Augusztus 2006
Reform és egészségügy


  Bevezető
  

  Egészségbiztosítás és reform Romániában
  Bárányi Ferenc

  „A rendszert mindenképpen fel kell építeni”
  Hajdu Gábor–Székedi Ferenc

  Utazás a reform körül
  Jeszenszky Ferenc

  Test és lélek
  Carmen Firan

  Életem egy fájdalommentes napja
  Marta Petreu

  A pillanat művészete
  Stanik Bence

  Egy marosvásárhelyi évfolyamról
  Kiss András

  Lengyel költők
  

  Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája
  François Sauvagnat

  Esszé és szóbeliség
  Szilágyi Júlia


1956–2006
  Nemzeti és emberi örökségünk
  Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter


Toll
  Gy mint gyász, Gy mint „III. György”
  László Ferenc

  Búcsú Magyari András professzortól
  Nagy Róbert


Világablak
  Egészségügyi reform az Egyesült Államokban
  Kovalszki Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)
  Lakatos Artúr


Mű és világa
  Orvos és páciens (I.)
  F. Dornbach Mária


Közelkép
  Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!
  Müller Ádám

  Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére
  Papp Z. Attila

  A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai
  Jung János


Téka
  A pont a történet végén
  Vallasek Júlia

  A „végtelen én” rendkeresése
  Nagy-Babos Janka

  Vanda… Van! Az örök őrök
  Bréda Ferenc

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Egyénről, államról, közösségről
  Ferencz Enikő

  Búcsú Iordan Chimettől
  Kántor Erzsébet



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

László Ferenc

Gy mint gyász, Gy mint „III. György”

A huszadik században Erdély és a Bánság hihetetlen bőséggel ontotta a magyar zenealkotás világnagyságait. Korelnökük az 1921-ben Szászvároson született, Kolozsvárt nevelkedett, majd Kodály-, utóbb Petrassi-tanítvánnyá lett Szőllősy András, aki a Magyarországon megmaradt magyar zeneszerzőkortársak  között mindmáig a legnagyobb tekintély. Hetekkel ezelőtt a legtöbbet a lugosi származású, Temesváron iskolázott, a magyar fővárosban felfutott, ma már inkább Franciaországban, mint Budapesten élő Páneurópa-polgárról, Kurtág Györgyről beszéltek, akinek a nyolcvanadik születésnapját egy teljes hétig tartó fesztivállal ülte meg Budapest, és akit azóta is folyamatosan ünnepel a muzsikáló Európa. A napokban Dicsőszentmárton szülötte, az erős kolozsvári kötődésű, legutóbb főleg Hamburgban élt Ligeti György neve szállt a leggyakrabban szájról szájra: „Hallottad? Meghalt… Bécsben, élete nyolcvanharmadik évében…”

Szőllősy András – Adyval szólva – a halál rokona. Nem tudok még egy zeneszerzőről, akinek az életművében az övééhez hasonlóan nagy volna a gyászzenék  súlya, aki annyi szív- és szellemközeli barátjától búcsúzott volna egyetemes értékű in memoriam zenékkel, mint ő. Boldog, aki ki tudja írni magából, elmúlhatatlan művekbe tudja szenvedni a mulandóság fölötti – enyhíthetetlen! –  fájdalmát, ha boldogsága keserű is!

Ha tudnám, hogy most épp hol van – franciaországi vagy budapesti lakásán, soros Európa-turnéjának melyik állomásán –, legelőször nem a korelnök Szőllősynek, hanem a nagy magyar triász alig nyolcvanat töltött Benjáminjának, Kurtág Györgynek fejezném ki mély együttérzésemet. Mert hármójuk közül ő az, akinek még külső eseményekben is mesésen gazdag az élete, akinek friss a lépése és a tekintete, aki egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki már kész volna a földi léttől való megválásra. (Nem úgy, ahogyan Ligeti nézett volt ki, amikor nyolcvanadik születésnapján tólószékben volt kénytelen a zenevilág ünneplését fogadni!) 

Tres faciunt collegium. Ők hárman – bár  közös „platform”, „credo” nélkül, stílusukban szabadokként és függetlenekként, úgy is mondhatnók: egymásnak hátat fordítva, mint a kolozsvári Horea, Cloşca és Crişan-emlékmű alakjai, de mint összetartó barátok – a minap még együtt voltak a magyar zenealkotás legnagyobb élői. Mindhárman határokon kívülieknek születtek, ország-világnak jelezve, hogy Magyarország az első világháborúban nemcsak az oly gyakran emlegetett területeket és lakosságmilliókat veszítette el, hanem felmérhetetlen értékű szellemi potenciált is.

Ami minket illet, fontos, hogy mi ne veszítsük el őket, még ha elhagytak is minket. Szívünk Kolozsvár-térképén legyen egy-egy Szőllősy utca, Ligeti utca és Kurtág utca is! Szívünk kolozsvári Sétaterén immár szobrot emelhetünk néhai Ligeti Györgynek!   

A Ligeti elhunytával ránk tört mérhetetlen szomorúságban jó hírem is van erdélyiül érző polgártársaim számára. Egy fiatalabb, Kolozsvárt zeneszerzővé lett összmagyar nagyság, az 1947-ben Marosvásárhelyen született, zeneszerzői tanulmányokat Kolozsvárt végzett, 1979-ben Budapestre kitelepült Orbán György ma igencsak valós esélyekkel ostromolja a világhírt. Vannak már zenetörténészek, akik számára Ligeti után és Kurtággal egyidejűleg a posztmodern Orbán a magyar zene „III. Nagy Györgye”. Művének értéke felől nem az én nemzedékem hivatott értékítéletet mondani, hanem a jövő.