Augusztus 2006 Reform és egészségügy |
Bevezető Egészségbiztosítás és reform Romániában Bárányi Ferenc „A rendszert mindenképpen fel kell építeni” Hajdu Gábor–Székedi Ferenc Utazás a reform körül Jeszenszky Ferenc Test és lélek Carmen Firan Életem egy fájdalommentes napja Marta Petreu A pillanat művészete Stanik Bence Egy marosvásárhelyi évfolyamról Kiss András Lengyel költők Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája François Sauvagnat Esszé és szóbeliség Szilágyi Júlia 1956–2006 Nemzeti és emberi örökségünk Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter Toll Gy mint gyász, Gy mint „III. György” László Ferenc Búcsú Magyari András professzortól Nagy Róbert Világablak Egészségügyi reform az Egyesült Államokban Kovalszki Péter História A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.) Lakatos Artúr Mű és világa Orvos és páciens (I.) F. Dornbach Mária Közelkép Nyíltabban, határozottabban... igazabbat! Müller Ádám Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére Papp Z. Attila A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai Jung János Téka A pont a történet végén Vallasek Júlia A „végtelen én” rendkeresése Nagy-Babos Janka Vanda… Van! Az örök őrök Bréda Ferenc Olvasószolgálat A Korunk könyvajánlata Talló Egyénről, államról, közösségről Ferencz Enikő Búcsú Iordan Chimettől Kántor Erzsébet Abstracts Számunk szerzői | László Ferenc Gy mint gyász, Gy mint „III. György” A huszadik században Erdély és a Bánság hihetetlen bőséggel ontotta a magyar zenealkotás világnagyságait. Korelnökük az 1921-ben Szászvároson született, Kolozsvárt nevelkedett, majd Kodály-, utóbb Petrassi-tanítvánnyá lett Szőllősy András, aki a Magyarországon megmaradt magyar zeneszerzőkortársak között mindmáig a legnagyobb tekintély. Hetekkel ezelőtt a legtöbbet a lugosi származású, Temesváron iskolázott, a magyar fővárosban felfutott, ma már inkább Franciaországban, mint Budapesten élő Páneurópa-polgárról, Kurtág Györgyről beszéltek, akinek a nyolcvanadik születésnapját egy teljes hétig tartó fesztivállal ülte meg Szőllősy András – Adyval szólva – a halál rokona. Nem tudok még egy zeneszerzőről, akinek az életművében az övééhez hasonlóan nagy volna a gyászzenék súlya, aki annyi szív- és szellemközeli barátjától búcsúzott volna egyetemes értékű in memoriam zenékkel, mint ő. Boldog, aki ki tudja írni magából, elmúlhatatlan művekbe tudja szenvedni a mulandóság fölötti – enyhíthetetlen! – fájdalmát, ha boldogsága keserű is! Ha tudnám, hogy most épp hol van – franciaországi vagy budapesti lakásán, soros Európa-turnéjának melyik állomásán –, legelőször nem a korelnök Szőllősynek, hanem a nagy magyar triász alig nyolcvanat töltött Benjáminjának, Kurtág Györgynek fejezném ki mély együttérzésemet. Mert hármójuk közül ő az, akinek még külső eseményekben is mesésen gazdag az élete, akinek friss a lépése és a tekintete, aki egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki már kész volna a földi léttől való megválásra. (Nem úgy, ahogyan Ligeti nézett volt ki, amikor nyolcvanadik születésnapján tólószékben volt kénytelen a zenevilág ünneplését fogadni!) Tres faciunt collegium. Ők hárman – bár közös „platform”, „credo” nélkül, stílusukban szabadokként és függetlenekként, úgy is mondhatnók: egymásnak hátat fordítva, mint a kolozsvári Horea, Cloşca és Crişan-emlékmű alakjai, de mint összetartó barátok – a minap még együtt voltak a magyar zenealkotás legnagyobb élői. Mindhárman határokon kívülieknek születtek, ország-világnak jelezve, hogy Magyarország az első világháborúban nemcsak az oly gyakran emlegetett területeket és lakosságmilliókat veszítette el, hanem felmérhetetlen értékű szellemi potenciált is. Ami minket illet, fontos, hogy mi ne veszítsük el őket, még ha elhagytak is minket. Szívünk Kolozsvár-térképén legyen egy-egy Szőllősy utca, Ligeti utca és Kurtág utca is! Szívünk kolozsvári Sétaterén immár szobrot emelhetünk néhai Ligeti Györgynek! A Ligeti elhunytával ránk tört mérhetetlen szomorúságban jó hírem is van erdélyiül érző polgártársaim számára. Egy fiatalabb, Kolozsvárt zeneszerzővé lett összmagyar nagyság, az 1947-ben Marosvásárhelyen született, zeneszerzői tanulmányokat Kolozsvárt végzett, 1979-ben Budapestre kitelepült Orbán György ma igencsak valós esélyekkel ostromolja a világhírt. Vannak már zenetörténészek, akik számára Ligeti után és Kurtággal egyidejűleg a posztmodern Orbán a magyar zene „III. Nagy Györgye”. Művének értéke felől nem az én nemzedékem hivatott értékítéletet mondani, hanem a jövő. |