Július 2006
Poszt? Modern?


  Bevezető
  

  Poszt? Modern?
  Rigán Lóránd

  A posztmodern gondolkodás története és logikája
  Kiss Endre

  A diplomás rohamosztag; Fehér Hajó a Vörös Tengeren
  Karácsonyi Zsolt

  Hamvas Béla: posztmodern
  Odorics Ferenc

  A posztmodern-probléma
  Kis Béla

  Talált vendég
  Müllner András

  Az irodalom határhelyzetétől az eminens szövegig és vissza
  Orbán Gyöngyi

  Posztmodern: izmus vagy -itás?
  Milián Orsolya

  A hermeneutika a modern és a posztmodern határán
  Veress Károly

  Ideológia és rítus Paul de Man kritikai olvasataiban
  Berszán István

  Fúj – nem tudom, hová, mi végből; A fák emlékére; Tökéletes merénylet
  Boda Edit

  Posztmodernológia
  Pethő Bertalan

  Egy mondat a zsarnokságról
  Pomogáts Béla


Világablak
  Giovanni Gentile (1875–1944) és Julius Evola (1898–1974) magyar recepciójának történetéhez
  Egyed Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (I.)
  Lakatos Artúr


Levelestár
  Valóság-közelben
  Kántor Lajos


Téka
  Menő a vagányok között
  Gál Andrea

  Jegyzetek egy új történelemszemlélet margójára
  Murádin János Kristóf

  Meghívó kontextusváltásra
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Posztmodern jelenkor
  Szabó Annamária



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Kántor Lajos

Valóság-közelben

A budapesti Valóságról, a Korunk testvérfolyóiratáról van szó. Évtizedeken át nem kis irigységgel figyeltük, olvastuk barátaink szerkesztő munkájának eredményét; mi több, sikerült cserekapcsolatot is kialakítani velük, és ez a lapcsere mellett évenkénti szerkesztőcserét, pontosabban rövidebb-hosszabb kölcsönös látogatásokat is jelentett Budapesten és Kolozsvárt. (Gáll Ernő 1994-ben a Valóság, illetve a bukaresti A Hét hasábjain foglalta össze e kapcsolat – részleges – történetét, A Valóság és a Korunk cím alatt.)

A kapcsolattörténet egyik meghatározó alakja Sükösd Mihály (1933–2000), a múlt század második felének jelentős magyar próza- és esszéírója, széles kitekintésű Valóság-szerkesztő. Levelezésünk 1964-ben kezdődött, és az irodalom dolgairól szóló tájékoztatás, figyelemfelhívás jegyében huszonöt éven át folytatódott. A fennmaradt dokumentumokból kiindulva igyekeztem könyvvé formálni ezt a Ceauşescu- és Kádár-korszakon átívelő levélváltást. Az Idő Vaskalapja című, a Korona Kiadónál megjelenésre váró kéziratból való az itt következő szöveg.

 

Budapest, 1969. XI. 8.

Kedves Lajos,

elnézést, hogy meglehetősen régen nem hallattam hangomat, de valami elképesztő rohammunkában telnek heteim-hónapjaim. Minden egyéb tartozásom mellett és felett és előtt fel kell fedeznem Magyarországot, illetve megírnom e most kezdődő sorozat rám eső művét, a mai magyar értelmiségi ifjúságról szólót. (Hovatovább mogorva felnőtté, sőt szuperfelnőtté válva, régóta bent az új „derékhadban”, még mindig, sőt – munkám okából – egyre inkább honi ifjúságunk tiszteletbeli atyja, patrónusa, szinte nagypapája vagyok.) Namármost, Neked alig kell hangsúlyoznom, hogy itt és most, ez a téma milyen és mekkora buktatókat rejteget, pró és kontra; részint ez, részint az empirikus anyag szegényessége hihetetlenül lelassítja, nehézzé és nehézkessé teszi munkámat. Szinte mindent magamnak kell egyszerre begyűjtenem is, rendszereznem, elemeznem és általánosítanom is.

No, ennyit elöljáróban a hosszas hallgatásért, amelyhez legutóbb egy angliai tanulmányút is társult, előidéző okként. Egy hete érkeztem haza, három hetet töltöttem Londonban és vidéki egyetemeken. Nagyon élvezetes és hasznos volt, bár holtra fáradtam, mert afféle kéjutazó turistaságról szó sem lehetett, keményen dolgozni illett és kellett: egyetemeket, kiadókat, szerkesztőségeket látogattam, rengetegféle embert megismertem, színházba-moziba jártam, egyszóval alaposan feltöltődtem, főként két, középponti érdeklődési gócomat, az „új baloldalt” és a diákmozgalmakat illetően. Szép volt, hasznos volt, de három hét alatt, első vizitként épp elég volt. Jó lenne valami „Angol terepszemlét” írni róla, de félek, egyelőre nemigen jutok hozzá.

Azóta Veled, feltételezem, sok minden történt. Nagyon fájlalom, hogy többrendbéli, utazó barátaim egyike sem tudott – ilyen-olyan okokból – éppen Veled kapcsolatba kerülni: sem Kőrösi szerkesztő úr, sem Konrád Gyuri (a regényíró, városszociológus, legjobb barátom, ki filmírói minőségben utazott felétek, s kinek A látogató c. kitűnő művét, remélem, sikerült megkapnod és elolvasnod) nem tudott elérni. Így csupán levélben közölhetem – s nem baráti élőszáj által –, mennyire köszönöm a Korunk megtisztelő érdeklődését szerény munkásságom irányában: megrendülve olvastam a nekem szentelt, többféle méltatásokat. Viszont, hogy ne feledjem: nem jutott kezembe az Utunknak az a száma, amelyben – mint utolsó leveledben jelezted volt – a novellaantológia kísérőtanulmányának valamilyen utolsó szakaszát részletezed. Nem tudnád ezt esetleg megküldeni részemre, ha valóban megjelent?

Regényelméleti könyvemet szeptemberben befejeztem, épp most kaptam kézhez a kiadó (Gondolat) lektori véleményeit, amelyek alapvetően nagyon kedvezőek és hasznosak. Egy-két hét aprómunka szükségeltetik még, részint a lektorok, részint a magam, azóta „elidegenedett” elvárásainak ösztönzésére, s aztán, remélhetőleg, megy a nyomdába. Megpróbáltam kihasítani a Korunk számára egy viszonylag kerek, összefüggő részletet, de sajnos nem sikerült. Azt a néhány, részletként is önmagában megálló fejezetet, amelyek szóba jöhettek volna, már eladtam honi lapjainknak, s a megmaradt anyag számotokra túl hosszú lett volna. Elnézést, hogy ebből semmit se tudtam küldeni; úgy hiszem, hogy a készülő, ifjúsági könyvből – amelynek viszonylag széles, nemzetközi bevezetője lesz – találok majd számotokra is esetleg érdekes anyagot. Előre is köszönöm a felkérést.

Míg Angliában voltam, hatalmas vendégjárás színhelye lett Budapest: Páskánditól Farkas Árpádig sokan jöttek hozzánk, de én, pechemre, már csak Aszódi Jánossal futottam össze, kit például Páskándira szívesen felcseréltem volna. És nagy érdeklődéssel olvasom az odakinti helyzet-státusz nagyon érdekes és tanulságos alakulását, a legkülönfélébb nyomdatermékekben.

Nem tudom, elutaztál-e Lengyelországba, mikor térsz onnan vissza, s ez a levél egyáltalán otthon talál-e? Mindenesetre jó lenne megint személyesen találkoznunk Pesten. És ha erre pillanatnyilag nem lenne eshetőség, ajándékozz meg munkád, terveid, közállapo-tok, a családi és baráti kör viszonylag részletes leírásával.

Erzsike kezét csókolva, mindenkit üdvözölve,

baráti szeretettel ölel:

Mihály

 

Ui. Ez maradjon szigorúan köztünk, s főként Veress Dani barátunk fülébe ne kerüljön bele, merthogy ő szerénységére gőgös fiú. Nem nagyon tetszik nekem – újabb, gyér leveleiből kibontakozó – város-, sőt megyeatyai státusza és szerepe. Tavaly ilyenkor említetted egyik terved, hogy őt esetleg felhozd a Korunkhoz. Lett ebből valami? Lehet, lesz ebből valami? Meggyőződésem, hogy illető úr – szerintem kétségtelenül, potenciálisan meglévő – tehetsége megmentésének, végleges elvidékiesedése meggátlásának ez az egyetlen módja. (Erről jut eszembe: az általam mindig ígéretesnek s személyes megismerkedésünk alkalmából rokonszenves[nek] megismert Jakab Anti Korunkhoz kerüléséből lett valami? Egyáltalán, mi a helyzet most a lap körül? Balogh Edgár van még? Ha igen – úgy tudom, igen –, meddig?)

 

Hogy mint a honi ifjúság tiszteletbeli atyja, patrónusa, nagypapája meddig jutottál a téma feldolgozásában, máig sem tudom, mindenesetre a 60. születésnapodra megjelent esszékötet (A hajnalcsillag és a sötétség) végén talált bibliográfiádban nem szerepel ilyen tárgyú könyv. Nem volt jellemző Rád, hogy feladj egy tervet, készülő munkát – mi történt akkoriban? Otthon, Angliában, szerte a nagyvilágban szerzett „ifjúsági” tapasztalataid írásos eredményét persze számos írásodban megtaláltam. Jól emlékszem, mekkora szenzáció volt (még 1967-ben) az általad szerkesztett és előszavazott antológia (a Modern Könyvtár 117. kötete), az Üvöltés, alcíme szerint „Vallomások a beat nemzedékről” (mai helyesírási szabály szerint a beatnemzedéket egybeírják – nem tudom, mi okból); Mailer, Allen Ginsberg, Gregory Corso, Jack Kerouac nevét innen (is) tanultuk. Ma persze más divatok járnak, az egykori sztárok feledésbe merült dédapáknak számítanak.

Közelebb hozzánk: ha Konráddal akkor nem jött össze a találkozás, később (főként 1990 után) ezt pótoltuk. A látogató viszont azon frissiben kivételes élményem volt, írtam is róla. Egyébként nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy baráti köröd tagjaival igyekeztél összehozni. Akit kifejezetten Neked köszönhetünk: Gera Gyuri, a prózaíró, műfordító. (A fiatalabb olvasók kedvéért kell ideírnom szakmai hovatartozását.) És ő hozta el egyszer hozzánk, nyilván mint a filmgyár dramaturgja, Makk Károlyt, Dőry Virággal egyetemben. A „saját szerzemények” itt és ott, ott és itt néha fedték egymást. Pomogáts Béla, elsősorban. Az irodalomtörténész Kiss Feri, aki Nálad (is) a „családta- gok” közt szerepel. Ezt a minősítést A hajnalcsillag és a sötétség köteted egyik fejezetcímében találom, ide soroltan Mészöly Miklóst, Konrádot persze, Csoóri Sándort, Hernádi Gyulát, Esterházy Pétert és Lengyel Lászlót is. A magunk kis  történeteit velük nem sorolom. (A szálak szétágaznak, Hernádival és Jancsó Miklóssal például Banovich Tamáséknál ismerkedtünk személyesen, fent Budán, a Tamási utcában.) Most a Tiéd az érdekes. A hatvanéves Hernádi Gyulát méltatva jellemezted azt a nemzedéket (a tulajdonképpen különböző évjáratokhoz tartozó barátokat), amely a Kádár-korszakban, „1958 táján verődött össze, az ‘56-os földindulás után, a tragédiából ocsúdva, a magányból menekülve, társakat keresve”.  Egy budai kiskocsmát emlegetsz, Duna-parti sétákat, az ebből kivirágzó „Belvárosi Kávéház társaságához” jutva el. „Ma, negyedszázad után – írtad 1986-ban – a névsor több mint tanulságos. Jancsó, Hernádi, Konrád, Gyurkó, Csoóri, Tornai, Orbán [Ottó], Marsall, B. Nagy László, Orosz János, Hornyánszky Gyula. És még sokan mások. Ott volt egyáltalán mindenki, ahogy Kosztolányi írta valamikor.” Éppen húsz éve, hogy föltetted a kérdést: „Mi lett belőlük, belőlünk?” És azóta volt egy rendszerváltás. (A kormányváltásokról ne beszéljünk.)

Én innen, a mi erdélyi köreinkből ilyen rangos névsort persze nem tudnék összeállítani. Volt valamikor nekünk is egy kávéházunk (nem Kósékra, az ő kolozsvári New Yorkjukra utalok, ahol Ady is kávézott), pár évig, a főtéri COLA, a hatvanas évek második felében. Szabadulása után jóval, itt uralkodott Páskándi Géza.

Leveledhez visszatérve, meghiszem azt, hogy szívesen cserélted volna Páskándira Aszódyt. Vagy Farkas Árpádra. Mindkettőjükről, Gézáról különösen sok mondanivalóm lenne, akár külön könyvbe kívánkozó; egyszer-kétszer leírtam, mekkora tehetségnek tartottam őt, a zseni kategóriába változatlanul Páskándi Gézát és Szilágyi Domokost sorolnám. (Hogy ehhez mit szól a világirodalom? Nem tudom. Az erdélyi, a magyar nyugodtan elfogadhatná a besorolást.) Aszódy János nevét – y-nal – szinte szégyellem ugyanebben a bekezdésben, ugyanezen  a lapon leírni. A Korunk bukaresti szerkesztője volt, 1957-től 1969-ig, nem tudom, kinek a bűnéből – talán az Ernőéből? (Ernőnek nem tartozott az erényei közé az emberismeret, következésképpen a „káderpolitika”; jóhiszeműsége, engedékenysége nemegyszer visszaütött.) Mint ifjú Korunk-szerkesztő sokszor ütköztem ezzel a primitív, dogmatikus, „összekötőként” is tulajdonképpen használhatatlan emberrel, a román (!), illetve romániai (magyar) sajtó, könyvkiadás legrosszabb időkben futtatott figurájával. Azt hiszem, nem tévedek, ha Aszódyt a Korunk fekete lapjaira írom.

Veress Dani, sokadszor. Valóban szó volt róla, hogy hozzánk kerüljön szerkesztőnek. Igen, mozgolódtunk néhányan, némi befolyással közvetlen főnökeinkre, hogy fiatalítsunk a szerkesztőségben (azóta is mániám – remélem, a Korunk javára szolgáló mánia –, ‘90 óta többnyire eredményt hozott), így került szóba Dani, Sepsiszentgyörgyről (meg Kovásznáról Fábián Ernő). Nem megyek bele utólagos jóslásokba, jó lett volna-e nekünk vagy sem, Daninak bizonyára igen. Az viszont, hogy Jakab Anti – és az ifjú költő Király Laci – ha rövid időre is, átjött az Utunktól, biztos nyereségként könyvelhető el; sajnos nem tartott sokáig, számukra a tisztán irodalmi lap végül is vonzóbbnak bizonyult. Azért fiatalodtunk, Veress Zolival (nem rokon, semmilyen tekintetben, Danival), Szi-  lágyi Julikával (Ernő volt felesége ő, a második) és nem utolsósorban Aradi Jocóval (Schreiner Józseffel) befolyásolni tudtuk „az öregeket” (akik sokkal fiatalabbak voltak a hatvanas években, a hetvenesek elején is, mai magamnál).

Lengyelországot említed. Igen, tartós élmény volt, maradt – először nyílt ki számomra a nem magyar világ. Az Utazás a gyökerek körül alapélményét lényegében abban a hónapban, 1969 legvégén gyűjtöttem. És ennek köszönhettem a megismerkedést, már-már baráti kapcsolatot a sajnos rövid életű temesvári-bukaresti román prózaíróval, Sorin Titellel. Egyik eredménye, hogy Erzsike lefordította tőle A fogoly hosszú utazását; először a Kriterion, majd a román kisregények Domokos Géza szerkesztette kötetében az Európa jelentette meg.

 

Bp. 1970. március 29.

Kedves Lajos,

örülök, hogy hosszú idő után újból életjelt adtál – közvetlent, mert írásaid szorgalmasan olvasom. Mivel, jelzésed szerint, április közepén személyesen is találkozunk, most csak a legfontosabbakra szorítkozom.

Megkülönböztetett figyelemmel olvasom a felőletek szóban és nyomtatásban érkező híreket. (Mostanában több ismerősöm is beszámolt, legalaposabban Papp Laci, ki újabban a Kolozsvári epithetont választotta.) Tudunk arról is, hogy dr. Czine egyetemi docens cikke meglehetősen megoszló és ellentétes véleményeket fakasztott. Továbbá számos színes anekdota meséli, miként viselte Veress Dani Vásárhelyt a főintendánsi pálcát, miként szervezte-menedzselte a Két Bolyai körüli menedzselnivalókat, miként folytatta a holtfáradt író megszakadt mondatait éjfél után kettőkor. Minderről hosszan és nem egészen beszámíthatóan írt nekem is – abban valamennyien megegyezhetünk, hogy a bemutató hasznos és fontos ügy volt.

Egy-két közös ügy. Remélem, szerencsésen megkaptátok Vekerdi Valóság-tanulmányát, s közölni tudjátok-fogjátok. Ennek folytatásaként, párhuzamos társaként Vekerdi nálunk a Korunkról – a tegnapiról és a mairól – értekezik majd. Remélem továbbá, a Gyurkó Lenin-drámája körüli zökkenők is elsimultak, s közléstek az ő kérése szerinti lesz. – A magam részéről köszönettel nyugtázom nekem szánt megtisztelő soraidat az Utunk-beli áttekintés vonatkozó részében. A tanulmányt egészében átgondoltnak és hitelesnek érzem – némi részletkorrekciókkal. Itt kérdezném meg, mi van az általad szerkesztett elbeszélés-gyűjteménnyel? Ha jól emlékszem, már meg kellett volna jelennie, nem?

A tél nálunk sem múlt el kellemesebben, mint nálatok. Sem országos viszonylatban, sem szűkebb családi vonatkozásban. Feleségem, fiam, anyósom-apósom sorra megbetegedett influenzában, különösen fiam kínlódott sokáig e közismert, alig-lázas, de teljes levertséggel, étvágytalansággal, miegyébbel járó állapotban. Én, egyedüli egészségesként, kiapadhatatlan energiáimat betegápolás és munkaadósságaim törlesztése közben igyekeztem megosztani.

Ez utóbbiakról jobb, ha nem beszélek részletesen, majd személyesen elmesélem. Mindennel úszom, merthogy megint mindent egyszerre csinálok – ez már, úgy látszik, végkimerülésig így lesz.

Két kérdés:

megküldenéd-e, kivágatban, az Utunk ama cikkét, amelyben Páskándi Balogh Edgárral, Benkő Samuval, másokkal polemizál „irodalomcentrizmus” ügyben? Ez a szám valahogy elkerült bennünket.

Továbbá: megküldenéd-e, valaki utazóval vagy személyesen Csehi Gyula regénytörténetének folytatását? (Második kötetét.) Én ugyan már befejeztem a magam regényteóriáját, s az olvasott részletek alapján különösebbet nem várok ezen vaskos opusztól, de illik hűséges és aprólékos filológusként viszonylag mindent elolvasni a témából.

Remélem, rövidesen újból találkozunk. Addig is, Erzsikének kézcsók, Téged baráti szeretettel üdvözöl:

Mihály

 

Ui. Miközben ezt a levelet verem a gépbe, olvasom a Népszabadság közleményét, miszerint Bosnyák barátunkat kizárták a JKSZ-ből, Bányai barátunkat súlyos figyelmeztetésben részesítették. Ó, a drága Magyarország, a béke és a kizáratlanság, kizárhatatlanság mai boldog szigete! Különben, ha valakinek ilyesmi monográfiára szottyanna kedve, igazán kapkodhatná a fejét – mondjuk Veress Dani és Bányai János viselkedésváltozatai között, hogy a sokféle emigráció sokféle képviselőiről ne is beszéljünk. Ez is az „ötágú síp” történetéhez tartozik! Úgy hiszem, a lehetőségekhez képest ilyenekről is írsz majd készülő könyvedben.