Augusztus 2006
Reform és egészségügy


  Bevezető
  

  Egészségbiztosítás és reform Romániában
  Bárányi Ferenc

  „A rendszert mindenképpen fel kell építeni”
  Hajdu Gábor–Székedi Ferenc

  Utazás a reform körül
  Jeszenszky Ferenc

  Test és lélek
  Carmen Firan

  Életem egy fájdalommentes napja
  Marta Petreu

  A pillanat művészete
  Stanik Bence

  Egy marosvásárhelyi évfolyamról
  Kiss András

  Lengyel költők
  

  Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája
  François Sauvagnat

  Esszé és szóbeliség
  Szilágyi Júlia


1956–2006
  Nemzeti és emberi örökségünk
  Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter


Toll
  Gy mint gyász, Gy mint „III. György”
  László Ferenc

  Búcsú Magyari András professzortól
  Nagy Róbert


Világablak
  Egészségügyi reform az Egyesült Államokban
  Kovalszki Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)
  Lakatos Artúr


Mű és világa
  Orvos és páciens (I.)
  F. Dornbach Mária


Közelkép
  Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!
  Müller Ádám

  Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére
  Papp Z. Attila

  A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai
  Jung János


Téka
  A pont a történet végén
  Vallasek Júlia

  A „végtelen én” rendkeresése
  Nagy-Babos Janka

  Vanda… Van! Az örök őrök
  Bréda Ferenc

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Egyénről, államról, közösségről
  Ferencz Enikő

  Búcsú Iordan Chimettől
  Kántor Erzsébet



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Lakatos Artúr

A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)

 

Az újságok is kommentálták az eseményeket.  Igaz ugyan, hogy nem szenteltek neki akkora teret, mint a sok más  területen végrehajtott reformoknak. Persze ekkor már nem lehet független sajtóról beszélni, így a kor sajtóprofilja meglehetősen egyoldalú, nem tükrözi feltétlenül a közvéleményt. Nem is lehet közvéleményről beszélni, hiszen a másképp gondolkozók elől el van zárva a sajtó,  a kisember pedig azért reszket, nehogy megtudják az állam elnyomó szervei, hogy esetleg ő más véleményen van, hiszen ha ilyesmi derülne ki, sorsa nyilvánvaló: osztályellenségként bánnának el vele az egyedül üdvözítő pártideológia harcos fiai. A legtöbben inkább hallgattak, így a Scânteia és magyar ikertestvére, az Igazság szabadon onthatják rágalmaikat. A Scânteia augusztus 3-án megjelenő számának vezércikke, melynek szerzője nem más, mint  maga Gheorghe Vasilichi miniszter, szól az államosításról, ezt szolgai módon két nappal később átveszi a Kolozsváron megjelenő Igazság is.41 Az egyik alcím megemlíti, hogy a tanulás egyenlő joga minden állampolgárnak, nemi, faji, nemzetiségi vagy vallási megkülönböztetés nélkül.  A cikk szerkezetileg egyszerű, két gondolat köré polarizálódik, ami tulajdonképpen egy: a múlt és a jelen, vagyis a Jó és a Rossz szembeállítására épül. Vasilichi miniszter retorikája, mellyel az intézkedés szükségességét próbálja igazolni, még távol áll a hamis információkat terjesztő, egyszerre szörnyű és nevetséges propaganda azon fokától, melyre a Ceauşescu-rendszer alatt fog fejlődni, a cikkből mégis érdemes idézni : „A burzsoá-földbirtokos rendszerek, élükön a porosz eredetű monarchiával, absztrakt, metafizikus, a nép és az ország szükségleteitől elrugaszkodott tanügyi rendszert hoztak létre. Az elemi iskolák nem foglalták magukba az iskoláskorú gyermekek nagy részét.  A közép- és felsőfokú iskolák zárva voltak a dolgozók gyermekei előtt. A tudósok nem értékesíthették tudásukat a nép javára. A burzsoá-földesúri rendszer számára az oktatásügyi intézményekben vezető elvek voltak a fajgyűlölet, a sovinizmus, az imperialista háborúra való uszítás, a legfejlettebb és leghaladóbb kultúrájú ország, a Szovjetunió elleni gyűlölet. Ahelyett, hogy a diákságot az alkotó munka szellemében nevelték volna, az elnyomó osztályok érdekében használták ki huliga-nisztikus akciók végrehajtására.”

Az apokaliptikus kép viszont nem maradhat egy egész cikk témája, hasonlóan egy jól sikerült népmeséhez: „Az, hogy tanügyünk egységesült, egyet jelent az iskolaszervezés régi anarchikus jellegének likvidálásával, mivel az itt fellelhető anarchia a burzsoá-földesúri rendszer termelésében fellelhető anarchiának felelt meg. Az egész oktatásügyi rendszert az állam, melynek élén a nép érdekeit képviselő kormány áll, kezébe átutalni azt jelenti, hogy a mi népi köztársaságunk politikai és gazdasági téren elért sikerei kiterjedtek a kulturális szféra területére is.

Az újjászervezett oktatásügyi rendszer megnyitja a lehetőséget a tudomány és kultúra terén működő értékes embereink, tantestületünk előtt, hogy teljes mértékben járuljanak hozzá népünk tudományos és kulturális szintjének felemeléséhez.”42

A patetikus hangvételű írás önmagáért beszél… Egyébként messze nem ez az egyedüli ilyen hangvételű cikk, a stílus a többi hangvételét is idézi. Nagy általánosságban minden aktualitást képviselő cikkre jellemző az osztályharcos retorika, a jó és a rossz, a pozitív és a negatív értékek szembeállítása, valamint a rágalomözön, legyen annak célja román vagy magyar nacionalizmus, tőkések, földbirtokosok vagy egyházak, a szókincs ugyanaz: reakciós, népellenes, haladásellenes stb. Hogy félreértés ne merülhessen fel a végrehajtás során, Vasilichi miniszter augusztus 8-án az Aplicarea în viaţă a reformei învăţământului (A tanügyi reform életbe léptetése) című cikkben gyakorlati utasításokat ad a tanfelügyelőknek. Jóval nagyobb teret foglal el viszont a propagandisztikus retorika, mint maguk az utasítások, az idegenek által fenntartott, az egyházi és a magánkézben levő iskolák elleni támadások, melyek alapját főleg a konspirációra és az anyagi haszonra vonatkozó megjegyzések képezik. „Sok olyan idegen iskola létezik az országban, melyek Párizstól, Rómától, Athéntól stb. függnek. Az imperialisták ügynökei úgy jöttek hazánkba, mintha csak egy alárendelt országba jönnének, arra kötelezve a román állampolgárságú tanulókat, hogy a határon túli, imperialisták által diktált analitikus tantervek alapján tanuljanak, és olyan eszméket sajátítsanak el, amelyek az imperialisták számára megfeleltek.

Hasonló volt a helyzet a felekezeti iskolákkal. A Vatikán, népünk munkáját felhasználva, egy sor iskolát létesített, melyekbe népi elemeket csalogatott, hogy népellenes és tudományellenes nevelésben részsítse őket, olyanba, ami az idegen imperialista köröknek megfelelt. Az iskolákon keresztül a Vatikán saját politikája számára gyűjtött híveket.

Ami pedig a magániskolákat illeti, lehet tudni, hogy ezek olyan üzleti vállalkozások voltak, melyekbe pénzes úrifiúk gyűltek, olyanok, akik nem nagyon akarták idejüket tanulással tölteni. Ezeknek az iskoláknak szervezői mind csak a hasznot keresték, és nem tudni egyről sem, amely csődbe ment volna.”43

A reform jobb lefolyását elősegítendő, már augusztus 4-étől megkezdik az államosítandó iskolák listájának publikálását.44

Kisebb-nagyobb eltéréssel ugyanazt mondja a magyar nyelvű napilap, az Igazság is. Az Igazság augusztus 5-ei számában közli Vasilichi miniszter szavait. A magyar újság viszont nagyobb figyelmet szentel a reformnak, mint a román, hiszen a magyarság számára jóval nagyobb jelentőséggel bír, mint a többségi nemzet számára. Az Igazságban azután lényegesen kisebb teret kapnak a technikai részletek, nagyobbat a propaganda. Ez utóbbira jó példa Herédi Gusztáv két cikke.

Herédi augusztus 6-án megjelenő első cikke a következő sokatmondó címet viseli: A közoktatási reformmal átvisszük eddigi sikereinket a kultúra területére. Állításait nem is próbálja érvekkel, bizonyítékokkal alátámasztani, ezért kerülhettek papírra olyan megfogalmazások, hogy: „A régi tanügyi rendszer az osztályelnyomás fegyvere volt. Ezzel zárták el a népet a felemelkedéstől, tudástól és világosságtól. Ma az osztályharcok kiéleződésének szakaszában az új törvény a dolgozók egyik győzelme.” Megállapítja, hogy az iskolák, valamint a tanerőt képező tanárok „már nem egy szűkebb klikk, egy felekezet vagy különösen nem a Vatikán önös érdekeit képviselik”. A csúcs viszont az uniformizálást dicsérő rész: „Nyilvánvaló, hogy egymásnak ellentmondó tankönyvekből, homlokegyenest ellenkező tételekkel kaotikus, zűrzavaros állásfoglalásra nevelni ugyanannak az országnak az ifjúságát nemcsak esztelen és téves dolog, de bűnös is. Semmi módon sem szolgálja a haladás útját. Ezért is engedtek a múlt rendszerek annyiféle állami, magán vagy felekezeti iskolát, százféle tankönyvet és ezerféle tanítási elvet. Nem volt szükség egységes, helyes és lényegre tapintó tisztánlátásra.”

Végkövetkeztetése a következő: „Az ország éléről, kormányból, a gyárakból, bányákból, bankokból, földbirtokokról, erdőkből és malmokból már kiűztük a kizsákmányoló osztály képviselőit. Gazdasági és politikai eredményeink után ez a javaslat veri ki végre őket az iskolákból is.”45

Ezen is túltesz  Herédi Gusztáv másik cikke, amely az Egységes, demokratikus világi iskola címet viseli. Ha az előző még általánosan elemzi a tanügyi reformot, ez kimondottan az egyházi oktatás problémájára koncentrál. Első sorában szól arról, hogy „a tanügyi reform megjelenésével államosították a felekezeti iskolákat is”. A bevezető rövid,   hamar rá is tér a lényegre: „Amit ugyanis elmondhatunk általában a régi iskolarendszerről, hogy kiváltságosak iskolája, hogy nem az életre nevel, hogy letűnt idők antidemokratikus szellemét képviseli, azt még fokozottabb mértékben elmondhatjuk – kevés kivétellel – a volt felekezeti iskolákról. Mert ezt mutatja az egyházi iskolák keletkezése, eddigi fenntartóiknak szakadatlan sora, tankönyveik, módszerük, tanszemélyzetük és az onnan kikerülő növendékek is.”

Egyházi iskolából került ki többek között Apáczai Csere János, Brassai Sámuel, Baróti Szabó Dávid és más hasonló „növendékek”, de erről már nem beszél a cikk. „Még a ritka szegényember gyermekét is, akit néha-néha szolgadiáknak felvesznek, hogy takarítás és egyébb munkák ellenében taníttassák, osztályától, a nép harcától elforduló, az urak békés szolgájává nevelik. De csakis a saját felkezetük gyermekeit. S az a szegény, más felekezethez tartozó ifjú, ha a környéken nincs saját egyházának iskolája, mehet messzi földre, vagy lemondhat végleg a tanulásról.”

Rátérve a végső érvelésre, ami önmagáért beszél: „Ez a cselekedet egyáltalán nem az egyházak ellen irányul. Mert azáltal, hogy az állam magára vállalta a közoktatást, az egyházak megszabadultak legerősebb reakciós sallangjuktól, a középkori iskolatípustól… A felekezeti iskola össze volt kötve a régi rendszerrel, az egyházi és világi reakció együttélését jelentette. Ez az együttélés pedig az egyházaknak sem vált javára. Csak csorbította és lejáratta az egyházak becsületét a nép előtt.”46

Akárcsak a Scânteiából, az Igazságból sem hiányozhatnak a hangzatos propaganda mellől a konkrét helyzetet bemutató írások. Míg a Scânteia nem közöl riportot az államosítás lefolyásának mozzanatairól, addig az Igazság igen, így tudósít Szatmárról, valamint a Marianum kapcsán Kolozsvárról. Augusztus 6-án már arról kaphatnak hírt az újságolvasók, hogy „rendben folyt le az államosítás Szatmáron is”. Ha valaki kritikus hozzállás nélkül olvassa, elhiszi, hogy az intézkedés csak jót hozott. „A felekezeti iskolák államosítása nagy örömöt keltett a tantestület tagjai között és a dolgozók tömegeiben egyaránt” – jelenti ki axiómaként a cikkíró. Megszólaltatnak érintetteket is. Miklós Géza segéd-tanfelügyelő szavai képviselik a múlt elleni támadást, míg Tóth Zoltán tanfelügyelő beszél a reform által okozott változások jelentőségéről. Miklós Géza szavait idézve: „Az eddigi helyzetben az egyházak vatikáni utasításra olyan szellemet igyekeztek kialakítani az általuk fenntartott iskolákban, amely nem a nép és a tanuló ifjúság érdekeit szolgálta, hanem az egyházi vezetők által képviselt reakciós vonalnak felelt meg.” Ennél jóval kimértebb és komplexebb Tóth Zoltán nyilatkozata, bár természetesen a kor hivatalos, erőltetett szellemiségében beszél a változásról.

„A tantestület tagjai örömmel fogadják az államosítást, amely Népköztársaságunk és dolgozó társadalmának legújabb vívmánya. Ezelőtt gyakran előfordult, hogy a lelkészi kar akadályozta, de legalábbis befolyásolni igyekezett munkánkat. Minden igyekezettel azon voltak, hogy a jobb módú szülők gyermekeit részesítsék előnyökben. Ezek a visszásságok azonban az államosítás következtében megszűnnek, és a tanulni vágyók előtt nyitva áll az út a tudás felé.”47

Sokkal irodalmibb nyelvezetet használ, és ezáltal kevésbé tűnik hitelesebbnek a Marianum államosításáról szóló beszámoló. Egyből retorikus kijelentéssel kezd: „Elvtársnő. Furcsa szó ez itt. Rögtön az antikrisztus után következik, vagy talán azzal egyenlő is.” Szófordulatokkal jól megtűzdelt retorikába ágyazza az iskolában folyó oktatás, az intézmény falai között eddig uralkodó szellem jellemzését, ami ugyebár nem lehet más, mint reakciós, így valóságos megváltásként kellene felfogni az államosítás megtörténtét. Természetesen  eseményeket is igyekszik érzékeltetni: „Ócska, poros könyveket húznak ki a szekrényből. Porzanak a könyvek, kinyitják az ablakokat, a por lassan elszáll. Kiszellőztetik a múlt minden káros maradványát az intézetből. Ősszel, az államosított iskolában, új tanrenddel, haladó szellemű tudományos anyaggal indul meg a tanítás. Lassan a növendékek fejéből is eltűnik, megsemmisül a múlt mindent elferdítő, áltudományos felfogása.”48

Az újságok csak általános örömről voltak hajlandók beszámolni másról, nem is lehetne,49 így kerülnek a riportokba hozsannázó nyilatkozatok. Így mondja ki egy tanárnő a Maria-numban, név szerint Vass Lenke, hogy: „Végre megszűnik az eddigi fonák helyzet. Mi a fizetésünket eddig is az államtól kaptuk, az utasítások pedig az egyháztól jöttek.” Megszólal egy illetékes, Tredics Klára igazgatónő is, aki szemmel láthatólag úgy akar jó pontokat szerezni az új főnökségnél, hogy másokat befeketít, gondosan ügyelve arra, hogy saját magát és azokat a kollégákat, akikkel még együtt lehet dolgozni a jövőben is, a jó táborba soroltassa be, a rossz fiúk közé szuggerálva olyan egyéneket, akiktől már nincs mit félni. „A tanárok közül a haladó szelleműek hiába akarták a tanítványok tömegeit a mai időknek megfelelő tudásban és nevelésben részesíteni, előttük álltak az iskolák egyházi vezetőitől kapott utasítások.” – mondja. A cikkíró valósággal démonizálja Nagy Gerő és Benke Anna volt igazgatókat, akiket reakciósoknak állít be. A diákságot is megszólaltatják Föedl Margit diáklány személyében, aki „azt már látom, hogy minden jobb lesz” szavakkal lelkendezik.50 Vannak viszont, akik másképp emlékeznek.

Szabó Tibor, a református kollégium diákja nem értesült az újságokból az államosítás megtörténtéről, így készült, társaival együtt, az évnyitó istentiszteletre, amikor is Boros nevű új igazgatójuk bejelentette a nagy változást. Hirtelen nem is tudtak véleményt mondani az eseményekről, sem negatívan, sem pozitívan nem tudták értékelni, még egymás között sem, pedig ekkor a középiskolai diákság sorait még nem töltötték meg besúgókkal.51 Sajnálatos módon egyik interjúalanyom sem emlékezik olyan véleménynyilvánításra tanárai részéről, mely a tanügyi reformot méltatva esetleg negatív értékelést mondott volna, habár nem tartják kizártnak, hogy létezett ilyesmi. Mindenestre nem lehet elvárni a fizetésért aggódó tanáremberektől olyan ellenállást, amire a papság részéről lehetne számítani, ha ennek vezetősége nem nyugszik bele a kialakult helyzetbe.

Az új tanév teljesen új struktúrát hozott magával. A vallásoktatást teljesen megszüntették, azoknak az egyházi személyeknek, akik továbbra is a tanügyben kívántak dolgozni, le kellett mondaniuk egyházi hivatásukról, ekkor még egyéb akadályokat nem gördítettek eléjük. A tanulókat újra elosztották az új, államosított iskolákba, így például sok református kollégista került egy osztályba piarista diákokkal, hasonló módon osztották a tanárokat is, ami sok esetben a diákok szemszögéből is színvonalcsökkentést jelentett.52 A régi értékes könyvtárak átmentek az állam tulajdonába, így nem képezték többet az iskolák vagyonát. A régi tankönyvek helyére egységes, új, a „haladó” ideológiának megfelelő tankönyvek  kerültek, amelyeknek egy nagy közös jellemzőjük volt: attól függetlenül, hogy fizikához, biológiához, történelemhez, földrajzhoz vagy bármilyen más tantárgyhoz kapcsolódtak, tele voltak a Szovjetunió, az orosz és a szovjet kultúra és tudomány dicséretével. Megalakultak a diákbíróságok, a pártkontroll alatt álló ifjúsági szervezetek, amelyek révén az ügyeskedő fiatalok előnybe kerülhettek, hangot kaphattak. A diákéletet ezentúl különböző munkaversenyek színesítették. Az iskolákat az új szellemnek megfelelően kellett díszíteni, így az eddig megszokott képek helyét átvették a Sztálin, Groza és más, ún. „demokratikus vezetők” képei, valamint a megfelelő jelmondatok. Ez utóbbiak sokszor komoly problémát jelentettek, mivel megtörtént, hogy egy-egy betű levált a vörös háttérről, egyből elrontva a kívánt hatást. Egyelőre csak a templomba járást kezdték rossz szemmel nézni és félig hivatalosan tiltani, az pedig, aki mégis templomba járt, megjegyzésekre számíthatott.53

A tulajdonukat vesztett egyházak más és másképp álltak hozzá a dolgokhoz. Az ortodox egyház hamar belenyugodott a változásokba, a katolikus nem. Amikor a kommunisták, együttműködve az ortodox egyházzal, megszüntették a görög katolikus egyházat, a római katolikusok teljesen egyedül maradnak, de a püspökök ilyen körülmények között sem lesznek hajlandóak kapitulálni. Október 3-án Márton Áron minden templomban felolvastatta körlevelét, mellyel az iskolák államosítása ellen tiltakozott.54 A katolikus egyház álláspontját jól foglalta össze Léstyán Ferenc atya, nyugalmazott érseki helynök: az iskolákról a katolikus egyház soha, egy pillanatig sem mondott le, ellenben elkerülte a nyílt konfrontációt. Átmenetileg beletörődött a fennálló realitásokba, és, bár jogtalannak tartotta az államosítást, abban reménykedett, hogy a jövőben, ha a helyzet változik, vissza lehet szerezni a jogtalanul elvett javakat, még ha rövid távon erre nem is látszott semmi lehetőség.55 Azzal ugyanis mindenki tisztában volt, hogy akkor történhet lényegi változás e téren, ha a politikai rendszer is megváltozik, és csak a legnaivabbak gondolhatták, hogy megfelelő hatalmi alternatíva hiányában ez rövid időn belül végbemehetne.

Másként reagáltak a jóval kisebb bázissal rendelkező protestáns egyházak. Az egyházi levéltárakban található dokumentumokból jól nyomon követhető a folyamat, főleg azok az események, melyek augusztus 3-a után következtek be. Az államosítás nem ment végbe minden esetben egyik napról a másikra, még az ellenállás hiányában sem. Leghamarabb maguk az iskolaépületek kerültek sorra, az egyházak vagyonát képező, az iskolák fenntartását szolgáló javak csak később, és ez több reményre is okot adott. Így például az Unitárius Kepviselő Tanácsnak csak 1949. március 2-án kell tudomásul vennie, hogy a Kossuth Lajos utca 7. és 9. szám alatti épületek – melyekben az iskolák működtek –, valamint a Szamos utca 26. szám alatti ház teljes egészében az állam tulajdonába mentek át.56 Az Unitárius Kollégium esete rendhagyó volt, mivel az iskola épületében még 8 egyházi intézmény működött, amelyek vagyonát nem érintette a reform, így az épület 141 helyiségéből mindössze 34 került át az állam tulajdonába.57 A kollégium államosítása egyébként igen hamar, már augusztus 3-án megtörtént, az elemi iskola átadásáról szóló irat viszont csak október 6-án érkezett meg az egyházhoz. Augusztus 31-én a tanácstalan igazgató, Ajtay József  a következőket írja: „Az iskola további működésére vonatkozólag mostanáig semmi rendeletet sem kaptam. Igazgatói működésem, ill. megbízatásom megvonására vagy további megbízásra sem kaptam rendeletet.”58

Az unitárius egyház távolról sem volt abban a helyzetben, hogy dacoljon az állami hatóságokkal, ha már a református egyház nem tette meg, a római katolikusok passzív ellenállása is eredménytelen maradt, és legfőképp a többségi ortodox egyház sem működött volna együtt a magyar egyházakkal. Nem maradt hátra más, mint megpróbálni menteni, ami menthető, megreklamálni a visszaéléseket, valamint visszakérni azt, ami nem esett a törvény hatálya alá. Azt a tényt, hogy nemcsak a történelmi egyházak, hanem általában a reform áldozatai panaszokat fogalmaztak meg az eljárás lefolytatását illetően, igazolja a kultuszminisztériumnak az Unitárius Püspökséghez intézett azon leirata, melyben augusztus 26-án arra hívja fel a figyelmet, hogy mivel rengeteg a panasz  a törvény alkalmazása miatt, ezentúl a Minisztertanács Elnökségének határozata értelmében csakis a kultuszminisztériumhoz kell küldeni ezeket. Rá két napra, augusztus 28-án a püspökségtől írásbeli felszólítás érkezik a lelkészi és az esperesi hivatalhoz, hogy sürgősen jelentsék az átvétellel járó eljárást, valamint az állami hatóságok megnyilvánulását.59 A túlbuzgó biztosok leggyakoribb, kézzelfogható és nagy jelentőségű intézkedése, amit egyértelműen meg lehetett reklamálni, a kántortanítói lakások leltárba vétele és államosítása volt. Dr. Kiss Elek püspök még szeptember 10-én ír körlevelet, amelyben erre hívja fel a figyelmet. Szeptember 13-án már 28 felekezeti iskola részéről érkezett jelentés, hogy a kántori (unitárius egyházi nyelvezetben az énekvezér) javadalmait is leltárba vették. Szeptember 16-án pedig a képviselő tanács ülésének határozata értelmében felhívják az összes olyan egyházközség elöljáróságát, ahol ez megtörtént, küldjenek be hiteles telekkönyvi kivonatot, hogy az egyházi főhatóság a szükséges intézkedéseket megtegye.60 Az unitárius egyház ezen jelentések alapján kezdhette meg a jogi eljárást a megmentendő tulajdonokért.

Hasonló taktikát alkalmazott a református egyház is. Augusztus 23-án a Református Egyház Igazgatói Tanácsa Vásárhelyi püspök és Almási főtanácsos aláírásával ellátott, tiszteletteljes, de határozott hangvételű levelet intéz az okatásügyi miniszterhez, melyben rámutat arra, hogy a parókiák tulajdonát képező javak kerültek az állam tulajdonába, ezáltal hatalmas kárt okozva az egyháznak. A veszteségek néhol megbénítják az egyházi életet, sok helyütt a kántor, sőt a lelkipásztor megtartása is veszélybe került. A levélhez mellékletként konkrét eseteket csatol.61 Szeptember 2-án pedig a püspök körlevelet bocsát ki, melyben felszólítja az egyházközségeket, igényeljék vissza mindazon javakat, melyek egyházi célokat is szolgálnak. A dolog technikai végrehajtásának módjára is pontos utasításokat ad: a román nyelven megfogalmazott kéréseket román nyelvű mellékletekkel ellátva az esperesi hivatalokon keresztül, kollégiumok, középiskolák esetében viszont közvetlenül kell a minisztérium elé terjeszteni. Maga a Tanács járt elöl a példával augusztus 20-án felterjesztve az ún. Szeretetház és a diakonisszák lakását visszaigényelő kérést a kultuszminisztériumba.62 A különböző lelkészi hivatalok éltek visszakérési jogukkal, a lelkipásztorok ezután bátrabban fogalmazták meg  kéréseiket.

Így érkeznek a visszaigénylési panaszok Bíró Mózes hídelvei parókiájáról is.  Október 23-án kelt az a Bíró Mózes és Szilágyi András főgondnok aláírásával ellátott kérés, mely arról beszél, hogy az imaterem, melyet csak hely hiányában használtak tanteremnek, átíratott az állam tulajdonába, akárcsak az ehhez tartozó zöldségeskert. A fent említett ingatlan a Kajántói út 103. (az új elnevezés szerint: Calea Deportaţilor 131.) alatt található. Ugyancsak ezen a napon kelt két másik beadvány: visszakérik a Karl Marx utca 46. szám (volt Decebal/Rudolf utca 38.) alatti lakást, melyet a mindenkori tanító, illetve kántor használt, a harmadik kérés pedig ingó javakra vonatkozik: az állam tulajdonába került át két orgona és három egyházi pad. Amíg ezek jog szerint visszakerülnek, addig is az egyházközség használati jogot kér. A negyedik kérés az ún. „Szeretetház” államosítása révén merült fel, mivel a Horea út 51. szám alatt ezáltal olyan területek mentek át az állam tulajdonába, melyek kimondottan egyházi célokra szolgáltak, ezeknek törvény szerinti visszaszolgáltatásáig az egyház a terület használati jogát kérte, vagyis hogy engedélyezzék az áthaladást a templom kórusába és udvarába. A kéréseket november 13-án az esperes továbbította az Igazgatótanácsnak, rá négy napra, 17-én terjesztette fel Daróczy főtanácsos a minsztériumba.63

Kolozsvár-Alsóváros lelkésze, Baládi György november 9-én arra panaszkodik, hogy a Méhes utcai államosított iskola igazgatósága az iskolában többé istentisztelet tartását nem engedélyezi, ez pedig a gyülekezeti életet súlyosan megzavarná. Egy év haladékot kér, hogy imaházról gondoskodjék. Kérését az Igazgatótanácsnak címezte, azzal a kiegészítéssel, hogy a közoktatás minisztériumnak terjesszék fel.64 Az Alsóváros csak november 30-ára foglalta össze anyagi jellegű kéréseit, melyeknek értelmében a Téglás utcai imaház (Str. Cărămidarilor nr. 55.) ingóságait kéri vissza. A visszakért javak listája: 1 orgona, 1 terítő, 8 pad, 10 szék, 4 támla nélküli pad, 10 hátas pad.65

Kolozsvár-Felsőváros lelkésze, Deák Ferenc szintén panaszt emelt október 25-én, melyhez három mellékletet is csatolt. Eszerint leltárba került az a Mócok útja (Str. Moţilor) 84. szám alatti kétszobás, fürdőszobával és konyhával ellátott lakás, mely a káplánnak volt fenntartva, és Finta Rozália nyugdíjas tanítónő ideiglenesen használta, egy szoba-konyha, Pataki György harangozó és felesége, Ignácz Ilona takarítónő lakása, valamint a Filimon Sârbu utca 15. szám alatti parcella, melyet zöldségeskertként műveltek. Ezeknek kérik visszaszolgáltatását, illetve ennek megtörténtéig a használati jogot. A lelkipásztor körültekintően másolatot is csatolt a dokumentumhoz, melyben Haraclean polgármester igazolja fellebbezés esetén az egyház tulajdonjogát.66

A református egyház vezetése  mindvégig együttműködött az állami szervekkel, problémáit tárgyalások révén próbálta megoldani, a kérvényezés útját választva. Alapos leltárt készített a veszteségekről, ennek alapján Kolozs megyében 41 iskolaépület, 2 iskolaépület, mely egyben imaház is, 2 tanítói lakás, 24 hold és 711 öl föld, mely az iskola tulajdonát képezi, valamint 1025 öl tanítói használatban levő föld az ingatlanok terén a veszteség. Kolozsváron elveszett öt népiskola, az Augusztus 23 u. 26. szám alatt található leánylíceum, 35 helyiséggel, a  Horea út 51. szám alatt található Szeretetház 59 helyiséggel. A református kollégium 15 ingatlant vesztett: Az Avram Iancu/Petőfi Sándor utca 33. szám alatti iskolaépületet, a Kogălniceanu/Farkas utca 16. szám alatti internátust, valamint az e mellett található, 18. szám alatti konviktust, öt házat a 18/A., 12–14., 11., 13–15., 17–19. szám, a Baba Novac/Bástya utca 36. szám alatti műhelyt, két kertet a Békásban, egy legelőt és két erdőtulajdont, valamint egy mészárszéket Gyaluban.67 A népi demokrácia éveiben csak azokat a tulajdonokat próbálták meg visszaigényelni, melyek valamilyen oknál fogva kívül kerültek az államosítási törvény rendelkezésein, illetve nem estek értelmezése alá. Az állami szervek sem zárkóztak el teljes mértékben a tárgyalás elől, legalábbis színleg nem, így vehetett részt az egyház Igazgatótanácsának megbízottja 1949. december 16-án Kolozsvár Város Ideiglenes Bizottság Tanügyi Osztályának ülésén, melyen az államosított javak helyzetét tárgyalták meg. A kolozsvári gyülekezetek vezetői ki is fejezték igényeiket: a hídelvi gyülekezet a Deportáltak útján, a Karl Marxon és a Horea úti ingatlanok sorsát illetően, az Alsóváros a Téglás utcán és a Méhes utcán található javak, a Felsőváros a Mócok útja 81., valamint a Filimon Sârbu-i kert, a belváros a Farkas/Kogălniceanu utca 21. és az Augusztus 23 utcai ingatlanok esetében tartotta fenn érdekeltségét.68

Az államosítás folyamata és a vele járó kellemetlenségek ezzel még korántsem értek véget. Ingatlanokat veszített az egyház más törvények kapcsán is, mint az alábbi eset is mutatja. Már 1950-ben jelzi a hídelvi lekipásztor, Bíró Mózes, hogy ez év április 20-án a parókia földszintjét államosították mint Suciu Alexandru háztulajdonos Horea utca 51–53. szám alatti ingatlanját. A lelkipásztor tájékoztatta a végrehajtót, Mateş Cornel főtörzsőrmestert, hogy tévedés történt, mivel Suciu Alexandru soha nem volt az épület tulajdonosa, ez ugyanis a református egyházé. Mateş megígérte, hogy utánanéz a dolgoknak, de az államosítást azért végrehajtotta. A lelkész nem is írta alá a jegyzőkönyvet, ez viszont nem volt akadály.69

Arra, hogy az egyházak sohasem tudták elfogadni az erőszakkal rájuk kényszerített reformot, legjobb bizonyíték a kommunizmus bukását követően a négy történelmi egyház vezetői által közösen megfogalmazott szándéknyilatkozat, melyet 1990. január 22-én kelteztek. Ebből valók az idevágó pontok, szó szerint idézve:

„1. Az 1948-as Kultusztörvény és az azt követő létesítő és módosító törvények hatályon kívül helyezése.

3. Az államosítás előtti felekezeti iskolahálózat (elemi és középiskolák) visszaállítása. Állami szubvenció az állami iskolák szintjén.

4. Az állam által kisajátított vagy visszatartott kollégiumi és iskolai könyvtárak, levéltárak, anyakönyvek (parokiális okiratok), valamint más kultikus és kulturális javak visszaadása.

7. A vallásoktatás biztosítása az összes elemi és középiskola-típusokban.

9. A kisajátított, illetve kényszer-adományozott egyházi ingatlanok (épületek és földterületek) visszadása, vagy – ha ez nem lehetséges – hasonló értékű ingatlannal való kártérítése.”70

A demokrácia éveiben beindult a visszaszerzés jogi folyamata, ám mind a mai napig nem sikerült a sérelmeket kielégítő módon orvosolni.

JEGYZETEK

41. Igazság. 1948. augusztus 5.

42. Scânteia. 1948. augusztus 3.

43. Scânteia. 1948. augusztus 8.

44. Scânteia. 1948. augusztus 4.

45. Igazság. 1948. augusztus 6.

46. Uo. 1948. augusztus 8.

47. Uo. augusztus 6.

48. Uo. augusztus 8.

49. Szabó Tiborral készített interjú, 2003. március 2. Kolozsvár.

50. Igazság. 1948. augusztus 8.

51. Szabó Tiborrral készített interjú

52. Uo.

53. Interjú Jablonovszky Elemérrel, 2003. március 23., Kolozsvár.

54. Domokos Pál Péter: Rendületlenül. Eötvös Kiadó–Szent Gellért Kiadó, 181.

55. Lestyán Ferenccel készített interjú

56. Unitárius Egyházi Gyűjtőlevéltár. Kü. Á. 166. 275/1949

57. Uo. Kü. Á. 153. 937/1948

58. Uo. Kü. Á. 150. 1002/1948

59. Uo. Kü. Á. 150 1001/1948

60. Uo.. Kü. Á. 150. 1002/1948

61. Református Egyházi levéltár. I. 8. 6407/1948

62. Uo. I. 8. 6527/1948

63. Uo. II. 8. 8390/1948

64. Uo. II. 8. 8301/1948

65. Uo. I. 8. 8625/1948

66. Uo. II. 8. 8233/1948

67. Uo. I. 8. 7127/1948

68. Uo. I. 8. 8533/1949

69. Uo. I. 8. 3092/1950

70. Keresztény Magvető. 96. évf., 1. 1990. 3.

*A tanulmány első része előző lapszámunkban jelent meg.