Augusztus 2006
Reform és egészségügy


  Bevezető
  

  Egészségbiztosítás és reform Romániában
  Bárányi Ferenc

  „A rendszert mindenképpen fel kell építeni”
  Hajdu Gábor–Székedi Ferenc

  Utazás a reform körül
  Jeszenszky Ferenc

  Test és lélek
  Carmen Firan

  Életem egy fájdalommentes napja
  Marta Petreu

  A pillanat művészete
  Stanik Bence

  Egy marosvásárhelyi évfolyamról
  Kiss András

  Lengyel költők
  

  Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája
  François Sauvagnat

  Esszé és szóbeliség
  Szilágyi Júlia


1956–2006
  Nemzeti és emberi örökségünk
  Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter


Toll
  Gy mint gyász, Gy mint „III. György”
  László Ferenc

  Búcsú Magyari András professzortól
  Nagy Róbert


Világablak
  Egészségügyi reform az Egyesült Államokban
  Kovalszki Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)
  Lakatos Artúr


Mű és világa
  Orvos és páciens (I.)
  F. Dornbach Mária


Közelkép
  Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!
  Müller Ádám

  Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére
  Papp Z. Attila

  A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai
  Jung János


Téka
  A pont a történet végén
  Vallasek Júlia

  A „végtelen én” rendkeresése
  Nagy-Babos Janka

  Vanda… Van! Az örök őrök
  Bréda Ferenc

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Egyénről, államról, közösségről
  Ferencz Enikő

  Búcsú Iordan Chimettől
  Kántor Erzsébet



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

François Sauvagnat

Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája

Sokszor leírták már, hogy Freud hosszú ideig habozott, amikor döntenie kellett a szorongás státusának kérdésében. Az ember szinte beleszédül, ha elolvassa mindazt, amit utódai erről összeírtak.

A kérdéses apóriák egyike arra vonatkozik, milyen helyet foglal el a szorongás a pszichikum időbeli logikájában. Kiváltó, mi több, folyamatos oka a tünetnek, olyannyira, hogy a par excellence gyermekkori neurózis megalapozója, s ekként idézi elő a szorongásos hisztériát vagy fóbiát, ám ugyanakkor kivezető ok is, az Oedipus-komplexus ütközési pontja a fiúgyermek számára, a lány számára pedig előzetes. Emellett nincs olyan kórkép, amelyben ne fordulna elő: ilyen nemcsak a pszichózis, amelyben egyébként Freud a kasztrációtól való félelem jelenlétét vélte felismerni, hanem a neurózis is, amelyet elsőként tett vizsgálat tárgyává, vagy akár a perverzió, nevezetesen annak mozgatója, a fetisizmus.

Ki kell itt emelnem azt az elmozdulást, amelyet a szorongásról tartott szemináriumában Lacan hajtott végre, aki nem annyira patológiaként fogta fel, hanem – a fenomenológia és Kierkegaard hagyományát követve – mint magának az alanynak a fundamentumát, sőt mint a gyógyítás eszközét. Számára az tette ezt lehetővé, hogy elkülönítette a szorongásnak azt a tárgyát, amely elválaszt, és amelyből kiindulva az alany átéli létét. Ettől kezdve az alany nem gondolható el másként mint megosztottként. Nemrég megjelent könyvemben (Divisions subjectives et personnalités multiples – Szubjektív megosztottságok és többszörös személyiségek) hosszan kommentáltam ezt az aspektust.1

Vitán felül áll, hogy a szorongás tanulmányozásának ez a fordulata történelmileg összefügg azzal, ahogyan D.W. Winnicott  a kisgyermek megfigyelése alapján határozta meg az átviteli tárgyat, miáltal a „gyermekkori fetisizmus” kérdése új fordulatot vett.  Mindamellett a „megosztott én” kérdésének több más előzménye is van Freudnál.2

Különösen egy olyan hatásról tudunk, amely olykor szóba kerül ugyan, ám kevéssé tisztázott, és amely a szorongás mint a gyógyítás eszköze előzményének tekinthető, ez pedig a bécsi drámaíró, Johann Nepomuk Nestroy (1801–1862) hatása. Freud életművét a szó szoros értelmében át- meg átszövi ez a hatás. Megítélésem szerint Nestroy némiképpen ugyanazt a szerepet töltötte be Freud szempontjából, mint a szürrealisták Lacan számára: társadalmilag létezőnek mutatták azokat az értelmen túli jelentéseket, amelyek a tudattalanra jellemzőek. Nestroy színdarabjaiban ez az értelmen túli jelentés abban a tényben nyilvánul meg, hogy a szereplők ismételten abszurd helyzetekbe kerülnek, amit homályos értelmű, ám végül igaznak bizonyuló mondatok ismétlésével indokolnak. Ilyen például az a híres mondat, amelyre az alábbiakban még visszatérünk: „Az események folyamán minden megvilágosodik.” E helyzetek magától értetődően szexuális jellegűek, ami egyébként travesztiával, félreértéssel stb. jár együtt.

A bécsi színpadokon honos Posse (tréfa) gyakorta alkalmaz olyan jellegű váratlan fordulatokat, amilyenek például a Marx testvérek filmjeiből is ismerősek. Sajátos vonásuk azonban a mindenütt jelen lévő szorongás, amely az alany létének mintegy értelmet ad. Miként látni fogjuk, a maga módján Nestroynál kierkegaard-i hangsúlyokat találunk, ahogyan persze arra is utalhatnánk, hogyan függ össze Kierkegaard-nál – aki rajongott a színházért – a gentagelse (ismétlés) és a szorongás.

Az alábbiakban Nestroy két olyan színdarabját vizsgáljuk, amelyekre Freud kiváltképpen hivatkozik. Az egyik a Der Zerrissene (A félember), amely humoros formában azt a tételt példázza, hogy mindenki szükségképpen több emberből áll. A másik a Judith und Holophernes (Judit és Holofernesz), amelyből Freud bizonyosan sokat merített a kasztrációs szorongás mechanizmusait illetően, különösen ami a phallosz megkettőződését illeti (vagy ami vele egyenértékű) e fenyegetéssel szemben.

A félember és a többiek

Nestroy neve úgy bukkan fel A nyugtalanító idegenség utolsó lapján, mint aki a szorongás egyik mozgatórugóját a komikum által enyhítve ugyan, mégis kivételes élességgel tárja fel. A drámaíró úgy világítja meg a néző számára a horror működését, hogy közvetlen átélésétől megkíméli. „Nestroy A félember című színműve más konstellációnak köszönhetően kímél meg bennünket a nyugtalanító idegenség érzésétől, amikor a menekülő férfi, aki azt hiszi, hogy megölt valakit, a halottat véli előbújni új meg új szellemalak formájában, és kétségbeesetten felkiált: »Én csak egyet öltem meg! Mitől ez a rémes sokaság?« Mi tudjuk, mi idézi elő a jelenetet, nem osztjuk a Félember tévedését, s az, ami rá nyugtalanító idegenségként hat, ránk ellenállhatatlan komikus hatást gyakorol.”3 A Nestroyról mondottak közel állnak ahhoz, ahogyan Freud a jó minőségű színműtől elvárható távolságtartásról vélekedik.

Pszichopatikus szereplők a színpadon című írásában Freud kifejti: a jó dráma azzal mérhető, hogyan sikerül a költőnek elviselhetetlen igazságokat elfogadtatnia a nézővel.

Ebből a szempontból a hatás mit sem számít. Ami számít, az a vágyat titokban motiváló rejtjel, a formula. Freud nézőpontjából ezért bizonyult kudarcnak a német színjátszásra Lessing szerint jellemző sorstragédia, a Schicksalsdrama, abban ugyanis az alany keveset számít, teljesen eltűnik benne „a saját tudattalan idealizált álarcainak” felismerési lehetősége, ehelyett a Másik élvezetének bemutatása történik meg, ami a kíméletlen végzet.4 A Nestroy alkalmazta komikum távolító hatását Freud ezért érzi a maga nézőpontjából előnynek: felmutatja a szorongás összetevőit, és felszabadítja a nézőt annak az élvezetnek a terhétől, amely, épp ellenkezőleg, igazolná, sőt meghosszabbítaná a jelölők vak és tragikus láncolatát. A „nyugtalanító idegenség”, mint tudjuk, nem holmi dogmatikus művelet, amely egyetlen képletre kívánná redukálni a szorongás mechanizmusát. Mindenekelőtt erudíciót feltételező vizsgálódás, amelyet Freud közösen végzett Theodor Reikkal, és amely az Unheimlich fogalom minden szemantikai szintjére kiterjed. Ezzel egyidejűleg Freud, a lezárás igénye nélkül, több más, össze nem függő irányt is megjelöl: lehet kasztrációs szorongás, de lehet – ahogyan Reik vélte – a születéstől való vagy hasonmás okozta szorongás is.

Nem véletlen tehát, hogy az írás végén megjelenik Nestroy neve mint amolyan konklúzió, egy olyan megsokszorozódás kapcsán, amelyre Freud több ízben is mint a kasztrációtól való félelem elleni legelterjedtebb védekezésre hivatkozik, ez pedig a tárgy megsokszorozódása – a fetisizmusról szóló munkáiban rendszeresen kinyilvánítja ezt az álláspontját, akárcsak a Medúza-főnek szentelt nevezetes cikkben.

Erkély és korlát

Remek nyitó jelenet: A félember5 azzal kezdődik, hogy korlátot kell szerelni egy erkélyre, ami sok további fejlemény elindítója. Mivel a lakatos – neve Gluthammer (Lángkalapács) – túl nagy zajt csap, a munka bevégzetlen marad, csupán odaállítja a korlátot, ami módot teremt arra, hogy a határok átjárhatók legyenek.

Az erkély alatt elhaladó patak „vízeséshez hasonlóan vágtat”, s ijesztő látványát csak tovább fokozza a heves szél. Megvan tehát a határ is, átlépésének lehetősége is: kezdődhet a játék a szorongással.

Gluthammer tökéletesen szimmetrikus megfelelője a vígjáték főszereplőjének, Herr Von Lipsnek. Ő a „félember”, aki nincs semminek híjával. Gluthammert megfosztották mindenétől, ő pedig vissza akarja szerezni javait. Olyannyira, hogy csak azzal tud azonosulni, ami már szinte az övé. Már az első jelenetben előadja, hogy korábban divatkereskedő volt – márpedig ha valaki egyszer az volt, akkor számára minden lehetséges –, pontosabban minden megtakarított pénzét odaadta a kedvesének, hogy vásároljon vele egy divatüzletet, csakhogy sajnos a hölgy a pénzzel együtt eltűnt, mivel szerinte a házasság napján megszöktette egy aljas szélhámos, ezzel őt csődbe juttatta, emiatt lett lakatos. Bécsben közmondásossá vált az a beszédébe szőtt mondat, amelyet a gyógyítással járó kalandokra utalva, a rá jellemző iróniával      Freud is használ Konstrukciók az analízis során című írásában: „Im Lauf der Begebenheiten wir alles klar werden” („Az események folyamán minden megvilágosodik”).

De a színdarab központi alakja természetesen a kettészakadt ember. A figura inspiráló forrása a L’homme blasé (A blazírt) című párizsi vaudeville. A darabnak az lehetne az alcíme: egy gazdag férfi kínszenvedése. Von Lips, a gazdag agglegény, éppen amiatt, mert jómódban él, érzéketlen a világ dolgai iránt. Az első felvonás ötödik jelenetében  elmondja magáról: tizenöt rend öltönye van, ő ennek ellenére „kettészakadt ember”, mert a lelke „szétszakadt”, azon pedig szabó nem segíthet, neki ugyanis az a baja, hogy nem tudja, mit akar, hol utazni vágyik, hol meg csak heverészne, barátokat hív magához, de nem leli örömét társaságukban, néha örök életre vágyik, máskor nyomasztja az élet, olykor untatják a nők, máskor meg nem tud betelni velük.

A seb, az átok, amelynek áldozata, és amely szinte élőhalottá változtatja, Lips szerint abból ered, hogy gazdag. Nincs semmi, amit elveszíthetne – ez az ő átka. Lacan többször visszatér majd erre a képletre, például az Átvitelről tartott szemináriumban. Lips – magyarázza – védett minden sorscsapástól: pénzét értékpapírokban tartja, házaira biztosítást kötött, javaihoz nem férhet tolvaj, emellett megvan az a különös tulajdonsága is, hogy családjából egy szál maga maradt, ennélfogva nincs hozzátartozója, akit elveszíthetne, de még csak, vélekedik, a saját elvesztése fölötti fájdalomtól sem kell tartania, ha már halott. Vagyona a játék iránt is közönyössé teszi, mivel neki veszítenie lehetetlen. „Aki nem szenved akkor, amikor veszít, nem érez gyönyört, amikor nyer.”  Gáláns kalandok nincsenek az életében: mihelyt észreveszik – és már távolról észreveszik –, vele nem fordulhat elő az, hogy bemászik egy ablakon, a szolgák előzékenyen tartják neki a gyertyát, de még a férjek sem szedik össze a bátorságukat, hogy elnáspángolják, mivel csak azon jár az eszük, hogy kicsikarják a pénzét. A komikum hátterében azonban ott leselkedik a szorongás: a „félember”, aki szeretné valamiféle hiánnyal kompenzálni ürességét, öngyilkos akart lenni, és csak a barátai akadályozták meg ebben, akiket ezek után megtett általános örököseinek. Ezek a barátok a későbbiekben meg is próbálják rátenni kezüket a vagyonára.

Egyelőre meleg ragaszkodással, forró szeretettel veszik körül, ő pedig panaszkodik, hogy nem szabadulhat tőlük. Mindenütt csak képmutatás: mindenki hajlong előtte. A társadalmi berendezkedés kétfelé osztja az embereket, s ez még akkor is így van, ha a kényszer olyan személytől ered, aki gazdagsága és hatalma ellenére „félember”.

Kijelenti magáról: reményvesztett, holott lényét egyedül a remény tudná összetartani. Ekkor barátja, Stiefler azt ajánlja neki, hogy házasodjon meg, méghozzá egészen eredeti módon. Ő belemegy, és közli: úgy fog választani, hogy nem fog választani, vagyis feleségül veszi az első útjába kerülő nőt. Máris kíváncsi várakozás tölti el: vajon ki lesz az a bizonyos nő?

A kalandornő színre lép

Már jelentik is, hogy egy Schleier (Fátyol) nevű hölgy keresi. Hősünk pillanatig habozik, majd utasítást ad, hogy csak akkor bocsássák be, ha özvegy. Belép a hölgy, aki jegyeket kínál egy általa szervezett bálba. Lips egy ideig ugratja, majd közli vele, hogy nőül akarja venni. Ekkor megérkezik a bájos Kathi, Lips keresztleánya, aki a tőle kölcsönkapott összeget jött visszafizetni. Lipsnek azonban máson jár az esze, kitalálja, hogy haladékot ad magának, azaz becsapja saját magát, ami „fölöttébb szép és nehéz művészet [...], mivel az embernek saját magán kell túltennie szellemességben”. 

A következő párbeszédből megtudjuk, hogy Schleier asszony, akinek Mathilde a keresztneve,  a szerencsétlen Gluthammer kedvese volt, mielőtt elhagyta és csődbe taszította, utóbb pedig Lips barátjának, Schleiernek volt a kitartottja. Be is toppan Gluthammer, aki meglátja a hölgyet, felismeri benne eltűnt kedvesét, és most azt képzeli, hogy az aljas szélhámos, minden rossz okozója maga Lips, aki erőszakkal tartja fogva kedvesét, ezért kijelenti, hogy végez vele. Közben Lips, aki már beleélte magát abba, hogy mégsem lesz házasság, estére halasztja az eljegyzést, az esküvőt pedig, mondja, elég lesz hat hét múlva megtartani, noha a kalandornő váltig sürgeti, mivel szeretné mielőbb lebonyolítani az ügyletet. Mindez Gluthammer jelenlé-tében zajlik, aki nem érti egykori választottja viselkedését. Dühében Lips torkának esik, dulakodás közben az erkélyen kötnek ki, ahonnan beleesnek a patakba.

Nem hal meg egyikük sem, de tudatuk elborul, mindkettő azt képzeli, hogy megölte a másikat, s emiatt az életükért aggódnak. Szójátékok hangzanak el a fejvesztésről, ami Nestroy szinte mindegyik bohózatában előfordul. Amikor kimásznak a vízből, próbálnak elrejtőzni. Lips a keresztlánya, Kathi javaslatára megváltoztatja a külsejét (fogfájást színlel, és beköti egy kendővel az arcát), hogy saját gazdatisztjéhez (Krautkopf) beálljon napszámosnak, de Gluthammer szintén  Krautkopfhoz fordul, aki felajánlja neki, hogy elbújtatja a csűrben, ami meg is történik. Közben egy békebíró kíséretében megérkezik Lips három barátja:  azért jöttek, hogy érvényt szerezzenek Lips végrendeletének, minthogy ők egyedüli örökösei.

Hirtelen támadt ötlettel Lips azonban hozzátold egy mondatot a végrendelethez, s abban az áll, hogy erőszakos halál esetén végrendelete semmis, vagyona Kathira száll. Amikor a békebíró felfedezi a végrendelet toldalékát, a három barát, továbbá Krautkopf és a békebíró (aki nemrég harmadszor nősült) elkezdi csapni a szelet Kathinak, aki mindannyiuk megdöbbenésére a napszámossal kíván beszélni, mielőtt nyilatkoznék. Még aznap megnevezi jövendő férjét, mondja, s megnyugtatásukra közli velük, hogy nem érez vonzalmat a napszámos iránt. Lips figyelmezteti Krautkopfot, nehogy feleségül merje venni Kathit. Ahogyan Krautkopf kidugja fejét az ajtónyíláson, majd eltűnik, az a komédia jelvénye lehetne.

Kathi eloszlatja Lips aggodalmait. Eladja a tanyát, mondja, a pénzt pedig külföldre juttatja, ahol Lips majd hozzáférhet. Lips látja, hogy reszket érte, nem tudja, mire vélni, különösen miután a lány közli vele, hogy a négy kérő egyikéhez sem akar feleségül menni.

Szellemek harca

Felgyorsulnak az események, amikor a kikosarazott kérők vetélytársukban Lipsre ismernek. A békebíró bezárja a fészerbe, készül ítélkezni fölötte a lakatos meggyilkolása miatt, mivel szerinte a végrendelet toldaléka arról tanúskodik, hogy előre kitervelt cselekedetről van szó. „Mi történik velem? – meditál Lips. –  A mennyben jártam – nem is számoltam, hányadik –, de csupán egy röpke pillanatig tartott lebegésem a fellegek közt, máris földre szálltam, s most talán hosszú éveket kell lakat alatt töltenem. Minő brutális ugrás! A mennyből a bíróságra, Kathi közeléből a börtönbe, szerelemből halálba! Hideg zuhany az értelem török fürdőjében. [...] A bűnöző olyan, mint a bagoly, nappal csak megbúvik, de este szárnyra kél, sötétben macskaszeme élesebben lát – minden sarokban egy-egy sápadt alak.”

Nyugtalansága egyre nő,  rémeket lát, kísértetnek néz egy patkányt. Kinyitja a pincébe vezető csapóajtót, lemegy, ott találja a rejtőzködő Gluthammert. „Pokoli kísértet!” – kiáltja. „Sátán” – visszhangozza Gluthammer.

Következik az utolsó jelenet, amelyre Freud is felfigyelt, mivel rányomja bélyegét a nyugtalanító idegenség jelensége, amelyet a hasonmás megjelenése és a szereplők megsokszorozódása vált ki. Bravúros példája ez a Nestroy alkalmazta komikumnak, ezért indokolt, hogy bővebben ismertessük.

Lips, akit rémületbe kerget a kísértetnek vélt Gluthammerrel történt találkozás, elhagyja a pincét, és visszazárja a csapóajtót. „Kísértete üldöz – levegőt, levegőt!” De Gluthammer ismét előbújik egy másik nyíláson át: „Meghalok a félelemtől.” Ekkor hangzik el Lips szájából: „Még egy! Pokol tévképei! Csak egyet öltem meg, miért hát ez a rémisztő megsokasodás?” Közben Gluthammer újra kidugja a fejét egy nyíláson.

„Bújj vissza! – kiáltja Lips. – Halottnak föld alatt a helye. Az egész földkéreg romlott, a lakatosok úgy nőnek, mint a konkoly. Aki bírja, marja!”

Krautkopf azonban előadja, hogy Gluthammer nem halt meg, ő maga bújtatta el, mire Kathi boldogan felkiált: „Éljen Von Lips úr!”, ez utóbbi viszont továbbra sem tér magához, hangokat vél hallani, félti az életét. Krautkopf is elveszti a fejét, attól tart, hogy bajba kerül, amiért eltitkolta az igazságot: „Megvan-e még a fejem, vagy már nincs meg? Van-e gazdám, vagy nincs?”

Noha Krautkopf közli, hogy Lips ártatlan, a békebíró továbbra is hajtogatja, hogy Gluthammer halott. A lakatos azonban előjön, és kijelenti, hogy ő él, viszont az „úr” halott, amit Krautkopf azonnal megcáfol.

Végül mindketten felismerik az igazságot. Lips: „A lakatos? Valóban ő az? Nem halt meg?” Gluthammer: „Az úr? Valóban ő az? Nem halt meg?” Lips: „Nem ám, kedves meggyilkolt!” Gluthammer: „Én sem, túlvilágra küldött jó uram!”

Ekkor a békebíró kihírdeti a  casus nullust, mivel senki sem vesztette életét. Lips kiadja barátai útját, majd ezekkel a szavakkal zárja a bohózatot: „Ráébredtem, hogy szenvedélyesen szeretem Kathit. Végre látom, hogy nem csupán képzeletben voltam félember, hanem a valóságban is. Hiányzott a jobbik felem, de az égnek hála, megtaláltam, ha kissé későn is.”

Ez a beszéd, amely akár Platón Lakomájának Arisztophanésza szájába is illenék, lezárja és megoldja a kettészakadásnak azt a három típusát, amelyről a három betét szólt: a gazdagét, aki nem tud semmit elveszíteni, a kétszínűét, akit kényszerítenek a társadalmi konvenciók, végül pedig minden emberét saját vágyával szemben, amelyet magának sem vall be.

A Nestroy által felmutatott egyetemes kettészakadás az alanyi lét abszolútumaként ragozódik. Az alanynak nincs azonossága: a társadalmi azonosulás nem teremti meg egységét, egyedül tragikomikus szabályozása lehetséges a vágy tárgyán keresztül. A tárgy, ha elvész, kettéosztja az alanyt a rosszallás (ressentiment) és a féltékenység között.

Ha a tárgy még nem veszett el, félemberré teszi, aki nem talál magának szabót. Át kell törnie a szorongáson, vállalnia kell a játékot saját létéért ahhoz, hogy eljusson a megoldáshoz, bármily törékeny is az.

Ezt a megoldást radikalizálja a másik színmű, amelyre Freud legalább két ízben hivatkozik, a hat évvel később írt és bemutatott Judit és Holofernesz. Azt tartják, Nestroy művei az évek múlásával egyre komorabb színt öltenek. A félember még optimista színezetű – az erényes Kathi úgy győzedelmeskedik a bűn felett, hogy szinte nem is kell csaláshoz folyamodnia. Merőben más a Judit és Holofernesz légköre: itt teljesen eluralkodik a látszat, nincs végső „felvilágosodás”, amely helyrehozná a dolgokat, a szerencsés befejezésnek a fogcsikorgató csalás a feltétele. Ezen a világon már nyomot hagyott 1848 reményvesztése.

Nestroy bohózata valójában a század egyik híres tragédiájának, Hebbel Juditjának paródiája. Szólnunk kell e műről néhány szót ahhoz, hogy megértsük Nestroy szándékát.

Hebbel és az „egyetemes akarat”

Egy átok folytán szörnyűséges személy, aki egy tragikus találkozás áldozata – ilyennek látjuk Friedrich Hebbel (1813–1863) Juditját. Az író a jelek szerint versenyre akart kelni e művében Schiller Orléans-i szüzével, hogy annak romantikus, idealista álomvilága helyett felmutasson egy egyéni katasztrófát, mégpedig a nőiség katasztrófáját.

Hebbel ugyanis arra használja a témát, hogy „az önmagában vett élet folyamatát” vigye színre, amelyben „az eredendő kapocsról leoldott egyén szembetalálkozik az egésszel, amelynek mérhetetlen szabadsága ellenére örökösen része maradt”.6 A szabadság gyakorlása – akárcsak Schopenhauer vagy Grabbe felfogásában – itt is egyszerre jelenti az alany számára a találkozást az „egyetemes akarattal” és a benne való megsemmisülést. A Juditban ez még nem valósul meg maradéktalanul, a későbbi művekben azonban már igen: a Brabanti Genovéva (1841) hősnőjének azután kell meghalnia, hogy ártatlannak bizonyul, és halál vár mind a Mária-Magdolna (1844), mind pedig az Agnes Bernauer (1852) főszereplőjére. Judit második felvonásbeli álma is erre utal, hiszen azt tudatja vele, hogy olyan hősi cselekedet vár rá, amely a bűnön keresztül vezet, s épp ez teszi őt kedvessé Isten szemében. „Der Weg meiner Tat geht durch die Sünde” – mondja majd később, s valóban, sötéten tátongó szakadék nyílt meg előtte. Közli bizalmasával: férje halála óta még csak gondolni sem tud arra, hogy újra férjhez menjen, mivel vagy férje volt őrült (de halálával titka a sírba szállt), vagy ő maga szörnyeteg. E kilátástalan vagy-vagy csupán akkor oldódik fel, amikor értesül Holofernesz rémtetteiről, aki „kardélre hányja a férfiakat és ölelésével megöli a nőket”. „Ich möcht ihn sehen” – „Szeretném látni őt” – mondja ekkor, s e szavak összefüggnek korábbi kijelentésével: „egy nő – semmi, csupán egy férfin keresztül lehet belőle valami.” Vannak kérői, de azokkal nem törődik, amikor pedig felsejlik előtte, „hogyan lehet tisztává tenni a tisztátalant”, akkor, mint utóbb, tette végrehajtása után elárulja, „csakis magára  gondol”, jóllehet „isteni csoda” eszköze.

 

A szüzesség tabuja

Műveiben Freud két ízben hivatkozott Judit és Holofernesz a két drámaíró, Hebbel és Nestroy által feldolgozott alexandriai történetére. Feltűnő, hogy nem hozza összefüggésbe Herodiás történetével, noha ez szokásos volt a 19. század végén, hanem egészen más összefüggésbe állítja az apai funkcióval.

A szüzesség tabuja7 című írás közvetett összefüggést állapít meg, amikor arról beszél, hogy „az a színpadi mű, amely a legerőteljesebb leírását adja a szüzesség tabujának”, Hebbel Juditja, hazafias motívumba  rejti a szexuális motívumot. „Amikor az asszír tábornok ostrom alá veszi a várost, Judit kiterveli, hogy meghódítja, és szépségével vesztét okozza. [...] Miután ez a nagy hatalmú, erejéről és durvaságáról híres férfi elveszi a szüzességét, felháborodásából merít erőt, hogy levágja a fejét, és ily módon népének felszabadítójává válik.” Hebbel finom költői érzékkel a szexualitás irányában módosítja az apokrif ótestamentumi történetet, amely nem beszél a férj fogyatékos férfiasságáról, de kiemeli, hogy Judit szűz maradt, noha utóbb „sokan megkérték a kezét”. Hebbel tragédiájában a férj, Manasszes, annyira tehetetlen a nászéjszakán, hogy utána halála napjáig soha többé nem mer feleségéhez közeledni. Juditnak tehát valóban Holofernesz veszi el a szüzességét, és a darab végén arra kéri honfitársait, öljék őt meg, ha kiderülne róla, hogy teherbe esett.

Semmi okunk mellőzni azt, amit Freud úgy kezel, mint a deflorációra való paradox reakció egyik fő mozgatórugóját, éspedig azt, hogy „a férj mindenkor mondhatni helyettesítő, soha nem ő a valódi férfi, a nő szerelmi képességére másvalaki hatott elsőként, ez a másvalaki pedig tipikus esetekben az apa, míg ő legfeljebb a második”. De nem ez a legmélyebb motívum. Szólni kell – magyarázza Freud – arról a korábbi, narcisztikus szakaszról is, amikor fellép a pénisz-irigység, és a „szerencsésebb” fiútestvér iránti, ebből fakadó ellenséges érzés. Egyik női betege esetében, aki a koituszt követően rendszeresen megverte férjét, ennek a motívumnak az eredete ennél a tárgy-választásnál korábbra nyúlt vissza. „A kislány libidója csak a későbbiek során fordult az apja irányába, amit pedig akkor kívánt, az nem a pénisz volt, hanem egy gyermek.”

Hebbelnél tehát minden a szüzességet érintő tabu és az apai instancia közötti lebegésen fordul meg. Minden tekintet arra a személyre irányul, akinek szépsége mérgező, mint a nadragulya, tárgy-választása viszont szavatolja az apai funkció iránti tisztelgést. És ez valóságos választás, mivel szubjektív előzeteseként  ott van a pénisz-irigység narcisztikus pozíciója, amelynek módosulása megy végbe.

Pánik és travesztia

A Tömeglélektan és én-analízis egészen más képet mutat. A pánikról van szó, Judit pedig ebben a történetben a szó szoros értelmében eltűnik.

A pánik ebben a kiáltásban foglalható össze: „Tábornokunk elvesztette a fejét!” A Hebbelt parodizáló Nestroy-színmű érdekessége, hogy – akárcsak a „kopasz énekesnő” – Judit sem jelenik meg egyetlen alkalommal sem abban a darabban, amelynek főszereplője. Helyette öccse, Joáb ölti magára csábos külsejét, hogy Holoferneszt rabul ejtse, s ez utóbbi maga is megkettőződik.

A színen valójában általános a hasonmáseffektus: Betulia lakóinak drámája korabeli bécsi eseményekre rímel, a bibliai csodák közé a jelenkor turpisságai, 1848-ra vonatkozó utalások vegyülnek. Mindez olyan hatást kelt, mintha Nestroy szereplői ismernék Hebbel tragédiáját – a bécsi komikum itt ismét a bomlottság motívumát ismétli.

A történetet Nabukodonozor indítja el, amikor közhírré teszi, hogy a meghódított népeknek őt kell elismerniük egyedüli istenükként, mire tábornoka, Holofernesz kijelenti, hogy istenné csakis az ő kardja emelhet valakit, ő maga pedig az a „szűz tábornok”, akit soha nem győztek még le, éppen ezért egy nap meg kell majd vívnia magával, hogy megtudja, ki erősebb: ő vagy ő. Ezzel szemben Betuliában nincs király, lakóinak van azonban istene, aki megküzd helyettük. A huszonnégy jelenetből álló színmű utolsó jelenetében Holofernesz két részre osztott sátrát látjuk: az egyik a táborra nyílik, a másikat függöny választja el a parancsnok szobájától. Ide vezetik Juditot (mármint álcázott mását, Joábot), aki mindjárt azt tudakolja a tábornoktól, hogy csakugyan ő-e. Mivel biztos akart lenni abban, hogy belőle csak egy van – hangzik a tábornok válasza –, minden tükröt eltávolíttatott, mert arcátlanul megkettőzték őt.

A vezér elvesztése

A végzetes pillanatban Holofernesz úgy tesz, mintha szobájába menne. Kardját az asztalon hagyja, szolgáját, Akhiort pedig utasítja, hogy titokzatos előkészületeket tegyen. Az ál-Judit rövidesen követi, amikor pedig újra megjelenik, kezében a tábornok levágott feje – pontosabban: amit annak hisz –, és a sátor bal oldali kijáratához lépve felmutatja az asszír katonáknak: „Itt tartom hajánál fogva, / Tábornokotoknak nincs feje.” A katonák rémült kiáltást hallatnak. Ekkor előlép Holofernesz. „Mi ez? – kiált fel láttára Judit-Joáb. – Miféle bősége ez a fejeknek?” Mialatt odakint egyre nagyobb a hangzavar, Holofernesz azzal fenyegeti Juditot, hogy most ő fogja levágni a fejét, és próbálja segítségül hívni katonáit. Akhior azonban jelenti, hogy a katonák futásnak eredtek, és rémülten kiáltják: „Tábornokunk elvesztette a fejét!” Judit győzött, ami arra vall, mondja, hogy „A hamis fej is megtette a kívánt hatást”. Holofernesz hiába szólítja fel katonáit, hogy nézzenek rá. „Már késő!” – vonja le Judit a tanulságot.

A Tömeglélektan szóban forgó passzusában Freud a tömeg és a vezér közötti kapcsolatról értekezik. „A Hebbelt parodizáló Nestroy a pánik kitörésének tipikus esetét mutatja be. Egy harcos elkiáltja magát: »A tábornok fejét vesztette«, és erre az asszírok mind futásnak erednek. A vezér elvesztése egy vagy más formában, netán az a tény, hogy megtébolyodott, pánikot vált ki még akkor is, ha a veszély foka mit sem változott. A vezérhez fűződő kapcsolattal együtt – általában véve – eltűnnek a tömeghez tartozó egyéneket egymással összefűző oldalági kapcsolatok is. A tömeg úgy szétporlad, mint a bolognai üveg, ha a hegyére ütünk.”8

A Nő nem-léte ilyenformán közvetlen hatással van e műben a tömeg lélektanára, minthogy annak a logikai időnek a felmutatása, amely létrehozza vagy felbontja az egyének közötti kapcsolatot, amelyet egyébként a vezérhez fűző viszony szavatol. Nestroy abban előde Freudnak, ahogyan a vezér látszatjellegét hangsúlyozza, azt, hogy a vezért valójában a azonosítja. Ennek az azonosításnak garanciája az a logikai idő, amelyben a harcosoknak nincs módjuk arra, hogy következtessenek, mert ebben megakadályozza őket a győzelmek sorozata, az önkény és így tovább, mindaz, ami gondoskodik a tábornok egy-ségéről. Mihelyt sor kerül a következtetésre, még ha ez művi úton történik is (a „levágott fej” hamis, nagyobb méretével el is tér a valóditól), és akad legalább egy katona, aki megismétli Judit kiáltását, a hamisság lelepleződik: „Már késő!”, halljuk, ez pedig rendszerint az a kifejezés, amely szólítja a következtetés idejét. Figyelemre méltó, hogy a Nő látszat-természete akkor kerül napvilágra, amikor érvényesülni kezd egy olyan időbeliség, amely fölöttébb hasonlít a Lacan által (1945-ben) kidolgozott logikai időhöz. Nem látszik valószerűtlennek, hogy Nestroy életműve, noha Freud ritkán hivatkozik rá, igen nagy mértékben hozzájárult elméleti írásainak a nőiségre mint látszatra vonatkozó alakzataihoz, amelyek mind a kasztráció felismerésének paradox eszközei (beleértve természetesen a Medúza-fő freudi értelmezését is). A „nem ott vagyok, ahol gondolkodásom játékszere vagyok” nestroy-i mutatványa a sorozatos megkettőződések formájában azt engedi látszatként léthez jutni, ami öröktől fogva tagadás tárgya. Igaza volt tehát Karl Krausnak, amikor azt mondta, hogy „nem Nestroy, hanem Hebbel az, aki paródiát írt”.

A szorongás instrumentalizációja

Valljuk be: Nestroy színpada a szorongás valóságos helyszíne számunkra.Nem csupán azért, mert legtöbb bohózatában a tér kettéoszlik, ám azok a szereplők, akiknek nem kellene tudniuk egymásról, mivel nem ugyanott tartózkodnak, válaszolnak egymásnak.

De hány ízben nem fordult már elő, hogy amikor egyik vagy másik páciens olyan tévképzetről számol be, amelynek csalóka mivoltát maga is érzékeli, szemünk előtt megjelent Holofernész feje! Miért is titkolnánk, hányszor merült fel bennünk kínzóan a kérdés: hogyan kell levágni azt a fejet, annyira maga az analízis művelete testesült meg benne. Hogy is ne vallanók be végtére, hogy Joáb mi magunk vagyunk?

Horváth Andor fordítása

JEGYZETEK

1. François Sauvagnat: Divisions subjectives et personnalités multiples. Presses Universitaires de Rennes, 2001.

2. Erről lásd Penser l’etre fragile: Roman Ingarden et la question du non-existence du monde című dolgozatunkat (megjelenés előtt).

3. Sigmund Freud: Studienausgabe. Fischer Verlag, Frankfurt a. M. 1976. IV. 274.

4. Sigmund Freud: Introduction à la psychanalyse. Payot, Párizs, 1969. 311.

5. A színmű címét a szerző Ungern-Sternberg elbeszéléséből (1832) kölcsönzi, egyébként A félember egy francia operett adaptálása.

6. Friedrich Hebbel: Ein Wort über das Drama.

7. Sigmund Freud: La psychologie de la vie amoureuse: Le tabou de la virginité. In: La vie sexuelle. PUF.

8. Sigmund Freud: Massenpsychologie und Ich-Analyse. In: Studienausgabe. IX. 92.