Július 2006
Poszt? Modern?


  Bevezető
  

  Poszt? Modern?
  Rigán Lóránd

  A posztmodern gondolkodás története és logikája
  Kiss Endre

  A diplomás rohamosztag; Fehér Hajó a Vörös Tengeren
  Karácsonyi Zsolt

  Hamvas Béla: posztmodern
  Odorics Ferenc

  A posztmodern-probléma
  Kis Béla

  Talált vendég
  Müllner András

  Az irodalom határhelyzetétől az eminens szövegig és vissza
  Orbán Gyöngyi

  Posztmodern: izmus vagy -itás?
  Milián Orsolya

  A hermeneutika a modern és a posztmodern határán
  Veress Károly

  Ideológia és rítus Paul de Man kritikai olvasataiban
  Berszán István

  Fúj – nem tudom, hová, mi végből; A fák emlékére; Tökéletes merénylet
  Boda Edit

  Posztmodernológia
  Pethő Bertalan

  Egy mondat a zsarnokságról
  Pomogáts Béla


Világablak
  Giovanni Gentile (1875–1944) és Julius Evola (1898–1974) magyar recepciójának történetéhez
  Egyed Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (I.)
  Lakatos Artúr


Levelestár
  Valóság-közelben
  Kántor Lajos


Téka
  Menő a vagányok között
  Gál Andrea

  Jegyzetek egy új történelemszemlélet margójára
  Murádin János Kristóf

  Meghívó kontextusváltásra
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Posztmodern jelenkor
  Szabó Annamária



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Lakatos Artúr

A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (I.)

A kommunista rezsim kiépítésének egyik fontos állomása volt az egyházi iskolák államosítása is. Maga a reform a végrehajtók szempontjából csak egyetlenegy lépése egy hosszabb folyamatnak, méghozzá nem feltétlenül a legnagyobb jelentőségű. Teljesen  másképp állnak hozzá azonban azok, akik számára a reform veszteséget jelent. Az államosítás nem kerülte el Kolozsvárt sem, ahol főleg a  a római katolikus, református és unitárius egyház rendelkezett nagy múltú, az erdélyi művelődésben jelentős szerepet játszó iskolákkal. E három kollégium elvesztése jelentős veszteség erkölcsi szempontból is, az anyagiakról nem is beszélve. Sajnos éppen azokat a dokumentumokat nem tudtam kutatásaim során megszerezni, amelyek a leginkább információt nyújthattak volna az államosítás lefolyását illetően: magukat az államosítási jegyzőkönyveket. Jelenlegi lelőhelyüket illetően megoszlanak a vélemények, tudtommal mostanig senki sem használta fel őket. Sikerült elbeszélgetnem viszont magával az államosítás végrehajtójával, Tóth József nyugalmazott egyetemi tanárral, aki felküldte a dokumentumokat Bukarestbe.1

A dolgozat forrásanyagai négy levéltárból, a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága, valamint az unitárius, református és római katolikus egyházak levéltáraiból származnak, és kiváló forrásanyagot nyújtottak a Jakabffy Elemér Kortörténeti Tár kéziratai is.

1948 nyarán a terep már elő volt készítve a tanügyi reform sikeres gyakorlatba ültetéséhez.  A demokrácia már régóta csak formális volt, az ellenzék vezetői, akik szavukat felemelhették volna, vagy már börtönben ültek, vagy el voltak szigetelve. Az egyházak tekintélye is nagymértékben megtört, és bár nyílt, általános tömegterrorról ekkor még nem lehetett beszélni, a félelem is általánossá vált. Nem véletlen az év: 1948-ra nagyjából már stabilizálódott a helyzet, a háború ütötte réseket az egyházak jobbára saját költségen kitöltötték, a különböző okok miatt működésképtelenné vált iskolákat ismét működésbe helyezték. (Jó példa erre a szamosfalvi református elemi iskola helyzete. A szamosfalvi egyházközség különálló iskolahelyiséggel rendelkezett, melyben 1944 őszéig zavartalanul folyt a tanítás. A háború folyamán az épület megrongálódott, így 1945-től a lelkészi irodába helyezték át.)2 Nem véletlen a hónap sem: augusztus, a nyári vakáció hónapja.

Ekkorra már nagyjából el is hárult minden akadály az útból. Legfontosabb jogi lépés volt az év elején az új, szovjet mintára szerkesztett alkotmány bevezetése. Ez nagymértékben szovjet típusúra formálta az állam belső berendezkedését, többek között a 22-es cikkely kimondja azt, hogy a tanuláshoz való jogot az állam biztosítja mindenki számára, valamint a 27-es cikkely azt, hogy egy egyház vagy vallási felekezet sem tarthat fenn általános oktatási intézményeket.3 Ezzel tulajdonképpen törvényen kívül helyeződött az egyházi oktatás, és habár még sokan reménykedtek egyházi körökben,   bizonyossá vált, mi az új állami vezetés célja.4 Márton Áron azonnal tiltakozik is, március 31-én hosszú levelet intéz Groza miniszterelnökhöz, melyben rámutat arra, hogy az alkotmánytervezet 3. bekezdésének 28-as cikkelye püspökségétől 12 óvodát, 175 elemi iskolát, 12 gimnáziumot, 10 elméleti líceumot, 3 kereskedelmi és egy ipari líceumot, egy tanítóképzőt, egy „vezetőiskolát” és két mezőgazdasági szakiskolát vesz el. Érvelésében a kommunizmusra jellemző cinikus fanyelv által abuzív értelemben használt értékekre hivatkozik, rámutatva arra, hogy tulajdonképpen az alapvető emberi jogok sérülnének azzal, ha az alkotmánytervezet erre vonatkozó pontjainak gyakorlati érvényt szereznének. „Az iskolák vallási jellegének megszüntetése súlyos korlátozását jelenti az iskolaválasztás jogának – írja –, a lelkiismeretszabadság és a vallásszabadság az alapvető emberi jogok közé tartoznak, és azt hisszük, hogy a demokrácia a saját demokratikus elveivel kerülne ellentétbe, ha megvonják az egyház és a kongregációk jogát iskolák fenntartására.” Majd hivatkozik arra is, hogy „a katolikus oktatási intézmények, majdnem kivétel nélkül, magyar nemzeti jelleggel rendelkeznek, és így híveink szívük számára nagyon drága kincset látnak ezekben.”5 Március 24-én Kacsó Sándor MNSZ-elnöknek ír, lépésről lépésre bontva le ennek eddigi egyházi oktatás elleni érvelését, és megkéri, az illetékes fórumoknál a felekezeti iskolák védelmében foglaljon állást.6 Márton Áron kiállása sokban hasonlít a Mindszentyéhez, egy óriási különbséggel: Márton Áron mögött nem állt akkora tömeg, mint a magyar hercegprímás mögött, és nem is került sor Erdélyben tömegakciókra. Más szempontból viszont nagyon sok a hasonlóság  közöttük, ilyen például az is, hogy az államosítás ellen csak ők tiltakoztak érdemben  egyházuk képviselőiként.

Márton Áron mindig nyitott volt a többi egyházzal való együttműködésre, ez elől nem zárkózott el Vásárhelyi János református püspök sem.  A két nagyobb magyar egyház vezetőinek sikerült  1946 és 1948 között jó együttműködést megvalósítani a többi egyházzal is, ennek eredménye volt az ebben az időszakban jól működő Felekezetközi Tanács. A Kolozsvár központú Felekezetközi Tanács keretében sikeresen működtek együtt az egyházak több téren is, ez alól nem kivétel az oktatásügy sem. A közösségtudat bátorságot ad meglehetősen kemény hangvételű megfogalmazásokra, valamint az érdekek hatékonyabb képviseletére is. Így az egyházak 1947. január 3-án arra kérik a kormányt, hogy mivel a felekezeti iskolákban nagy a tanár- és tanítóhiány, a Nemzetnevelési Minisztérium ideiglenesen magas nyugdíjaztatási határt állapítson meg, a tanárok számára 65, a tanítók számára pedig 60 év betöltését. A minisztérium azon rendeletére pedig, melynek értelmében a felekezeti iskolákba létszám fölött beíratott tanulókat állami iskolákba kell átirányítani, ezt válaszolják: „Az egyházak nem vállalhatják, hogy évközben ezt a rendelkezést végrehajtva a híveket a felekezeti iskolák ellen hangolják.”7 Az egyházak 1947. február 28-án jegyzőkönyvben utasítják iskoláikat arra, hogy  csak az illetékes magyar tanfelügyelőségeken keresztül érintkezzenek a román hatóságokkal.8 A Felekezetközi Tanács iratanyaga azonban 1947 októberében megszakad. A protestáns egyházakat sikerül  behódoltatni, és Vásárhelyi János 1948. június 25-én Bukarestben már a következőket mondja: „Én nem járhattam ugyanazt az utat, amit követ Márton Áron, már csak azért sem, mert a református egyházat nem fedezi Róma. De ettől függetlenül is értelmetlen lenne az államhatalommal való szembehelyezkedés. El kell viselni a ránk mért próbás időket. Bárcsak elérkezne az a nap, amikor ítélőszék elé kell állanom, hogy felelősségre vonjanak megalkuvó magatartásomért. Ez lenne annak a szabadságnak az ideje, amit magam is várok, de amelyről ma nem lehet szó, sőt a következő nemzedék idejében sem.”9 Ebben pedig a reálpolitikus Vásárhelyinek kétségkívül igaza volt. Márton Áron soha nem minősítette Vásárhelyi10 vagy más egyházak vezetőinek magatartását. Úgy érezhette, mindenki a maga sorsának kovácsa. A katolikus egyház elszigeteltségét még jobban növelte az a tény, hogy Románia 1948. július 17-én egyoldalúan felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot,11 így az egyetemes katolikus egyháznak elvi beleszólása nem maradt abba, hogy mi fog történni az erdélyi részeivel. A tömegekre sem lehetett apellálni, és hihető, hogy Márton Áron, gondolva hívei testi épségére, nem is próbált volna hasonló eszközhöz nyúlni. Nem is valószínű, hogy a lappangó félelem miatt sikere lett volna egy ilyen felhívásnak, habár a magyar lakosság körében megvolt az igény az egyházi iskolák iránt, ezt még a kommunista pártaktivisták is kénytelenek jelentéseikben elismerni. Ana Groza kolozsvári tanfelügyelőnő januári jelentésében a következőket írja: „Nyílt reakciós megnyilvánulásokkal nem találkoztam. Néhány álcázott jelenség: több helyen tapasztaltam a szülőknél ellenállást a tanítás laicizálását illetően. Ma ők a legnagyobb akadály a tanügy demokratizálása útjában, főleg az édesanyák.”12

Másrészt a közvélemény felkészítése is régóta megkezdődött. A sajtóban egymás után jelentek meg az „osztályharcos” cikkek tömkelegében olyan írások, melyek az egyházi oktatás minőségét támadják, túlhaladottnak próbálják meg beállítani, ezek a cikkírók között ott van maga Kacsó Sándor MNSZ-elnök is, és nemcsak ő. Gaál Gábor 1948. március 31-én  a Világosság hasábjain a következőképp érvel: „Felekezeti iskoláink államosítása nem hogynem »kívülről történő beavatkozás«, a magyar nemzetiség eddigi sajátos összetételű népoktatási szervezetébe (sic!), hanem egyenesen azoknak a következéseknek a logikus levonása, amiket természetszerűen érlelt ki a demokrácia iskoláink megadott anyagi–szervezeti életéből”, valamint „a felekezeti iskolák államosítása csak azt teljesíti be, ami az élet és a történelem régi igénye: az iskola tényleg a valóság elméleti és gyakorlati megismerésének az intézménye legyen”.13 Az egyházak nem tudtak megfelelő választ adni, hiszen saját sajtóval nem rendelkeztek, a hatalom által kontrollált sajtó és a cenzúra pedig nem biztosította mindenki számára a szabad véleménynyilvánítás jogát. De nemcsak az egyházi oktatást érte támadás, hanem a vallást általában. A legkeményebb kritikák a római katolikus egyházat érték, mint ahogy erről később szó lesz, de nem csak.

A párthatóságok részéről is már az év első felétől kezdődően megtörténtek az előkészületek a minél sikeresebb reformok bevezetése érdekében, nem kivétel ez alól a tanügy sem. Tulajdonképpen már régóta beleszóltak az iskolák belső életébe. Ilyen példákat találhatunk az Unitárius Kollégium igazgatóságának 1945– 1947 között vezetett jegyzőkönyvében. Így kerül jegyzőkönyvbe 1945. március 4-én többek között az a szöveg, mely szerint a Tanügyi Főigazgatóság a cserkészet felállítását nem engedélyezi, valamint az, hogy a teljes tanszemélyzetnek kötelezően részt kell venni a kolozsvári „demokrata dolgozók” tüntetésén.14 Az ilyenfajta rendelkezéseknek mindenütt igyekeztek eleget tenni. Ebből a szempontból a katolikus iskolák egyáltalán nem különböztek a protestánsoktól, így például 1948. január 8-án Tóth Dénes tanfelügyelő ellátogat az Auguszteumba és elégedetten állapítja meg, hogy a királyképeket a rendelet értelmében a tantestület megsemmisítette, az igazgatónő pedig az első tanítási órán ismertette a köztársaság megalakulását, kihangsúlyozva ennek nagy jelentőségét.15 Hogy milyen mértékben alkalmazkodtak az új rendhez szívből vagy színből a tanárok, ez minden esetben beállítottság és egyéni hozzáállás kérdése volt. A Kommunista Párt mindenesetre hatásos propagandát folytatott. A kolozsvári szekció tanügyi bizottságának 1948. januári tervében benne van már az iskolai könyvtárak pártkönyvekkel történő ellátása, valamint a tanárok politikai nevelést célzó munkájának elősegítése a pártaktivisták irányítása alatt. Ugyanennek a tervnek nyolcadik pontja előirányozza egy kollektív alakításának szükségességét a tanügyi reform tanulmányozása érdekében.  A februári terv hangzatos dörgedelmei arról szólnak, hogy ez „hozzá fog járulni a reakció leleplezésére, főképp a vallásos szekták esetében”! Azt, hogy mi is a reakció, pontosabban nem írja körül, de aki kommunista pártdokumentumokkal dolgozott, rájön  arra, milyen tág fogalmat is jelöl ez a szó: minden reakciós megnyilvánulásnak számított, ami a „haladó” hatalom szándékai ellen volt. A márciusi tervben benne foglaltatik több kollektív létrehozása, a könyvtárak marxista anyagokkal történő kiegészítése, tankönyvek átvizsgálása, tanügyi reform végrehajtása a könyvtárak megtisztítása céljából.  Az új tanév kezdetére készített, szeptember 4-én keltezett munkatervben már első helyen szerepel a tanügyi reform népszerűsítésére szervezett előadások rendezése.16

Azt, hogy az egyházi iskolákban folyó oktatás jellege reakciós vagy túlhaladott lett volna, nem felelt meg a valóságnak, ez az új hatalom szolgálatába álló tanfelügyelők jelentéseiből is  egyértelműen kiderül. 1947. december 15-én Bakó Béla kerületi tanfelügyelő látogatta meg a szentpéteri Római Katolikus Népiskolát, és az elért eredményt nagyon jónak minősíti.17 1948. március 17-én megjelent a Marianumban Hadházy Sándor főtanfelügyelő, hogy ellenőrizze az alkotmánytervezet bemutatásának módját és a „választási előkészületekről szóló iskolai ismertetést”, és elégedetten állapítja meg, hogy „az ismertetés az általam megadott utasítások értelmében történt meg”.18 1948. május 20-án Palkó János tanfelügyelő látogatja meg az Auguszteum első és negyedik osztályát, és jelentésében a következőket írja: „A tanulók beszélő készsége nagyon fejlett. Az értelmi nevelés magas fokot ért el… A tanulók szépérzék nevelése, szociális nevelése naponta ápolva van.”19 1948. január 14-én a Marianum elemi tagozatát ellenőrzi Traian Zinveliu tanfelügyelő, és megállapítja, hogy Nacsa Mária Evangélia minden szempontból jól vezeti az iskolát.20 Különösen fontos vendéget fogadott a Marianum február 17-én, ekkor Felszeghy Ödön államtitkár tart inspekciót Kecskés József felügyelő jelenlétében. A tanfelügyelő jelentése ez alkalommal is inkább pozitív. „Ellenőriztük a tanárok jelenlétét és a tanórákra való pontos bemenetelét, s megállapítottuk, hogy 10–11 óra között mindenki a helyén volt”, valamint „az intézetben mindenütt példás rend és tisztaság uralkodik”. Persze ezúttal nem marad el a történelemóra bírálata sem, mivel úgy tűnik, a történelmet tanító nővér még nem sajátította el kellőképp az új rend által megkövetelt frázisokat: „megállapítottuk, hogy a tanárnő főként a különböző háborúk felsorolására fektet súlyt, jelentéktelen évszámok tudását követeli meg, szociális vonatkozású kérdések nincsenek a maguk teljes jelentőségével kidomborítva”.21 Általában viszont a jelentések elégedettséget tükröznek, komoly problémákról nem beszélnek. Sajnálatos módon ezek a jelentések nem kerülhettek nyilvánosságra, így az újságok szabadon ömleszthették a megcáfolhatatlan rágalmakat.

Habár az alkotmány előrevetítette a nagy átalakulásokat, sokakat ért derült égből villámcsapásként az új tanügyi törvény, valamint annak gyors végrehajtása. Első ránézésre, a hozzá nem értőnek távolról sem tűnik úgy, mintha negatív intézkedéseket hozna. Ahogy M. Niþescu rámutat, több pozitív tartalmú kijelentést is magába foglal az 1948. augusztus 3-án, a Monitorul Oficialban (Hivatalos Közlöny) közzétett törvény, hiszen ki tartaná negatív töltetű intézkedésnek a kötelező és ingyenes elemi oktatás megerősítését? De nem csak azáltal sikeres megfogalmazású ez a törvény, hogy mit tartalmaz: igazi „nagysága” abban rejlik, hogy elhallgat bizonyos, a rendszer természetével együtt járó dolgokat, amelyek nemsokára szörnyű valósággá válnak.  Így nem említi az oktatás politikával történő megtöltését, valamint nem beszél a társadalmi diszkriminációról sem,22 aminek oly sokan fognak áldozatul esni az elkövetkező években. Pozitívumként lehet felfogni a szakképzetlen munkások számára létesített 6–12 hónapos képzéseket, valamint a kétéves, úgynevezett „munkásegyetemek” létrehozását is, melyek a maguk során hozzájárultak sok munkásember műveltségi szintjének emeléséhez is.23 Magyar nemzetiségi szempontból nagyon biztatónak tűnt a törvény negyedik bekezdése, mely kimondja, hogy az együttélő nemzetiségek oktatása minden szinten anyanyelven fog folyni,24 és azt sem lehet negatívumként felfogni, hogy a román nyelvet első osztálytól kezdődően tanítják. A magyarok számára nagy reményekre adott okot az, hogy a Groza-kormány egyelőre nemcsak hogy nem próbált a magyar anyanyelvű oktatás mint olyan elé akadályokat gördíteni, hanem magyar nyelvű iskolák megnyitását támogatta a magyar nyelvtől jórészt elzárt moldvai csángók között is. Nagymértékben sújtja viszont a magyar nemzetiségi intézményekként joggal számon tartható magyar egyházakat, mivel első bekezdése kimondja, hogy a közoktatást egyedül az állam szervezi, valamint a második azt, hogy a közoktatás világi.25

Az első bekezdés emellett kimondja: „Az állami közoktatás jó megszervezése és működése, valamint a tanügy demokratizálásának és kibővítésének érdekében mindazok az ingó és ingatlan javak, amelyek az egyházak, kongregációk, vallási közösségek, magántársulatok, általában ha magán, fizikai vagy jogi személyek birtokában voltak, és a közoktatásügyi törvény 35. paragrafusa értelmében az állam tulajdonába átment iskolák szolgálatában állottak, az állam tulajdonába mentek, és a Közoktatásügyi Minisztérium veszi kezelésbe.

Hatálya alá esnek azok a javak, amelyek 1948. január 1-ig az iskolák, internátusok, tanulóotthonok, étkezdék működtetését, fenntartását, támogatását szolgálták, valamint azok, amelyeket ugyanezen célból szereztek be.”

A negyedik bekezdés értelmében pedig „feloszlik minden olyan testület, melynek célja magániskolák szervezése és működtetése volt”.

A harmadik paragrafus viszont tartalmaz  bizonyos esetekben kibúvót is: „Azok a javak, melyek kimondottan hitvallási rendeltetésűek, az illető hitfelekezet birtokába mennek vissza.”26 Ez lesz az a paragrafus, amelybe sok esetben megpróbálnak belekapaszkodni.

A reformot tulajdonképpen két síkon lehet értelmezni: az oktatásügy terén valószínű volt első pillanattól, hogy az új politikai rendszer több téren is változtatásokat fog végrehajtani, és ez alól az oktatásügy sem lesz kivétel. A mindenkori kormányok politikusai, meggyőződésük vagy a körülmények kényszerítő ereje következtében, munkájuk során átalakulásokat idéznek elő bizonyos struktúrákban, és ez nemcsak egy totalitárius típusú rendszer velejárója, sőt, az állandó fejlődés–változás–átalakulás a demokráciának egyik alapelve. Az tudni való volt, hogy a szocialista rendszer, éppen úgy, mint bármely más lehetséges politikai rendszer vagy ideológia, saját elveinek megfelelően, saját képére és hasonlatosságára kíván átformálni, amit csak lehet, és ebben benne foglaltatik a tanügy is. A törvénynek az anyagi vetületét  mint az állam- és köztulajdont pártoló szocialista rendszer magántulajdon elleni offenzívájának egyik mozzanatát lehet értelmezni. Fontos viszont a törvény másodlagos vetülete is, melynek ideológiai alapjai vannak, és gyakorlatilag a „nagy hal megeszi a kisebbet” alapon a központi hatalom az oktatásügy terén mindenfajta riválissal való leszámolását, valamint az uniformizálásra való törekvést segíti elő. Azáltal, hogy minden oktatási intézmény az állam kezébe megy át, az állam és ennek vezetése előtt a lehetőség megnyílik az állampolgárok felett ezen a téren is megvalósítandó tökéletes kontroll irányába.

Ezáltal gyakorlatilag törvényen kívül helyeződtek a felekezeti és magániskolák, melyeknek az államosítása villámgyorsan meg is történt. Ezt elősegítette az a tény, hogy már júliusban megkeresték az illetékes hatóságok az iskolákért felelős személyeket, és felszólították őket leltár készítésére, illetve az elkészült leltár átadására. Így érkezik július 7-én  a tanfelügyelőségtől a magyar nyelvű iskolák helyzetéről kérdőív az Unitárius Kollégium igazgatóságához,27 valamint felszólítás az iskolára vonatkozó egységes kimutatás,28  leltár elkészítésére.29 A felterjesztés július 14-én meg is történik.30 A kolozsvári tanügyi bizottság 1948. júliusi jelentésében benne van, hogy az egyházi iskolák kivétel nélkül leadták javaiknak megkövetelt leltárait.31 A protestáns egyházak vezetőitől nem is érkezik tiltakozás, egyedül Márton Áron intéz  július 22-én (egyébként a Marianum gyűjteményében is megtalálható32) körlevelet, melyben arra szólítja fel az iskolák igazgatóit, hogy az elkészítendő leltárra vezessék rá, hogy „a jelen leltárban feltüntetett minden nemű vagyon a […]-i  római katolikus egyházmegye tulajdona, és az azok fölötti rendelkezési jog a tulajdonos egyházközséget és az egyházmegyei hatóságot illeti meg.”33 Ám ez, noha ott, ahol a körlevél még időben megérkezett, a leltárra fel is került a megjegyzés, a későbbi események lefolyását egyáltalán nem befolyásolta.

A leltárak nagyon részletesen tartalmazták az illető iskola tulajdonában levő javak összességét, úgyhogy az államosítás pillanatában a biztosok pontosan tudhatták, mi kerül át az állam tulajdonába. A kimutatások rendkívül precízen készültek, minden apróságot tartalmaztak. Példaként álljon itt egy nem kolozsvári eset, az érmindszenti református népiskola leltára: Érmindszenten 1948. július 26-án került leltárba 6 darab iskolai pad, 1 iskolatábla állvánnyal, 1 szekrény, 1 íróasztal, 1 szék, 1 kályha csővel, 1 állófogas, 1 fali fogas, 15 szemléltető kép, 1 „president”-kép, 1 víztartály, 1 tartó magvak számára, 3 térkép, 1 földgömb, 18 fizikai felszerelés, 2 kis zászló (egy vörös és egy nemzeti), 1 mértani test, 52 vegyes iskolai könyv. Ingatlan javak: az iskola épülete 10x5 m-es teremmel, 1 szobás iskolaszolgalakás, konyha, épületek nádtetővel, WC, valamint 10 hold szántó és 10 hold rét, kántori javadalomként. 34 Ilyen pontos leltárak alapján az államosítás pillanatában a biztosok jól tudták, mit kell követelniük. A gazdagabb iskolák esetében akár oldalas leltárak is születtek. És hiába hívja fel a miniszter figyelmét Márton Áron július 31-i levelében a biztosok visszaéléseire, panaszával egyedül marad, még csak érdemleges választ sem kap. A levél nem került nyilvánosság elé, egy nyugati típusú demokráciában azonban nagy botrányt okozott volna, ha az ellenzéki  sajtóban megjelennek a cáfolhatatlan szavak, melyek a törvény és az alapvető emberi  jogok megsértésére hívják fel a figyelmet: „Egyes helyeken a tanügyi kiküldöttekkel együtt megjelentek a közigazgatás, valamint a politikai pártok képviselői, sőt rendőri közegek is. Előfordult, hogy a bizottság elsősorban a rend és a nővérek magántulajdonát képező tárgyakat, felszerelést, ruhaneműt és élelmiszerkészletet foglalta le és jelentette ki állami tulajdonnak. Jellemző erre a buzgóságra, hogy az egyik tanügyi biztos legelőször az éléskamra kulcsát vette át, és magánál tartotta egész nap. Általában pedig a kiküldöttek mindenütt nyomatékosan utaltak arra, hogy a legkisebb ellenállásra igénybe veszik a rendőrséget.”35

A levél, amellett, hogy ismételten bizonyítja Márton püspök bátorságát, még utal bizonyos dolgokra, melyek közül a legfontosabb: a panaszokat nagy általánosságban fogalmazza meg, nem említve a sérelmek pontos helyét vagy időpontját, még amikor egyedülálló esetről beszél, akkor sem. Nincs semmi okunk azt hinni, hogy Kolozsváron ez másképp történt, mint az ország többi részében. Utólagos elemzéskor erre több okot lehet felhozni, legvalószínűbb az, hogy ekkor már a püspök nem kívánta egyszerű híveit veszélybe sodorni, kitenni a rendőrség és a titkosrendőrség zaklatásainak. Hogy az egyház szolgáival szemben már igényesebb volt, ugyancsak július 31-i szavai bizonyítják, amikor az egyházi alkalmazottaknak megtiltja, hogy a jövőben államosított iskolákban tanítsanak. „Szerzetesek és egyházmegyei papok semmi körülmények között sem vállalhatják, hogy állami vagy államosított iskolában tanítsanak, vagy bármily más megbízást akár átmenetileg elfogadjanak. Ez szükségszerűleg következik szerzetesi jellegükből és szent hivatásukból.”36 De ez is csak erőtlen próbálkozásnak bizonyul, a katolikus iskolákban is az egyházi tanárok száma viszonylag kicsi, a piarista líceumban is ebben az évben már csak hat piarista tanított.37 A világi tanárok felett pedig nem rendelkezhetett az egyház attól a pillanattól, hogy nem ő volt a munkaadó. Megjegyzendő, hogy habár sok helyen, így Kolozsváron is, sok tanárt helyeztek át egyik iskolából a másikba, a nagy tisztogatások, mint az egyetemen, még nem kezdődtek meg. E mögött nem az állami hatóságok jó- vagy rosszindulata áll, hanem ráció: még nem jött el az ideje, sem szükség nem volt rá, hogy az alacsonyabb kategóriájú tanárok soraiban tisztogatást hajtsanak végre. Amíg az egyetemek padjaiból nem került ki az új elit, ez nem is lett volna tanácsos.

Az eljárás minden esetben ugyanaz volt, a törvényt minden felekezeti és magániskola esetében kivétel nélkül alkalmazták. Ám ez az intézkedés, nem jellegénél, hanem az erdélyi és általában a romániai iskolarendszer sajátos helyzeténél fogva, a magyar egyházakat sokkal súlyosabban érintette, mint a többségi ortodox egyházat. A  statisztika felekezeti és etnikumi alapon kategorizálja őket. Országos viszonylatban számszerűleg legtöbbet a református egyház veszített: országszerte összesen 141 ortodox, 1 protestáns ( valószínűleg: neopro-testáns), 124 izraelita, 486 római katolikus, 2 örmény,  2 német, 531 református, 2 bolgár, 266 evangélikus, 2 mohamedán, 1 moszlim, 34 unitárius, 17 görög katolikus, 1 szerb, 1 cseh, összesen 1593 iskolát államosítottak, ezek közül Kolozs megyében 6 ortodox, 4 izraelita, 15 római katolikus, 52 református, 4 unitárius, 7 görög katolikus iskolát, összesen 88-at.38 Megfigyelhető, hogy mind megyei, mind országos szinten legnagyobb vesztesége a református, ezt követően a katolikus egyháznak volt, de ha a kicsi, alig 80 000 hívet számláló unitárius egyház emberi és anyagi lehetőségeit az ortodox románság milliós tömegeihez mérjük, megállapítható, hogy sokkal érzékenyebb anyagi veszteséget szenvedett, mint az ország legnagyobb felekezete. Kolozsváron a református egyházat azáltal is jobban sújtotta a reform minden más felekezetnél,  merthogy ebben a városban a legtöbb bentlakással és más, az oktatást elősegítő ingó és ingatlan vagyonnal rendelkezett, amire az állam rátette a kezét. Ily módon került a református egyház birtokából az állam tulajdonába az Egyetem utca 10. szám alatti bentlakás, a Móricz Zsigmond Kollégium (Fürdő utca 27. sz.), a József Attila Kollégium (Kőkert/B.P. Haşdeu utca 27. sz.), a Bolyai Kollégium (Mátyás király/Matei Corvin utca 6. sz.).39 A másik két egyháznak szintén megvoltak az  ingatlanveszteségei.

Több iskolaigazgatót váratlanul ért az államosítási biztos megjelenése. Ez is jól kiszámított akció volt: nem az iskola működéséért felelős egyházi személy, hanem az iskolaigazgató, az egyszerű állampolgár az, akivel szemben az állami hatóság fellépett. Az egyszerű állampolgárt, akinek családjára és saját személyére kell  gondolnia, sokkal könnyebb erkölcsileg megtörni, mint az egyháza és annak birtoka iránt felelősséget érző papi személyt, főleg, ha az nőtlen katolikus pap vagy szerzetes. Így is megtörtént, hogy több iskolaigazgató nem kívánt azonnal engedelmeskedni, és telefonált oda, ahonnan gondolta, hogy esetleg más utasítás jöhetne. De még a katolikus püspökség is elkerülte a nyílt, erőszakos szembenállást: Gyulafehérvár is csak azt válaszolta, amit mások: sajnos, úgy tűnik, életbe lépett a törvény, és a végrehajtást nem tudják megakadályozni.40 Így minden utasítást különösebb probléma nélkül sikerült végrehajtani. (Folytatjuk)

JEGYZETEK

 1. Tóth Józseffel készített interjú, 2004. március 16., Kolozsvár.

 2. Református Egyházi Levéltár. Iskolák államosítása fond. I. 8. IV. 1725/1948.

 3. Ioan Muraru–Gheorghe Iancu: Constituþiile române. Regia autonomă. Monitorul Oficial, Buc., 1995. 116–117.

 4. Léstyán Ferenc nyugalmazott püspöki helynökkel készített interjú, 2003. április 10., Gyulafehérvár

 5. Római Katolikus Érsekség Levéltára. Tanügyi Osztály iratai. 48-as doboz, 1948.

 6. Uo.

 7. Református Egyházi Levéltár. Felekezetközi Tanács Iratai. 1919.9.1–2. II. 43. I.9.918/1947.

 8. Uo. Felekezetközi Tanács iratai. II. 45. 1.9/918.1947.

 9. Tőkés István: A romániai magyar református egyház élete. 1944–1989. Magyarságkutató Intézet, Bp.,  1990. 81.

10. Léstyán Ferenc: uo.

11. Sergiu Grossu: Calvarul României creştine. Convorbiri Literare. 1992. 40.

12. A Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága (a továbbiakban: KmOL). Arhivele Partidului Comunist Român. F3. Dosarul 203/32 1948.

13. Római Katolikus Érsekség Levéltára. Tanügyi osztály iratai. 48-as doboz, 1948.

14. KmOL 164/127. 1945–1947.

15. Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár. (a továbbiakban: GYÉFLt.) Püspöki Hivatal iratai. 38. 4045/1948.

16. KmOL F3. Dos. 203/32. 1948.

17. GYÉFLt. 38. 4081/1948.

18. GYÉFLt. 17. 4336/1948.

19. KmOL Scoala primară fete romano-catolică. 1144/29. 1948.

20. GYÉFLt. 38. 4080/1948.

21. Uo. 17. 4358/1948.

22. M. Niþescu: Sub zodia proletcultismului .Dialectica puterii. Editura Humanitas, Buc., 1995. 62.

23. Ioan Scurtu–Gheorghe Buzatu: Istoria românilor în secolul XX. Editura Paideia, Buc., 1999. 557.

24. Monitorul Oficial. 1948 augusztus 3. 4.

25. M. O. 1948 augusztus 3. Uo.

26. Református Egyházi levéltár. Iskolák államosítása fond. IX. 2. 6527/1948.

27. KmOL 164/133. 1842.

28. Uo. 164/133. 1843.

29. Uo. 164/133 1844.

30. Uo. 163/133 1845.

31. KmOL F3. Dos. 204/1948.

32. KmOL 166/89. 1948.

33. GYÉFLt. 18. 4412/1948.

34. Református Egyházi Levéltár. I8. 6961/1948.

35. GYÉFLt. 18. 4412/1948.

36. Uo. 18. 4319/1948.

37. Uo. 17 4336/1948.

38. Birtok József: Erdélyi (kisebbségi) egyházak változása a XX. században. Kiinduló adatok egy vallásszociológiai kutatáshoz. JEA, 1993. 17–18.

39. Monitorul Oficial 1848. VIII. 3.

40. Léstyán Ferenccel készített interjú.