Augusztus 2006
Reform és egészségügy


  Bevezető
  

  Egészségbiztosítás és reform Romániában
  Bárányi Ferenc

  „A rendszert mindenképpen fel kell építeni”
  Hajdu Gábor–Székedi Ferenc

  Utazás a reform körül
  Jeszenszky Ferenc

  Test és lélek
  Carmen Firan

  Életem egy fájdalommentes napja
  Marta Petreu

  A pillanat művészete
  Stanik Bence

  Egy marosvásárhelyi évfolyamról
  Kiss András

  Lengyel költők
  

  Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája
  François Sauvagnat

  Esszé és szóbeliség
  Szilágyi Júlia


1956–2006
  Nemzeti és emberi örökségünk
  Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter


Toll
  Gy mint gyász, Gy mint „III. György”
  László Ferenc

  Búcsú Magyari András professzortól
  Nagy Róbert


Világablak
  Egészségügyi reform az Egyesült Államokban
  Kovalszki Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)
  Lakatos Artúr


Mű és világa
  Orvos és páciens (I.)
  F. Dornbach Mária


Közelkép
  Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!
  Müller Ádám

  Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére
  Papp Z. Attila

  A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai
  Jung János


Téka
  A pont a történet végén
  Vallasek Júlia

  A „végtelen én” rendkeresése
  Nagy-Babos Janka

  Vanda… Van! Az örök őrök
  Bréda Ferenc

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Egyénről, államról, közösségről
  Ferencz Enikő

  Búcsú Iordan Chimettől
  Kántor Erzsébet



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Kiss András

Egy marosvásárhelyi évfolyamról

Két dokumentum van előttem. Az egyik a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet 1960-ban végzett hallgatóinak „kicsengetési kártyája”. A rajta lévő korhű mottó Lenintől származik: „Nagy háborút indítottunk, amelyet nem fogunk egyhamar befejezni. Háborút a műveltségért, felvilágosultságért, egészségért… Azt hiszem, ebben a háborúban az orvosnak az első sorokban, kéz a kézben kell haladnia a tanítóval és az agronó-mussal…”

Az orvosi kar általános orvosi részlegén 122 végzős neve szerepel névsor szerint. A húszéves találkozó óta évente különböző városokban rendezett találkozókra az évfolyam meghívja azt az öt kollégát is, akiket az V., illetve VI. éven exmatrikulált az egyetem vezetősége. Ők egy-öt évvel későbben végeztek. Így a névsor 127-re egészül ki.

A másik dokumentum az évfolyam 45 éves találkozóján, 2005-ben Marosvásárhelyen Nagy B. Veronika által készített film. Ennek bevezetőjében Kocsis Zsófia, a találkozó fő szervezője, elmondja, hogy a főbejárat erős lakattal lezárva várt bennünket, és a sokat látott díszterembe az egyetem csak terembér (!) fejében adott bebocsátást. Nem harcoltunk volna elég jól a mottóbeli háborúban?

Nemigen törődünk ezzel, észre se nagyon vesszük, megújuló örömmel szorítunk kezet és nézünk egymás szemébe.

Mi történt ezzel a 127 orvossal az elmúlt 45 évben? Azt hiszem, erről csak egy „nagyregényben” lehetne igazán képet adni. Itt csak az ennél sokkal szárazabb, de mégis beszédes statisztikai adatok sorolásával próbálkozom.

Negyvenegyen körzeti orvosként, négyen üzemorvosként maradtak a pályán, így szolgálván erdélyi falvak, ritkábban városok magyar vagy vegyes lakosságának egészségét.

A magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet  azzal a szándékkal hozták létre 1945-ben, hogy végzősei az erdélyi magyar közösségnek anyanyelvű orvosai lehessenek.

Az általános orvosláson túl (amely, egyébként, az egyik legszebb és egyben legnehezebb ága a medicinának) valamilyen szakág megszerzését a román törvények versenyvizsgával elnyert továbbképzéshez kötötték. Ezek az öt orvosegyetemi városban zajlottak, kizárólag román nyelven. A versenyvizsgára három- vagy négyévi körzeti orvosi munka után lehetett jelentkezni. A vizsgán a szakmai jegyek mellett, velük egyenértékűen, szerepelt egy ún. társadalmi jegy is. Ennek manipulálhatóságát nem kell különösebben ecsetelni. Legkeresettebbek a „nagy klinikai szakok” – belgyógyászat, sebészet, szülészet-nőgyógyászat, gyermekgyógyászat – voltak. Kevésbé keresettek az ún. preklinikai szakok: laboratórium, mikrobiológia, epidemiológia, kórbonctan stb.

Itt érdemes megjegyeznem, hogy ezeken a versenyvizsgákon a klinikai szakokra a Marosvásárhelyen végzetteknek a nagy erdélyi városokba csaknem lehetetlen volt bekerülni. Ez elsősorban Kolozsvárra, Marosvásárhelyre (!) és Nagyváradra vonatkozik. Például egy nagyváradi belgyógyász állás megszerzése rendkívüli „fegyverténynek” számított.

A szakok megoszlása az évfolyam tekintetében az alábbi: nyolc belgyógyász (ezek közül második szakként a kardiológiát hárman, a gasztroenterológiát egy kolléga szerezte meg), kilenc sebész (második szakként két mellkassebész, ezen belül egy szívsebész és egy nyelőcsősebész), három szülész-nőgyógyász, továbbá három neurológus, három pszichiáter, öt tüdőgyógyász, három aneszteziológus, két fül-orr-gégész, két gyermek-szakorvos, két balneológus és egy-egy bőrgyógyász, szemész, endokrinológus, gyermekpszichiáter, fertőző betegségek szakorvosa, neonatológus. Továbbá tizenegy laboratóriumi, négy mikrobiológus, öt röntgenszakorvos, két sportorvos, három foglalkozás-egészségügyi, két epidemiológus, három munkaképesség-megállapító, egy-egy közegészségügyes, sugáregészségügyes, törvényszéki orvos, kórélettanász és anatómus.

Az évek folyamán negyvenheten hagyták el az országot. Huszonnyolcan Ma-gyarországra (ebből tízen már nyugdíjasként a gyermekeikhez), tizennégyen Né- metországba, ketten Svédországba települtek, egy-egy pedig Kanadába, az Egyesült Államokba és Izraelbe.

Huszonhatan hunytak el.

Osztályvezető főorvosok lettek hatan: két kardiológus (Szatmáron, illetve Csíkszeredán), egy belgyógyász (Nagyváradon), egy nőgyógyász (Csíkszeredán), egy neurológus (Zilahon), egy fertőző betegségek főorvosa (Székelyudvarhelyen).

Kórház- vagy intézetigazgatók lettek hárman: Csíkszeredán, Zilahon, Szatmáron. Egy kollégánk a Debreceni Szívsebészeti Klinika igazgató professzora.

A marosvásárhelyi egyetemen négyen dolgoztak egy ideig: egy neurológus, egy kórélettanász, egy mikrobiológus és egy anatómus. Egyik sem lett egyetemi tanár.

Korábban hagyomány volt, hogy legjobb volt diákjait néhány év elteltével az egyetem visszahívta az oktatói pályára, s közülük sokan egyetemi karriert futottak be. Az 1959-es exmatrikulálások után ez, a mi évfolyamunkon, elképzelhetetlenné vált, pedig meggyőződésem, hogy sok olyan kitűnő koponya volt, akiből professzor vagy akár akadémikus lehetett volna. Ránk már nem volt szüksége az egyetemnek. Új idők új szelei fújtak. Az egyetlen neurológus kollégát, akinek kínkeserves versenyvizsgával sikerült bekerülnie az Ideggyógyászati Klinikára, az első átszervezésnél kitették a Poliklinikára, ahonnan azután disszidált Németországba, és ott nyitott rendelőt.

Az 1956-os magatartásuk miatt exmatrikuláltak a legjobb tanulók közül kerültek ki. Ezek további életútja talán nem érdektelen. Az egyik Zilahon lett osztályvezető neurológus, majd kórházigazgató főorvos, a másik Nagyváradon belgyógyász-kardiológus főorvos, a harmadik a kolozsvári Mentálhigiénés Központ megszervezése után, mivel a klinikán való maradását ellehetetlenítették, áttelepült Magyarországra. Itt leányfalusi háziorvosként lett a Dunakanyar Orvosi Kamara elnöke, öt orvos-egészségügyi szakfolyóirat alapító főszerkesztője, széles körben ismert közíró, jelenleg az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének az elnöke. A negyedik, talán a legtehetségesebb, korán elhunyt. A nem ’56, hanem felmenője miatt exmatrikulált kolléga Csíkszeredán lett osztályvezető szülész-nőgyógyász főorvos. Még megjegyzem, hogy egyik Németországban élő kollégánk erdélyi lapokban publikáló közíró.

 Igazi egyetemi karriert összesen ketten futottak be. A két mellkas-sebész. Az egyik Svédországba disszidált, ott Björk híres klinikáján dolgozott, és onnan szívsebész professzorként tért vissza Debrecenbe. Ő szokta mondani, Jönköppingben otthon van, Debrecenben itthon, és Marosvásárhelyre megy haza (Péterfy Árpád). A másik (Kotsis Lajos) Belényesről a Szegedi Klinikán át a budapesti Országos Korányi Pulmonológiai Intézet  Mellkassebészeti Tanszékén lett egyetemi magántanár.

Az 1963-as kolozsvári évfolyam végzettjeit mondhatni tömegesen helyezték a mi egyetemünkre, klinikáinkra gyakornoknak, tanársegédnek, a gyors előrehaladás ígéretével.

Érdekes lenne összehasonlítani ezeket az adatokat az 1960-ban végzett kolozsvári évfolyaméival.

Ui. Az adatokat nem volt könnyű összegyűjteni. Az esetleges tévedésekért az érintett kollégáktól elnézést kérek.