Augusztus 2006
Reform és egészségügy


  Bevezető
  

  Egészségbiztosítás és reform Romániában
  Bárányi Ferenc

  „A rendszert mindenképpen fel kell építeni”
  Hajdu Gábor–Székedi Ferenc

  Utazás a reform körül
  Jeszenszky Ferenc

  Test és lélek
  Carmen Firan

  Életem egy fájdalommentes napja
  Marta Petreu

  A pillanat művészete
  Stanik Bence

  Egy marosvásárhelyi évfolyamról
  Kiss András

  Lengyel költők
  

  Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája
  François Sauvagnat

  Esszé és szóbeliség
  Szilágyi Júlia


1956–2006
  Nemzeti és emberi örökségünk
  Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter


Toll
  Gy mint gyász, Gy mint „III. György”
  László Ferenc

  Búcsú Magyari András professzortól
  Nagy Róbert


Világablak
  Egészségügyi reform az Egyesült Államokban
  Kovalszki Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)
  Lakatos Artúr


Mű és világa
  Orvos és páciens (I.)
  F. Dornbach Mária


Közelkép
  Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!
  Müller Ádám

  Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére
  Papp Z. Attila

  A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai
  Jung János


Téka
  A pont a történet végén
  Vallasek Júlia

  A „végtelen én” rendkeresése
  Nagy-Babos Janka

  Vanda… Van! Az örök őrök
  Bréda Ferenc

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Egyénről, államról, közösségről
  Ferencz Enikő

  Búcsú Iordan Chimettől
  Kántor Erzsébet



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter

Nemzeti és emberi örökségünk

Az amerikai egyetemek szociológiaprofesszora, a magyar nyelv és kultúra nemzetközi társaságaként működő Anyanyelvi Konferencia kezdeményezője, dr. Nagy Károly 1934. május 24-én született Nyíregyházán. Az ottani tanítóképző elvégzése után előbb egy környékbeli tanyán, majd egy baranyai általános iskolában tanított, Erdősmecskén, ahol huszonkét éves korában megválasztották a Forradalmi Nemzeti Tanács elnökévé. Így vált sors- és szemléletmeghatározó élményévé az 1956-os forradalom, illetve annak leverettetése. A megtorlás elől még idejekorán sikerült Nyugatra menekülnie; 1956. november 13-án hagyta el Magyarországot, azóta az Amerikai Egyesült Államokban él.

„Az emigrációt az első pillanattól kezdve küldetésnek tekintette. Hivatásává vált a forradalom tiszta eszméjének őrzéséért és a szétszóródott magyarság összetartozásáért végzett munka” – ekképp jellemzi őt Görömbei András akadémikus. Aki Nagy Károly 2003-ban megjelent Járatlan utakon – korfordulók világában című debreceni könyvének ajánlásához még ezt is hozzáfűzte: „Életének képeskönyve tanúságtétel arról, hogy évtizedeken keresztül a forradalom tiszta szellemisége éltette, s ezt a szellemiséget őrizte és tudatosította másokban is.” Egyetemi tanárként hétvégi magyar iskolákat szervezett, az amerikai magyarság megtartó közösségeit keltette életre, 1977 és 1997 között szerkesztette a Magyar Öregdiák Szövetség – Bessenyei György Kör Tanúk – korukról című szóbeli történelem (oral history) előadás- és kiadványsorozatát.

Ennek a – kellőképpen még nem értékelt – sorozatnak köszönhetjük Kopácsi Sándor Az 1956-os forradalom és a Nagy Imre-per, Kovács Imre  A Márciusi Front, Király Béla  Az első háború szocialista országok között.  Személyes visszaemlékezések az 1956-os forradalomra, Nyeste Zoltán Recsk. Emberek az embertelenségben, Kiss Sándor A magyar demokráciáért, Király Béla Honvédségből néphadsereg, 1944–1956, Papp László ÉMEFESZ, az amerikai magyar egyetemisták mozgalma az 1956-os forradalom után, Kovács Andor Forradalom Somogyban. Az 1956-os forradalom és előzményei a csurgói járásban című kötetét. Ugyancsak Nagy Károly erőfeszítései révén jelent meg 1991-ben a nyugati magyarságképet angol nyelven megalapozó Democracy, Revolution, Self-Determination című Bibó István-kötet, amely a magyar gondolkodó legfontosabb írásait tartalmazza a kelet-európai kisállamokról, a magyar demokráciáról, az 1956-os forradalomról, az önrendelkezésről és az európai társadalmak fejlődéséről.

Bár több mint három évtizede ismerjük egymást Nagy Károllyal, eddigi találkozásaink során többnyire az Anyanyelvi Konferencia gondjai foglalkoztattak. Minden alkalommal kiderült azonban, hogy ezek a gondok a Trianonnal kezdődött szétszaggatottságból és az 1956 utáni szétszórattatottságból erednek.

 

Személy szerint miként élted meg az 1956-os forradalmat?

– Erdősmecske baranyai községben, ahova tanítóként szeptemberben helyeztek, október 24-én reggelre a rádióban már mindenki kikövetkeztette, hogy Pesten kitört a forradalom.  A tanáriba belépve egy idősebb kolléga lekapta és földhöz vágta a kalapját, és felujjongva elkiáltotta magát: „P....-ba a ruszkikkal!”

Felszabadultunk.

A következő napok egyik nagyon kora reggelén valaki bezörgetett hozzám, és azt az üzenetet hozta, hogy délután falugyűlés lesz, meg akarják alakítani a Forradalmi Nemzeti Tanácsot, és engem akarnak elnökéül választani. Tiltakoztam, de hiába.

A gyűlés követeléseket szavazott meg. A 22 pontos követeléssorozat első három helyén természetesen az állt, amit már az egész ország egyre több helységének egyre több forradalmi tanácsa követelt: a szovjet csapatok azonnali kivonása, többpárt rendszerű szabad választások, szólás-, gyülekezési és vallásszabadság. Követeltük a téeszek teljes önkéntességét és önállóságát, a magyar urániumbányák magyar tulajdonba és kezelés alá helyezését és a politikai foglyok szabadon bocsátását is.  A listát a megválasztott vezetőség velem, az elnökkel együtt szekéren vitte be Pécsre, hogy az ottani rádió közölje.  Ott szovjet tankok álltak a főtéren, de az emberek jöttek-mentek.

A demokratikusan választott 35 tagú Tanács összetétele a község valamennyi rétegének, csoportjának képviseletet biztosított.  Voltak benne egyéni gazdálkodók és téesztagok, uránbányászok és üzemi dolgozók, iparosok, tisztviselők és tanítók.

Mindennap kétszer legépeltem a rádión és telefonon kapott legfrissebb híreket, és kidoboltattam a kisbíróval az egész községben.

Egy délután a volt tanácselnök felesége szólított meg a kapujukban.

– Félünk...

– Miért és mitől?

– Hát tudja... – mondta az asszony, és sírva fakadt.

A Nemzeti Tanács néhány fiatalemberből nemzetőrséget alakított – 22-es kaliberű gyakorlópuskákkal, töltény nélkül –, és két nemzetőr őrizte a volt tanácselnökék kapuját néhány napig.

Egy este gyűlést hívtam össze a tanácsházán.  Komor hangulatban és sűrű cigarettafüstben olvasta a falu népe majd egész éjen át a volt elnök fejére: miért csináltad a tagosításoknál ezt és a beszolgáltatásoknál azt? Ő védekezett:

– Hisz tudjátok, nem lehetett mást tenni, az volt a törvény, s ha nem én csinálom, lehet, hogy más vadabbul csinálta volna.

Később úgy gondoltam: közös nyomorúság különböző szereplői végre egyenjogúan szembesülhettek. Ha nem lett is belőle megbocsátás, de a görcsök kezdtek oldódni.  Kimondhatóvá vált az addig kimondhatatlan. Aztán már nem kellett nemzetőröknek őrizni a volt tanácselnökék portáját.

Két téesz volt a faluban. Mindkettő gyűlést hirdetett: mi legyen?  Az egyik tagsága úgy szavazott, hogy feloszlatják a téeszt. A másiké úgy, hogy ők együtt maradnak.

Jön a pap: engedélyt kér a Nemzeti Tanácstól, hogy a paplak kertjében kivághasson egy fát.

– Hát, ha maga szerint azt ki kell vágni: miért kellene ahhoz engedély?

– Eddig kellett.

– Most már nem kell.

Jön a mozigépész: engedélyt kér a Nemzeti Tanácstól, hogy a faluban megalakítsa a kommunista pártot.

– Éppen most?

– Igen, mert én az igazi kommunizmusban hiszek, amit ezek eddig meghamisítottak.

– Jó, kap engedélyt.

– Tényleg?  Hogyhogy?

– Hát azért harcolt ki szabadságot a forradalom, hogy demokrácia lehessen, nem?

Jönnek a hírek: több pártot képviselő új kormány, semlegesség, ÁVO eltörölve, tárgyalások az ENSZ-ben, „csillaghullás” az egész országban és mindenünnen ugyanazok a követelések: ruszkik, haza! Függetlenséget! Szabadságot! Önrendelkezési jogot és lehetőséget! Demokráciát! – ugyanazok, mint a mi községünkéi.  Beszédek a rádióban.  „Szabad Kossuth Rádió, Budapest.” Nagy Imre: „Védjétek és erősítsétek forradalmi elszántsággal, önfeláldozó munkával, a rend megszilárdításával hazánkat, a szabad, független, demokratikus és semleges Magyaroszágot!” Németh László: „Ez a néhány nap mutatta meg [...], hogy a magyar nép erkölcsileg mekkorát emelkedett.”  Mindszenty hercegprímás: „A katolikus egyház intézményeinek [...] visszaadását [...] elvárjuk.” Losonczy Géza államminiszter a forradalmi kormány nevében nyilatkozik: földet, gyárat vissza nem adunk.  A Szabolcs-Szatmár megyei Munkástanács rádióközleménye: „Nyíregyházán keresztül nagy szovjet egységek vonulnak az ország szíve felé...”

November 3-án késő este Forradalmi Nemzeti Tanácsunk vezetősége ismét szekéren indult Pécs felé. Egy óra múlva megakadtunk, az országútra nem lehet felmenni, szovjet tankok vonulnak. „A rohadt mindenüket... Várjunk...”  Telnek az órák, de még mindig csörömpölés, csikorgás, dübörgés, csak vonulnak, vonulnak...

A szobában, ahova behúzódtunk, rádió szólt, és arról vitatkoztunk: kellene-e fegyveres nyugati beavatkozás, vagy nem. A józanok mondták: ha Magyarország Kelet–Nyugat hadszínterévé válik – mindannyian belepusztulhatunk. S a fekete hajnalban egyszer csak megszólal a rádió: „Figyelem, figyelem!  Itt Nagy Imre beszél. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak [...] azzal a nyilvánvaló szándékkal...”  Aztán a Himnusz.  Aztán csend.  Kinyitottuk az ajtót.  Távolról csak csörömpölés, csikorgás, dübörgés...

Aztán csak dermedt napok. Magyarországi rádiókban: „Segítsetek!  Segítsetek!” Külföldi rádiókban: felszólalások az ENSZ-ben.

A faluban mindenki a házába húzódott. Én úgy éreztem, hogy helyemen kell maradnom, hisz a falu népe ezzel bízott meg. De a kisbíró aztán egy idő múlva már nem vállalta, hogy kidobolja a híreket.  Üzenet a szomszéd községből: az ÁVO elvitte tanító kollégámat, az ottani Forradalmi Nemzeti Tanács vezetőjét.  November 10-én telefon a járási székhelyről:

– Most indult el magukhoz Erdősmecskére egy ávós dzsip.

Kigyalogoltam a dűlőúton a vasútállomásra.

– Azóta bizonyára többször végiggondoltad 56 tanulságait…

– Az 1956-os forradalomban megtanultuk, hogy amikor „a dolgozó nép okos gyülekezete” lehetőséget kap vagy harcol ki az önrendelkezési jogra, akkor azt demokratikusan tudja érvényesíteni.

Megtanultuk, hogy mi a bizalom.  Aki diktátori hatalommal fordul az emberekhez, az nem bízik bennük.  Aztán már ők sem egymásban.  A forradalomban napok alatt szorosra fonódott az egymásrautaltság, az egymásra bízottság, az egymásban megbízás szolidaritáshálózata.  A „hit az emberben” akkor is, ha néha csalódni kell.  Lehet bízni a közösségben, ha közösséget vállalok vele, és ha az övének tud.  Árulók mindig voltak és lesznek is.  De a nemzettudatot nem a nyilvánvaló árulók, hanem azok gyengítik legjobban, akik nem vállalnak sorsközösséget a népükkel.

Az 1956-os forradalomban azt is megtanultuk, hogy milyen egy totális diktatúra szerkezete.  A néhány szabad nap villámfényénél élesen rajzolódott ki a tartópillérek és az összekötő hálózat rendszere: hogy hogyan függött össze a kulákozás a beszolgáltatással, a káderlapok a kitelepítésekkel, a pártfunkcionárius a pappal, Rózsadomb Recskkel, a propaganda az ÁVO-val, Moszkva Washingtonnal. És hogy ez az összefüggésrendszer hogyan éri el azt az állapotot, amikor már „mindenki szem a láncban”, már „magad is zsarnokság vagy”.

Azt is megtanultuk 56-ban, hogy „Mit kíván a magyar nemzet”.  Mint egy országos referendum, egy néhány hetes népszavazás, a követelések és a programok áradata világosan kifejezte az akkori népakaratot, történelmünkben eleddig utolsó ilyen közakarat-megnyilvánulásként: nemzeti függetlenség és semlegesség, társadalmi szabadság, jogrendszer és demokrácia, politikailag szabad választások útján többpártrendszeres parlamentarizmus és az államhatalmak elválasztása, gazdaságilag szocializmus és a magánvállalkozások, a magántulajdon korlátozott szabadsága.

Küldetésben (1996) és Emigránsok küldetésben (2000) című könyveidben a magyar nyelv és kultúra külföldi fenntartásának, művelésének módozatait, a küldetésszerűen vállalt kettős kultúrájúság jelentőségét elemzed. Miként élt bennetek Nyugaton 1956 szelleme?

– A nemzeti és emberi örökségünket jelentő 1956-os magyar forradalmunk 45. évfordulóját hat héttel a tömeggyilkos terrortámadás után tartottuk Amerikában a New Brunswick-i Magyar Egyházak és Egyesületek rendezésében, 2001. október 21-én. A közelünkben robbanó apokaliptikus tömegkatasztrófa hatása alatt mondtam el beszédemet a Magyar Amerikai Atléta Klub dísztermében. A döbbenet nekünk, magyaroknak is többszörös mélységű fájdalmat okozott, hiszen a mi történelmünk is sokszor volt vérzivatarokkal terhes. Sokan vagyunk, akiknek még személyes vagy családi élményei közé tartozik a tömeghalál, az erőszaktól iszonyodó rémület, a kiszolgáltatottság megalázottsága. Hiszen ugyanaz az emberi életet semmibe vevő, tehát emberiségellenes tömeggyilkos terror pusztította el az amerikai szeptember 11-i nap sok ezer áldozatát, mint ami minket is gyilkolt a Kárpát-medence legutóbbi hatvan évében többféle egyenruhában is. Ugyanaz az embertelen erőszak, mint ami a mi sokezernyi testvérünket is üldözte, deportálta, bebörtönözte, kínozta, akasztotta az 1956-os forradalmunk leverése és szörnyű megbosszulása, emberi szabadságunk reményeinek hosszú időre való eltiprása idején is.

Mert mint ahogy a szeretet – amely soha el nem fogy – egyetemes, és a világban minden ember reménysége, ugyanúgy, sajnos, a pusztító gyűlölet sem ismer határokat.

A szabadság, a demokrácia, az emberi jogok érvényesítése olyan elemi és természetes szükséglet, mint az egészség.  Az elnyomattatás, a hátrányos megkülönböztetés, a jogfosztottság: az a betegség.

A totális diktatúra zsarnoksága: az maga a halál...

Az 1956. október 23. és november 4. közötti napokban Magyarországon majd mindannyian úgy éreztük magunkat, mint akiket halottaiból támasztott fel a forradalom.

A mámoros öröm napjai voltak ezek. Kacagtunk és sírtunk, az igazság rég betiltott szavait ittuk és dadogtuk, sokáig elfojtott himnuszunk dallamai szakadtak föl szívünkből.

De a komoly, elszánt józanság tizenkétszer huszonnégy órája is volt ez a rövid kegyelmi idő.  Lázban égve fogalmaztuk nyilatkozatainkat, terveinket a diktatúra szerkezetének lebontására; a függetlenség, a demokrácia, a szabadságjogok társadalma feltételeinek megteremtésére szervezkedtünk, küzdöttünk, harcoltunk, tanácskoztunk, tárgyaltunk és szavaztunk.

Ezt a feltámadást, ezt a reményt, ezt az alkotó, országos demokratikus kibontakozást fojtotta vérbe a Szovjetunió fegyveres agressziója.  A szabadság hozsannáját a börtönök, a kelet felé deportáló marhavagonok, a pufajkás-karhatalmista sortüzek, a kínzókamrák, az akasztófák terrorja némította el.

Mi az 1956-os magyar forradalom öröksége?

Nemzetközi történelmi jelentősége ma már nyilvánvaló: az 1956-os magyar forradalom volt a szovjet birodalom bukásának egyik első előidéző eseménye.  Milovan Gyilasz ezt már 1956 novemberében megjósolta, amikor a New York-i New Leadernek ezt nyilatkozta: „A magyarországi forradalom a kommunizmus végének kezdetét jelenti.” (M. D.:  The Storm in East Europe. The New Leader, 1956. nov. 19. 6.) Albert Camus francia filozófus pedig ezt írta: „A népfelkelés első budapesti süvöltései porként söpörték el a tudálékos, rövidlátó, hamis és hazug-szép filozófiákat, magyarázkodásokat és doktrínákat.  Az oly sokáig megcsúfolt igazság, a meztelen igazság robbant a világ szeme elé.” (In:  Király, B. K. et al.:  The First War Between Socialist States:  The Hungarian Revolution of 1956 and its Impact. New York, 1984. 91.)

És mihelyt az igazság, a meztelen igazság a maga megsemmisítő egyszerűségével nyilvánvalóvá vált, többé semmiféle orwelli hazugságözön nem tudta vissza-agymosni a bizarr rémképeket, miszerint a háború tulajdonképpen a béke, az elnyomás a  szabadság, és a forradalom az ellenforradalom.  Ötvenhatban megtanultuk és a világ elé tártuk az alapigazságot: egy országot, egy társadalmat nem ideológiák határoznak meg, nem dogmák és elméletek minősítenek.  Mert minden ideológia és doktrína felhasználható az erőszak, az elnyomás igazolására, magyarázására, legitimálására, mindegy, hogy minek nevezik:  fasizmusnak vagy antifasizmusnak, kommunizmusnak vagy antikommunizmusnak, rasszizmusnak, kapitalizmusnak, szocializmusnak, vallási vagy etnikai fanatizmusnak.  Minden ország, minden társadalom emberi életének minőségét nem a doktrínák, nem az ideológiák, hanem a szabadság megléte, mértéke vagy hiánya dönti el. József Attila ezt így fejezte ki:  „Jöjj el, szabadság!  Te szülj nekem rendet...”

A szabadság: létszükséglet. Ez volt az 56-os forradalom kitörésének egyik forrása is. Ahogy egy tizennyolc éves diáklány vallotta az ENSZ különbizottságának 1957-ben:  „Szabadságot akartunk, nem jólétet. Lehet, hogy kenyerünk se volt, és sokunknak nem volt megélhetési lehetőségünk se – de mi szabadságot akartunk!  Hazugságok között nőttünk fel. Állandóan hazudnunk kellett. Egy ép gondolatunk nem lehetett, mert mindent belénk fojtottak. Gondolatszabadságot akartunk!” (United Nations, Report of the Special Committee on the Problem of Hungary. General Assembly Official Records: Eleventh Session, Supplement no. 18 A/3592, New York, 1957. 68.)

Igen, szabadságot akartunk, és ez függetlenséget, önrendelkezést jelent.  Ehhez önkormányzatra van szükség. A forradalom első napjai alatt drámai spontaneitással és egyidejűséggel országszerte mindenütt megalakultak a forradalmi tanácsok, nemzeti tanácsok, munkástanácsok. Sokan e tanácsok megválasztását és működését tekintették a forradalom legjelentősebb vívmányának.  Hannah Arendt filozófus így írt erről a The Origins of Totalitarianism című alapművében: „Nem volt káosz, nem volt rablás, nem volt fosztogatás. Tömeges bosszúálló emberölés sem történt – a néhány ÁVH-tiszt nyilvános felakasztása rendkívüli mértékletességről és körültekintésről tanúskodott. A talán előfeltételezhető csőcselékuralom helyett majdnem azonnal, a felkeléssel egyidejűleg megalakultak a forradalmi és munkástanácsok.  E tanácsok megválasztása és működése legvilágosabb jele volt a diktatúrával és a zsarnoksággal szemben a demokrácia és a szabadság fellendülésének.” (Arendt, H.: The Origins of Totalitarianism. 1958. 480–510.)

E forradalmi tanácsok működtetése azt is jelentette, hogy a magyar nép nemcsak megszüntetni, megtagadni, lebontani akart, hanem alkotni, megteremteni, felépíteni is.  Embertelen, elnyomó diktatúrát megszüntetni és emberséges, demokratikus társadalmat építeni.

Két hét természetesen nem elég egy új, szabad társadalom kialakítására, de előfeltételeinek megteremtésére elégnek bizonyult tizenkét nap.  Az egyik legfontosabb előfeltétel az önbizalom visszaszerzése volt. Amikor legördült szívünkről az életünk minden területén minden percünket átható, testet-lelket bénító félelemérzet, akkor el tudtuk kezdeni építgetni a demokratikus viselkedés kereteit.  Ahogy Bibó István, egyik legnagyobb politikai gondolkodónk fogalmazta meg szállóigévé vált megfigyelésében: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni...” (Bibó István összegyűjtött munkái.  Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1981. 222.)

Bibó István személyes bátorsága is legendássá vált. November 4. véres vasárnapján, a szovjet ágyúk, tankok és repülők pusztító inváziója hajnalán ő volt a forradalmi Nagy Imre-kormány egyetlen tagja, aki a Parlamentben maradt. Leült egy írógéphez, és Magyarok! címmel proklamációt fogalmazott. Írógép küzdött tankokkal, érvek szegültek szembe áruló terrorral, szavak, gondolatok – golyókkal.  Ezt írta ekkor többek között: „Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását.”  (I. m. 880.)

Mi hát az 1956-os magyar forradalom tanulsága, öröksége?

Egyéb fontos tényezők mellett az, hogy az igazság, az önrendelkezés, a szabadság, a félelem nélküli élet, az emberi jog, a demokrácia olyan alapvető egyéni és társadalmi szükséglet, amelynek eléréséért az ember minden áldozatra kész.

És ez az örökség, ez az üzenet nem csak Magyarországra vonatkozik, és nem csak a múltra érvényes. Ez a tanulság nemcsak ott és akkor, hanem itt is és most is fontos, sőt egyetemes és a jövő számára is erőt adó érték. Nekünk magyaroknak: büszkén ragyogó csillag. Nekünk embereknek: példát, hitet és reményt jelentő bizonyságtétel. Úgy, ahogy ezt már Bibó István is tudta, amikor két hónappal 1957. májusi letartóztatása előtt ezt írta: „A magyar népnek [...] feladata, hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben tisztán őrizze meg a maga forradalmának zászlaját, mely az emberiség szabadabb jövőjének a zászlaja is.”  (I. m. 899.)

– Mit lehetett az 56-os szellemből, történetből „visszaszármaztatni” 1990 előtt és után a Kárpát-medence magyarsága számára?

Minden diktátor tudta és tudja – és minden szabadságszerető ember tudja a diktátorokról azt, amit Orwell az 1984 című regényében így jellemzett: „They say that who controls the past controls the future, and who controls the present controls the past.” Magyarul: Azt tartják, hogy aki meghatározza a múltat, az meghatározza a jövőt, és aki a jelen ura: az határozza meg a múltat.

A mi nemzedékünk is tudta, hogy ezt akarja a diktatúra.  Ahogy ezt a keserű budapesti vicc mondta az 1948-as kommunista hatalomra törés után: „Elvtársak, ezentúl minden másképp volt...” És aztán a Forradalomig és a Forradalom szovjet leverése után még 32 évig – az 1956-os Szabad Kossuth Rádió október 30-i beismerő szavaival élve –:  „Hazudtak éjjel és hazudtak nappal, és hazudtak minden hullámhosszon.”

A hazugsággal szemben a valóságot kimondani, leírni, közreadni évtizedekig csak külföldön lehetett. Ezt a felelősséget ismerte fel és vállalta jelentős számú nyugati magyar.

1977-ben Tanúk – korukról címmel „oral history” programot, szabadegyetemi előadássorozatot indított a Rutgers Egyetemen 1960-ban alakult Magyar Öregdiák Szövetség – Bessenyei György Kör azzal a céllal, hogy jelentős magyar történelmi események irányító, vezető résztvevői élményeiket közvetlenül elbeszélhessék és maradandó közkinccsé tehessék. Húsz év alatt huszonhárman tartottak harminckét tanúbeszámolót az általuk is alakított eseményekről. 

Nyolc történelmi forrásértékű tanúbeszámolót szerkesztésemben könyvben is kiadott a Szövetség. Ezek közül három hasonmás változatban is napvilágot látott budapesti független szamizdat kiadóknál. Terjesztésük révén ezek a könyvek is hozzájárulhattak a rendszerváltoztatáshoz, akárcsak a másik öt, amelyek példányai a cenzurális tilalom ellenére is bejutottak Magyarországra. Adataikat ma már számos történeti munka idézi, használja. Például Nyeste Zoltán Recsk. Emberek az embertelenségben című visszaemlékezését (1950-től 1953-ig ő is rabja volt az ÁVO e legtitkosabb kényszermunkatáborának) két szamizdat kiadó is újra megjelentette hasonmás változatban Magyarországon. A szerző így írt később erről: „Visszajelzések szerint jórészt ennek az akciónak köszönhető, hogy Magyarországon Recskről 1983 után többé már nem lehetett hazudni.” A Tanúk – korukról program 23 „tanúja” közül 12-en összesen több mint 60 évnyi fogságot szenvedtek a Gestapo és az ÁVO kínzókamráiban, kényszermunkatáborokban, börtönökben, fogházakban.

„Mert olyanokat éltünk meg, amire ma sincs ige” – írta Illyés Gyula 1955-ös Bartók című versében. E két sor lett a Tanúk – korukról program jelmondata.  Ezzel azt kívánták jelezni a szervezők, hogy olyan fórumot hoznak létre, ahol szabadon szólhat az ige, ahol elmondhatóvá válik az eleddig kimondhatatlan. Lehetőséget biztosított ezzel a Szövetség arra, hogy a hazugságok, titkosítások, tiltások, dezinformációk ellenére – és megelőzve a teljes elfeledést és az elkerülhetetlen elmúlást – „történelemcsináló” tanúk nyilvánosságra hozhassanak és az utókornak átörökíthessenek olyan tényeket és adatokat, amelyeket esetleg addig egyedül ők ismertek, és amelyeket addig még nem adtak közre. A személyesen megélt valóságrészletek, igazság-mozaikdarabok feltárásával és közreadásával arra törekedett a Szövetség, hogy hozzájáruljon ahhoz a történelmi tényismerethez, ami egyaránt nélkülözhetetlen a magyarság önismeretéhez és a külföld magyarságismeretéhez.

Wigner Jenő (Az atomkor kezdete), Nyeste Zoltán (Recsk), Duray Miklós (A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága), Hőgye Mihály (Utolsó csatlós? Magyar külpolitika a második világháború végén) és Szent-Miklósy István (A Magyar Függetlenségi Mozgalom, 1943–1946) tanúbeszámolói mellett az utóbbi ötven év magyar történelmének két meghatározó eseménysorozatáról különösen szükségesnek tartották a Tanúk – korukról program szervezői a nagy, hivatalos erőkkel szervezett hamisító ellenpropaganda-kampányokkal és a feledéssel szembeni tényfeltárást, nyilvánosságra hozatalt, adatmegörökítést. E két meghatározó történelmi esemény a népi mozgalom és az 1956-os forradalom volt.

A népi mozgalomról Boros Lajos, a Bolyai Kollégium 1940-ben alapító igazgatója, Kiss Sándor, a Magyar Parasztszövetség (1945–1947, 1956) elnöke, Kovács Imre, a Márciusi Front (1937–1939) egyik alapító vezetője, Püski Sándor, a Magyar Élet kiadó igazgatója, az 1942-es és 1943-as, Balatonszárszón rendezett konferenciák vezető szervezője és Somody Pál, a Bartha Miklós Társaság 1928 és 1931 közti egyik vezetője tartottak tanúbeszámolókat.

Az 1956-os forradalom alatti és utáni történelemalakító tevékenységükről tizenhárman számoltak be: Gosztonyi Péter, Horváth János, Jónás Pál, Király Béla, Kopácsi Sándor, Kovács Andor, Nagy Elek, Papp László, Pongrátz Gergely, Rácz Sándor, Taraszovics Sándor, Várallyay Gyula és Vásárhelyi Miklós. Tanúbeszámolóikból öt magyar és egy angol nyelvű könyvet adott ki a Szövetség.

A Tanúk – korukról program történelmi adatait a jövő számára igyekezett megmenteni a Szövetség. Kovács Imre: A Máricusi Front című kiadványunk előszavában írtuk: „A Magyar Öregdiák Szövetség – Bessenyei György Kör Tanúk – korukról előadás- és kiadványsorozata hézagpótló történelmi adalékmentő munka, amit csak itt és csak most tudunk elvégezni. Azért, hogy maradandó tanulsággá válhassanak az eddig ismeretlen történelmi események. Okulásul egy emberségesebb jövő munkálásához, ami közös felelősségünk, bárhol éljünk a világban.”

De gyakran adtak követhető és követendő emberi magatartásmintát is ezek a tanúbeszámolók. Kiss Sándor tanúvallomása bevezetőjében mondottuk: „Nincsenek magyarságunknak demokratikus hagyományai? Kiss Sándor egy élet példamutató hűségével vallotta az alapigazságként megtapasztalt valót: igenis vannak!  Vallotta, élte és munkálta. Hite akkor sem rendült meg, amikor a fasizmus és a kommunizmus idegen és honi zsarnokai mindent elkövettek a magyarság reményeinek elveszejtésére.

Ha van reménye a magyar progressziónak és pluralizmusnak, a nép-, a nemzetakarat demokratikus, emberséges, etikus érvényesítésének, akkor az azért is van, mert annak biztató hagyományú alappillérei között most már ott magasodik Kiss Sándor kristályszilárd tisztességű életműve is.”