Augusztus 2006
Reform és egészségügy


  Bevezető
  

  Egészségbiztosítás és reform Romániában
  Bárányi Ferenc

  „A rendszert mindenképpen fel kell építeni”
  Hajdu Gábor–Székedi Ferenc

  Utazás a reform körül
  Jeszenszky Ferenc

  Test és lélek
  Carmen Firan

  Életem egy fájdalommentes napja
  Marta Petreu

  A pillanat művészete
  Stanik Bence

  Egy marosvásárhelyi évfolyamról
  Kiss András

  Lengyel költők
  

  Johann Nepomuk Nestroy, avagy a szorongás visszája
  François Sauvagnat

  Esszé és szóbeliség
  Szilágyi Júlia


1956–2006
  Nemzeti és emberi örökségünk
  Nagy Károlyt 1956-ról kérdezte Cseke Péter


Toll
  Gy mint gyász, Gy mint „III. György”
  László Ferenc

  Búcsú Magyari András professzortól
  Nagy Róbert


Világablak
  Egészségügyi reform az Egyesült Államokban
  Kovalszki Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (II.)
  Lakatos Artúr


Mű és világa
  Orvos és páciens (I.)
  F. Dornbach Mária


Közelkép
  Nyíltabban, határozottabban... igazabbat!
  Müller Ádám

  Válasz Sükösd Miklós opponensi véleményére
  Papp Z. Attila

  A Közegészségügyi Minisztérium konzultatív szakbizottságai
  Jung János


Téka
  A pont a történet végén
  Vallasek Júlia

  A „végtelen én” rendkeresése
  Nagy-Babos Janka

  Vanda… Van! Az örök őrök
  Bréda Ferenc

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Egyénről, államról, közösségről
  Ferencz Enikő

  Búcsú Iordan Chimettől
  Kántor Erzsébet



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Marta Petreu

Életem egy fájdalommentes napja

A betegség külön világ. A fájdalom külön ország. Érintkezik a többiek világával, de egészen más. A betegség világába katapultált, a fájdalom hínárjában elmerült ember és a többiek világa között valójában nincs már közös nyelv. Ahogyan a vak nem érti, mi a szín, ugyanúgy nem tudja megérteni az egészséges ember sem, mi is a fájdalom. Ezért ő nem „hibás” – egész egyszerűen nincs hozzáférése ama másik világhoz. Nem ismerek ahhoz mérhetően ragacsos, tartós fáradtságot, mint amely a fájdalom országában szerzett polgárjoggal szerezhető.

 

Ami először történt velem, az egy álom – írtam valamikor egyik versemben. Ez igaz: az első emlékem egy álom. Pontosabban egy rémálom. Az orvoslással kapcsolatos. A szülői ház tornácán álltam, a padlásra vezető széles falépcső alatt. Valaki, egy fehérbe öltözött személy, a „doktornő” arra kért, nyeljek le egy labdacsot. Az is fehér volt. És hatalmas. Akár egy libatojás. Akkor még nem volt mihez mérnem, de most már azt mondanám: mint egy teniszlabda. A doktornő gondosan a nyelvemre helyezte, én pedig, jó és szófogadó gyermek, igyekeztem volna lenyelni. A pasztilla azonban túl nagy volt, nagy, fehér és gömbölyű. Most is előttem van, ahogyan lelki szemeimmel látom az álom minden filmkockáját. Annyira nagy volt, hogy megfulladtam.

Koromsötét éjszaka volt, amikor felébredtem. Ültem az ágy közepén, és rázkódtam a sírástól. Ezt az első emléket nem mosta el az idő, az a rémálom nem fakult meg, a hatalmas pasztilla felülete ugyanolyan fehér az emlékezetemben. Édesanyámtól soha nem tudtam meg, mi magyarázhatja ennek az álomnak a felkavaró rejtélyét. Arról tudósított, gondolom magamban, ha néha eszembe jut, hogy az élet túlontúl nagy pasztilla ahhoz, hogy legyen erőm lenyelni és magamba fogadni. De ezt a magyarázatot persze magam fabrikáltam. Ebből csak annyi igaz, hogy álmomban a testem, a lélektől jött parancs hatására, megtagadta az engedelmességet.

Nekem a testem szünet nélkül gondot okozott. Szinte soha nem jutottunk egyezségre ő meg én. Nem tudnám megmondani, mi vezetett igen korán arra a gondolatra, hogy ő egy eszköz, s éppoly engedelmesen alá kell magát vetnie nekem, mintha kezemben tartott gépezet volna. Ahogyan például aláveti magát nekem a ceruzahegyző, amikor használom. A gondolat, hogy rendelkezésemre álló eszköz, én pedig valami más vagyok, mint a testem, mindig maga volt számomra a teljes evidencia.

Amíg 1987 márciusában, egy délután, tanítás közben, fel nem ébredtem. Szokásom volt, hogy általános műveltségre oktassam a tanulókat, s az aznapi órára Pascal-szövegeket választottam. Felolvastam előbb egyik gondolatát, amely igazolni látszott a bennem ködösen élő meggyőződést, hogy a testem nem más, mint szellemi énem engedelmes eszköze, majd amikor a következőre került a sor, amely így szólt:

„Az első, amit az ember érzékel, ha önmagára tekint, az a teste, vagyis egy olyan darabkája az anyagnak, amely sajátja”, akkor felébredtem. Hirtelen felfogtam, hogy az anyagnak az a darabkája, amely a sajátom, én magam vagyok, s ha neki vége, nekem is végem.

Korábban is rájöhettem volna. Hosszú ideje tudtam, mi a fájdalom, mi a testi szenvedés. Mégis csak akkor, 1987. március 16-án értettem meg igazán.

Testemmel mind a mai napig nem békéltem meg. Macerál, mindenféle bajba kever. Edzett akarattal akkor sem álltam le, ha rosszul, nagyon rosszul éreztem magam. Noha már hosszas gyakorlatom van ebben, nem tudom, érdemes-e csinálni vagy sem. Nem jobb-e feladni a harcot, engedelmesen kiszolgáltatni magam a biologikum szeszélyeinek. Ágynak esni. Eleven test nélkül nincs eleven szellem sem, mondom magamban. Megrázom magam, mint a nedves kutya, és végzem a dolgom.

„Ön jól van” – mondja az orvos, és mélyen a szemembe néz. Én is mélyen a szemébe nézek, és helyeslően bólintok. Közben pedig arra gondolok, milyen rosszul vagyok, amikor jól vagyok – jól, ahogyan a velem szemközt ülő orvos mondja mosolyogva.

Fáj. Fáj, és rosszul érzem magam – mondom egy nap az orvosnak a lehető legtermészetesebb hangon. Megsemmisítő pillantást vet rám, s én hernyónak érzem magam, durva hernyónak, amelyet éppen rendre utasítottak, s amely szeretne elbújni a padló hasadékában.

 

Ahol én élek, abban a városban, mondja egy Nyugatról jött látogató, van egy intézet, ahol kezelni tudják a fájdalmat.

Kezelni a fájdalmat! Jóságos ég! Miféle mennyországa a pokolnak, mondom magamban, és próbálom elképzelni, milyen lenne életem egy napja fájdalom nélkül. Szeretnék Nyugaton élni. Szeretném, ha volna egy, csak egy egészen fájdalommentes napom. Testemben állandó mennyiségű fájdalom van, amely, mint eleven raj, vándorol innen amoda. Időnként ez a raj felfúvódik, megnő, sokasodik, a fájdalom megelevenedik. Hasít. Évek óta bizonyos mennyiségű fájdalmat hordozok magamban. A fájdalom megmaradásának is megvan a maga törvénye, gondolom magamban. Arról álmodozom – nem a nyugati barát emlegette intézet jár most az eszemben, ahol kezelni tudják a fájdalmat –, hogy fel kellene találni a fájdalom mérésének eszközét, az algométert. Olyasvalami lenne, amilyen a hőmérő. Ha a piros vonalhoz ér, szabad ordítanom. Ne kelljen örökké udvariasnak és jólneveltnek lennem, ne mondhassa többé nekem egyetlen orvos sem: „Ön jól van”, miközben a fájdalomról nekem – ma éppen a lábamban tanyáz – Andersen szirénje jut az eszembe.

A szenvedésre ítélt Ion Negoiţescu eljátszadozott képzeletében a gondolattal, hogyan lehetne zenét komponálni a testi fájdalom egységnyi rendszere szerint. Lázálom, de értem. Ahogyan értem azt is, amit Bioy Casares talált ki: a kórházi betegek fizikai fájdalmát át kellene alakítani villanyárammá, s az ellátná a város közvilágítását.

Lévén, hogy gyűlölöm mind a sötétséget, mind a fájdalmat, önkéntelenül, ismételten feltettem magamban a kérdést: vajon saját fájdalmaim termelnének-e annyi áramot, hogy annak fényénél nyugodtan olvassak karosszékemben ülve? De ez a kérdés örökre válasz nélkül marad. Az algométer feltalálásáig nem tudom elhessegetni a gyanút, hogy jómagam csak szélhámosa vagyok a testi fájdalmaknak.

 

Az utóbbi hét évben megfordultam a város hetven-nyolcvan, többé vagy kevésbé híres orvosának rendelőjében. Az egészségügyi rendszer eléggé kaotikus ahhoz, hogy egyformán megeshetik: kivet magából valakit, jóllehet valóban beteg, vagy befogad valakit egész életére, noha semmi baj az egészségével. Arra azonban nincs felkészülve, hogy a beteget hozzásegítse ahhoz, hogy maradék egészségét megőrizze, betegsége pedig ne súlyosbodjék.

A lábon járó betegnek, ha gondozott a külseje, ha nyugodtan és szabatosan beszél, ha nem óbégat, ezerből egy az esélye, hogy komolyan vegyék. Iszonyodva gondolok ma is arra, hogyan küldte el egy jó nevű kolozsvári kórház főorvosa édesanyámat, akinek 240/190 volt a vérnyomása, aki megfelelő iratokkal volt ellátva, anélkül hogy kivizsgálta volna vagy próbálta volna rohamát megállítani. Ezzel szemben a Szívkórházban, ahol elő sem vettem a beutalást, s egyszerűen azt hazudtam, hogy az utcán rosszul lett, azonnal foglalkozni kezdtek vele, és nem engedték eltávozni addig, amíg le nem ment a vérnyomása, és nem közölték vele, mit tegyen a továbbiakban.

Igazából minden a véletlenen múlik. A rendszer pedig a lehető legnagyobb teret enged a véletlennek. Olyan rendszer ez, amelyben az emberi szeszély – Istentől kapott jog. A páciens élete vagy halála fölötti jog.

„Akkor sem utalom be, ha az Európai Közösséghez megy panaszt tenni” – vágta a fejemhez alig néhány napja egy fiatal orvos, miután volt merszem egy bíráló megjegyzéssel élni. Megvolt rá az okom: munkáját kapkodva végezte, három órát kellett várnom kemény hidegben rendelője előterében. Az irataim rendben vannak – válaszoltam –, amellett pedig a beteget is megilletik bizonyos jogok. Ekkor sértegetni kezdett. Én erre megfenyegettem, hogy a sajtóhoz fordulok. (Nem tudta, mert senkivel sem közlöm, mivel fenyegetésként hangzik, s én utálom a fenyegetőzést, hogy magam is szerkesztő vagyok.) Eszembe jut, hogy Ileana Mălăncioiu, akinek egy bunkó orvos tönkretette egyik kezét, úgy állt rajta bosszút, hogy abban az interjúkötetben, amelyet Daniel Cristea-Enache készített, közzétette a nevét és a kódját. Itt van előttem az én erőszakos fiatal orvosom kódja – a neve egyébként az egyik halfajtát idézi –, s tudom, hogy miután semmi bizalmam sincs az általa végzett vizsgálatok eredményében, újra végigcsinálom az egészet másutt, és azon tépelődöm: betartsak neki? Amilyen rondán bánik az emberekkel, a kórház kapusának sem tenném meg.

 

Érdekesnek találom, mennyire hisz mindenki abban, hogy a lélek hatással van a testre. Erre a gondolatra építek én is, amikor az esetek 99,9 százalékában az akaratra apellálva végzem a tennivalómat, noha rosszul érzem magam. De az elmúlt két és fél év során, amióta állandóan tart az alacsony láz, egyszer sem, egy napra sem sikerült  megszüntetnem a lázat, elérnem, hogy a hőmérő higanyszála a piros vonal alá süllyedjen. Tudom, hogy a lélek hatása a testre – amelynek egészségi állapota laboratóriumi eszközökkel mérhető – a semmivel egyenlő. Megtehetjük viszont, hogy rászedjük magunkat, hogy ellátjuk a feladatainkat akkor is, ha nincs minden rendben, vagyis hogy ne sokat szépítsem, betegen is hajthatja magát az ember, mint egy állat, amíg le nem esik a lábáról. Hogy talpon maradni, őrizni a méltóságot, holott jobban esne ágynak dőlni – abszolút felemelő baromság, azt jól szemlélteti Zaciu professzor példája. Mindegyre panaszolta, hogy nincs jól, hogy zakatol a szíve. Közben mindig elegáns volt, mindenben részt vett, s mi emiatt megjegyzéseit azzal intéztük el, hogy „siránkozik”. Míg egy szép napon a szíve durrant egyet. Nekünk pedig be kellett látnunk, némi szégyenkezéssel, némi lelkiismeret-furdalással, hogy nem volt „képzelt beteg”, amikor „siránkozott”. Molière betege sem az, legalábbis a Sanda Manu rendezte remek előadásban, Tauffal a főszerepben, mivel az előadás végén szíve valóban durran egyet!

 

Attól kezdve, hogy rájöttem: a testem én magam vagyok, halandó voltom érzése és bizonyossága nagy segítségemre volt. Meghalok, és többé nem lesz fájdalom, ahogyan nem fáj az sem, ami születésem előtt volt.

Egyedül az okozott továbbra is fejtörést, hogy véges anyagi rendszerben mozgunk. Olyan körforgás részei vagyunk, amelyben folytonosan ugyanazok az elemek kombinálódnak, hogy létrejöjjön belőlük hol egy virág vagy egy fa, hol egy albatrosz, egy kőzet vagy egy ember. Nem szeretném, ha a kombinációk véletlene valaha újra összerakná az engem alkotó elemeket, és még egyszer létrehozna engem. Bőven elég volt egyszer. Érdekes tapasztalat volt, hogy egyik tudatos szerve lehettem a fájdalomnak. De egyszer elég volt.

Mivel kombinációkra hajlamos agyamban, amelyet sugarával felsebzett a fájdalom és a gőg, a pszichoanalízis maga mellé állította az akaratot, vettem magamnak a bátorságot, hogy írásban tegyek vallomást a láz tengeréről, amely gyermekkorom óta ringat. Azt hittem, ha ugyanúgy beletűzöm egy versbe, ahogyan kisiskolásként feltűztem gombostűvel a pillangót vagy a cserebogarat, akkor vége lesz. Kivégzem. Megölöm.

De nem halt meg. Nem múltak ki csontrendszerem tépett és szúrós fájdalmai sem, pedig én ezért foglaltam szavakba őket. A leírás, ha mégoly pontos is, semminek sem vet véget. Úgy zár magába a fájó test, mint külső páncél, az egyedüli. Egymást hordozzuk, s már magam sem tudom, én hordozom a betegségeimet vagy azok hordoznak engem. Úgy lakozom a testben, vagyis a betegségben, hogy ismerem  a fájdalom fokozatait, árnyalatait, erejének módosulásait. Tudom, hogy a neheze még hátravan, azt is tudom, hogy hiába edzem magam, ha eljön az ideje, úgyis váratlanul ér.

 

Izgatott emberek garmadája kora reggel egy terápiás részleg előtt. Olyanok vagyunk, mint egy Brueghel-kép. Néhányukról lerí, hogy először vannak itt: arcuk tájékozatlanságot árul el, de egyéni. Még nem estek át az elszemélytelenedésen, még nem oldódtak fel az eleven, szenvedő fürtben, amely a szentséges ajtót kémlelő tekintettel görcsösen hullámzik. Rövidesen, egy-két nap alatt átesnek rajta. A betegség uniformizál. A román egészségügyi rendszer pedig az elszemélytelenedés hallatlan promiszkuitását eredményezi. Minél több időt tölt valaki a folyosón, a rendelőben, a szalonban, annál jobban elmerül saját betegségében. A beteg, akit a többi páciens, valamint az egyetemi hallgatók előtt nyilvánosan vizsgálnak, tanszerré változik, ingyenes didaktikai eszköz lesz belőle, elvégre amikor befekszik, senki sem vállalja szerződésben, hogy őt az orvos ugyanúgy mutogathatja, mintha spirituszba tett magzat volna. Olyan visszaélés ez, amelyért a betegek a jogos önvédelem címén az orvosok körmére kellene hogy koppintsanak. Ráadásul a rendszer azokat is hosszas kórházi kezelésre fogja, akik, mivel nem súlyos betegek, másként is elláthatók – ők azok a „veteránok”, akik érdemrendként viselik a betegséget. A gépezet nagy méretekben állítja elő azt a sajátos lelki kórt, ami a betegség állapotában való tetszelgés.

„Nem fog helyrejönni, ha nem alszik a fizioterápia után” – súgja oda nekem egy melegítőt viselő, stramm hölgy, aki látja, hogy a városból jövök. Ő bentfekvő, az „eljárások” után szundikál egyet az ágyon, a melegben, mondja. Helyre fog jönni.

Íme a válasz a kérdésre: nem volna-e jobb rábíznom magam a biologikumra, a betegségre? Nem és nem! A beteg fürt egyik pavlovi sejtjévé változnék, amely görcsösen hullámzik az ajtó előtt, elnyelne engem is az uniformizáló környezet, teljesen foglyul esnék, és csak tévelyegnék a labirintusban.

Kinyílik az ajtó, az emberfürt megbolydul, hangoskodik. Hárman bemennek a terembe. Órámra nézek. Közel három órája jöttem, sokra nem mentem, ideje távoznom, ha meg akarom tartani előadásomat az egyetemen.

 

1999-től máig sok (túl sok) orvos rendelőjében jártam. Egyesekre már nem is emlékszem. Mások hidegen hagynak. Néhányukat – közéjük tartozik az a testes, lomha reumatológus is, aki nyugodt lélekkel altatókat és nyugtatókat tömött volna belém, mivel a lázat összetévesztette a neurózissal – gyűlölöm.

Van köztük néhány, nem sok, de nem is kevés, akihez ragaszkodom. Ismerik a szakmát, és folytonosan, fáradság árán képezik magukat. Vág az eszük, és van lelkük. A betegekre úgy gondolnak, mint én a diákjaimra vagy a szerkesztésre váró kéziratra.

„Nem tudsz behunyt szemmel fél lábon állni? S az mit jelent?” – kérdezi Dora. „Fogalmam sincs” – válaszolom neki. Néhány perc múlva nevetve visszahív. Próbálta, nem nagyon megy, Eugennek meg aztán pláné. De nem sikerül Laurának sem, akinek ő telefonált, hogy próbálja ki. Rövidesen hazajön Călin, ő hátha...  A nevetéstől a hasunkat fogjuk. Magunk elé képzeljük barátainkat három kontinensen, amint behunyt szemmel fél lábon állnak, mint a darumadár. Csak úgy, irántam való empátiából.

 

Április. Reggel. Kórházi jelenet. A lány orvostanhallgató, lehet, hogy sclerosis multiplexben szenved. Már vagy két órája ülünk a padon, mindkettőnket nyolc óra előttre iderendeltek, de hiába, senki nem törődik velünk. A lány beszélni kezd. Fél. Irtózatosan fél. Egyedül van – szemközt a rémülettel. Az asszony, aki a reggeli után leszedi az asztalt, odalép hozzá, és súg valamit a fülébe. A lány mosolyogva felém fordul: „Ezzel a betegséggel is lehet élni, azt mondja.” Hol az ördögben van a pszichológus, kérdezem magamban. Tudom a választ. Két barátnőmet itt műtötték, akkor tudtam meg, hogy a pszichológus az orvosi szerek nyilvántartásával van elfoglalva.

 

Ugyanott, ugyancsak reggel. Anya és leánya. Magyarok. Mindkettő szép és ápolt. Tetszenek nekem. Velem együtt vesztegetik az időt a folyosón. A lány talán epilepsziás. Diáklány. Fél. Az anya szeme könnybe lábad. Tudom, milyen ez a betegség, mondom, vannak velem egyidős kollégáim, akik szintén ebben a betegségben szenvednek. Féken tartható, ne féljen... Emberek, szemközt a rémülettel. Nem világosítja fel őket senki. Hol az ördögben van a pszichológus?

 

Parafinkezelésen. Én következem, s velem még nyolcan-kilencen. Férfiak és nők, mint egykor a görögöknél. Azaz, helyesbítek, Spártában. Igaz, ott fiatalokról, tehát szép testekről volt szó. Spanyolfal az ágyak között? Szemérmesség? Ugyan!

Jön a „vizit”. Fiatal doktornő, kíséretében kb. huszonöt diák. Mint az én diákjaim. Kis évfolyam. Nem vagyok hajlandó levetkőzni a jelenlétükben, ami általános felhördülést vált ki, az orvosnő viszi a prímet. Az emberek, olvasható Platónnál, az istenek nyája. A hazai kórházak páciensei az orvosok és az orvosnövendékek nyája, mondom magamban, miközben állom a tekintetüket. Visszaélnek a kórházakat benépesítő, fájdalomtól szenvedő hússal, tudják, hogy ezt teszik, és akarattal, kedvtelve teszik. Az ürügy – természetesen magasrendű ürügy –: a tanulás. Még csak engedélyt sem kérnek. Keményen állok a lábamon, mindkettőben éles fájdalom, állok felöltözve, és nézem őket. Nagyképűségükben sértettem meg őket, ennélfogva belém kötnek. Emlékeztetem őket a betegek jogaira, arra, hogy nem írtam alá szerződést, amely tanszerré változtatna engem. Pácolt magzattá. Bolondnak tartanak, és békén hagynak, az elmegyógyintézet kissé tovább van. Az orvosnő, miután sértve érzi magát, húzza az időt, csak nem akar elmenni diákjaival, akik maguk is orvosnak, vagyis istennek érzik magukat.

Félek, hogy az odakint várakozók letámadnak. De nem: hallgatnak, vagy a foguk között annyit mondanak, hogy a kórtermekben is így megy.

 

Eléggé otthonosan mozgok már az orvosok világában ahhoz, hogy érzékeljem és megfejtsem kapcsolataik jelképes nyelvét. Elég egyetlen szó, futó mosoly, odavetett pillantás vagy némaság  – máris kiérzem belőle, hogyan szövi át ezt a világot a tisztelet, a rokonszenv, a bizalmatlanság, a lenézés, a harag. Ha egy orvos abban leli örömét, hogy módosítja a kollégája által előírt kezelést, netán magát a diagnózist, méghozzá megkérdezése nélkül, az annak jele, hogy éppen visszafizet neki. A beteg csak eszköz ebben. „A férfiak a nők üzenetváltásának eszközei” – mondja félig-meddig komolyan Aurel Codoban. Az orvosok a betegen keresztül üzenik meg egymásnak rokonszenvüket, tiszteletüket, gyűlöletüket – vagy éppen törlesztenek.

 

Hogy nekem milyen szerencsém tud lenni! A múltkor olyan masszőrnő kezébe kerültem, aki véges-végig valamelyik neoprotestáns szekta tanítását fújta. Most meg az elektromos terápiát végző hölgy, két perc sem telt el, hogy beléptem, szintén rám szállt. Próbálom azzal leszerelni, amit egy barátomtól tanultam: „Nekem a Szentírás több példányban is megvan.” (Ami igaz is, és az nem kevésbé, hogy olvasni is szoktam.) „No de tanulmányozza is?” – kérdezi azzal az ismerős fénnyel a szemében. Nem, nem tanulmányozom, de vele aztán végképp nem. Mivel bírhatnám rá, hogy hagyja abba, anélkül hogy megbántanám vagy magam ellen hangolnám? Azért vagyok itt, hogy a testemet gyógyítsák, ő pedig a lelkemet kívánja megmenteni. Az ördögbe! Hátha ráijesztek: „Én filozófiaprofesszor vagyok” – mondom, de mit sem ér. Másnap próbálom korrumpálni – semmi sikerem. Harmadnap azt hazudom, hogy fáj a fejem... Még hét ülés van hátra.

Elegem van ebből! Magánkórházat akarok, ahol megkérhetem a terapeutát, hogy hallgasson. Rendelést, megbeszélt időponttal, hogy ne vesztegessem hiába az időmet. Tisztességes bánásmódot, hogy ne kezeljenek úgy, mint didaktikai eszközt. Hittérítők nélkül, felekezetre való tekintet nélkül. Ahol jogom van hallgatni. Nem akarok emberi hangot hallani. Hagyjanak békén, azt akarom.

 

Tompa fájdalom. Könnyű fájdalom. Helyi fájdalom. Általános fájdalom. Éles fájdalom. Szúró fájdalom. Égető fájdalom. Izzó dróthoz hasonló fájdalom. Csuklásos fájdalom. Izzasztó fájdalom. Nyaggató fájdalom. Lélegzetelállító fájdalom. Sugárzó fájdalom. Lüktető fájdalom. Szakító fájdalom. Tömény fájdalom. Kihagyásos fájdalom. Viszketés. Zsibbadás. Rosszullét. Kimerítő fájdalom, alig van erőd megszólalni. Hányingerrel járó fájdalom. Fájdalom okádásig. Marcangoló fájdalom. Otthonos, ismerős fájdalom. Újdonsült fájdalom. Egérrágás-fájdalom. Idegentest-fájdalom. És így tovább. Olyan ez, mint Ionesco halálgyakorlatai. Azzal a különbséggel, hogy én nem szavakról beszélek, hanem egy bizonyos testi valóról. Bármely szerv tíz és tízféle módon fájhat, és azok mindegyike különféle erősségű lehet. Ahányat kipróbáltam/ahány kipróbált – elviselhető volt valahány, amit az is bizonyít, hogy élek. És írok. Nem tudom, mi az elviselhetetlen fájdalom. De tudom, hogy van. Nem vagyok kíváncsi, nem akarom megismerni. Tudom, hogy állandóan veled lévő fájdalommal élni – ha könnyű, ha mérsékelt is – olyan erőfeszítés, amely kifacsarja az embert.   Járni az utcán erős fájdalommal a testedben – ez olyan figyelmet követel, mint a drótkötéltánc. Nem akarok többé akrobata lenni.

 

Nem arról van szó, hogy fáj. Egy bizonyos pontig elviselhető, még ha a rá fordított erőfeszítés (túl) nagy is. Arról van szó, hogy a fájdalom olyan nyelv, amely közöl valamit: fülsüketítő beszéd. Süketekhez szól.

Horváth Andor fordítása