Július 2006
Poszt? Modern?


  Bevezető
  

  Poszt? Modern?
  Rigán Lóránd

  A posztmodern gondolkodás története és logikája
  Kiss Endre

  A diplomás rohamosztag; Fehér Hajó a Vörös Tengeren
  Karácsonyi Zsolt

  Hamvas Béla: posztmodern
  Odorics Ferenc

  A posztmodern-probléma
  Kis Béla

  Talált vendég
  Müllner András

  Az irodalom határhelyzetétől az eminens szövegig és vissza
  Orbán Gyöngyi

  Posztmodern: izmus vagy -itás?
  Milián Orsolya

  A hermeneutika a modern és a posztmodern határán
  Veress Károly

  Ideológia és rítus Paul de Man kritikai olvasataiban
  Berszán István

  Fúj – nem tudom, hová, mi végből; A fák emlékére; Tökéletes merénylet
  Boda Edit

  Posztmodernológia
  Pethő Bertalan

  Egy mondat a zsarnokságról
  Pomogáts Béla


Világablak
  Giovanni Gentile (1875–1944) és Julius Evola (1898–1974) magyar recepciójának történetéhez
  Egyed Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (I.)
  Lakatos Artúr


Levelestár
  Valóság-közelben
  Kántor Lajos


Téka
  Menő a vagányok között
  Gál Andrea

  Jegyzetek egy új történelemszemlélet margójára
  Murádin János Kristóf

  Meghívó kontextusváltásra
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Posztmodern jelenkor
  Szabó Annamária



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Pomogáts Béla

Egy mondat a zsarnokságról

Megjegyzések Illyés Gyula költeményének élettörténetéről

Amikor megsűrűsödik az idő, és nekilódul a történelem, az irodalom, mindenekelőtt a költészet, egyrészt erjesztője és kezdeményezője, másrészt krónikása és megörökítője az eseményeknek, így egy forradalom eseményeinek. Így történt ez az 1789-es „nagy francia forradalom” idején, midőn a forradalmi események előterében nemcsak a párizsi nemzetgyűlés határozatai, a Bastille lerombolása, a király vérpadra küldése, Danton és Robespierre gyújtó hatású beszédei voltak jelen, hanem egy mérnökkari tiszt, Claude Rouget de Lisle nagy hatású, 1792-ben született költeménye, eredetileg a „rajnai hadsereg harci dala”, a Marseillaise, amely később a Francia Köztársaság állami himnusza lett (Verseghy Ferenc A marsziliai ének címmel szólaltatta meg azon melegében magyarul). És az 1848-as magyar forradalomnak is egy költemény volt a beköszöntője, Petőfi Sándor Nemzeti dala. Ezek a versek mintegy természetes módon szakralizálódtak az idők során, bekerültek abba a szimbolikus lelki tartományba, amely a nemzeti színeket, az országcímereket, a nemzeti ünnepeket és persze a nemzeti himnuszokat foglalja magába.

Az 1956-os forradalomnak is vannak ilyen szakra-lizálódott költői szövegei, versek, amelyek a forradalmi napok lázas eseményei közepette születtek, versek, amelyek az íróasztalok rejtekében várták azt, hogy egyszer a nyilvánosság elé álljanak, és amelyeket aztán október 23-a forradalma valóban felemelt, a nemzet elé állított, mintegy a lelki és erkölcsi mozgósítás manifesztumaiként. Ha a mögöttünk lévő évtizedekben valaki, aki átélte a forradalmi napokat, aki családi vagy történelmi forrásokból tájékozódni kívánt afelől, hogy mi is történt velünk ezekben a napokban, az mint költői művet mindenekelőtt Illyés Gyula korszakos versét, az Egy mondat a zsarnokságról című költeményt idézte fel magának, többnyire egyedül vagy kevés megbízható jóbarát társaságában, minthogy Illyés verse hosszú évtizedeken át a zsarnokság tiltó listáján foglalt helyet. De hogyan is került Illyés költeménye erre a szakralizálódott magaslatra, mi volt ennek a versnek az élettörténete? Ezekre a kérdésekre keresem a választ ennek az előadásnak a keretei között.

Az Egy mondat... megírása idején, 1950-ben az ország már túl volt az első politikai kirakatpereken, Illyésnek is tapasztalnia kellett, és erről természetesen naplóiban is olykor számot adott, hogy a hatalmi erőszak miként hatol be abba a körbe, amely őt körülveszi. Az akkoriban elhíresült „csengőfrászok” kora volt ez. Jellemző az az apró jelenet, amelyet egy 1950. februári naplójegyzet megörökít: „Gulyásné kikapcsolta a csengőt, vad dörömbölés, két suhanc, szájba a kapszulát, úgy nyit. Csak a villanyszámlások voltak.” A lélek ilyenkor elhatalmasodó szorongását fejezte ki 1949 szeptemberében Hajnal Anna Emlék, félelem, boldog reggel című verse: „A félelem / feltámad bennem minden éjjelen [...] a tetszhalott ház mélyen felhörög. Autó megáll. / Most jön érettünk a pribék halál.” Vagy éppen Pilinszky méltán elhíresült Négysorosa: „Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.” És persze Illyés Egy mondat...-a: „ott zsarnokság van [...] nemcsak az éjben halkan / sikló gépkocsizajban, / s abban, / megállt a kapualjban.” Mindez megannyi költői tanúság a zsarnokság keltette rettegésről.

Illyés ebben az időben megbecsüléstől övezve, hiszen mindenki, a hatalom birtokosai is őt tartották az ország első költőjének, valójában mégis szinte „belső emigrációban” élt. Ahogy ő maga is vallomást tett erről naplójában, nyomban az első írókongresszuson felolvasott rövid beszédéről és Az építőkhöz című versének rögzítéséről leírt szavai után: „Beláttam, hogy egyáltalában élni csak társadalmon kívül tudok, ötödik éve már, hogy nem látok embert, lakásomat is elrejteném, mint a róka.” Ennek a szinte „belső emigrációnak” a legnagyobb költői alkotása volt az Egy mondat a zsarnokságról, amely természetesen az íróasztal egy rejtett zugában várta a feltámadást. Mielőtt az 1956-os forradalom idején mégis napvilágot látott, csak igen kevesen olvashatták, közéjük tartoztak Illyés közeli barátai: Bibó István és Sárközi Márta (Sárközi György özvegye, a Válasz című folyóirat korábbi kiadója), illetve az a néhány fiatal író, a többi között Domokos Mátyás, Kormos István, Lator László, akiket Sárközi Márta beavatott Illyés titkaiba. E nehéz időkből több más kiadatlan kéziratról is tudni lehet, ezek egy része az Új Hang című folyóirat 1956-os évfolyamában és az ugyanebben az esztendőben közreadott Kézfogások című kötetben, mások viszont csak az 1961-es Új versekben és az 1965-ös Dőlt vitorlában kerültek az olvasó elé.

Az Egy mondat...-nak így is hat esztendeig kellett várnia az első megjelenésre, majd további harminc esztendeig arra, hogy végre kötetbe foglalva is az olvasó kezébe kerüljön. Mint Bibó István Válogatott tanulmányainak 1986-ban megjelent harmadik kötetéhez írott utószavában Huszár Tibor írja, az ötvenes évek elején ugyan – Illyés Gyula és az akkor már Angliában élő Szabó Zoltán részéről – felvetődött egy Nyugaton kiadandó Válasz-szám gondolata és ebben az Egy mondat... közreadása, a terv azonban végül is megvalósíthatatlannak, azaz túlságosan veszélyesnek bizonyult. Így a költemény első alkalommal az Irodalmi Újság nevezetes „forradalmi” számában, vagyis 1956. november 2-án került az olvasók elé, Németh László, Tamási Áron, Füst Milán, Déry Tibor és Szabó Lőrinc publicisztikai írásai, valamint Kassák Lajos, Benjámin László, Tamási Lajos, Kónya Lajos és Jobbágy Károly verseinek társaságában.

Domokos Mátyás Több mondatban – egy mondatról című (1987-ben keltezett) tanulmánya, amely biztos filológiai alapossággal írja le a nevezetes költemény kiadástörténetét, részben Szabó Lőrincnek, részben magának Illyésnek a közlései nyomán a következőket adja elő. Illyés Gyula a forradalom kitörésekor Szabó Lőrinccel együtt Miskolcon tartózkodott, ez utóbbinak a Szovjet–Magyar Társaság előadótermében rendeztek költői estet. Október 25-én egy alkalmi autóval utaztak vissza Budapestre, majd október 31-én részt vettek azon a Városligetben, a Vajdahunyad várában rendezett gyűlésen, amely a Nemzeti Parasztpárt utódjaként megalapította a Petőfi Pártot. Illyés és Szabó Féja Gézával, Keresztury Dezsővel, Kodolányi Jánossal, Németh Lászlóval, Remenyik Zsigmonddal, Sinka Istvánnal és Tamási Áronnal együtt az irányító testület tagja lett. Itt kereste meg az Irodalmi Újság egyik munkatársa, hogy kéziratot kérjen tőle a hetilap soron következő számába. A költő először szabadkozott, majd emlékezetből írta le az Egy mondat... szövegét, arra ugyanis nem volt idő, hogy hazamenjen a kéziratért. Felesége szerint viszont már Miskolcon hozzákezdett a vers leírásához, és ezt a rekonstrukciót fejezte be a budapesti gyűlésen.

Ennek a Vajdahunyad várában sokak által látott kézirat-rekonstrukciónak a nyomán terjedt el egy időben az a vélekedés, miszerint a költő nem 1950-ben, hanem 1956 októberében írta a verset, ezt azonban antedatáltan jelentette meg. Domokos Mátyás mindenesetre meggyőző módon cáfolja ezt a véleményt, amely különben sértő módon kétségbe kívánta vonni, hogy a költő valóban a diktatúra történelmi mélypontján vetette papírra a nagyszabású költői tiltakozást. Ugyancsak nincs tárgyi alapja annak az 1952-es évszámnak, amely Illyés verseinek francia válogatásában, a Pierre Seghers kiadó „Poètes d’aujourd’hui” című sorozatának kötetében található Jean Follain fordítása alatt. Ennek nyomán Földes Anna is azt állította a költő interjúinak A költő felel című gyűjteményében, hogy a vers 1952-ben keletkezett.

Az a tény azonban, hogy a költeménynek volt egy eredeti, rejtekben őrzött szövege, és készült egy – a költői emlékezetre támaszkodó – rekonstrukciója, oda vezetett, hogy az Egy mondat...-nak több szövegváltozata is forgalomba került. Az első változat az a 183 sor terjedelmű szöveg, amely az Irodalmi Újságban, végül pedig az író életműsorozatának már Illyés halála után, 1986-ban közreadott Menet a ködben című kötetében, a Határhoz közeledve (Kötetben meg nem jelent versek 1946–1983) című ciklusban látott napvilágot. A második változat, ahogy erre Harmat Béla, egykori érdi könyvtáros egy levele felhívta Domokos Mátyás figyelmét, először egy Zágrábban közreadott kétnyelvű Illyés-kötetben (Poezija) volt olvasható, itt mind a magyar eredeti, mind Enver Èolakoviæ horvát fordítása 200 sor terjedelmű: mind az ötven versszak pontosan négysoros. Ezt a szöveget adta közre Péter László a Tiszatáj című folyóirat 1987-es évfolyamában, majd Medvigy Endre az általa szerkesztett Válasz Évkönyv 1989 második kötetében. Mind a két változat több alkalommal megjelent, a Kovács Sándor Iván, Lakatos István és Németh G. Béla szerkesztésében 1996-ban közreadott Hét évszázad magyar költői című reprezentatív antológia az első változatot szerepeltette, a Csicsery-Rónay István szerkesztésében 1957-ben Washingtonban napvilágot látott Költők forradalma című gyűjtemény viszont egy olyan változatot közöl, amely némileg eltér mindkét előzőleg említett szövegtől.

Az Egy mondat... tehát Magyarországon 1956-ot követően a költő életében nem jelenhetett meg, jóllehet történtek kísérletek közreadására. Ahogy ugyancsak Domokos Mátyás számol be arról, hogy 1966-ban a Hét évszázad magyar versei című antológia szerkesztése idején a szerkesztőbizottság tagjaként tevékenykedő Pándi Pál vetette fel a költemény közlésének lehetőségét, ezt Illyés azért utasította vissza, mert méltatlannak érezte, hogy ugyanazok próbálják visszacsempészni versét a köztudatba, akik egy évtizeden keresztül kitiltották onnan. 1972-ben életműsorozata Teremteni című kötetének előkészítése során ismét szóba került a költemény közreadása, a költő azonban újra elhárította ezt. Ennek ellenére a költemény az elmúlt évtizedekben is a leginkább népszerű magyar versek közé tartozott. Az első (tehát az Irodalmi Újságból ismerős) változatot Illyés egy amerikai látogatása alkalmából az Occidental Press-Ady Records hanglemezfelvétele számára maga olvasta fel, ez később magnószalagon lett népszerű (magam is csempésztem haza a hetvenes évek végén egy ilyen szalagot!).

Illyés verse 1956-ban és később 1986-ban – illetve titokban terjesztve a közbenső három évtized során – mindig revelációként hatott az olvasóra, hiszen mindenki, aki megismerte, az ötvenes évek rémuralmi rendszerének hiteles és döbbenetes bemutatásával találkozott soraiban. Erről az olvasói élményről Csoóri Sándor egy 1986-os írása (Egy vers megjelentetése) a következőkben adott számot: „ez a mostanáig házi őrizetben tartott, tárgyilagosan eszelős vers nemcsak a magyar irodalom háború utáni nagy verse, hanem a világirodalomé is. Hisz a személyi kultusz fogalmával fölcégérezett korszakról senki nem írt ilyen sistergő, dühödt, fénycsóvás költeményt. Ilyen tébollyal töltött sorokat. A börtönök, a táborok, a kitelepítések, a testi-lelki kínzások időben fönnmaradó remegése más, kortársi versből nem csap át ránk, mint ebből.”

A költemény esztétikai és poétikai hatásának kulcsát az a nagyszabású, a negyvenhét versszakba rendezett szövegben mindvégig érvényesülő felsorolás jelenti, amely mindig új és új oldaláról írja le a zsarnoki uralom rendőri, társadalmi és lelki természetét és ennek következményeit. Maga Illyés is – egy 1967-es Örök erőforrások című rádióelőadásában (összegyűjtött műveinek Iránytűvel című kötetében ez Minden jó hatás: erősítés címmel olvasható) – „egyetlen fölsorolás”-ként jellemzi versét, miként Nem volt elég és Ditirambus a nőkhöz című költeményeit is. Az Egy mondat...-nak ez a szerkezeti és poétikai rendje okozta, hogy a vers költői előképét többen is, nem éppen jogosulatlanul, Paul Éluard híres Liberté (Szabadság) című „szabadsághimnuszában” fedezték fel.

A két vers rokonságának gondolatát, miként erre Fodor András naplójegyzetei utalnak, 1957-ben már Fülep Lajos is felismerte, később aztán Péter László Párhuzamos verselemzés címmel (a Tiszatáj 1987-es évfolyamában) egész tanulmányt szentelt a hasonlóság megvilágításának. Ezt a tanulmányt meglehetősen zajos vita követte, ennek során Somlyó György, Monostory Klára és Vargha Kálmán fejtette ki véleményét, részben igazolva a két költői mű összevetését, részben, főként Somlyó György észrevételeivel, kiigazítva Péter László fejtegetéseit. Éluard versének több magyar fordítása ismert: először – nem sokkal a francia eredeti 1942-es megjelenése után – 1943-ban a szegedi Madácsy László, majd Gereblyés László, Somlyó György és Örvös Lajos, később Stetka Éva tolmácsolta magyarul. A legsikeresebb tolmácsolás kétségtelenül Somlyó nevéhez fűződik. Illyés azonban természetesen a francia eredetit ismerte, hiszen még párizsi emigrációjában: a húszas évek elején kapcsolatba került a francia költővel, és jelen volt ennek 1948. november 12-én a budapesti Zeneakadémia nagytermében rendezett szerzői estjén is, ahol különben a Szabadság című vers is elhangzott Somlyó György fordításában és Palotai Erzsi előadásában.

A két nagy ívű költemény mindazonáltal egymásnak „ellenképe”, hiszen a francia vers Franciaország német megszállása idején ódai hangon ünnepli a szabadságot, a magyar pedig, hazája történelmének egy mélypontján: a Rákosi nevéhez fűződő rémuralom dühöngése idején reménytelenül sötét rapszódiában sorolja el a zsarnokság ismérveit. A szemléleti „inverziónak” nyilvánvalóan történelmi magyarázata van: Éluard 1942 nyarán valamennyire reménykedhetett hazája felszabadulásában, Illyés viszont 1950-ben aligha gondolhatott arra, hogy Magyarország belátható időn belül megszabadulhat zsarnokaitól. Ez a végső mélységekbe merülő reménytelenség magyarázza az Egy mondat...-ban alakot öltő kétségbeesést.

Illyés Gyula költeménye természetesen nem egymagában jelölte meg a forradalmi napok költészetét, mellette a szinte naponta induló napilapokban, többnyire az 1945-től 1947-ig tartó demokratikus időszak politikai pártjainak, a kisgazdapártnak, a szociáldemokráciának, a parasztpártnak (a forradalom idején: Petőfi Pártnak), a kereszténydemokratáknak vagy éppen a különféle újonnan alakult forradalmi szervezeteknek a lapjaiban rendre jelentek meg a lázas napok rettegését és reménykedését kifejező költői művek – az 1956-os magyar forradalom költészetének dokumentumai. Így Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán, Benjámin László Elesettek, Sinka István Üdv néked, ifjúság, Jankovich Ferenc Forradalom, Devecseri Gábor Láttam hamuszín arcotok, Jobbágy Károly A rádió mellett, Lakatos István Ifjúság, Buda Ferenc Tizenöt-húszéves halottak című versei és még sok-sok más költemény, közöttük ismeretlen, alkalmi szerzőktől is. A forradalmi napokban született versek több antológiát is megtöltenek, ma is eleven módon tesznek tanúságot a magyar forradalom és szabadságharc eseményeiről, eszményeiről és tragédiájáról.

Ötvenhat szellemét és örökségét azonban, legalábbis az én számomra, máig Illyés Gyula Egy mondat...-a őrzi és képviseli. Vannak magyar versek, amelyek a maguk teljes és zárt világában reprezentálnak egy drámai történelmi korszakot. Ilyen Petőfi Nemzeti dala után Vörösmarty Mihály nagy történelmi siratója, az Előszó és Ady Endre utolsó verse, az Üdvözlet a győzőnek. Petőfi versén kívül valamennyi nemzeti tragédiák kohójában jött létre, és sorsfordító történelmi vereségekre válaszolt. Ebben a tekintetben a második világháborút követő évtized magyar költészetében Illyés Egy mondat...-a állítható melléjük mint a zsarnokság iszonyú működésének és rettenetes következményeinek látlelete. Mint ilyen az ötvenes évek legnagyobb hatású költeménye, amely teljes joggal lehetett az ötvenhatos forradalom legfontosabb költői dokumentuma, annak ellenére, hogy hat-hét esztendővel korábban keletkezett. Igazából egyetlen olyan magyar vers van még, amely az ötvenes évek költői terméséből melléje állítható: Márai Sándor Halotti beszédére gondolok. Ha valaki tudni akarja, hogy a magyarság milyen veszedelmes és pusztító örvényekben sodródott a kommunista zsarnokság éveiben, ezzel a két költeménnyel kell megismerkednie.

*A kolozsvári Szabédi Napokon 2006 májusában elhangzott előadás.