikán) egy intézményes szituáció szereplőjévé válunk.

2. Az elemzés elméleti keretei

Mit kell vajon tudnunk, észlelnünk, értelmeznünk és értékelnünk ebbéli minőségünkben ahhoz, hogy lelki egyensúlyunkat megtarthassuk, vagy ha már elveszítettük, visszaszerezhessük azt?

Mindenekelőtt tudnunk kell – mert ez az alapigazságok egyike –, hogy a gyógyító folyamatban részt vevő orvosnak a státusa is, a folyamatok irányításában betöltött szerepe is más, intézményi presztízse nemkülönben, és ugyancsak más a gyógyító intézményekben a miénk, pácienseké. Nemcsak tudnunk kell, hanem az imént mondottakért és az esélyegyenlőség biztosításáért tudomásul is kell vennünk, hogy bizonyos, személyiségünk egyébként természetesen viselt tartozékainak jó részéről le kell mondanunk arra az időtartamra, amíg gyógyulásunk érdekében az egészségügy (részben fizető) „vendégei” vagyunk.

Mi, hétköznapi állampolgárok, tényleges vagy potenciális betegek megszoktuk, hogy az egészségügyi intézményekben velünk mindig történhet és történik is valami. Olyasvalami, amit gyakran meg sem tudunk magunknak magyarázni. Ám az orvos a minket érintő és az ott a kezében lévő sorsfonalainkat összefüggő hálóvá képes fűzni. A kooperatív orvos–beteg kapcsolatban a páciens orvosának segítségével megismerheti, tehát tudhatja is e háló mintázatának részleteit vagy teljes struktúráját értelmezni, és igyekezhet is e mintázat diktálta rend szerint létezni és cselekedni. Ha ezt teszi, tudni is fogja, meg is fogja érteni mindazt, ami vele a gyógyulás folyamatában történik.

Írásunkban mi ehhez próbálunk segítséget adni.

Ha ugyanis meg akarjuk érteni, mit tesznek az emberek, amikor egy adott szituáció keretei között beszélnek, vallatóra kell fognunk a szituáció beszédeseményeit is, a beszéd produktumát is: vagyis a nyelv használata során és révén, a beszéd procedúrájában létrejött, az aktuális szituáció és a megnyilatkozói szándék által vezérelt szöveg/ek egészét vagy azok részeit.

Szövegeket, szövegrészleteket elemzünk tehát a nyelvészeti pragmatika egyik részterületének, a Grice pragmatikája és a beszédaktus-elmélet által ihletett diskurzuselemzésnek a segítségével. A beszédesemények alkotóelemeinek elkülönítéséhez Hymes modelljét hívtuk segítségül (Hymes 1962), az orvos–páciens viszonynak szociálpszichológiai mikroelemzéséhez pedig Goffman gondolatait (index).

A diskurzuselemzés megmutatja nekünk a beszéd szerveződését és azt, hogy a beszélő a megnyilatkozásokkal milyen cselekvéseket valósított meg. Hymes modellje ahhoz ad majd támpontot, hogy a szituációt kontextusként értelmezhessük. Goffman munkája pedig segít megérteni az emberi kapcsolatok egyik speciális változatának, az orvos–beteg viszonynak az általunk a mindennapokban természetesként elfogadott történéseit, e történéseknek dramaturgiai szabályait és stratégiáit.

3. Az interperszonális szituációk

3. 1. A minket körülvevő világ valójában interperszonális szituációk halmaza. Az emberek, miközben mindenütt és mindig egyszerűen csak teszik a dolgukat, akarva-akaratlanul folyamatosan információkat szolgáltatnak önmagukról, tevékenységükről, embertársaikról. Vagyis folyton-folyvást kommunikálni „kényszerülnek”. Interaktív közegben ugyanis képtelenség nem kommunikálni.

3. 2. Ha a kommunikálók nem az írott szó valamely csatornáján érintkeznek egymással, vagy nem termékekkel, tevékenységekkel informál(ód)nak, hanem élőszóban beszélgetnek, többnyire szemtől szemben állnak az adott tevékenység során (face-to-face interakció). Ilyenkor tulajdonképpen egész megjelenésükkel, küllemükkel már a megszólalás előtt információcsere indul meg közöttük.

A megjelenésnek az adott szerephez fűződő társadalmi elvárásai, illetve az egyéni ízlés, vagyis az általánosnak és az egyedinek optimális aránya az a bázis, amelyen az identifikáció magában rejtheti, megteremtheti azt a légkört, amely végső eredményként meghozhatja a kommunikáció céljának realizálódását, megvalósíthatja szándékának eredményességét.

Míg azonban maga a megjelenés eleve értelmezhető információkat sugároz, válasz ezekre csak bonyolult formában érkezik; a feltétel nélküli elfogadás mellett esetleg éppen valaminek az elutasításában, a bizalom megrendülésében vagy a szilárdnak induló döntéshozatal megváltozásában.

3. 3. Az interakciós kontextus a beszédhelyzet szinonimájának tekinthető. Ez a beszélők közötti kölcsönös kapcsolatnak, egymásra hatásának az összefüggésrendszerét jelöli. A beszédhelyzet-típusok a különböző nyelvhasználati színterek (vagyis a társadalmi, lélektani szint) alapján csoportosíthatók. A csoportosítás rendező elve a nyilvánosság foka, amelynek egyik szélső pólusa az intim szféra, a másik pedig a közélet (Kiss Jenő).

3. 4. Amikor tehát bevezető gondolataink megfogalmazásakor az egészségügyi intézményben zajló beszédeseményeket az intézményes kommunikáció színtereinek egyikéhez rendeltük, ennek a rendező elvnek alapján tettük azt. Ez a tény (a szituáció intézményes volta) több szempontból megszabja a benne kommunikálók helyzetét, szerepét és egymáshoz való viszonyát. Intézményi jellegéből következik, hogy az aszimmetria és a hierarchia át- meg átszövi egész kommunikációs eseményterét. Aszimmetriát (és gyakran ebből táplálkozó hierarchiát) eredményezhet (és általában eredményez is) az eltérő életkor és iskolázottság, a nemek stb. (index Eger). A mi elemzésünkben azonban a beszédeseményt meghatározó tényező a hierarchia rendező elve, a kommunikációban részt vevőknek a státusa.

Aki az intézményes kommunikáció során intézményét hitelesen képviseli – s ez a képviselet sokféle szituációra vonatkozhat –, az mintegy önmagában sűríti és önmagán emblémaként hordozza azokat a külsődleges és magatartásbeli eszközöket és jegyeket, amelyek annak presztízsét, hírnevét a külvilág számára megjeleníteni hivatottak. Az azonosulás persze valamiféle személyiség-elmosódással is jár, hiszen az intézmény képviselőinek magatartásában menthetetlenül az általános személyiségjegyeknek kell kidomborodniuk, nem pedig az egyedi tulajdonságoknak.

Az intézményt képviselőnek azonban nemcsak megjelenésében kell a struktúrában betöltött szerepet, szerepeket méltó módon demonstrálnia, hanem – egész tevékenységében és viselkedésében – szabályrendszereket, normasorokat is be kell tartania. Azokat, amelyek az adott intézmény működése presztízsének lényegéhez a jogok és kötelességek, valamint az elvárások jegyében tartoznak. Ezek lehetnek explicit, kifejtett, világosan kimondott (sőt deklarált vagy akár törvény által szabályozott) vagy latens, rejtett (pusztán a társadalmi elvárásokkal, konvenciókkal kongruáló) szabályrendszerek, normasorok.

4. A beszédesemény összetevői

A beszédesemény az a produktum, amit az egyén szóbeli interakciója során verbális és/vagy nonverbális eszközökkel fölépít.

A nyelvhasználat a társas kapcsolatoknak nemcsak koordinálója, hanem azokat konstituáló tényezője is. Ezért a társas kapcsolatokat megteremtő és szituációiban megvalósuló beszéd elemzése és értelmezése több szempontból fontos eszközt adhat kezünkbe. Mindenekelőtt szembesíthet bennünket a mit is mondtunk realitásával, vagyis azzal, hogy szavainkkal valójában mit is cselekedtünk (index, Eger).

4. 1. A küldő (feladó) és a vevő (címzett) a beszédesemény résztvevői. A kétféle megnevezés nem véletlen: nem lehet ugyanis az egyes megnevezésekkel elkülönített szerepeket azonosnak minősíteni. Ha arra a magyar közmondásra gondolunk, amely szerint A lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle, máris egyértelmű, hogy a vevő és a címzett nem minden esetben azonosak. (index, Árulkodó) A küldő és a feladó ugyancsak más-más személy például akkor, amikor egy egészségügyi intézményben az orvos instrukcióját nota bene a nővér közli a beteggel. Ebben az esetben a küldő az orvos, a feladó pedig az üzenetet továbbító nővér.

A résztvevők hozzárendelése az alkotóelemek valamelyikéhez azonban nem olyan merev, mint amilyennek a listába vételkor tűnik. Mindannyian tudjuk, hogy a beszéd ennél sokkal dinamikusabb: az egyes szerepek a szituációban (ennek típusától függően) folyton változnak. Így lesz például a dialógus során a résztvevőkből váltakozva hol az egyiknek, hol a másiknak a megtestesítője.

4. 2. A résztvevők közti emberi viszony jellege (ismerős, ismeretlen, személyes, hivatalos stb.), a kommunikáló felek attitűdje és személyiségük karaktere befolyásolja a beszédesemény hangnemét. Ám ez nem független a résztvevők közötti viszonyoktól sem; attól, hogy a beszédtársak kapcsolata egyenrangú vagy hierarchikus-e, és attól sem, hogy ki a domináns személy a beszédhelyzetben.

A hangnem egy intenzitást jelző skála mentén képzelhető el. Ha a pozitív pólusnak az intimitást tekintjük, akkor a személyes, hivatalos, távolságtartó, személytelen konti-nuum mentén jutunk el a kiüresedetthez mint a másik, negatív pólushoz. (A skálát ugyan a résztvevők egymáshoz való viszonyának alapján, a közelség–távolság rendező elv mentén állítottuk fel, ám ez nagyjából megfelel az informális–formális keretek különböző fokozatainak is index, Árulkodó.)

4. 3. Az üzenetforma Hymes szerint „főleg mint esztétikai és stilisztikai kérdés válik jelentőssé”, és fontos vonatkozással bír

a. egy kód forrásaihoz,

b. egy adott kontextushoz vagy

c. egy referenciális tartalomhoz képest (Hymes 110).

4. 4. Az üzenetátvitelkor alkalmazott csatornák milyensége a közvetlen emberi kommunikációban is többféle lehet. Az élőbeszéd során a szemtől szembe interakciókban a levegőoszlop közegében terjedő hangfrekvencia közvetíti a verbalitást, kiegészítve vagy helyettesítve persze a nonverbális elemek vizuális látványával. Ám élőbeszédet technikai eszköz is közvetíthet – például a telefon segítségével.

A csatornában zaj (azaz kommunikációs zavar) is keletkezhet. A kommunikáció sikerességét gátló zavar azonban nemcsak a csatorna kifogásolható technikai jellegű működése miatt jöhet létre a folyamatban (pl. rossz látási viszonyok, recsegő telefonvonal, kevés térerő stb.), a beszédesemény más összetevői is okozhatják: például a nem megfelelően alkalmazott kód, a közös háttérismeret hiánya vagy egyenetlen volta, az emberi kapcsolatok zavarai stb. (index, Árulkodó).

4. 5. 1. A kód lehet nyelvi és nem nyelvi (pl. mozdulatok, gesztusok, testtartás stb.). A hangszín, hangerő, habozási szünetek stb., vagyis a paralingvisztikai jelenségek is a nyelvi megnyilatkozásokhoz tartoznak. Természetesen a verbális megnyilatkozások értelmezésében szerepet játszanak a nem nyelvi eszközök is: kiegészítik, helyettesíthetik, sőt meg is cáfolhatják azt (index, Eger).

4. 5. 2. A nyelvi heterogenitás mind az egy-, mind a többnyelvű közösségek alapvető sajátossága. A beszélői repertoár egyszerre több nyelvváltozatot és stílust (regisztert) tartalmaz. Ezek éppúgy kontaktusban állnak egymással, mint egy többnyelvű beszélő genetikusan netán különálló nyelvei. Két vagy több nyelv, illetve nyelvi változat rendszeres használata pedig nem kuriózum, hanem természetes nyelvi, társadalmi, mentális, kognitív stb. állapot. (Bartha 1995. 35 és Bartha 1996).

A beszélő egyén nyelvhasználati változatossága abban a kettősségben rejlik, hogy minden ember egyidejűleg természeti és társadalmi lény. „Ezért a nyelv és a nyelvhasználat is »egyszerre társadalmi meghatározottságú és individuálisan megnyilvánuló jelenség«.“ (Szende 1979. 165, idézi Kiss 1995. 60).

A kód magában foglalhat tehát nyelveket, nyelvváltozatokat, stílusokat (regisztereket) is. Vagyis jelentheti az anyanyelvet, mellette a (kommunikatíve birtokolt) idegen nyelv(ek)et, ám jelenti a kommunikációban használt alapnyelv változatait is. Már Hymes szerint is „a kódkülönbségek közé tartoznak az argó, a zsargon, a titkos beszéd különböző formái is” (Hymes 111.). Éppen ezért tekinthető a szociolektus mellett az idiolektus is adott helyzetekben használt sajátos nyelvi kódnak (index, Tr.). A nyelvi változatosságot tehát egyrészt az emberi nyelvnek a több ezer egyedi nyelvi formája jelenti, másrészt az, hogy minden természetes nyelvnek több változata van; harmadrészt pedig az, hogy minden embernek csak rá jellemző, őt egyedítő nyelvhasználati sajátosságai is vannak (Kiss 1995).

4. 5. 3. A kódváltás a kétnyelvűség klasszikusan értelmezett problémakörébe tartozik. Ám a kétnyelvűség kutatói vallják, hogy annak gyakorlatában semmi új vagy más jelenség nem fedezhető fel, mint amit az egynyelvű egyén (vagy beszélőközösség) alapnyelve változatainak használata során ne alkalmazna. A szakirodalom szerint a kódváltás „klasszikus kétnyelvűségre vonatkozó megállapításai alkalmazhatók [...] az egynyelvű beszélők nyelvváltozataira is” (Bartha 1992. 19).

„A kódváltásnak két fajtája van: a kontextuális és a szituatív kódváltás. A kontextuális kódváltás a beszélő nyelvi ismereteitől, a két nyelvben vagy nyelvváltozatban való jártasságától, a két nyelvhez fűződő attitűdjeitől irányított kódváltást jelent. A szituatív kódváltás ezzel szemben a mindenkori kommunikációs helyzet nem nyelvi körülményeitől, tehát külső okoktól (például a beszédhelyzet megváltozása, a beszédtéma, a partner vagy partnerek cserélődése) meghatározott kódváltás” (Oksaar nyomán Kontra 1990c. 14, idézi Kiss 1995. 210).

4. 6. A téma az, amiről a résztvevők beszélnek (Hymes). Az egészségügy intézményes kommunikációjában ez nyilvánvalóan többnyire a betegség vagy annak leküzdése, a prevenció, munkaszervezési probléma stb.

4. 7. Az elrendezés a többi tényező alapja, ezért elengedhetetlenül fontos a beszédesemények értelmezéséhez. Ráadásul bonyolult. Ez a beszédesemény színhelye, benne folynak a társas cselekvések. Magában foglalja a környezet elemeit, azok elrendezését és kombinációit (pl. térközszabályozás), a résztvevők testpozícióit, térbeli elrendeződéseiket: a közelség–távolság változatait stb.

ám nemcsak technikai jellegű változatokhoz és motívumokhoz köthető ez az alkotóelem. Nem elég például csak a feladó (küldő) és a címzett (vevő) szerepét elkülöníteni egymástól, hanem azt is figyelembe kell venni, hogy ki az egész beszédesemény kezdeményezője, majd irányítója. A beszédtettek fajtája lehet ugyanis éppen ennek a függvénye. (index, Árulkodó)

4. 8. A nyelvi kommunikációnak tehát három alappillére van: a nyelvi készlet vagy repertoár, a nyelvvel kommunikáló ember és a kommunikációs helyzet. A kommunikációs helyzet azonban nemcsak közvetítő, hanem a nyelvhasználatot meghatározó tényező (Kiss 1995). Mindegyik összetevő fontos szerepet játszik elemzésünkben.

5. A szerep

5. 1. Társadalmi változások, szerepváltozások, szerepváltozatok

Már a nyolcvanas évek végén beindult és napjainkig is tart, sőt – nyilván a társadalmi, politikai és gazdasági környezet kényszerítő hatására – időről időre egyre erősödik a létünket alapvetően befolyásoló és lehetőségeinket folyton-folyvást átalakító szemléleti, attitűdbeli és strukturális változások kényszerének folyamata életünknek szinte minden területén. Ezek a folyamatok alapjaiban változtatták meg, módosították és átrendezték a ’90 előtt kialakult és megszokott társadalmi szerepeket, és természetesen a társadalomnak az azokhoz fűződő elvárásait is.

Goffman szerint a modern kori társadalom a feladatokat szerepek révén osztja ki, és e szerepek révén gondoskodik arról, hogy azok teljesüljenek. Felfogása szerint a szerep tulajdonképpen egy bizonyos pozíció (státus) a pozíciók valamely rendszerében vagy sémájában. A szerep – normatív értelemben – tevékenység. Azoknak a tevékenységeknek a sora, amelyeket a bizonyos pozícióban lévő ember a helyzetéből adódó normatív követelmények és a társadalom elvárásai alapján végez.

Az egészségügyről bizton elmondhatjuk, hogy ma társadalmunk egyik legneuralgikusabb szférája. Szerkezete, a szerkezet egészének és egyes részeinek funkcionálása, azok finanszírozása, a tevékenységeknek a struktúrában elfoglalt helye és e tevékenységek tényleges megvalósulásának erkölcsi és anyagi minősítése, az e tevékenységeket végző szakemberek anyagi és erkölcsi megbecsülése stb., mind-mind heves viták kereszttüzében áll, és mára nemcsak a gazdasági érdekeltségek érdekérvényesítésének, hanem a napi politikai harcoknak is egyik legfontosabb eszközévé vált.

Az egészségügyi intézményekben is kialakult egy szerephalmaz, amelyen belül a gyógyító szakemberek, az orvosok mellett ugyancsak profi szakemberként megjelentek a menedzserek, az elemzők, a közgazdászok, a műszaki elit tagjai, a betegjogi képviselők stb. E szerepek megtestesítői vagy más státusok betöltése mellett realizálják régi/új profiljukat is, azaz munkájuk multifunkcionálissá vált (pl. igazgató főorvos), vagy pedig feladatuk lényegénél fogva a többiétől független – és ezáltal speciális jogkörrel felruházott – státusban, szerepben működnek (pl. a betegjogi képviselő).

Természetesen a mára körvonalazódó sokféle szerephez nyilvánvalóan más-más elvárás, értékítélet és viselkedési típus rendelhető.

5. 2. A szerep normatív és analitikus értelmezése

Föntebb hivatkoztunk már arra, hogy Goffman szerint a szerep a normatív megközelítés értelmében tevékenység; olyan tevékenység, amelyet egy bizonyos helyzetben lévő ember akkor végezne, ha kizárólag a helyzetből fakadó normatív követelmények alapján kellene cselekednie.

Ha azonban az egyén felől közelítjük ugyanezt a problémát (analitikus megközelítés), kiderül, hogy az egyén szerepének megvalósításakor a szemtől szembe társadalmi helyzetekben másokkal, más szerepet megvalósító egyénekkel is kapcsolatba kerül. Ezekben a másvalaki-szerepekben tevékenykedő személyek az ő elvárásaikkal, tevékenységükkel és magatartásukkal nyilvánvalóan befolyásolják az elméletileg kizárólag norma szerinti szerepalakítást.

Ennek belátásakor különbséget kell tehát tennünk a szereptevékenység és a tényleges szerep-megvalósítás között. Az adott szerepet alakító egyén és a tevékenysége körül kialakult másvalaki-szerepek összessége adja a szerephálót (index).

A szerepháló ugyanakkor más szemszögből szerepskálát is jelent, amely skála mentén elhelyezhetők tevékenységük jellege, presztízse, a hierarchiában betöltött helyük stb. szerint a szerepháló különböző szerepalakítói. Könnyen belátható mindez, ha példaként említjük, hogy egy orvos szerephálóját például a kollégák, ápolók, a gyógyítás segédszemélyzete, a betegek, az intézmény hivatalnokai stb. alkotják. Ez utóbbiak tevékenysége, presztízse, az intézményi struktúrában és a hierarchiában betöltött helye nyilvánvalóan különbözik az orvosétól.

Megint csak más nézőpont alapján azt is megállapíthatjuk, hogy egy adott helyzethez kapcsolódó szerepegész szerepszektorokra bomlik. Ezek mindegyike egy-egy másvalaki-szereppel kapcsolatos. Megint csak az orvos pozíciójából nézve az ő szerepszektorai  például az orvos–nővér vagy az orvos–beteg stb. viszonylatok lehetnek.

A fentiekből egyértelműen következik, hogy a szerepelemzés elemi egységének az egyént kell tekintenünk, amint a pozíciójából fakadó kötelező tevékenységeinek összességét ténylegesen megvalósítja.

5. 3. Szereptávolítás

Egy adott helyzethez kötött tevékenységrendszerben megvalósítandó szerephez tehát normatív elvárások fogalmazódnak meg. A szűkebb-tágabb szakmai és társadalmi környezet tagjaiban pedig kirajzolódik egy kép arról, hogy az egyén tényleges szerepalakítása megfelel-e ezeknek az elvárásoknak. Természetesen az illető egyéni képességei, végzettsége, felkészültsége és valóságos szerepteljesítménye alapján. Ugyanakkor a szereptevékenység realizálójában ugyancsak él az adott kontextushoz kapcsolt, önmagának és önmagáról kialakított énképe saját szerepének tényleges megvalósításáról. Ennek az énképnek a kialakulásában nyilvánvalóan szerepe van mindannak, ami az egyénben arról él, hogy mások szerepteljesítményének pozitív megítéléséhez milyen tulajdonságokat és tetteket várnak el, illetve melyeket tulajdonítanak neki.

Ám gyakran előfordul, hogy szerepétől és a szerephez kialakított saját énképétől egy-egy adott szituációban vagy egy-egy adott időpillanatban aktuális énje eltávolodik. Ilyenkor nem a szerep egészét utasítja el, vagy távolodik el attól, hanem annak csak egy avagy néhány lényeges eleméről teszi környezete számára szituációhoz, illetve időhöz kötötten nyilvánvalóvá, hogy most éppen nem ragaszkodik a szerepnek személyéhez kötött minden elvárásához.

Goffman gondolatmenete ezen a ponton elvezetett bennünket a szereptávolítás fogalmához.

5. 4. A szerepminták és a hivatás

A szerep a szocializáció alapegysége is. Elsődleges és másodlagos szocializálódásunk során – hiszen ezeknek ez az egyik lényege – nemcsak egyetlen szerepre „készülünk fel”, hanem egész szerepmintakészletet sajátítunk el. Környezetünktől, ambícióinktól, késztetéseinktől, képességeinktől, képzettségünktől, életünk későbbi szakaszainak lehetőségeitől stb. függ az, hogy ezek közül melyiket, melyeket valósítjuk majd meg ténylegesen is.  A céltudatos személyiség azonban tervszerűen készíti magát a bizonyos társadalmi pozíciók által kínált szerepre, szerepekre, hogy a kínálkozó lehetőség majd készen találja énjét annak tényleges betöltésére. Szerencsés esetben a vágyott és a valós szerepmegvalósítás lehetősége kongruál egymással, betöltőjének képességeivel és személyiségjegyeivel. Ilyen esetekben „az egyén rátalál a testére szabott énre”. Saját énképe és környezetének a róla kialakult képe, a neki tulajdonított és az adott szerephez illő tulajdonságok megegyeznek egymással (index). Ha az ilyen értelemben vett énkép és a szerephez való ragaszkodás, valamint a vele szemben tanúsított elkötelezettség mind kognitív, mind pedig emocionális értelemben létezik és funkcionál, az egyén – meggyőződésünk szerint – megtalálta hivatását. Azt a  tevékenységi rendszert, amely válasz arra a  kérdésre, amelyet a felelősséggel élő ember önmagának fel szokott tenni: Mi végre jöttem a világra?

Egy státustól elvárt szerepminta azonban az egyén személyiségének csak egy részére „tart igényt”. Hogy a pozíciójához tartozó tevékenységen kívül másutt és máskor mit tesz (a botrányos vagy törvénysértő magatartástól eltekintve), indifferens. Ennek ellenére személyiségének struktúrájában a többi, élete és szocializációja során elsajátított szerep „előhívásra” készen áll, és adott helyzetben „színre is lép”. Mindemellett egészen természetes, hogy a társadalmi struktúrában betöltött intézményes szerepe mellett énje privát szférájának szerepei is folyamatosan befolyásolják, alakítják pozíciójában végzett tevékenységét (index).

5. 5. A szerepminta és a viselkedés-együttes

Akár a közvetlen, akár a közvetett orvos–beteg szituáció intézményes volta ellenére a szakértelem és a minden érintett számára nyílt és világos információk és tevékenységek mellett egyaránt legalább ugyanolyan lényegesek azok a viselkedésbeli jegyek, mintegy foglalkozásbeli személyes tulajdonságok, amelyek eleven, a cél eléréséhez hatékony erővé válhatnak a gyógyítás alapfolyamatában.

A kapcsolatteremtés és kapcsolattartás hajlama, képessége és művészete, a rokonszenv elnyerésének okos taktikája már felmutathat egy jó sor egyéni vonást. Ezek azonban csupán az intézménnyel, az abban betöltött szereppel való azonosult viselkedés általános vonásai alá rendelődhetnek.

A formális (a merev és hivatalos: a céltudatosság, a távolságtartás által vezérelt), valamint az informális (kötetlen, fesztelen: az intimitást és a közvetlenséget sugárzó) magatartás elemei együtt, egyszerre manifesztálódhatnak. A megjelenés és a magatartás, a viselkedés által így megteremtett hangulatok közötti skálán a különböző pszichotechnikai fogások virtuóz alkalmazása is alapvetően hozzájárulhat a kívánt hatás eléréséhez. A skála teljes repertoárja, készlete valójában ezt szolgálja. Ezért van.

5. 6. A továbbiakban annak az orvostípusnak, amely ezt a fentebb vázolt eleven és hatékony erőt működtetni tudja, magatartásbeli, nyelvhasználati és metakommunikatív típusjegyeivel foglalkozunk. Ehhez egy, a való életben elhangzott dialógussor szövegét, annak verbális, metakommunikatív és szituációbeli tényeit és környezetét használjuk bázisként.

(Folytatjuk)