Július 2006
Poszt? Modern?


  Bevezető
  

  Poszt? Modern?
  Rigán Lóránd

  A posztmodern gondolkodás története és logikája
  Kiss Endre

  A diplomás rohamosztag; Fehér Hajó a Vörös Tengeren
  Karácsonyi Zsolt

  Hamvas Béla: posztmodern
  Odorics Ferenc

  A posztmodern-probléma
  Kis Béla

  Talált vendég
  Müllner András

  Az irodalom határhelyzetétől az eminens szövegig és vissza
  Orbán Gyöngyi

  Posztmodern: izmus vagy -itás?
  Milián Orsolya

  A hermeneutika a modern és a posztmodern határán
  Veress Károly

  Ideológia és rítus Paul de Man kritikai olvasataiban
  Berszán István

  Fúj – nem tudom, hová, mi végből; A fák emlékére; Tökéletes merénylet
  Boda Edit

  Posztmodernológia
  Pethő Bertalan

  Egy mondat a zsarnokságról
  Pomogáts Béla


Világablak
  Giovanni Gentile (1875–1944) és Julius Evola (1898–1974) magyar recepciójának történetéhez
  Egyed Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (I.)
  Lakatos Artúr


Levelestár
  Valóság-közelben
  Kántor Lajos


Téka
  Menő a vagányok között
  Gál Andrea

  Jegyzetek egy új történelemszemlélet margójára
  Murádin János Kristóf

  Meghívó kontextusváltásra
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Posztmodern jelenkor
  Szabó Annamária



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Murádin János Kristóf

Jegyzetek egy új történelemszemlélet margójára

 

Ormos Mária: A történelem vonatán

 

Próbára tevő feladat Ormos Mária A történelem vonatán. Európa és Magyarország a 20. században címmel tavaly megjelent legújabb könyvét górcső alá venni.

Idősebb magyar történésztársadalmunk meghatározó alakja ő. Édesapám könyvtárából ástam elő – ennek jó néhány éve – Ormos Padovától Trianonig címmel még 1983-ban megjelent kötetét. Miután pedig ez az első olyan könyv volt, amely friss forrásfeltárással kísérte végig a számunkra vesztes első világháború végzetes következményeit (Csatári Dániel úgyszólván megszerezhetetlen műve és a diktatúra idején dugdosni is veszedelmes Erdély története után), érthető, hogy izgalommal és érdeklődéssel olvastam végig. Mikor azután ajándékba megkaptam (osztódással rövidítve meg a családi könyvtárat), szüleim elmondták, milyen szorongással és félelemmel csempészték át a kötetet az 1980-as évek végén Budapestről Kolozsvárra. Még a válasz is készen volt, ha a román vámos netalántán ráakadna és faggatózna. „De hiszen ez egy útikönyv, egy bedekker, mert ugye Padovától Trianonig…!” Anekdota vagy sem, a történet akkor is jó, és jó a könyv, melyet azóta is nem egyszer használok. Irigylésre méltó levéltári forrásanyaga az, ami számomra a leghasznosabb. Egyetlen dolog, melyet nem hittem el, az a kitétele Ormosnak, mely szerint az 1919-es Tanácsköztársaság, a kommün nem súlyosbította volna különösebben a versailles-i ítélőszék előtt álló, legyőzött Magyarország helyzetét. De mennyire hogy súlyosbította! S ezt az oly sikeres román diplomácia alaposan ki is használta. Ennyi volt azonban az a kompromisszum, ma úgy mondanám, bocsánatos bűn, amire Ormos, tekintve akkori státusát, bizonyosan rákényszerült.

Most pedig elővéve frissen megjelent könyvét… arra kell gondolnom, hogy mint minden jelentős történészt, Ormos Máriát is megkísértette a történetfilozófia csábítása. Egész életműve a magyar és európai történelem 20. századi korszakáról szólt, s most ez a könyv, más megközelítésben az öreg kontinenssel elválaszthatatlanul összeforrt legújabb kori magyar társadalom történettudatáról, történelemfelfogásáról kíván számot adni.

A maga közepes méretével először talán megszokottnak ható kötet valamivel mégis azonnal leköti figyelmünket. És ez a borító grafikája, mely Ámos Imre Látomás angyallal és székkel című 1941-ben készült olajfestményét tárja elénk. Mindennél kifejezőbb e képi megfogalmazás! Benne érezzük Magyarország, de az egész világrész tragédiákkal szabdalt, kínok közt vajúdó 20. századi történelmét. Találó a megváltó angyal védőn lehajló alakja, hiszen az öreg kontinenst és Magyarországot kifejezetten, a múlt század ámokfutása kétszer is végpusztulással fenyegette.

Ormos Mária új könyve nem klasszikus, eseményközpontú történelmi mű, hanem sokkal inkább teoretikus alkotás, mely az olvasót aktívan belekapcsolja a szerző által elképzelt „nagy utazásba”. Merre tartunk? – tesszük fel akarva-akaratlanul a kérdést már az első fejezetek olvasása közben. Egy új kor hajnalán, a 21. század küszöbén, rohanó világunk mindent átminősít. Legősibb tudományunk, a történelem sem lehet ez alól kivétel. Új utak, új dimenziók feltárása előtt ál.

Esszékötetet tart kezében az olvasó, mely a századforduló óta elmúlt öt év során keletkezett 16 válogatott előadást mint külön fejezeteket fűzi csokorba. Valójában két külön könyvről beszélhetünk; az első, mely öt fejezetet foglal magába, minden ízében történetfilozófiai jellegű alkotás. Nehéz kérdésekre keresi a választ, ember és történelem viszonyát, egymásra hatását taglalja, s igyekszik meghatározni, a történelem mint tudomány és a történész mint szellemi alkotó egyén új lehetőségeit és korlátait folyamatos változásban levő világunkban. Mi a történelem szerepe a mai társadalomban? Miért kell a történelem? Mit és mennyit érthet meg korunk társadalma a múltból? Milyen veszélyek leselkednek a történészre kutatómunkája során? Melyek a hivatásos történész fő feladatai? História-filozófiai kérdéskörök ezek, melyek a közelmúltból vett egy-egy példával alátámasztva Ormos egészen új, egyéni látásmódjával, történelemértékelésével ismertetnek meg bennünket.

A szöveget olvasva minket is áthat a műből – minden közelmúltbeli szörnyűség ellenére is – sugárzó optimizmus, a boldog tudat, hogy a 20. század, annyi nemzeti és egyéni tragédia ellenére, történelem és emberiség kapcsolatában mégis hozott egy valóban pozitív változást. Történelem és társadalom újra egymásra talált. Hiszen ma nagyobb érdeklődés mutatkozik a múlt egésze iránt, mint az ezelőtti évszázadokban bármikor.

Egészen sajátos az a történelemfelfogás, mely Ormos Mária e könyvének további fejezeteit átitatja. Mindenekelőtt rövid áttekintést, mintegy számadást kapunk a kötet címadó fejezetében, mely valóban a mű tengelyeként fogható fel. E körül forog maga a teljes szöveg, itt fejti ki a történész, tömören, érthetően az általa elképzelt kapcsolatrendszert Európa és Magyarország között. Nagyon találóan, hegygerinceken és hullámvölgyeken végigvágtató vonatszerelvényhez hasonlítja népünk honfoglalástól a 20. század végéig terjedő történelmét. Ezt azonban nem a hagyományos elbeszélő stílusban teszi, hanem egy kérdéskörre fókuszálva vezet át a nemzetté válás évszázadain. Ki a felelős a magyarságot sorozatosan ért katasztrófákért? De hadd idézzem erről magát a szerzőt. „Vajon mi magunk vagyunk a felelősek a bukásokért, vagy pedig mások: a tatárok, a törökök, a Habsburgok, a franciák, a németek és – végül – az oroszok?” A válasz sem marad el: „Azt hiszem, hogy elsősorban a politikai és katonai vezető csoportok elemző képességéről, nemzetfelfogásáról és erkölcsi bátorságáról szólt a történet.”

Az erdélyi magyar társadalom történettudatában csak „boldog békeidőkként” élő Osztrák–Magyar Monarchia kora a számos jó megvalósítás, siker és valóban jelentős modernizációs eredmény mellett, a szerző felfogásában inkább a „mulasztásos magatartásával” visszahúzó erő képében jelenik meg. Ormos, a demitizálás eszközével élve, egyszerűen endémikus jellegétől fogva teszi e korszakot Trianon előidézőjévé. A korabeli magyar politikai vezetés súlyos hibájának tartja azt, hogy nem vette figyelembe az ország többnemzeti összetettségét. Ez később Ormos szerint robbanáshoz, a történelmi Magyarország szétszabdalásához vezetett. Minden bizonnyal részben igaza van. De Trianon jelenségét több tényező is előidézte. Elég, ha itt csak a vesztes háború tényére, vagy a kétségbeesés létrehozta Tanácsköztársaság hibát hibára halmozó korszakára utalok…

Magyarország 20. századi történelme sok hasonlóságot mutat a környező kis közép-európai államokéval. Így számos esetben tud a történész párhuzamokat vonni, hasonlatosságokat kimutatni. Ormos e könyvéből itt csak egy példára utalok. Lengyelország 1939. szeptemberi hősies küzdelmét állítja elénk mint az akkori  Magyarország számára követendő példát. A német veszéllyel szemben szerinte Lengyelország a háború utáni új határmegvonásoknál jobb tárgyalópozícióért választotta a fegyveres ellenállást. Magyarországnak is ezt kellett volna tennie a megalkuvás helyett, hogy később elkerülhesse a „hitlerizmus csatlósa” megbélyegzést. Valóban ilyen tiszta lenne a képlet, ilyen egyszerű lett volna a választási lehetőség? Vessük össze a két ország akkori helyzetét. Lengyelország hadserege elérte az 1 millió főt, s területi épségére garanciákat kapott a két legerősebbnek vélt európai nagyhatalomtól: Nagy-Britanniától és Franciaországtól. Papíron tehát egyenlő esélye lett volna a győzelemre a rátámadó egymilliós Wehrmachttal. Tegyük hozzá: a közhiedelemmel ellentétben a német hadsereg felszereltsége – bár vitathatatlanul jobb volt ellenfelénél – nem volt még 1939 szeptemberében annyira modern, mint a következő években. A lengyel kormány nem is azért vállalta a nyílt fegyveres konfrontációt, mert az ország későbbi feltámadásában bízott… A háború kimenetele, a nácizmus totális veresége pedig ekkor még messze nem volt egyértelmű. Lengyelország egyszerűen csak védekezett, mert esélyt látott rá. Ezzel szemben Magyarország jóval előnytelenebb helyzetben volt, s a gyors és látványos lengyel összeomlás után nem kergetett illúziókat. Nem mellőzhető körülmény, hogy 1938 és 1941 közötti területgyarapodásait elsősorban német „segítséggel” szerezte, s ráadásul revíziós eredményeit hivatalosan is csak a tengelyhatalmak ismerték el. A gyengén felszerelt 500 000-es magyar haderő pedig nem volt abban a helyzetben, hogy 1941-ben – Ormos meglátása szerint – fegyveresen ellenállhatott volna a kontinentális Európa uraként fellépő, Szovjetunió ellen felvonuló, 3,5 milliós hitleri hadsereggel. Ez a német megszállás 1944 helyett 1941-es bekövetkezését vonta volna maga után. Annak pedig nem nehéz a következményeit levonni. Ugyanígy Magyarország a háborúból sem vonhatta ki magát, hiszen azzal veszélybe sodorta volna kínos kompromisszumok árán elért revíziós eredményeit.

Néhol talán kissé túlzó párhuzamai és hasonlatai ellenére, Ormos történelmi esszékötete mindenképpen értékes szintézis. Nyelvezete nem a száraz, tudományos történelemkönyvé, a társadalom egészének íródott. Közérthető, mégis színes és fordulatokban gazdag szövege megőrizte az alapjául szolgáló előadások frissességét. A történész-szerzőnek sikerült elkerülnie szakmája egyik jól ismert csapdáját: az adat-túlhalmozást. Nem követ pozitivista hagyományokat, helyette gondolkodni, elemezni, szintézist levonni tanít. Maguk az Ormos által felvetett témák is egytől-egyig olyanok, amelyek az átlagos, de a történelem iránt érdeklődő olvasóközönséget foglalkoztatják. Érthetően, a könyv fejezetei éppen elmúlt századunk zaklatottabb, pörgő iramú első felét dolgozzák fel. Mintegy villanófényként világítanak rá a magyarságot ért megrázó eseményekre: a trianoni sokkra vagy az 1929-es nagy gazdasági válság magyar társadalmat ért következményeire. Ezekkel párhuzamosan, a szerző az egyes korszakokban uralkodó eszmerendszereknek magyarságról, Magyarországról alkotott képét is összefoglalja. A nemzetiszocializmus vagy a konzervativizmus magyar társadalomra való hatásait kutatja Ormos könyvének olyan fejezeteiben, mint: Magyarok – német „népi” és nemzetiszocialista szemmel vagy A konzervativizmus és a Horthy-korszak.

Hogy a kötet nemcsak Magyarországról, hanem egész Európa 20. századi történetéről is szól, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy általános problémáknak – például a közép-európai eszme a 19–20 században, a 20-as, 30-as évek európai diktatúráinak keletkezése, vagy a modern értelemben vett antiszemitizmus alakváltozatai – szentel egész fejezeteket. Egészen eredeti módon, végszónak a szerző a jól ismert történelmi töréspontot, az 1945-ös „0-évet” dolgozza fel, s az akkori nemzetközi helyzetből kiindulva von le igazán érdekes következtetéseket. Helyesen mérve fel, a második világháborúból eredezteti az európai egység gondolatát, s végigfutva az Unió kialakulásának állomásain, egyben alkalmat talál arra is, hogy röviden felvázolja az öreg kontinens új szerepét a 21. században.

Ormos nagyon találóan, ismertetve a 20. század talán legfontosabb jellemvonását, a hadviselésnek teljes fejezetet áldoz. Kronológiai sorrendben elemzi a háborúk hatását a civil lakosságra, a múlt század által hozott végtelen szenvedéseket. Egyformán ítéli el a Wehrmacht kegyetlenkedéseit, a Vörös Hadsereg véres túlkapásait, a zsidó holokausztot, a nyugati Szövetségesek szőnyegbombázásait és az amerikaiak által végrehajtott atomtámadásokat. Mindezeken az ismert történelmi tényeken keresztül azonban fő célja az, hogy felhívja a figyelmet a mai világunkat szinte megbénító terrorizmusra, mint újfajta hadviselésre. „A terrorizmus korát éljük” – állítja, s előidézői magunk vagyunk. A szerző szerint az arab terrorszervezetek az európai „civilizált világban” a második világháború alatt jelentkező gerillaharcokból tanulták ezen alattomos hadviselés főbb jellemvonásait, lesték el eredményességét. Kétségkívül ezek is minták lehettek számukra. Ugyanakkor – és erről Ormos nem tesz említést – az arab országok öt vesztes háborúja a nyugati világ által támogatott Izrael ellen is rávilágított arra, hogy itt számukra hagyományos eszközökkel nem terem győzelem. Mindezt összevetve már csak a vallási fanatizmusra és a fékevesztett gyűlöletre volt szükség a terrorizmus világának eljöveteléhez.

Európa és Magyarország 20. századi történetéről és egymáshoz való viszonyáról, a történész művének zárófejezetében pontokba foglalt összegzést ad. Sorra véve a múlt században Magyarországot ért sorozatos sokkhatásokat, feltűnő, hogy az 1956-os forradalmat meg sem említi. Bár tudjuk, ez nem járt területveszteségekkel, mint Trianon, vagy az 1947-es párizsi béke, ám egy nemzedék életét határozta meg, s az ország sorsát évtizedekre előre kijelölte.

Végezetül, a történészek többségével ellentétben, akik gyakran beszélnek 1918-ig tartó „hosszú 19. századról” Ormos Mária egészen egyéni kormeghatározást vet fel. Míg az ember hajlamos a történelmet századokra bontva megzabolázni, vagy a korszakváltásokat pontos dátumokhoz kötni, e könyv lapjain új megközelítésben látjuk az előttünk járó utolsó generációk életútját. Ormos szerint a „századforduló” az 1930 és 1950 közötti évtizedekre tehető. Csak egyet érthetünk ezzel, hiszen valódi mentalitásváltásról ebben a korszakban beszélhetünk. Mai világunk bölcsője ez, mely a nagy gazdasági válságot éppúgy magában foglalja, mint a második világháborút.

Egyre rövidülő történelmi korszakaink új és új megoldhatatlannak tűnő problémákkal társulnak, újabb és újabb kihívásokat vetnek fel. Állandó átértékelésekre, szemléletváltásokra kényszerülünk, mely alól a globalizálódás világa sem képez kivételt. Képesek vagyunk-e még időben alkalmazkodni a rohamosan változó körülményekhez? Ebben igyekszik – nem csak a történészeknek – segítséget nyújtani Ormos Mária igencsak sikeresnek ígérkező könyve.

*Múlt és Jövő Könyvkiadó, Bp., 2005.