Július 2006
Poszt? Modern?


  Bevezető
  

  Poszt? Modern?
  Rigán Lóránd

  A posztmodern gondolkodás története és logikája
  Kiss Endre

  A diplomás rohamosztag; Fehér Hajó a Vörös Tengeren
  Karácsonyi Zsolt

  Hamvas Béla: posztmodern
  Odorics Ferenc

  A posztmodern-probléma
  Kis Béla

  Talált vendég
  Müllner András

  Az irodalom határhelyzetétől az eminens szövegig és vissza
  Orbán Gyöngyi

  Posztmodern: izmus vagy -itás?
  Milián Orsolya

  A hermeneutika a modern és a posztmodern határán
  Veress Károly

  Ideológia és rítus Paul de Man kritikai olvasataiban
  Berszán István

  Fúj – nem tudom, hová, mi végből; A fák emlékére; Tökéletes merénylet
  Boda Edit

  Posztmodernológia
  Pethő Bertalan

  Egy mondat a zsarnokságról
  Pomogáts Béla


Világablak
  Giovanni Gentile (1875–1944) és Julius Evola (1898–1974) magyar recepciójának történetéhez
  Egyed Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (I.)
  Lakatos Artúr


Levelestár
  Valóság-közelben
  Kántor Lajos


Téka
  Menő a vagányok között
  Gál Andrea

  Jegyzetek egy új történelemszemlélet margójára
  Murádin János Kristóf

  Meghívó kontextusváltásra
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Posztmodern jelenkor
  Szabó Annamária



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Szabó Annamária

Posztmodern jelenkor

 

A Jelenkor 2006. áprilisi száma posztmodern irodalmi gesztusok, irodalmi és irodalomelméleti alkotások tárháza. Csemegézhetünk posztmodern verset Tandori Dezsőtől, Kemény Istvántól, Gömöri Györgytől, Babiczky Tibortól,  Jászberényi Sándortól és K. Tóth Lászlótól; posztmodern magyar prózát Géczi János, Szvoren Edina és Miklya Luzsányi Mónika tollából. Továbbá tanulmányt olvashatunk Richard Rortytól az „irodalmi kultúra” felemelkedéséről, illetve Balassa Péterre, a magyar posztmodern irodalom nagy kritikusára emlékezhetünk barátaival, kollégáival együtt.

Tandori Dezső Az elemi félelem és több gyönyörök című versével indít a lap, mintegy javasolva, hogy üssük fel azt a „szótárat, melyben a posztmodern alkotások értelmezéséhez és megértéséhez szükséges fogalmakért kutakodni szoktunk. E „szótár” szerint általánosan a posztmodernitás fogalma az egység, a totalitás és a racionalitás megkérdőjelezésének, avagy a pluralizmus, a relativitás és a komplexitás védelmének korszakát jelöli. Ezt a korszakot nevezi Richard Rorty, a posztmodern egyik jeles teoretikusa, az „irodalmi kultúra” korszakának. Nézzük tehát először Richard Rorty A nyugati értelmiség vándorútja avagy a megváltó igazság hanyatlása és egy irodalmi kultúra felemelkedése című tanulmányát.

Rorty írásában többször hivatkozik a materialista metafizikusok vádjára az irodalmi kultúrát pártolók (magát is ide sorolja) ellen, miszerint ez utóbbiak „posztmodern relativisták”. E vádra adott válaszát próbálom összefoglalni az alábbiakban.

Richard Rorty tételezése szerint „a nyugati értelmiségiek a reneszánsz óta három stádiumon haladtak keresztül: először Istentől várták a megváltást, aztán a filozófiától, mostanában pedig az irodalomtól”. A vallást mint egy nem emberi személyhez való nem kognitív jellegű megváltó viszonyt, a filozófiát mint az emberiség és a világmindenség tényleges létéről való bizonyosságot/megváltó tudást, illetve az irodalmi kultúrát mint az emberi műalkotásokban (könyvek, épületek, festmények, énekek stb.) megmutatkozó emberekhez való nem kognitív viszonyt definiálja. Javaslata szerint a vallást és a filozófiát az irodalmi kultúrán belül mint irodalmi műfajokat kell elfogadnunk. A filozófiát kiemelten átmeneti szakasznak tekinti „a fokozatosan növekvő önmagunkra hagyatkozás folyamatában”, ugyanakkor az emberi képzelet olyan jelentős alkotásának tartja, mint az istenek föltalálását.

„Az irodalmi kultúra tagjai számára a megváltás az emberi képzelőerő mindenkori határain érhető el.” A megváltást mint magánügyet szembeállítják a társadalmi együttműködéssel: az utóbbi sikerességét a politikai megfontolások és a megváltás tervezetei szétválasztásának sikerességén mérik. Vagyis az irodalmi kultúrában „a demokratikus társadalom polgárainak otthon kell hagyniuk az autentikusság és az autonómia privát reményeit, amikor azért gyűlnek össze, hogy a közös teendőkről tárgyaljanak”. Az irodalmi kultúra tehát az egyén „önteremtésének”, „esztétikai életvite-        lének” a terepe. Ez a kultúra apolitikus és közösségellenes abban az értelemben, hogy a „megváltást” kizárólag a magánszférában tartja lehetségesnek: „az autentikusság és az autonómia privát remények”.

Rorty a tanulmány végén, mintegy utópisztikus jóslásként, a nyugati értelmiség szellemi „vándorútjának” negyedik fázisát is megelőlegezi: a jövőben megtanuljuk, hogy a különböző megváltáskereséseket egyenlőeknek fogadjuk el. Továbbá maga az irodalmi kultúra sem lesz egyeduralkodó: nem lesz uralkodó forma, ami a magaskultúrát illeti: „addigra lemondanak arról, hogy a megváltást a tökéletesség elérésével azonosítsák, és teljesen szívükre veszik az a maximát, hogy az út az, ami számít.”

 

Tovább keresve a „szótárban”, a művészetre és az irodalomra szűkítve a kört, a következőket találjuk: a posztmodern műalkotás önkényes, eklektikus, hibrid jellegű, decentralizált, cseppfolyós, diszkontinuus, pastiche-szerű.

A posztmodern irodalmi alkotást vállalt felszínesség, játékosság, sokértelműség és nyitottság jellemzi, saját intertextuális jellegére hívja fel a figyelmet: végtelen jelölt vagy jelöletlen idézetekből építkezik, parodisztikusan kikezdi az eredetiség és szerzőség kérdését. Ladányi István Amikor a hóhért akasztják című írása Esterházy Péter és Danilo Kiš kedvenc posztmodern irodalmi eljárását, az idézetességet vizsgálja, mely „a nyelvhez, a hagyományhoz, a szöveggel való foglalatossághoz való viszony egyik központi eleme, azt közli hangsúlyosan, hogy egy szöveg írásakor Valaki, a Nagy Szöveg megköti/vezeti a kezünk”.

A szerzői identitással való játék egy másik tipikusan posztmodern formája, a személyiségrejtés, az álnévhasználat itt Karátson Endrét és Schein Gábort foglalkoztatja. Karátson Endre/André Karátson/Székely Boldizsár magyar/francia író saját „névjátékáról” számol be Gyerekkorunk otthona című önéletrajzi írásában. Schein Gábor pedig Baka István/Sztyepan Pehotnij a magyar/orosz költő Sztyepan Pehotnij testamentuma című kétnyelvű kötet címadó ciklusát vizsgálva hívja fel arra a figyelmet, hogy „a ciklus az eredet nélküli fordítás műve”, és maga az orosz szerző (Sztyepan Pehotnij) fiktív személy, Baka István képzeletének szülötte. A fiktív személy neve Baka nevének szándékosan hibás orosz fordítása, az orosz nyelvű versek pedig ugyancsak Baka tollából származnak. „A név fordítása [...] szabaddá teszi a verset, és szabaddá teszi az ént, hogy eredetnélküliségében egyszerre több nyelvet befogadjon” – értelmezi Schein ezt a gesztust.

A posztmodern mű hivalkodik mesterségesen konstruált mivoltával, felrúg minden „klasszikus” elvet: a posztmodern regény például feladja az elbeszélői mindentudást, dekonstruálja a történetet, mint ahogy Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényében teszi, hangsúlyozza  Selyem Zsuzsa a könyvről írt recenziójában.

 

A Balassa Péterre való emlékezés egy 2004-ben készült interjúsorozat szerkesztett változatának közreadásával történik.

Radnóti Sándor, Balassa Péter gyermekkori barátja, később szellemi „társa” a hetvenes évek végére, a nyolcvanas évekre datálja Balassa irodalomkritikusi pályájának csúcsát, aki akkor „konstruálta meg az új magyar prózát a kritika oldaláról”, vagyis az akkor születőben levő új magyar irodalom méltatója, elemzője és kritikusa lett. Radnóti hangsúlyozza, hogy Balassa helyes választását –  Nádas Péter, Esterházy Péter és Lengyel Péter kiemelését az akkor induló áramlatból – az elmúlt évtizedek is igazolták.

Csordás Gábor munkatársi és baráti „minőségben” emlékezik Balassára: a Jelenkor folyóirat szerkesztőjeként Balassát a lap kritikai rovatának legfontosabb munkatársaként említi. A lap irányvonalának meghatározó szerzői közé sorolja – Esterházy, Nádas, Mészöly Miklós mellett. Kritikusi erényei közül kiemeli, hogy: „képes a művekben olyan vonásokat, olyan rejtett struktúrákat és tartalmakat megragadni, amelyek úgynevezett tudományos elemzéssel nem vagy nagyon nehezen megközelíthetőek”. Akárcsak Radnóti Sándor, Csordás is hangsúlyozza Balassa határozott kiállását Esterházy új prózája mellett, mely akkor (a nyolcvanas években) még merész vállalkozás volt („sok kritikus tartotta Esterházy játékait tét nélküli játéknak akkoriban. Most már nagyon világosan látjuk, hogy ennek a játéknak tétjei voltak: [...] a szabadság megteremtése vagy a szabadság élvezete.”).

Parti Nagy Lajos számára Balassa egyrészt szellemi „viszonyítási pont”, aki írásainak egyik legfőbb megítélője volt, másrészt barát: az „apaszerepbe ragadt” felnőttebb barát. Nagy tudósnak és nagy esztétának nevezi Balassát, aki „a »Péterek« prózájának és a Pályiénak, Ottlikénak, Mándyénak, Mészölyének, még régebbről Hajnóczyénak, a mértékadó műveknek a legfontosabb kritikusa, méltatója, bírálója” volt.

Bán Zsófia mestereként emlegeti Balassát, akitől zenét érteni, kritikát írni és irodalmat művelni tanult: egy életformát, egy stílust. Barátként meg a másikhoz való odafordulás, a figyelem, a gondoskodás, az életszeretet „művészetét” tanulta tőle. Balassa Halálnapló című könyve negatív fogadtatására pedig egy érdekes irodalomtörténeti érvet hoz: a könyv „egy radikális önfeltáró munka”, mely „olyasfajta írásmódot képvisel, aminek itt Magyarországon nemigen van hagyománya. Se nem esszé, se nem regény, se nem kritika, se nem memoár, nincs műfaja, nincs kategóriája, éppen ezért nehezen kezelhető.”

Varga Mátyás, a Pannonhalmi Szemle szerkesztője tanítványként, társszerkesztőként, barátként emlékezik rá. Nagyszerű tudósként és tanárként emlegeti, a lap számára nélkülözhetetlen munkatárs gyanánt. A valláshoz, egyházhoz való viszonya kapcsán kiemeli, hogy Balassa egyházkritikája mögött mindig is ott volt az egyház iránti aggódás. Ugyanakkor a kereszténységhez és a zsidósághoz való különleges viszonyát említi: „a kereszténységet mint a zsidóság kiegészítőjét, folytatódását tekintette”. (Jelenkor. 2006/4.)