Augusztus 2006
Reform és egészségügy


  Bevezető
  

  Egészségbiztosítás és reform Romániában
  Bárányi Ferenc

  „A rendszert mindenképpen fel kell építeni”
  Hajdu Gábor–Székedi Ferenc

  Utazás a reform körül
  Jeszenszky Ferenc

  Test és lélek
  Carmen Firan

  Életem egy fájdalommentes napja
  Marta Petreu

  A pillanat művészete
  Stanik Bence

  Egy marosvásárhelyi évfolyamról
  Kiss András

  Lengyel költők
  

  Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája
  François Sauvagnat

  Esszé és szóbeliség
  Szilágyi Júlia


1956–2006
  Nemzeti és emberi örökségünk
  Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter


Toll
  Gy mint gyász, Gy mint „III. György”
  László Ferenc

  Búcsú Magyari András professzortól
  Nagy Róbert


Világablak
  Egészségügyi reform az Egyesült Államokban
  Kovalszki Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)
  Lakatos Artúr


Mű és világa
  Orvos és páciens (I.)
  F. Dornbach Mária


Közelkép
  Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!
  Müller Ádám

  Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére
  Papp Z. Attila

  A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai
  Jung János


Téka
  A pont a történet végén
  Vallasek Júlia

  A „végtelen én” rendkeresése
  Nagy-Babos Janka

  Vanda… Van! Az örök őrök
  Bréda Ferenc

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Egyénről, államról, közösségről
  Ferencz Enikő

  Búcsú Iordan Chimettől
  Kántor Erzsébet



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Stanik Bence

A pillanat művészete

Helyszíni riport a kolozsvári III-as sebészeten

A műtőben

Areggeli eligazító véget ért. Az orvosok és a nővérek lassan szétszélednek. Egyesek még a tegnap éjjeli esetet tárgyalják, mások elsietnek. Hamarosan  kezdődik a vizit. Dr. Liviu Vlad  professzor int, hogy kövessem a műtőblokkba.

A műtő ott kezdődik, ahol „idegeneknek belépni tilos”.    Az előtérben nagy a sürgés-forgás, de idegességnek a legkisebb nyomát sem látni. Itt mindenki pontosan tudja a feladatát. Készülődés. Engem is beöltöztetnek: steril ruhát, maszkot, fejhálót kapok, de  bemosakodnom azért nem kell. A folyosó egy köztes terembe torkollik, ahonnan öt műtőszoba és egy sterilizációs terem nyílik. A páciensek több teremben is már altatásban fekszenek az asztalon.

A műtőszoba mérete szemre hatszor öt méter, közepén áll a műtőasztal. Mellette magas polcon különféle gépek, felszerelések: a beteg életjeleiről tudósítanak. A sarkokban fiókos szekrények, műtét közben gyakran pattan oda a nővér, hogy kikeresse a kért anyagokat, tárgyakat. Az előre kikészített fogóollókat, csipeszeket, szikéket az asszisztens külön asztalról adogatja a sebész kezébe. A sötétzöld anyaggal borított steril részekre nagyon figyelnek a nővérek, engem nem engednek fél méternél közelebb a fertőtlenített asztalhoz. Hatalmas, mozgatható lámpa kanyarodik a plafonról az asztal fölé.

A műtőasztal mellett a műtétvezető, két orvos és egy asszisztens. Három nővér szabadabban mozog, ők az orvosok és az asszisztens keze alá dolgoznak. Figyelik a beteg életjeleit, vért vesznek, majd nemsokára vért adnak neki. Perfúziót kötnek be, ha az orvos úgy rendeli. Két lengyel orvostanhallgatóval együtt – ők is „vendégek” – kereken  tízen tartózkodunk a műtőben. Meleg van, kevés a levegő, a légkondi éppen nem működik, ezért nyitott ajtó mellett folyik a műtét. Behallatszik a külvilág munkazaja, egész délelőtt fúrók és kalapácsok hangja kíséri az orvosok munkáját.

A levegőben érezni a feszültséget. A teljesítendő feladat súlya teszi, de nem csak az. Amikor apróbb hibát érzékel, a professzor rendesen megdorgálja segédeit. Valahonnan zeneszó hallatszik, rádió hangja a közelben, de az sem tudja oldani a hangulatot. Az operáció többnyire szótlanul zajlik, csak utasítások, vezényszavak hangzanak el. A professzor azonban olykor kilép szerepéből. Két metszés között az előző esti német–olasz meccsről kérdezgeti kollégáit. Majd angolul szól a lengyel gyakornokokhoz, akikről kiderül, azért jöttek Romániába, hogy lássák a Dracula-kastélyt. Azután ismét Del Piero gyönyörű gólja kerül szóba, oldódik a hangulat, nevetgélnek. Közben halad tovább a műtét, a gumikesztyűs kezek megállás nélkül mesterkednek a beteg testen.

A professzor ma reggel egy fiatal fiút szabadít meg májtumorjától. Az operáció előtt figyelmezteti a segédkező kollégákat: nem rutinműtét következik. Mindenkitől teljes koncentrációt kér. Majdnem kétarasznyi vágást ejtenek hosszában a beteg hasfalán, majd keresztben is felvágják. Az orvosok felhorkannak, amikor meglátják a károsodott májat. Legalább két órába kerül, amíg egy speciális szerkezet segítségével leválasztják a kóros részt az egészségesről. Utána kiemelik a szinte kézilabda nagyságú tumort. A felnyitott testen érfogó csipeszek – legalább huszonöt. A máj alá vastag kendőket csúsztatnak, úgy férnek hozzá az eldugott részekhez. A beteg rengeteg vért veszít, de folyamatosan pótolják, körülbelül egy liter vért kap műtét közben.

A felnyitott felsőtest látványa felkavaró és megindító: minden belső szerv a helyén, ez a szervezet él és működik. A rekeszizmon látni, hogyan lüktet odabent a szív. A hasi üregben a belek laza tömege. Az orvosi beavatkozás itt nem kíméletes, hanem hatékony. A kezek és a műszerek határozottan mozognak a szervek között. Ahogyan először felvágtak bőrt, szövetet, izmot, a műtét végeztével ugyanúgy, látszólag könnyed mozdulatokkal összevarrják. Végig tudták, hogy előttük egy emberi test fekszik, de számukra az most nem látvány, amelyhez érzelmek fűződnek, hanem feladat, szellemi kihívás. Végeztek: az operáció sikerült.

A komplikált, négyórás műtétet két kisebb incidens zavarta meg. Az egyik legnehezebb pillanatban leállt  a kiszivárgó vér eltüntetésére használt szívóberendezés. Öt perc alatt másikat hoztak. Talán nagyobb baj is történhetett volna, ha  nem tudják azonnal pótolni a kiöregedett szerkezetet. A másik „baleset” egyszerűbb és derűsebb. A professzor már jó másfél órája keményen dolgozik, amikor a plafonról lelógó hatalmas világítótest fejbe vágja.

A műtőblokk többi termében is folyik a munka. Folyamatosan hozzák-viszik a betegeket. A négy műtőszoba közül csak a laparoszkópiás terem tűnik elég nagynak ahhoz, hogy akár nyolc ember is gördülékenyen tudja végezni benne a feladatát. Mire Vlad professzor befejezi a mai műtétét, a szomszédos szobában laparoszkópiás technikával már három betegen segítettek, és a negyedikhez készülődnek.

A sebész felelőssége

Liviu Vlad doktor, sebészprofesszor a román mellett jól beszél magyarul és franciául, valamint angolul is. A kórház vezetésén túl naponta egy-két műtétet is levezet.

– Hetvenegy óta vagyok itt, most már harmincöt éve. Minden lépcsőt végigjártam a klinikán.

– Hogy kezdődött?

– Hatvankilencben végeztem az egyetemet. Két évet töltöttem a belgyógyászaton, majd a versenyvizsga után asszisztens lettem. 2000-ben lettem professzor, 2001-től pedig én vezetem a klinikát.

– A román orvostudománynak közismerten jó híre van. Mivel magyarázható ez? Honnan ered?

– Nálunk két hagyomány találkozik: az osztrák és a francia. Az erdélyi román fiatalok a 19. század végén Bécsben tanultak orvostudományt. Kevesen tudják, hogy a parasztpárti politikus, Alexandru Vaida-Voevod eredetileg orvos volt, éveken át Karlsbadban működött. A regátiak viszont inkább Párizsba mentek tanulni.  A későbbiek során nálunk a két iskola ötvöződött, aminek nagyon jótékony hatása volt a román orvosképzésre. Én a francia sebésziskola tanítványának tartom magam, tagja is vagyok a Francia Sebészek Szövetségének.

– Beszéljünk egy keveset számokról. Mekkora ez a klinika?

– A sebészeten – mert most csak arról beszélek – több mint száz asszisztens dolgozik, és van összesen 13 leszerződött, aktív orvosunk. Az egész kórházban az ágyak száma 410, ebből 130 jut a sebészetre.

– Magasnak találom az asszisztensek számát. Létszámuk az ágyak számához igazodik?

– Igen, de az is belejátszik, hogy két nappali és egy éjszakai műszakban dolgoznak.

– A műtőben végzett munka is feladatkörükhöz tartozik?

– Nem, az külön feladatkör, külön szabályozások vonatkoznak rá. Nálunk évente ötezer műtétre kerül sor.

– Az több mint tíz műtét naponta…

– Jóval több, mert szombat-vasárnap csak sürgősségi eseteket műtünk. Átlagosan tizenöt műtét jut egy napra, ami nagyon megterhelő.

– Milyen típusú műtéteket végeznek?

– Általában súlyosabb műtéteink vannak. Igaz, egy apró beavatkozás is komollyá válhat. Viszont egy nagynak induló műtétből sosem lesz kicsi. A betegek sajnos általában az utolsó utáni pillanatban fordulnak orvoshoz. Ezért is lesznek a műtétek komplikáltabbak.

– Vagyis a sebészet felől nézve is mindennél fontosabb a megelőzés?

– A betegségek viszonylag gyors felismerése az orvoson is, de a betegen is múlik. Minél később fordul orvoshoz a páciens, általában annál komolyabb beavatkozás szükséges. Napjainkban a sebészet sokkal összetettebb, mint harminc évvel ezelőtt, amikor elindultam a pályán. Hihetetlen, mekkora változáson ment át az orvostudomány. A beavatkozási eljárások egyre bonyolultabbá váltak. A betegségekről is jóval többet tudunk. Ma olyan technikával dolgozunk, amit húsz évvel ezelőtt egyáltalán nem ismertek.

– Miben különböznek az új módszerek a régiektől?

– Az új módszerek fő előnye, hogy megkönnyítik a műtétek végrehajtását, és lerövidítik az operáció utáni lábadozást. A betegnek kevesebbet kell a kórházban töltenie.

– Ami jó a betegnek, de gondolom, jó a kórháznak is, mert csökkenti a költségeket.

– Valóban, viszont nem spórolunk sokat, mert a modern beavatkozási eljáráshoz használt eszközök iszonyú sokba kerülnek. Egy-egy gépért akár három autó árát is kifizetjük.

– Milyennek kell lennie a jó sebésznek? Távol járok az igazságtól, ha azt mondom, hogy olyan, mint a hadvezér: jó helyzetfelismerés, plusz helyes döntés?

– A hasonlat találó, van valami rokonság a szükséges képességek között. Sokan nem fogják fel, hogy a sebész nem egyszerűen a kezével dolgozik. Amit végzünk, az nagyon összetett művelet. A legapróbb mozdulatnak is pontosnak, indokoltnak, eredményesnek kell lennie. A sebészetben minden az adott pillanatban dől el. Ha belefogtunk valamibe, végig is kell csinálni. Közben már nem gondolhatjuk meg magunkat. Ez főleg a komplikáltabb esetekben van így. A betegségek rafináltak, a tünetek sokszor nagyon becsapósak. Van, hogy nem is jelentkezik a betegség, mégis fel kell ismerni, és meg kell találni rá a megfelelő kezelést. A sebészet legalább annyira szellemi munka, mint fizikai. Nem szabad a kéznek irányítania, mindig gondolati kontroll alatt kell tartani. A sebésznek ugyanúgy állandóan jó formában kell lennie, mint a sportolónak. Ami munkájából kívülről látszik, az elég ijesztő, de a lényeg mégis az, hogy a sebész életeket ment.

– Mennyire van arányban ön szerint a szakma elismertsége és a sebészi munka fontossága?

– A média egy része mindenhatónak állítja be az orvostudományt, mert a különleges gyógyulásokat szenzációként tálalja. Ez téves képzeteket ébreszt az emberekben. Valami hasonlót várnak akkor is, amikor ők kerülnek kórházba. Csodát várnak, holott csodák nincsenek. Egy elhanyagolt rákos daganattal szemben mi már nem tudunk tenni semmit. A sebész olykor olyan várakozásokkal szembesül, amelyek meghaladják az orvostudomány lehetőségeit. Ezt a terhet is vállalnunk kell. És még valami. Csapatban dolgozunk, mégis a műtétet irányító sebész egyedül vállalja a felelősséget a betegért. Talán ez a legnehezebb a szakmában. Előfordulhat, hogy néha születnek vitatható döntések műtét közben, de ez szinte elkerülhetetlen.

– Az egészségügy reformja kapcsán szükségképpen sok szó esik a pénzről. Hogyan látja ezt igazgatóként? Mennyibe kerül például egy beutalt beteg a kórháznak?

– Az orvosi ellátás ma súlyosan alulfinanszírozott. Nem mennék bele a részletekbe, mert végeláthatatlan ez a probléma. Az utóbbi időben voltak próbálkozások a kiadások csökkentésére, de alighanem további megszorításokra lesz szükség. Az egészségügyi biztosító ugyanis csak bizonyos határig fedezi a betegek költségeit. Rá kellett jönnünk, hiába van egyre több pénz az egészségügyben, mert még mindig nem elég. A lehetőségeinken belül mindent megadunk a betegeknek. De még többet kellene.

– Mi hiányzik? Orvosságok, műszerek?

– Nem ilyen egyszerű. Összességében van több pénzre szükség. Sokszor előre nem látható nagyobb kiadások miatt kerülünk szorult helyzetbe.

– Megállás nélkül arról beszélnek, hogy a rendszert meg kell reformálni, de a folyamat akadozik, mert nincs megegyezés, hanem inkább ellentétek vannak. A rendszernek, úgy gondolom, három résztvevője van: a beteg, az orvos és az, aki finanszíroz. Kik között van  feszültség?

– Orvos és beteg között nincs semmiféle konfliktus. A gond az, hogy a társadalom vagy a költségvetés egyre nehezebben viseli az egészségügyre fordított kiadásokat.

– A kiadások évről évre növekednek?

– Természetesen.

– A 2000-es év kiadásaihoz képest mennyivel költöttek többet például 2005-ben?

– Nem én foglalkozom itt pénzügyekkel, és nem szeretnék hibás számadatokat mondani. A lényeg az, hogy változnak az árak, növekednek a kiadások. De még a betegek sem ugyanolyanok az idén, mint tavaly.

– Nyomás alatt tartják önöket a kiszámíthatatlan finanszírozással?

– Ez amolyan mentális teher, mert bizonytalanná teszi a holnapot. Mi lesz, ha egy váratlan kiadás miatt nehéz helyzetbe kerülünk? Eddig végül mindig megoldódtak a pénzügyi nehézségek, de a rendszer ingatag. Az amerikai rendszer például egészen más, mint a miénk. Sokkal durvább, de működik. Az állampolgárok több mint ötven százaléka nem fizet egészségügyi biztosítást, mert nagyon drága. Pedig átlagosan negyven- és hatvanezer dollár között keresnek évente. Aki nem fizet betegbiztosítást, annak nyilván saját pénzéből kell kifizetnie mindent, ha kórházba kerül. Nálunk ugyanolyan ellátás jár annak is, aki nem fizetett betegbiztosítást. Amerikában csak a sürgősségi eseteket látják el ingyen.

– Hogyan befolyásolják az egészségügyet a magánrendelők?

– 1958-ban szovjet mintára minden magán orvosi rendelőt bezárattak Romániában. Sem Csehszlovákiában, sem Bulgáriában, sem Lengyelországban nem történt ilyesmi. Akkor berögzült az emberek tudatába, hogy az orvosi ellátás ingyenes. De nem ingyenes, és akkor sem volt az. Mindig a társadalom fizeti meg. 1990 után jelentek meg újra a magánrendelők. A háziorvosi rendszer viszonylag jól működött az 1996 és 2000 közötti kormány alatt.

– A magánkórházakkal mi a helyzet?

– Egészen másképp működnek, mint mi. A kiadások nagy részét a beteg fizeti. Az egyik bukaresti magánkórházban például kétszáz eurót kap a sebész műtétenként. Igaz, ritkábban is műtenek. A bécsi klinikán, ahol az államelnököt is műtötték, egy injekciót sem adnak be, ha a beteg nem fizeti meg.

– A jelenlegi nagy reformhangulatban az egész rendszert vagy csak a finanszírozást kell újragondolni?

– A rendszeren mindenképpen változtatni kell, ez alapvető fontosságú. A finanszírozáson is, határozottan több pénz kell az egészségügyre. Enélkül az egész reform nem ér semmit. A tervek jók, értelmes emberek alkották meg őket, a kérdés az, hogy a gyakorlatban mennyire tudnak érvényt szerezni az elveknek.

Civil a pályán

A folyosókon színes padlóburkolat, a falak és a mennyezet szemet nyugtató halványzöld vagy éppen barackvirág színű. A pultnál álldogáló nővér mosolya és türelme is változást sejtet. A klinika egyik szárnyát nemrég tatarozták.

A sebészeten a kórtermek tiszták és rendezettek. Mindegyikben úgynevezett „vizes blokk” – csempézett mosdó, illemhely –, nemrég építették. Két-, háromágyas szobák. Egyedül a fekvőhelyeken látszik, hogy lehetnek húsz-harminc évesek is. A folyosó végén található teremben hat ágy, ötnek van is gazdája. Az ágyak között félméternyi távolság. Ebben a teremben nincs mosdó. Az egyik asszisztens szerint nem lehetett megoldani a vízvezeték elhelyezését. Igaza lehet, mert egy emelettel följebb minden ugyanígy van.

Az épület másik szárnyának egy részén most is munkások dolgoznak. A tégláig levert vakolat, a gipszkartonból formálódó falak, a termopan ablakok alapos felújításra utalnak. Egy szűkebb folyosó további kórtermekbe vezet. Három ágy egy körülbelül háromszor három méteres szobában. Vannak hat- és nyolcágyas kórtermek is.

A nővérszobában utolsó éves rezidens orvos. A gyakornokok, mondja, gyakran egész napjukat a kórházban töltik, ellentétben a nővérekkel, akik váltásban dolgoznak, ha letelt a nyolc óra, mehetnek haza. A fizetése? Valamivel több mint kétszáz euró.

– De nem is a munkakörülmények okoznak igazán gondot – folytatja. – Nagyobb baj, hogy az emberek nem tisztelnek minket. Nem fogják fel, hogy mennit dolgozunk. Én az első adandó alkalommal elmegyek Nyugatra, az biztos. Muszáj kimenni, ha az ember érvényesülni akar. Nem hiszem, hogy ez ne fordulna meg minden fiatal orvos fejében.

A jelen lévő asszisztensek, fiatal orvosok közül többen  helyeslően bólogatnak. De azért elhangzanak pozitívumok is. A kezelésre használt fogyóeszközökben mostanában nincs hiány. Van elég orvosság, kötszer, fecskendő, minden, ami szükséges. A betegek ellátása javult.

Egy rezidens most érkezik, arca sugárzik az örömtől:

– Kaptunk ragtapaszt, értitek?! Kaptunk ragtapaszt!

Az Unió küszöbén

Mihai Mleşniţa doktor a felnőttkórház menedzsere.

– Melyek jelenleg a kórház pénzforrásai?

– Kiadásainkat elsősorban az egészségügyi biztosító és a minisztérium fedezi. Kapunk azután különböző felajánlásokat, adományokat is.

– Mire elég a befolyt összeg? Miből telik építkezésre?

– Kiadásaink 70–80 százalékát tudjuk fedezni az említett forrásokból. A felújításokra, bővítésekre a városi és a megyei tanácstól kaptunk összegeket.

– Gondolom, a korszerű kórházi ellátás egyik mércéje a jól berendezett, nem zsúfolt kórterem. Vannak-e terveik erre vonatkozóan?

– Vannak ötleteink, és igyekszünk is őket megvalósítani. A terv szerint kétágyas szobák lesznek, ugyanúgy, mint a sebészet felújított részein. A kórház egyik szárnya még felújításra, átrendezésre vár. Jövőre az Európai Unió tagjai leszünk, addigra mindent be kellene fejezni. Igaz, a jelenlegi tagországokban is előfordulnak még négyágyas szobák. Belgium egyik kórházában láttam, hogy a betegeket magától értetődően négyágyas szobákban helyezik el. Átkerülhetnek két- vagy egyágyasba is, de ezért már külön kell fizetniük.

– Mit remél a tervezett egészségügyi reformtól?

– Rengeteg támadás éri a jelenlegi rendszert. Reformra van szükség, ez egyértelmű. Minden terv akkor jó, ha beválik. Az egészségügy legnagyobb gondja az alulfinanszírozottság. De problémák vannak a kórházak ellátottságával, a mentőszolgálat minőségével, a gyógyszertárakkal, a háziorvosi rendszerrel is. Hatékonyabbá kell tenni a teljes egészségügyi rendszert.

Tradíciók, lehetőségek

Dr. Molnár Géza általános sebész szakorvos a III-as sebészeten. Irodájában fogad – néhány éve minden orvos számára kisebb irodát rendeztek be. Kolozsváron született, itt is szerzett egyetemi oklevelet 1997-ben. Családi hagyományt folytat, nagyapja és édesapja is orvos volt.

– Egy kórházi hétköznap az ügyeletátadással kezdődik reggel nyolckor. Az ügyeletes orvos 24 órás műszak után beszámol az elmúlt nap eseményeiről, megtárgyalja a kollégákkal a történteket. Mindenütt, ahol a kórház sürgősségi profilú, mint a miénk is, ilyen hosszú az ügyelet. Az ügyeletes orvosnak gyakran azonnal műtenie kell, amikor behozzák a beteget. A reggeli megbeszélésen a professzor ismerteti az aznapi műtéteket. Hozzá lehet szólni, olykor viták alakulnak ki, mert ilyenkor kell minden problémát közösen tisztázni.

– Következik a reggeli vizit. Mennyit szokott tartani, és utána mivel folytatják?

– Nem tart többet harminc-negyven percnél. Minden szakorvos a rezidensekkel, ápolónőkkel együtt végigjárja a betegeit. A páciensek állapotfelmérése után, ha kell, új kezelést, gyógyszerelést rendelünk el. A vizit lejárta után rendszerint következnek a műtétek. A délutáni vizitet öt óra körül ejtjük meg. Mindezek mellett a szakorvo-sok egész nap rendelnek, általában előre kialakított időbeosztás szerint. A betegek beutalása reggel történik, a délelőtt folyamán végzik el a szükséges vizsgálatokat.

– Erre a klinikára egész Erdélyből érkeznek betegek. Ez, gondolom, azt jelenti, hogy ismert, hogy jó híre van.

– A III-as sebészet híven őrzi gasztroenterológiai hagyományait, ami annyit tesz, hogy elsősorban emésztőrendszeri rendellenességekre specializálódott. Nemzetközi hírnevet is ezen a területen szereztünk. Országosan elsőként itt műtöttek laparoszkópiás eljárással. A módszer lényege a műtét traumatizáló hatásának minimalizálása. A beteg hasfalán kisebb vágásokat ejtenek, majd ezeken keresztül kamerával és megnyújtott eszközökkel végzik el a szükséges beavatkozást, ezzel töredékére csökkentik a felépülési időt. A műtétet igénylő komplexebb töréseket, ha lehetséges, átirányítjuk az 1. számú kórházba. Természetesen, ha a szükség úgy hozza, mindenfajta beavatkozást elvégzünk.

– Kórházainknak vannak bizonyos „krónikus” betegségei, amilyen például a hiányos vagy elöregedett felszerelés, a fiatal orvosok elvándorlása, és így tovább. Ezt a klinikát mennyire érintik ezek az általános problémák?

– Romániai viszonylatban jól állunk. Az persze igaz, hogy szükség lenne olyan új berendezésekre és gépekre, amelyeket nem tudunk megvenni. Egyes fővárosi kórházak megelőznek bennünket, mert jobb anyagi helyzetben vannak, több forráshoz jutnak Bukarestben. Az orvosi gárda színvonalával azonban nincs baj. Orvosaink nyitottak, fogékonyak az újra. Ez a klinika mindig élen járt szakmai tekintetben, itt a tradíció valóban úgy öröklődik, hogy az egyben korszerűséget és magas színvonalat is követel. A laparoszkópiás módszerrel ugyanolyan színvonalon tudunk műteni, mint bárhol Nyugat-Európában. Nem véletlen, hogy aki külföldre távozik, az rangos nyugati kórházakban is megállja a helyét.

– Ön nem próbált  külföldön elhelyezkedni?

– Rezidensként ledolgozott éveim után általános sebészetből szakvizsgáztam, de utána nem találtam munkahelyet. Szerettem volna Kolozsváron maradni a családom és a barátaim miatt. Végül úgy alakult, hogy a franciaországi Montbelliard-ban  kötöttem ki. De  hat hónap után hazajöttem, mert itt, a klinikán meghirdettek egy általános sebészi állást.

– Miben más az ottani orvos helyzete?

– Mi főleg abban különbözünk a nyugatiaktól, hogy ők nincsenek helyhez kötve. Ha egy állásajánlat Európa másik végébe hívja őket, gond nélkül elmennek. Neveltetésünknél fogva mi még nem vagyunk ennyire „mozgékonyak”. Nekem az valóban sokat számít, hogy Kolozsváron lehetek. Egyébként Franciaországban rengeteg innen elszármazott fiatal orvossal találkoztam.

– Miért hagyják el a fiatal orvosok az országot?

– Sajátossága a romániai rendszernek, hogy a beteg maga választja meg az orvosát, vagyis általában nem a kórház dönti el, ki kezeli a pácienst. Ezzel elvben nem is volna baj, de az biztos, hogy nem könnyíti meg a fiatalok beilleszkedését. A beteget rendszerint irányítják. Aki  a beteget konzultálja, attól függően, hogy milyen kezelésre, esetleg milyen műtétre van szüksége, egyúttal tanáccsal is ellátja, hogy kihez forduljon. A kezdő orvosnak azért nehéz, mert be kell törnie ebbe a körbe. Ismerkednie, forgolódnia kell, nehogy munka nélkül, azaz beteg nélkül maradjon. El kell érnie, hogy tudjanak róla, hogy számon tartsák, hogy hozzá forduljanak. Ez bizony időbe telik, ezért meg kell dolgozni.

– Amikor ezt mondja, akkor a jövedelemre gondol?

– A fiatal orvosnak elsősorban szakmai fejlődése érdekében van szüksége betegekre. A szakmát gyakorolni kell, másként nem lehet szó fejlődésről. A jövedelmi különbségek nyugathoz képest valóban nagyok, de az más kérdés. Franciaországban egy gyakornok fizetése három-négyszerese annak, ami nálunk egy leszerződött szakorvosnak jár. Az ottani szakorvos pedig ennek nyilván a két- vagy háromszorosát keresi meg. Nálunk hat év egyetem és még hat év gyakornokság után a kezdő szakorvosi fizetés nyolcmillió lej, tehát valamivel több, mint kétszáz euró. Az utolsó éves rezidensek is körülbelül ennyit kapnak.

– Az asszisztenseknek, nővéreknek mekkora a fizetése?

– Egy nővér, sok ledolgozott évvel a háta mögött, ha még néhány plusz műszakot is vállal, több fizetést kap, mint az utolsó éves rezidens, aki már tulajdonképpen diplomás orvos. Igaz, hogy sokat is dolgoznak a lányok. De azért megjegyezném: nálunk kevesebb az adminisztratív teendőjük, mint külföldön. Ott szigorú jegyzőkönyvet vezetnek az ápolás részleteiről, például a felhasznált anyagokról.

„Mindenemet odaadnám…”

Péntek kora délután nagy a forgalom a klinika udvarán. Nővérek, asszisztensek sétálgatnak a tűző napsütésben. A falak mentén hozzátartozójukért aggódó anyák, férjek ücsörögnek az árnyékba húzódva. Egy magányos férfi napok óta az udvaron lézeng. Keserű arccal sétál fel-alá, kezében mindig kis könyvecskével. Ha leül, felteszi szemüvegét, mormolva betűzi az Újszövetséget.

– A fiam miatt vagyok itt – mondja csöndesen. – Tegnapelőtt műtötték. Májdaganata volt.

– Éjjel-nappal itt van a kórházban? Hol alszik?

– Hát itt, a padokon, nem mehetek el. Tegnap azt mondták, hogy meg fog halni. 

Feláll, elindul az udvar hátsó része felé. Az intenzív osztály ablakai előtt megáll. Nincs honnan tudnia, hogy két nappal korábban végignéztem 18 éves fia műtétjét.

Késő délután újra megszólítom.

– Nem kellett pénzt adni az orvosoknak?

– Lehet, hogy kellett volna! Van, aki azt mondja, hogy ad. Én mit adjak? Nincs semmim, amit odaadjak. Nekik adnám az ingem is, de azt úgysem veszik el…

Nem kellett azzal vigasztalnom, hogy az orvosok kenőpénz nélkül is megteszik, amit tudnak, hiszen láttam, hogy megműtötték, és az operáció sikerült. De ez a férfi amúgy sem a sebészben bízik, még csak nem is a technika csodájában. Most pedig azt gondolja, a Jóisten biztosan meghallgatta kérését akkor éjjel, amíg itt a padon, a szabad ég alatt feküdt. Mert nemsokára érkezett a hír: megmarad a fia, most már megmarad!