Július 2006
Poszt? Modern?


  Bevezető
  

  Poszt? Modern?
  Rigán Lóránd

  A posztmodern gondolkodás története és logikája
  Kiss Endre

  A diplomás rohamosztag; Fehér Hajó a Vörös Tengeren
  Karácsonyi Zsolt

  Hamvas Béla: posztmodern
  Odorics Ferenc

  A posztmodern-probléma
  Kis Béla

  Talált vendég
  Müllner András

  Az irodalom határhelyzetétől az eminens szövegig és vissza
  Orbán Gyöngyi

  Posztmodern: izmus vagy -itás?
  Milián Orsolya

  A hermeneutika a modern és a posztmodern határán
  Veress Károly

  Ideológia és rítus Paul de Man kritikai olvasataiban
  Berszán István

  Fúj – nem tudom, hová, mi végből; A fák emlékére; Tökéletes merénylet
  Boda Edit

  Posztmodernológia
  Pethő Bertalan

  Egy mondat a zsarnokságról
  Pomogáts Béla


Világablak
  Giovanni Gentile (1875–1944) és Julius Evola (1898–1974) magyar recepciójának történetéhez
  Egyed Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (I.)
  Lakatos Artúr


Levelestár
  Valóság-közelben
  Kántor Lajos


Téka
  Menő a vagányok között
  Gál Andrea

  Jegyzetek egy új történelemszemlélet margójára
  Murádin János Kristóf

  Meghívó kontextusváltásra
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Posztmodern jelenkor
  Szabó Annamária



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Gál Andrea

Menő a vagányok között

 

Mircea Nedelciuról és a nyolcvanasokról

 

 

A román irodalomban történt legutóbbi explicit beszédmódváltást a kritika a nyolcvanas évekhez kapcsolja, a magyar kanonizációhoz hasonlóan. A nyolcvanasoknak (optzecişti) nevezett szerzők  bizonyos tekintetben egységes csoportosulásként léptek fel a ceauşizmus utolsó évtizedében, amikor a fiatal alkotóknak egyre nehezebbé vált az irodalom úgynevezett színterére való belépés – erről nem is kell külön mesélni a Korunk olvasóinak. A nyolcvanasok megnevezést mára egyaránt használják ők maguk, a nyolcvanasok, bizonyos büszekeséggel, hiszen időközben márkanévvé vált, értékmegkülönböztető jelentéssel is bír, valamint mindazok, akik bővebb magyarázkodás nélkül kívánnak arra a bonyolult jelenségcsoportra hivatkozni, amely valóban a nyolcvanas években történt, de amelyet igen nehéz lenne egységesként leírni.

Az individuális alkotási módokat kedvelő fiatal szerzők a 80-as években paradox módon abba a helyzetbe kerültek, hogy csoportosulásként kellett meghatározniuk magukat, amikor pedig beszédmódjaik szerteágazó irányokba mutattak. Közös-ségük így inkább az irodalom szerveződésének körülményeiben mutatkozik meg, mint szöveginherens elemekben. Elsősorban a kvázi-illegalitásban,1 hiszen ha az azelőtti évtizedekben debütáló szerzők számára akadtak még az irodalomhoz közeli – és bukaresti – munkahelyek az egyetemeken és szerkesztőségekben, a nyolcvanasok életében az egyetemi évek után már kötelezően a vidékre, többnyire falvakba való kihelyezés következett, melyet a publikációs lehetőségek szűkülése kísért. Ebben a helyzetben egy olyan jelenség jött létre, mely Andrei Bodiu irodalomkritikus szerint egyedi még Kelet-Közép Európában is: az irodalmi nyilvánosság egyre inkább a szóbeliséghez közeledett. A szövegeket jóval azelőtt ismerte a közönség, mielőtt megjelentek volna, ha egyáltalán megjelentek, és a folyóiratok, kiadók nem tolták ki a végtelenségig a publikáció időpontját (Bodiu szerint inkább ez volt az elutasítás módja). Mivel a nyolcvanas években már olyan alapvető szavak szerepeltek a tiltólistán, mint „ágy”, „mell”, „fekete”, a szövegek nyilvánosságra hozásának egyedüli módja az irodalmi körökön való részvétel volt. Mircea Cărtărescu, Ion Bogdan Lefter, Mircea Nedelciu, Gheorghe Crăciun például ilyen körökön indult, mint a híres Cenaclul de Luni és a Junimea, amelyeken az egyébként perifériára szorult szerzők közül néhányan rövid idő alatt „igazi VIP-vé”2 váltak, miközben a hivatalos irodalmi intézmények kultúrpolitikájához képest alternatív kanonizációs rendszer jött létre. A kvázi-illegalitás és a szóbeliség mellett Bodiu a szolidaritást emeli ki, mint a nyolcvanasok közös élményét, amely, mondja, a mai napig megmaradt, és, bár vannak nézeteltérések, a ma már 40-50 év körüli szerzők megmaradtak ugyanolyan barátságban, mint amikor „a szabadság erős levegőjét szívták” a segesvári vagy buzăui, a nyolcvanas években betiltott fesztiválokon.

Mindezek azonban életrajzi sajátosságok maradnak, még akkor is, ha, mint látni fogjuk, igen jelentősekké válhatnak az egyes szövegek értelmezésekor. Ha közös poétikai jegyek után kutatunk, akkor a kritika leginkább a textualizmus címkéjét alkalmazza itt (is), bár, ahogyan Mircea Nedelciu egy interjúban3 elmondja, az először a Cenaclul de Luni ülésein a hetvenes években elhangzott terminust hamarosan negatív kritikaként, marginalizáló ítéletként kezdték alkalmazni a hivatalos kultúrpolitika képviselői. „[...] a textualizmus volt az első fázis, azután kozmopolitának neveztek, és azután, hát, akkor már nem volt használatban a »nép ellensége«. De már a kozmopolita nem volt jó szó. Ha megjelent néhány méltatás, melyben textualistának neveztek, akkor rövidesen a Săptămânaban is szidalmaztak, s azután nehezen bírtad megjelentetni a következő kötetedet. Egyfajta dossziét állítottak össze. A szót magát tehát a tartalmától megfosztva használták, nem vonatkozott még a francia textualizmusra sem, és annál kevésbé a mi prózánkra. Egyfajta szitokszóként használták. Ilyen másodrangú kritikusok mondták, azok, akik munkamegbízásokat kaptak, hogy »az illető textualista, tehát kozmopolita, tehát nemigen kötődik a mi valóságunkhoz«. Azt gondolom, más kapcsolat nincs a textualista terminus és nemzedékünk szövegei között.”4 Ebből a történetrészletből, mely a nyolcvanasokat jellemzi, ismét az derül ki, hogy nem szövegeik inherens sajátosságai kapcsolták össze a nemzedék tagjait, hanem az a politikai helyzet, amelyben kénytelenek voltak együttes ellenállást kifejteni. A kommunista rendszer pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy homogén csoportosulásként láttassa őket, hiszen az ellenség, vagy legalábbis a kiküszöbölendő, káros „elem” szerepét osztotta ki nekik, anélkül, hogy bármilyen különbséget tegyen a szerzők között.

Ahol a kritika mégis a szövegekről és nem a szerzők életrajzáról beszél, ott is egyfajta ellenbeszédként mutatkozik meg a nyolcvanasok irodalma. Itt van például Mircea Nedelciu, akit a címben menőnek neveztem, az amúgy is vagány (Tavaly Marienbadban, Zabriskie Point, Uriah Heep, Pink Floyd, Tel Quel, Wittgenstein) nyolcvanasok között. Mert Nedelciu egyfajta kultúraktivistaként nagyon is tudatos és bevállalt módon írt mindent, ami újnak számított, egyrészt nyilván a pártvonalon diktált irodalmi normákhoz, másrészt meg – és ez ellenbeszédként időtállóbb – a bevett epikus konvenciókhoz képest. Nicolae Manolescu 1986-ban írt arról,5 hogy az évtized jelentős változásokat hozott a 60-as, 70-es évek epikájához képest. Ezt elsősorban a valóságfogalom átalakulásához kapcsolja: az előző évtizedek prózája a valóságot hagyományos keretek között szemlélteti: egy felülről, kívülről érkező tekintet beszél el globálisan értelmezhető eseményeket, a szereplők következetesek és homogének, mindenféle töredezettségtől mentesek. Ez, mondja Manolescu, egyformán érvényes leíró, dokumentum vagy értekező jellegű prózára, és Marin Predától Augustin Buzuráig mindannyian ennek a társadalmi, realista és lélektani regénynek a presztízsét erősítették, amelynek felépítése áttekinthető és könnyen megközelíthető, elérhető számos olvasó számára. Ehhez képest mit hoz például Nedelciu? Második regényének (Tratament fabulatoriu6, 1986) főszereplője, Luca, úgy gyógyul ki kedvese halála felett érzett bűntudatából, hogy elképzel magának egy falanszterszerű alternatív társadalmat, ahová neki és csakis neki van bejárása, s oda megy, a Sírás Völgyébe, amikor erre szüksége van. A valós és képzelt világ közötti átjárás folyamatos, s Luca akkor épül fel, amikor maradéktalanul elmerül saját fantáziájának termékében, minél bolondabbnak tűnik környezete szemében, annál tisztább az ő elméje. A kritika úgy értékeli ezt a szöveget, mint a hagyományos regénynek és recepciónak felajánlott pszichoterápiás gyógyulási javaslatot, amely nem volt hajlandó az alternatív beszédmódokat integrálni. A Tratament fabulatoriu ugyanakkor prózatechnikai brillírozás, számos olyan eljárást felmutat, mely egy újabb beszédmódot kíván becsempészni a román irodalomba. Ez annál is jelentősebb, mivel Nedelciu az 1930-as évek óta az első olyan prózaíró, aki szükségesnek érezte elméleti előszót is írni a könyvéhez.7 Az elbeszélői nézőpontot és a hangnemet fejezetenként, vagy olykor egyazon fejezeten belül is váltogatja, megállítja a narrációt és ugyanazt a történetrészt más szemszögből megismétli, saját nevében beleszól a szövegbe és az olvasót az előszóhoz küldi, dokumentálódni, összezavarja a kronológiát, és metafiktív megjegyzéseket tesz. Mindezekkel az eljárásokkal Nedelciu rövidpróza-köteteiben is kísérletezik, köztük a Şi ieri va fi o zi (Tegnap is egy nap lesz, 1989) címűben, amely sci-fi elbeszéléseket is tartalmaz – a román irodalomban a sci-fi helyzete merőben más, mint a magyarban: a mainstream szerzők is szívesen fordulnak a műfajhoz mint egy olyan tematikus csomaghoz, amely által a kísérletezésre nyílik lehetőség.

Nedelciu utolsó regénye, a ’88–’92 között írt és 2000-ben posztumusz megjelent Zodia scafandrului (A búvár csillagjegye) befejezetlenül maradt, de ez a befejezetlenség nem jelenti azt, hogy az olvasó valamiféle hiányérzettel maradna, mert ha a szerző folytatni akarta is, egy jól megszerkesztett egység végén áll le a szöveg. Azért időznék egy kicsit ennél a regénynél, mert mindazokat az elemeket tartalmazza, melyekről eddig a nyolcvanasok kapcsán beszéltem. Egyrészt a 70-80-as évekről szól, két szinten is: egy író abbeli igyekezetét beszéli el, hogy háromszerzős új  regényüket valamilyen módon megjelentesse, és az egész kiadói rendszert közelről szemléli, ahogyan egyiktől másikig küldik, és finoman érzékeltetik, hogy az az írás valószínűleg nem fog megjelenni, és miért nem? Mert az egyik szerző, Adriana Babeþi volt illegalista lánya, aki az elnök elvtárssal közeli kapcsolatban volt még az illegalitásban, és a temesvári Securitate vezetőjeként dolgozott aztán. Most mégis attól tart a párt, hogy az Elvtárs olyan dolgokat árult el volt illegalista barátjának, melyek nem találnának a jelenlegi doktrínával, így aztán az ember nem lehet eléggé óvatos, és nem tudni, miket kódolt a regénybe a lánya. Ugyanakkor a bukaresti nyomort is érinti, azt a hatalmaskodást például, ahogy a vámnál az alkalmazottak teljhatalmúan eldöntik, kinek adják ki a külföldről érkező csomagot és kinek nem, ugyanis ha valaki nem tudja pontosan beírni a kiadási kérvénybe, hogy kitől kapott és kitől kaphatna küldeményt, akkor az állambiztonság szempontjából nyilván gyanús az illető. A Zodia scafandrului ugyanakkor egy másik, ettől teljesen független szálat is bonyolít, egy faluról Bukarestbe került történész hallgatóról, Diogene Saváról, aki véletlenül – otthonról eltűnt és aztán véletlenül securitatés tisztként felbukkanó bátyja jóvoltából – a Történelmi Kutatóintézetben kap munkahelyet, és így szabadul meg a teljes elszigetelődést jelentő kihelyezéstől. Diogenész önmeghatározó szexuális és egyéb kalandjait követi a regénynek ez a szála, miközben egy olyan paraszti társadalmat is megismerünk, amely a Marin Preda-féle világra hajaz, illetve éppen azt bontja le. Nedelciu nagyon közel megy az általa felépített világhoz, s szereplőit sokkal inkább az ösztönök és automatizmusok felől, mint a társadalmi szemszögből láttatja. A történelmi perspektíva, mely a 60-70-es években Manolescu szerint jellemezte a román regényt, itt megszűnik, és átadja a helyét egy vizsgálódó, az eseményeket nem haladáselvűen, hanem inkább véletlenszerűségükben befogadó tekintetnek. Ez a regény mindkét szálára érvényes, valamint arra a laza kapcsolatra is, amely a kettőt összefogja: Diogenész lehet a regényíró fiatalkora vagy egy hallomásból ismert történet, vagy, nyilván, egy éppen íródó szöveg.

Explicitté téve a Korunk által felvetett posztmodernitás-kérdést: ha van a román irodalomban posztmodernitás, akkor azt a nyolcvanasok szövegeiben kell keresni, ugyanakkor éppen a nyolcvanas terminusnak a posztmodern helyett való használata mutatja, hogy problematikus ügyet feszeget, aki erről beszél. A román kritika, úgy tűnik számomra, meg is egyezett ebben a terminuscserében,8 a kérdést azonban tovább bonyolítja, hogy a „nyolcvanasok” nem szövegpoétikai fogalom, hanem marad, amit neve is mutat: egy évtized irodalmának megnevezése. Így aztán kénytelenek vagyunk magukat a szövegeket szemügyre venni, és a fennebb felvázolt írásokból számomra az derül ki, hogy a 2000-es évek irodalma nem radkálisan más, mint a 80-as években megalkotott irányvonalak egyike, a mindennapiságra és véletlenszerűsére alapozó, egyidőben blazírt és játékos Nedelciu-próza. Ha csak azokat a szövegeket veszem számba, melyekről ebben a rovatban szó volt, Petre Barbu: Blazare, Ionuþ Chiva: 69, Mircea Cărărescu: Pururi tânăr, înfăşurat în pixeli, azt látom, hogy hárman azok közül, akik ma népszerűek, hasonló módon építkeznek, és ugyanakkor a prózapoétikai kísérletezés terén, sem a hangnem radikalitásban, sem a tematika megválasztásában nem tolták kinnebb a határokat a román irodalom kortárs szerzői, mint azt Nedelciu tette. 

JEGYZETEK

1. „Semi-ilegalitate”, ahogyan Andrei Bodiu nevezi (Direcþia optzeci în poezia română. Paralela 45, Piteşti, 2000. 17.).

2. Uo. 18.

3. Mircea Nedelciu: Sunt atît de orgolios, încât consider că nici n-am avut modele şi nici nu m-am lăsat influenþat” (kérdezett Andrei Bodiu). Interval 1998/4. 21–29. (az interjú címe: Annyira felfuvalkodott vagyok, hogy azt hiszem, nem voltak példaképeim és nem engedtem magam befolyásolni).

4. Uo. 25.

5. Nicolae Manolescu: Mircea Nedelciu. In: Literatura română postbelică. Aula, Braşov, 2001. 283–290.

6. Tratament: kezelés; fabula: mese, tanítómese; ambulatoriu: járóbetegeket ellátó rendelőintézet.

7. Manolescu: i. m. 285.

8. Ezzel kapcsolatban lásd még Corin Braga: A román posztmodernizmus. Csatározás egy fogalom körül. Lkkt 2000/3-4. 81–94.