Augusztus 2006
Reform és egészségügy


  Bevezető
  

  Egészségbiztosítás és reform Romániában
  Bárányi Ferenc

  „A rendszert mindenképpen fel kell építeni”
  Hajdu Gábor–Székedi Ferenc

  Utazás a reform körül
  Jeszenszky Ferenc

  Test és lélek
  Carmen Firan

  Életem egy fájdalommentes napja
  Marta Petreu

  A pillanat művészete
  Stanik Bence

  Egy marosvásárhelyi évfolyamról
  Kiss András

  Lengyel költők
  

  Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája
  François Sauvagnat

  Esszé és szóbeliség
  Szilágyi Júlia


1956–2006
  Nemzeti és emberi örökségünk
  Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter


Toll
  Gy mint gyász, Gy mint „III. György”
  László Ferenc

  Búcsú Magyari András professzortól
  Nagy Róbert


Világablak
  Egészségügyi reform az Egyesült Államokban
  Kovalszki Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)
  Lakatos Artúr


Mű és világa
  Orvos és páciens (I.)
  F. Dornbach Mária


Közelkép
  Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!
  Müller Ádám

  Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére
  Papp Z. Attila

  A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai
  Jung János


Téka
  A pont a történet végén
  Vallasek Júlia

  A „végtelen én” rendkeresése
  Nagy-Babos Janka

  Vanda… Van! Az örök őrök
  Bréda Ferenc

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Egyénről, államról, közösségről
  Ferencz Enikő

  Búcsú Iordan Chimettől
  Kántor Erzsébet



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Szilágyi Júlia

Esszé és szóbeliség

A Borges oral esszékötet. Címe kimondja, hogy eredetileg szóban hangzott el az, amit az olvasó szövegként, írásként kap kézhez. „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél”– kapcsolja össze Borges a kötet előszavában közös személyességgé és állítja fontosságban egymás mellé a beszédet és az írást, az írót és az olvasót, az előadót és a hallgatót. Ezt megtoldja egy hivatkozással arra a húsz évre, amelyet mint az angol irodalom professzora a Buenos Aires-i Egyetemen töltött. Meglehetősen szokatlan módszeréhez tartozott lebeszélni a tanítványait arról, hogy bibliográfiát készítsenek, kritikát olvassanak, és rábeszélni arra, hogy magukat a műveket olvassák: „...lehet, hogy keveset fognak belőlük érteni, de élvezni fogják az olvasást, és mindig hallani fogják valakinek a hangját. Azt mondanám, hogy egy szerzőből a legfontosabb a hanglejtése, egy könyvben a legfontosabb a szerző hangja, az a hang, ami hozzánk szól.” De honnan jön ez a bizonyos hang? Nagyon messziről. Alighanem az írásbeliség előtti kultúrákból. Mesélő hang ez, szabad, olykor önfeledt. Az esszé, ha valóban az, még mindig az élőbeszéd hanglejtésével, hangsúlyaival, természetességével hat az olvasóra. És lehet, hogy Borges impresszionizmusát, amely az elméletellenességet súrolja, nem bocsáthatják meg azok, akik az irodalmi műben nem annyira az élmény forrását keresik, mint inkább a teória kiképző- és gyakorlóterepét. Esetleg példatárát. Haragudni lehet rá, ám ő akkor is poeta doctus marad, éppen az erudíció próbakövének elismert esszé mestere.

De hiszen már maga Montaigne, aki művének egy személyben szerzője és tárgya, és ezzel többé-kevésbé gyanútlanul létrehozott egy műformát, nyíltan bevallotta, hogy beszélgetéseit jobbára fölébe helyezi írott dolgainak. Megsejti és sejteti több évszázad olvasóival, hogy annak az új műfajnak, amely az ő vonásait viseli, nemcsak, nem feltétlenül az írás, hanem talán inkább a szó, az élőbeszéd a formaelve, a normatív értékszempontja, ha úgy tetszik: a főszereplője. Azzal pedig, hogy saját érdeméül csupán annyit ismert el, hogy megnyitja a dolgokat, hitet tett a nyitottság mint az esszére jellemző kommunikációtípus és formakultúra mellett. Mi több: egy életforma és az annak megfelelő gondolkozásmód mellett tett hitet. Akarva-akaratlan megszabta ezzel egy új irodalmi beszédmód, egy új műforma további alakulásának az irányát is, azét, amelyben tárgy és szerző: azonos, szó és írás: közös természetű, a nyitottság: stílus és magatartás. Még tovább megy a huszadik század elején, útvesztők és útkeresések termékeny idején, a fiatal Lukács György az esszé lehetséges előzményeinek, eredetének, történetének feltárásában a Levél a „kísérletről”-ben: egészen a platóni dialógusig. Paradox módon, a kritikusokat elítélő Szókratészben ismeri fel az esszéforma emblematikus alakját, sorsképletét. És ehhez hozzátesz valami nagyon lényegeset: „A modern esszé elveszítette azt az élethátteret, amely Platónba és a misztikusokba erőt öntött, és elvesztette a könyv értékébe vetett naiv hitet is.”

 

Borges tehát még a maga tagadhatatlan eredetiségével sem úttörő, hanem egy már létező és igen fontos hagyomány örököse. Úgy gondolta, félreértjük a régi mondást, hogy A szó elszáll, az írás megmarad – Verba volant, scripta manent. Az írás annyival tartósabb a „Szárnyas és szent” szónál, ahogyan Platón nevezi, amennyivel mozdulatlanabb, vagyis élettelenebb. Mint ahogy a szintén sokat idézett Magister dixit – A mester mondta sem útját állja, nem elejét veszi a lehetséges eszmecserének, nem véget vet bármely vitának, nem lezár. Ellenkezőleg: nyit és kibont, kezdeményez: „...szabadságot biztosít a mester által felvetett gondolattovábbításra” – állítja Borges. S véletlen-e, teheti hozzá Borges olvasója, éppen mert továbbgondolhatja, amit a mester mondott, hogy amikor a törvény betűjére és/vagy szellemére hivatkozik bárki, bármikor, bárhol, valójában arra figyelmeztet, ami az írásban rögzítetten túl is érvényes, helyes, igaz, ami megelőzi és ihleti az írásba foglalhatót, mintegy ott lebeg fölötte. És ez a törvény szelleme, a szó, amelyet nemritkán tartanak fontosabbnak, becsülnek többre a törvény betűjénél.

 

Művelődéstörténeti értéktávlatban – és hátha van még ilyen – érdekes kérdés, hogy mi is változik időről időre. Valóban az (írásnak, illetve a szónak tulajdonított) érték maga? Vagy csupán a szemlélet? Az irodalom szó etimológiája szinte minden nyelvben értelemszerűen az írásra utal, egyes nyelvekben meg egyenesen a jelre, a betűre! A latin litterae-ből eredően a literatúra, letteratura, litterature, literature, lityeratura, literatură, letters, léttres, litere – és így tovább, mintha véglegesen a betűhöz, az íráshoz, a könyvhöz kötné nemcsak az irodalom nevét, de a sorsát is. Borges nem így látja. Igaz, számára igencsak tág értelemben jelent irodalmat a könyv mint az ember legbámulatraméltóbb szerszáma, mint „az emlékezet és a képzelet meghosszabbítása”. És íme, Platónra hivatkozik ő is, talán az elsőre, aki viszonylagosítja a könyv rangját, a könyvét, amely – akárcsak a kép meg a szobor – nem felel, ha kérdezik. Borges szerint Platón éppen a könyv mint tárgy némasága miatt érezte szükségesnek feltalálni a dialógust... És akkurátusan betartva az időrendet, névsort készít az emberiség azon mestereiről, akik bizony nem írtak, hanem élőszóval tanítottak: nem írt sem Püthagorasz, sem Szókratész, de maga Krisztus sem vagy akár Buddha. Senecára hivatkozik, aki egyik episztolájában „egy rendkívül hiú egyént támad, akinek százkötetes könyvtára van, de hát ki az – kérdezi Seneca –, akinek van ideje száz könyvet elolvasni”.

Tehát: összekapcsolható a könyvgyűjtés a hiúsággal már a római ókorban, Nero korában, amikor nincs még neve a kultúrsznobizmusnak, de a jelenséget már észlelik és megvetik a közvélemény irányítói (és témánknál vagyunk még mindig, hiszen ilyenkor mondják, képletesen szólva: avant la lettre, arra a valamire, ami már a betű előtt, az írás előtt létezett). Ennél is érdekesebb, már-már posztmodern helyzet és gondolat: nincs idő száz könyvet elolvasni! És ezt egy filozófus állítja, a sztoikus Seneca, aki az ékesszólás mestereként kezdte, mint Nero tanítója folytatta, és mint császára által halálra ítélt (összeesküvő?) öngyilkos végezte életét. Seneca is tudta, amit Virilio kétezer évvel később, hogy „az idő lakói vagyunk”. De azt aligha, hogy mit anticipál szinte ez a furcsa rangsorolás: az idő felértékelését a könyvekhez képest? A könyv leértékelését az időhöz képest? Az idő túl értékes, semhogy olvasással töltsük? A könyv túl érdektelen, semhogy (sok) időt fordítsunk rá? Platón a Timaioszban az örökkévalóság mozgatott képmásának nevezi az időt. Hát nem valószínű, hogy ez az, amire Seneca gondol. És még csak nem is a Heidegger-idő (bár ahhoz már van némi köze), halál-tudásunk, időtapasztalásunk és idővel való számolásunk alapja, „a nem-tudó tudás”: az idő, amely „ellenáll és szétrombolja a vele való gazdálkodás illúzióját”. Ebben az összefüggésben beszél Hans-Georg Gadamer Az üres és a betöltött időről szóló tanulmányában az idő negativitásáról. Ezt szerinte „mindig abban a formában tapasztaljuk, hogy az embernek hiányzik az idő, vagy szétfolyik az ujjai között, ami persze azt jelenti, hogy valamire nem találunk időt.” És ez a valami, Seneca episztolájában, a könyv, az olvasás.

 

A Gutenberg-galaxisban McLuhan azt állítja, hogy az írás elszemélyteleníti a közlést. Igaz ez vajon? Gadamer számára, aki ugyan előtérbe állítja „az írásnak a nyelvet illető esszenciális jelentőségét”, az írásbeliség negatív aspektusa világos, és a Hang és nyelvben emlékeztet nemcsak arra, hogy az írásbeliség és sokszorosítás okozta veszteséget, a kommunikációs erő gyengülését csakis a stílusművészet egyenlítheti ki, hanem annak a fontosságára is, ahogyan a 17–18. században, például a Biblia-értelmezés, a prédikációk előkészítése folyamán kialakult az olvasás művészete. Mindez – Gadamer szerint – összefügg bizonyos kárpótló teljesítmények szükségességével, „melyek elvárhatók az írás művészetétől, ha versenyezni kíván a beszéd közvetlenségével és a közvetlen megszólítással”. Nem marad említetlen – megint csak Platón! – a Phaidrosz egyik emlékezetes helye sem, az írás feltalálója és az egyiptomi király közötti beszélgetés, és annak konklúziója: „Nem az emlékezet megerősítésének, hanem a gyengítésének eszközét fedezted fel.” Gadamer egyetértőleg hozzáteszi: „A xerox korszakában mindnyájan tisztában vagyunk már e királyi bölcsesség igazságával.”

A beszélni – írni – olvasni triász hosszú-hosszú tapasztalatát, minthogy a beszéd leírható, az írás meg olvasható, mint összefonódást értelmezi. Azzal a fontos kiegészítéssel, hogy ugyan a beszéd leírható, s az írás funkcionálisan helyettesíti a beszédet, de ő maga új, más nyelvi létezés mind formai, mind értelmi tekintetben.

 

Mit mondhat erről Borges A krimijének és Székely János Ars poeticájának olvasója? Borges teljesítménye a beszéd és írás viszonyának határesete, hiszen 1978 júniusában, amikor megtartotta előadássorozatát a Belgrano Egyetemen, már csaknem két évtizede vak volt. A megszólításról lemond, úgy kezd beszélni, mint aki társaságban, hirtelen elhatározással szólal meg, vagy kettesben diskurál valakivel. Nyoma sincs annak, hogy figyelembe venné a beszédhelyzet olyan körülményeit, amelyek egy (egyetemi) hallgatókkal tele terem fizikai és pszichikai akusztikájával függnek össze. A beszéd közvetlensége nála – ha a hangot, bármennyire is fontos, leszámítjuk – majdnem maradéktalanul érvényesül: az emocionális színezetből, az olvasó által már-már látni vélt szimbolikus gesztusokból, a hanghordozás, moduláció sajátos értékeiből szinte semmi sem megy veszendőbe, az utólag leírt szöveg hangulata annyira személyes és természetes, mondhatni bensőséges, hogy nemcsak hogy nem lép fel semmi veszteség, nem válik papírízűvé az elmondott szöveg, hanem szinte rögtönzésként, a spontaneitás erejével hat olvasva is, mint eleven élmény igazolódik benne az élőbeszéd egyszerisége. Az olvasott szöveg itt, részben a kivételes körülményeknek köszönhetően, valóban ideális közege az orális hagyomány továbbélésének, illetve annak, ahogyan az új életre kelhet az esszében.

 

Székely János előadása, a Borgesétől eltérően, nem utólag alakult írássá. Hibátlan retorikai felépítése olyan pontos „tervrajzot” követ milliméterről milliméterre, és úgy felel meg alaposan, minden részletében végiggondolt rendeltetésének, mint egy lenyűgöző épület a hasznosság és szépség kettős elvének. Minden a helyén van, és minden részlet megfelel annak a helynek, amelyet az egészben elfoglal. Itt aztán éppen azzal a nyelvi művészettel találkozik az olvasó – vagy inkább hallgató? –, amely „a leírtakat a beszéd erejével ruházza fel”. És – ahogy Gadamer gondolja – „Az ember azon méri az írót, hogy sikerül-e írásban elérnie ugyanazt (vagy talán egy még nagyobb) nyelvi erőt, mint amilyennel a szavak közvetlen, ember és ember közötti cseréje rendelkezik.” Székely discours-ja fogalmi szigorral bontakozik ki, a Borgesé érzelem diktálta, szubjektív szabadsággal, látszólag szeszélyesen kanyarog és szökell az utólag persze igazolódó eszmetársítás nyomában. Székely János tételről tételre, bizonyításról bizonyításra halad, önfegyelem szabályozza, logika hűti és irónia fékezi a szenvedélyt. Az üzenet magas tétjét és a személyes kiszolgáltatottság feszültségét érzékelteti, de vissza is fogja a végig keményen kézben tartott retorikai tudatosság.

 

Mindkét előadó/szerző lehengerlő bőségben, nagyvonalúan él azzal a lehetőséggel, amelyet Nemes Nagy Ágnes, mint „kultúranyagot”, a költészet egyik eszközének tart, s amely az esszében hasonló szerepet tölt be, mint a versben. Miről van szó? Arról, hogy ezek az utalások, hivatkozások, idézetek „nemcsak azért vannak, hogy bármilyen jelentéses élményt, kultúrélményt elmondjanak nekünk, hanem azok közé a »dolgok« közé tartoznak, amelyek által a költő másképp kifejezhetetlen tartalmait közli”. Könnyű belátni, hogy miért nincs ez másképpen az esszében sem. Illetve: abban különbözik a kultúranyag esszébeli szerepe a versbéli funkciójától, hogy magyaráz is, értelmez, összefüggéseket emel ki, bevonja, bevonzza az olvasót egy horizonttágító helybe és helyzetbe, megoszt vele valamit a saját szellemi háztartásából, anélkül hogy az esszészöveg gördülékenységét megakasztaná, eleganciáját, a mesteri könnyedséget a magyarázat, értelmezés ballasztjával terhelné. Az esszének is vannak ugyanis kifejezhetetlen tartalmai! Ha például Borges felsorolja, hány zseni született egy adott korszakban, egy adott helyen (New Englandben, a 19. század elején), máris megteremtette a Poe megjelenéséhez szükséges hangulatot, és még csak nem is kellett olyan tudálékos nyelvi toposzokat használnia, mint a couleur locale vagy a genius loci. Ha pedig Székely János, mint mondja, „keserves beszámolója során” egyetlen könyvet említ, Thomas Mann Doktor Faustusát, és a hős élete konklúziójaként idézi a Kilencedik szimfónia visszavonását – történelmi adattár és bölcseleti fejtegetések helyett mutatta fel a kultúranyagot.

 

A közlés bizonyos fokú elszemélytelenedése az írásban a beszédhez képest – mindennapos tapasztalatunk. A beszélő személyes jelenléte, mint látvány és hanghatás, pontosabban ennek az illúziója televízióban, rádióban, olyan kapcsolatot valósít meg a hallgatóval, a nézővel mint arctalan tömeggel, amelyre az írás nem képes vagy nem törekszik. Más a rendeltetése. Érdekes módon, éppen az esszé az, amely valamennyit átment az írásba a beszéd személyességéből, de a bensőséges, nem pedig a gépies kapcsolatból. Nem véletlen, hogy az esszé elemzői, méltatói, művelői mindig és nyomatékosan hangsúlyozzák annak a jellegzetes hangnak a fontosságát, amely oly közel hozza a szerző egyéniségét és a forma közvetlenségét az olvasóknak ahhoz a rétegéhez, és valljuk be, csakis ahhoz, amelyet nem riaszt a rá eső – szellemi munkát igénylő – szerep ebben a nem szolgáltatásszerűen működő relációban. A különbség nagyon lényeges: az esszé gyanánt megjelenő írás ugyanis az egyénhez szól, annál személyesebben, amennyivel személyesebb, mert egyénibb módja az olvasás a kommunikáció más formáinál. A kapcsolat azokban a percekben válik leginkább személyesként átélhetővé az olvasó számára, amikor az író személyként, énként szólal meg.

Borges mindjárt a felvezetésben megteszi, belopja magát A krimibe, mintha ő is bemutatkozna, amikor Poe-t bemutatja: „...aki Bostonban született, ha jól emlékszem, 1809-ben. Közismert, hogy az évszámokban nem vagyok valami erős.” Szerénykedik, miközben közönsége tudja, hogy az író idestova húsz esztendeje nem lát, úgy járja a világot és lép fel a nyilvánosság előtt, beszél, előad, hatalmas ismeretanyagot görgetve maga előtt, pusztán a memóriájára hagyatkozva... Egyébként ehhez az adatközléshez nem is lenne szükséges egyes szám első személyben megszólalnia, hacsak nem akarja személyével is hitelesíteni azt, amit mond. Illetve ha nem akarna szerepelni, mondanivalójának afféle lírai hőseként jelen lenni ebben a mondanivalóban. Ez a szellemi kacérság is az esszévarázs része. Főként akkor, ha az esszét eredetileg elmondta, előadta az író. Vagyis a szóbeliség felől érkezett az írásba, hogy végül az olvasásban egy másféle közönséget is meghódítson. Az én mindig hódítani akar. Talán az sem véletlen, hogy ez a nagyon öntudatos írói közlésvágy mikor, milyen szövegközegben akar megnyilatkozni ilyen leplezetlenül.

„Elképzelem, amint a két barát járja Párizs kihalt utcáit, és beszél – miről is? Filozófiáról, intellektuális témákról.” Ha az imént gyenge számmemóriájával férkőzött az olvasó/hallgató bizalmas közelségébe, most már mint Auguste Dupin és társa bizalmasa – Poe bizalmasa – azt is tudja: „elképzelem”, hogy A Morgue utcai kettős gyilkosság mint rejtvény megfejtése olyan úri műkedvelőként nyomozó értelmiségi érdeme, aki nyomozás előtt, után vagy közben akár, a legmagasabb szellemi régiókban tartózkodik. Itt a krimi karnyújtásnyira van az esszétől – a két formát éppen ez a magát teljes joggal nem rejtegető én hozza össze.

 

Székely János Ars poeticájában a megszólítás: „Kedves barátaim!” konvenciója fortélyosan megkerüli az Elvtársak!-nak (ekkor már, a szocialista Romániában is csak pártrendezvényeken használatos) és a Hölgyeim, uraim!-nak (a marginalizált Székely részéről érthető, sőt elvárható, de használni nem tanácsos) konvencionalitását. A barátaim személyességet képviselő birtokos ragja ezekhez képest egyfajta ideális szellemi közösséget létesít, amelyet az előadás elhangzásakor ugyan a közönség egészét tekintve inkább a ’nemzettársak’ kimondatlan jelentésében lehetett átérezni, ám szó szerint, a barátság jelentésében, legfeljebb egy tucatnyi jelenlévőre volt érvényes. Az eszményi befogadás reményét, látszatát teremtette meg hallgatóság és előadó között. Innen kezdve az én minden megszólalása, vagyis az egész előadás-esszé retorikája egy személyessé tett és – meg nem válaszolt! – kérdés köré szerveződik: „Mi mindnyájan, akik itt együtt vagyunk, de legalábbis a jobbak, a beavatottak, nem tudjuk többé, mi a költészet?” Az a rendeltetése, hogy az immár kimondhatatlan vallomás, a Költő vagyok! lehetetlenségét demonstrálja. Így aztán az én identitása a maga riasztó kérdésességében mutatkozik meg. S ez még akkor is vagy épp akkor igazán drámai, ha a költővel együtt elmondhatjuk, hogy „Az igazság olyasmi, ami mindenáron ki akarja mondani önmagát.” Itt már, amint látjuk, a személyesség többé nem műfaji bújócska, stílusbravúr, magakelletés, játék a szavakkal, hanem maga az igazság. Székely János személyessége a bevezető mondat(ok) kimódolt könnyedségétől fokozatosan halad egy sötétedő horizont, a kóda megrázó énjeiig, „én merültem ki”, „én mentem csődbe”, „én magam képtelen vagyok teremni”, az antipoénig:

 

Ars poeticám a hallgatás.

Versem – hallgassák meg, kérem –, versem: a csend.

 

Ez tehát az elhallgatás ars poeticája. Benne az én szerepe végül mindössze annyi, hogy kimondja a végszót. Az elhallgató – vagy elnémított? – élőbeszéd és nyomában a csend kiteljesedik az esszében, így válik igazán jelentésessé. Beszédből csend lesz, hallgatóságból olvasó, a hangból írott szó. Az elröppenő beszéd pillanatnyiságát felváltja az írás tartóssága az időben. Vagy igaz lenne mégis, hogy a Gutenberg-galaxis a csend és magány világa? S a megszólalás egyetlen módja a világfaluban bekapcsolódni a világhálóba? Vagy ez is csak alternatíva? 

 

A kérdések termékenyek.

*Köszöntjük lapunk régi munkatársát születésnapja alkalmából. (A szerk.)