Július 2006
Poszt? Modern?


  Bevezető
  

  Poszt? Modern?
  Rigán Lóránd

  A posztmodern gondolkodás története és logikája
  Kiss Endre

  A diplomás rohamosztag; Fehér Hajó a Vörös Tengeren
  Karácsonyi Zsolt

  Hamvas Béla: posztmodern
  Odorics Ferenc

  A posztmodern-probléma
  Kis Béla

  Talált vendég
  Müllner András

  Az irodalom határhelyzetétől az eminens szövegig és vissza
  Orbán Gyöngyi

  Posztmodern: izmus vagy -itás?
  Milián Orsolya

  A hermeneutika a modern és a posztmodern határán
  Veress Károly

  Ideológia és rítus Paul de Man kritikai olvasataiban
  Berszán István

  Fúj – nem tudom, hová, mi végből; A fák emlékére; Tökéletes merénylet
  Boda Edit

  Posztmodernológia
  Pethő Bertalan

  Egy mondat a zsarnokságról
  Pomogáts Béla


Világablak
  Giovanni Gentile (1875–1944) és Julius Evola (1898–1974) magyar recepciójának történetéhez
  Egyed Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (I.)
  Lakatos Artúr


Levelestár
  Valóság-közelben
  Kántor Lajos


Téka
  Menő a vagányok között
  Gál Andrea

  Jegyzetek egy új történelemszemlélet margójára
  Murádin János Kristóf

  Meghívó kontextusváltásra
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Posztmodern jelenkor
  Szabó Annamária



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Pethő Bertalan

Posztmodernológia

A korszakváltozásnak, melyben élünk, több mint három évtizedes története van. Ez közel egy emberöltő. Ami messze elegendő a számvetéshez, de kevés a történelmi léptékű értékeléshez. Mindenesetre a kutatások és az önvizsgálatok strukturálását különféle periodizációk jelzik.1

Korszakváltozásunk tudománya: mediális fejlődéssel hitelesített történetiség

A Posztmodern, melynek a Modernnel való szembenállását a táblázat szemlélteti, gyakran nevezi magát játékosnak. Emellett – és az illúzióvesztés érzelmeinek a kifejezése mellett – a józanság és a komolyság iránti követelmény is gyakran megjelenik. Korszakváltozásunk tudományos megközelítésének az igénye ennek az egyre növekvő „objektivitásnak” a „szubjektív” nézetéből származik. Másfelől viszont a tudományokban – a természettudományokban is – hosszabb ideje érlelődik a felismerés, hogy az éppenséggel „legobjektívebb” természeti törvények is magukon viselik az emberi történelem bélyegét.

Korunk emberének számvetése a korszakváltozásunkkal ennek megfelelően alakul. Ha objektív módon akarja tanulmányozni a kort, amelyikben él, akkor a maga szubjektív perspektívája – bármennyire kicsiny és plurális legyen is ez – tudományszakjainak a saját historicitásával találkozik össze (bármennyire átmeneti jellegű és törékeny legyen is ez a historicitás). Az összetalálkozás pedig mindenképpen és elkerülhetetlenül valamely médiumban következik be. Ebben a vonatkozásban pedig a médiumok2 szembetűnő és tagadhatatlan fejlődése érdemel kiemelt figyelmet: az egyre növekvő felszerelkezésben jelentkező „fejlődés”, függetlenül attól, hogy ez jelent-e „haladást” valamely különleges jelentőségű állapot/állomás felé (a Modern és a metafizika lejártával a „teljesülés”, az „eszmény”, a „végcél” felé haladásban nem hisz a Posztmodern). A fejlődés teszi ugyanis autentikussá a historicitást; mind a maga korában élő egyénnek, mind pedig a tudományosan megismerendő korszaknak a történelmiségét.

Egyes témáinak a megbeszélésekor jobb híján megtartottuk a gyakran használt „posztmodern” kifejezést. A „poszt” szócska megkettőzésével („poszt-posztmodern”) a „posztmodern” saját historicitásának a tényét hangsúlyozzuk: a valamin túlkerülésnek – nevezetesen a Modernen, két és fél ezer éves távlatban a metafizikán való túlkerülésnek – a tényét, továbbá ennek a túlkerülésnek a saját menetét, értelmét, megismerését.

A kilencvenes évek óta ugyanis aligha kételkedhet valaki abban, hogy korszakváltozásban élünk, függetlenül attól, hogy miképpen nevezi ezt. Ebben a globalizálódó világban két létfontosságú kérdés merül fel sürgetőleg: mit nyújt a ma emberének az éppenséggel általa fenntartott polgári/kapitalista/demokratikus stb. rendszer, továbbá milyen jövőperspektívákat nyit? Környezetszennyezés, etnikai háborúk, információrobbanás, túlnépesedés, a harmadik világ egyre nyilvánvalóbban növekvő lemaradása az első (és a második) világtól, miközben rácsatlakozik az első világra, a fundamentalizmusok különféle agresszivitása, a planetáris élet feloldhatatlan/túlhaladhatatlan megszorításai – mindez a mai világ problémáinak a temati-zálásához tartozik. A nemzetközi terrorizmus elleni harcban az „első világ(ok)” kénytelen-kelletlen demarkálódni kezd(enek) a harmadik világtól, illetve a harmadik világ bizonyos részeitől, a demarkálódások pedig hangsúlyos tényezőivé válnak az adott rendszerek öndefiniálásának.

 

Korunk filozófiájának körülményei és előfeltételei

Annak a filozófiának, amelyik alkalmas arra, hogy korunk jellemzőit számba vegye, ezeket feldolgozva működjön, és ily módon korunkat kifejezze, két kiindulási előfeltételnek kell megfelelnie. Az egyik sajátosan negatív hozzáállás: radikális szakítás a metafizikával. A másik pozitív jellegű: készség arra, hogy a világunk tapasztalatából eredő intuíciókat, érzéseket és véleményeket olyan módon formulázza meg, hogy ne szorítkozzon a már rendelkezésre álló rutinfogalmakra, hanem az újdonságot adekvát módon új fogalmakkal jellemezze.

A metafizikával való szakítás a filozófia fő áramlata lett az elmúlt százötven évben, Nietzsche fellépésétől kezdve, majd folytatólagosan mások, köztük jelesül Heidegger, újabban pedig a posztstrukturalista és a posztmodern diskurzus kiemelkedő képviselőinek a munkásságában.

Ez a kiindulási pont az említett negatív hozzáállás. Azon vagyunk, hogy nemcsak a metafizika teorémáit és fogalmait kerüljük el, hanem a szótárát (pl. totális, totalitás, abszolút, valamit mint Egészet, Állandóságot, Teljesülést magyarázni, lényeg, végtelenség stb.) is mellőzzük. Ez a szótár egyébként használatos (lett) a mindennapi életben, ahonnan alattomban visszaszármazik az új konceptualizációkba, ha ezek kidolgozásakor többé-kevésbé alapul veszik a mindennapi tapasztalatokat (is). Ily módon különösen abban az esetben létesül újra a metafizikai diskurzus, amikor nem veszik észre az új kor talajának a metafizikai hagyomány általi szennyezettségét, miközben ebből a talajból igyekeznek eredeztetni az új terminusokat.

Pozitív kiindulási pontot oly módon foglalunk el, hogy a korszerű tapasztalatokat a metafizikai módszereitől különböző módon fogalmazzuk meg. Legalább három lépés látszik szükségesnek ahhoz, hogy megcélozzuk ezt az álláspontot. Első lépésben magukat a tapasztalatokat és az élményeket ragadjuk meg és dolgozzuk ki a sajátlagosságuk szerint. Második lépésben oly módon vizsgáljuk a „posztmodern” botrányos terminusait és „botrányait”, hogy a tapasztalatainknak és az élményeinknek a kidolgozását sokkal inkább koordinátáknak vesszük, mintsem a további elemzés alapjául. Harmadik lépésben ennek a vizsgálódásnak az eredményeit egy tanulási folyamat ideiglenes szakaszainak fogjuk fel, és visszacsatlakoztatjuk ezeket mindkét előbbi lépéshez, hogy ezáltal erősítsük őket.

Korunk filozófiája kidolgozásának kísérlete a Határ Elve szerint (peratológia)

A kidolgozásban azt a filozófiát vesszük igénybe, amelyiket több részletében már előzőleg, még a posztstrukturalista/posztmodern témák figyelembevétele nélkül dolgoztunk ki (részben azért, mert ennek a munkának az első időszakában még ki sem alakult a posztstrukturalista, illetve a posztmodern diskurzus). Ezt a filozófiát „peratológiának” nevezzük3 a vezető elve szerint, ami az eredeti és/vagy közbenső és/vagy végső Határ(oltság) – mindháromfélét jelöljük egyszerre a „határ” jelentésű görög „perasz” szóval. A Határ(oltságo)t viszont mozgásában ragadjuk meg. Ily módon Határ(oltság) és Mozgás(osság)4 úgy tartoznak össze, mint az érme két oldala vagy mint a kontinuum két vége. Tovább folytatva ezt a metaforikus beszédet, az a Közbenső, ami az érem két oldala és a kontinuum két vége között van, éppen annyira fontos, mint maga a Határ(oltság) és a Mozgás.

a) A Határ Elvének a kifejtése

Ha kifejtjük a peratológia vezető elvének a komplikáltságát, amit első közelítésben a „perasz” kifejezéssel konceptualizáltunk, akkor három olyan egymástól különböző, de egymástól kölcsönösen függő sorozatot – peratologémákat – találunk, amelyeknek mindegyikében három-három terminus különböztethető meg.

„Perasz” (1) Médium/Eszköz (2) Működése által (3) adódik „telosz”-ként (a telosz görög szónak három jelentését hangsúlyozzuk a terminusként való megválasztásakor: lezáró/befejező Vég, eredmény/kimenetel, cél). A Mozgás (1) erőt fejt ki (2) a funkcionálása szerint, ami (3) műveletként fordul elő.

Mindkét sorozat terminusait „olvashatjuk” menetük mindkét irányában. Az érvényességük a kétirányú folyamat által keltett feszültségben generálódik. A sor terminusainak jobb felé irányuló elrendezését az életért folyó küzdelem által diktált parancsolatokban fejezhetjük ki: ahol Határ(oltság) adódik, ott Médiummá kell azt fejleszteni a Cél-mint-Vég-eredményként-előrevételezése („telosz”) által, illetve formájában; a Mozgással az Ereje szerint bánunk, miközben Műveletre fogjuk. Az ellenkező irányban mindkét sorozat terminusai a romlás tendenciáját jelzik: a Médiumok/Eszközök tönkremenetelnek vannak kitéve a defektus mint „teloszuk” felé; szétforgácsoló erők által dezintegrálódva a funkciók mozgásokba omlanak.

Mindkét sorozat egymástól kölcsönös függését az ellentétes tendenciáknak a megmutatkozása esetén vesszük észre. Ennek az egymástól függésnek az észrevételét fejezhetjük ki az „állóhullám” vagy az „ingamozgás” vagy a „szerencsekerék” stb. metaforájával.

Némelykor azonban a stabilitás, a konstancia vagy éppen a permanencia érzése/értelme merül fel ebben a játékban. Ezek az utóbbi terminusok – amelyek szabályszerűen előfordulnak a mindennapi életben – a metafizikai gondolkodás forrásai (illetve az újra-eredésének a nyelvi rezervoárjai). Ha azután ezeket az érzéseket/értelmezéseket mint „állapotokat”, „státust”, „pozíciókat” konceptualizálják, akkor az emberek filozófiai perspektívában nem csupán a mobilitással kontrasztban ismerik fel őket, hanem magasabb, sőt a legmagasabb helyre emelik. Beléjük foglalják – mint a jelenségek és az előfordulások alkatrészeit – az összes mozgást, műveletet, ellentétet és bizonytalanságot, és ebben a (végső) értelemben az Örökkévalóság specifikációinak és átmeneti eseteinek nyilvánítják őket. Megfelelően a Mozdulatlan, de Teremtő Abszolútum ontologémájának, amely fogalmat az efemer dolgokról gondolkodván alkotnak ugyan meg, de aztán képzeletben valamennyi efemer dolog elé helyezik, miközben nem tulajdonítanak jelentőséget annak (sőt észre sem veszik már), hogy ezen a módon csupán másodlagosan gondolják el az Abszolút Eredetet.

A terminusok harmadik sorozata ezt az utóbbi világfelfogást tematizálja: Lévő (görögül „on”, németül Seiendes, franciául étant, angolul being); Lét (görögül „einai”, németül Sein, franciául être, angolul Being-as-such); az Eredendő Határ („perasz”) involválódása Lét és Lévő közé, ezek binaritásába, azáltal,  hogy áthidalja a binaritással kifejezett ontológiai differenciát, a transzcendencia aktusává válva, amely aktus szubsztanciá(ka)t céloz meg, és az Örökkévaló Jelentés mint Lényeg pozíciójába helyezkedik. A metafizika a harmadik sorozatnak ezekkel a terminusaival – és a hozzájuk hasonló terminusokkal – uralta az emberi gondolkodást az elmúlt két és fél ezer esztendőben.

„Posztmodern” tapasztalatból és élményből kiindulva kezdeményezhetjük a fordulatot a világ újfajta megítélése irányában, amelyik a – harmadik sorozat terminusaiban és a velük rokon terminusokban specifikált – metafizikában, az első és a második sorozat terminusaiban kifejtett új filozófiának a speciális esetét ismeri fel.

A terminusok három sorozatát összehozva a peratológiát – nem kettős, hanem – hármas spirálhoz hasonlíthatjuk. A három, spirálisan feltekeredő „fonal” (melyek együttesét nem véletlenül állítjuk analógiába a genetikai képződménnyel) alkotja a három sorozatot: (A) perasz/Médium/telosz; (B) Mozgás/Funkció/Művelet; (C On/Einai/Egyesítésük-mint-differencia. (Ebben az utóbbi összefüggésben és értelemben foglalja magában a preatológia – ismételjük a nyomatékosítás érdekében a véleményünket – a metafizikát; a hosszú történelmi korszak után, melyben a metafizika kirekesztette az időről időre előforduló „[nem metafizikai] eseményeket” [is].) Negyedik sorozatként mutatható be a preatológiai „spirál” tekeredésének eseménye maga: (D) Közeg/Elem/Elv; a „Közeg” hülé néven kísértette eleve a metafizikát, az Elv logifikáltan koronázta meg, az Elem pedig a metafizika apokrifjének számított.

Rövidre fogva, egyfelől a metafizika/ontológia, másfelől a peratológia kölcsönviszonyát néhány jelszó jelezheti. A metafizika/ontológia végső soron azon van, hogy felsegítse a Lévőt („on”, „Seiendes”, „being”) – ami a saját evilági menetében a Létezés – a Léttel („einai”, „Sein”, „Being-as-such”), és olyan erkölcsösséget foglaljon magába (miközben egyre kezdeményezi ezt), amelyet az eszközök szennyezésétől mentes, szemlélődéssel és az abszolút/örökkévaló elvek keresésével közelített eszmei tökély és az ebbe való belenyugvás jellemez. A peratológia viszont, szemben a metafizikával/ontológiával, arra késztetheti az embereket, hogy olyan új etika kezdeményezésére irányuló szabályokat igyekezzenek követni és megfogalmazni, amelyik (egyébként szintén eltérően a metafizikai etikáktól) nem csupán a sérelmek elkerülését és/vagy a sérelmek (re)kompenzációit irányozza elő (mint a Modern vs. Posztmodern billenőpontja felbukkanó és ott veszteglő – nevezzük így – „sérelem-etika”), hanem a következő típusú jelmondatokban kifejezett tapasztalatokon/élményeken alapul, és ezek irányába tart: „Ahol Határ fordul elő, ott Médiumokat kell szerelni” (a lefutott metafizika nyelvén, de már rajta túljárólag, ez a mondat így hangzana: „Ahol Határ van, ott Médiumnak kell lennie”); „A Mozgásból fejlesszünk Működést”; „Közegben elemi módon kell Elvinek lenni”.

b) A „Posztmodern” néhány botrányának a peratológiai elemzése

A „Posztmodern” botrányairól másutt5 közöltünk egy listát, és kiemelten elemeztünk néhány posztmodern terminust, pl. a „differenciától” francia nyelven megkülönböztetett „differance”, amit magyarul „halasztódó-különbözés”-nek mondunk,6 „dekonstrukció”,7 „bármi elmegy/megteszi” („anything goes”), „jeltermelés” („szemiurgia”),8 „paralógia”, „összekülönbözés” („differend”), „retoricitás”,9 „az Alany halála”10, szimulakrum,11 „írás” mint a metafizika dekonstrukciója,12 „posztmodern Fenséges”,13 virtuális realitás,14 „Más(ság)”15. Nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy ezek a terminusok a mi korunkra vonatkozó (többé-kevésbé) mély intuíciók konceptualizációi, és azok a Szerzők (pl. Baudrillard, Derrida, Feyerabend, Lyotard), akiknek a könyveiben és tanulmányaiban az említett terminusok a posztmodern diskurzus forgalmába kerültek a kulturális és filozófiai viták során, az ún. „posztmodern diskurzus” legjelentősebb kezdeményezői és képviselői közé számítanak.

Az említett terminusok nem a frivolitásuk vagy a felszínességük miatt botrányosak, hanem azért, mert az – esetleg a Szerzőjük szándéka ellenére meglévő – metafizikai töltésük alkalmat ad a metafizika posztstrukturalista és/vagy posztmodern diskurzusba történő visszacsempészésére és a metafizika uralmának a metafizika dekonstrukciója által disszimulált visszaállítására, miközben nyíltan és a felszínen éppen az említett terminusokat használják a metafizika elleni küzdelemben.

A peratológiai vizsgálódás viszont ennek a metafizikalitásnak a felismerésére vezet (a Működés[esség] Médiumának a számonkérése, a Mozgás-mint-Működés folyamatban bekövetkező beállások/állomások figyelembevétele, a Medialitás alanyi eredésének és kötöttségének az elismer[tet]ése révén stb.), és kimutatja, hogy a „halasztódó-különbözés” terminusban (és a többi botrányos terminusban) kontrollálatlanul kever(ed)ik a sajátos posztmodern tapasztalat(ot) a régi/hagyományos metafizikával. A „halasztódó-különbözés” példájánál maradva, rejtett metafizikalitás mutatható ki pl. az „arkhi-szintézis”16 (azaz a semmiféle szintetizáló műveletre vissza nem vezethető szintézis) a „grammé” („vonal”) nélküli „gramma” („írás, betű”)17 – azaz a médium-nélküli üzenet – esetében.

Ezeknek a vizsgálódásoknak az eredményeképpen értelmezhető a „halasztódó-különbözés” a magasan fejlett technikai civilizáció olyan anonim műveletének a kifejez(őd)éseként, amelyben mellőz(őd)nek (miként ezt a megállapítást az imént mintegy tesztelésre váró hipotézisként már említettük) a művelet/működés médiumai, energiái és a vehikuluma. Ily módon bizonyul a „halasztódó-különbözés” a szellemi (teremtő) szubsztancia – egyik (történetesen és félrevezető módon éppen az egyik médiumnak, az írás-médiumnak a párlata/szublimálása során keletkező „párájával” álcázott) változatának.

c) Tanulási folyamat és vég-művelet(-Vég)ek

Történelmének az első három-négy évtizedében a Posztmodern kevés jelét adta annak, hogy törődne a tanulással, a kilencvenes évek viszont a Posztmodern olyan szakaszának tűnnek, amelyiket – egyéb új sajátosságok mellett – a korábbinál józanabb és komolyabb megközelítési módokkal összekapcsolt tudatos tanulási folyamat jellemez. Új témák kerülnek bele a posztmodern vitákba, és/vagy régi témák kapnak új hangsúlyokat a tudomány, a gazdaság(tan), a kultúra és a politika széles spektrumában – az Antológiánkban (persze most is a Poszt-posztmodern kötetről van szó) igyekeztünk érzékeltetni ezt a gazdagságot –, miközben ezek a témák a felébresztett és stimulált felelősség egyre növekvő érzését foglalják magukban.

Ebben az összefüggésben a peratológiai vizsgálódás azon van, hogy filozófiai vonatkozásban mélyítse el a tanulási folyamatot, nem csupán a metafizika hibáinak és sikereinek a tanulmányozására terjesztve ki ezt, hanem a preszókratikus – egyáltalán a metafizika-előtti – filozofálás kutatására is. Ezen a módon nem akarjuk persze visszafordítani az Idők kerekét, hanem a jelen számára igyekszünk tanulságokat levonni, pl. a médiumok metafizika előtti felfogásából/értelmezéséből és a metafizikai elintézésükből. Pl. az „entelekheia”18 és az „energeia” keletkezését (az előbbi terminus Arisztotelész leleménye, de az utóbbi sem fordul elő a korábbi szerzők írásaiban) egyaránt jellemzi az erőfeszítés, hogy a (preszókratikus filozofálásban gyakran félig-konceptualizált) Működést/Műveletet és Médiumot ontologémákba foglalják – Arisztotelész szóújraképzése és szóhasználata ennek az erőfeszítésnek a nyelvi jele –, és eközben a Működés/Médium metafizikai kereteket feszegető és fogalmakat zaklató felfogása/mérlegelése érvényesül. Az ilyen vizsgálódások növelhetik a tanulási folyamat hatékonyságát, különös tekintettel a Posztmodern botrányaira, továbbá segíthetnek abban, hogy korunkat nemcsak mint „poszt-modernet”, hanem egyszersmind mint „poszt-metafizikait” is tudatosítsuk, miközben azon buzgólkodunk, hogy a jelenét – a jelenünket – a jövő előkészületeként definiáljuk.

Nagyon egyszerűen kifejezve a peratológia a Médiumok Műveletekben (és a funkcióiban) megmutatkozó Határainak a kutatását jelenti mint a különféle Mozgások Működésekbe fordulását, és fordítva. Ily módon filozófiai és közhasználatú terminusokra figyelünk fel – egyebek mellett – mint Médiumok jelzésére (pl. a kommunikáció eseteiben). Az entitásokat viszont a Mozgás/Működés/Mozgalmasság fluktuáció reléállomásainak fogjuk fel, ebben az értelemben pedig a metafizika(litás)t és az ontologémákat csupán „állóképekként”, illetve „csendéletekként”. Ily módon a peratológia a metafizikát az egyik komponenseként foglalja magában: mint a Nyugvás/Nyugalom filozófiáját. Ugyanis a metafizika, jóllehet minden Határon túl terjeszkedik/nyúl az Abszolútum felé, a terjeszkedés/túlnyúlás műveletei által – sőt éppenséggel már az ún. Abszolútum „leírása” által is – visszaesik az Eredendő Határai közé.

A „Posztmodern” tudományának az alapítása: posztmodernológia

A „Posztmodern” tudományának, a posztmodernológiának az alapítása abból a törekvésből származik, és ennek a tudománynak a művelése elsősorban azt célozza, hogy korunk felmerülő sajátosságait terminusokba foglaljuk, és ezeket a terminusokat – korunk határaiig nyomulásának, határ(bővítési)-tapasztalatainak és erőfeszítésének megfelelően – a határaikig kövessük és feszítsük.

Próbálkozásképpen a posztmodernológia három szekciója vázolható fel. Első szekció az önkísérlet, ami megfigyelhető a Posztmodern alkotórészeiben és ezek viszonyaiban. A posztmodern ember az általa generált és működtetett médiumok Médiumaként – átmediál(ód)va – éli az életét mint a saját önkísérletét. Folytatólagosan megmutatkozik ez abban, hogy ki van téve az ökológiai zavarok hatásainak, alkalmilag pedig végzetesen ütközik ki a maga médiumai által kiváltott katasztrófákban. Néhány fontos alkotórészt és viszonyt az említett botrányok jeleznek. Lehetséges volna azt mondani, hogy a Posztmodern szentélye a maga saját botrányköveiből épült, körülötte pedig a temploma részint sziklánál és vasnál erősebb műanyagokból, részint virtualitásokból emelkedik.

A posztmodernológia második szekciója a Posztmodern legvégletesebb pólusainak a kutatása közben és a legszélsőségesebb feszültségeit követve keletkezik. Ami ugyanis az emberi egyént magát illeti, egy harmadik (nem csupán pszichológiai) tulajdonsága válik jelentőssé, a jelentőségében két hagyományosan felismert és tárgyalt jellemzője, az aiszthészisz és a noészisz mellett (az alkotótevékenységet, a poiésziszt, hagyományosan a noésziszhez csapja a metafizika, amint ez az eljárás pl. a nousz poiétikosz19 terminusban kifejeződik, a praxiszt pedig az aiszthétiko-noétikus lény külső, illetve járulékos tevékenységeként fogják fel): a peiraszisz,20 a „próba(tétel. Ez az Alany-mint-interface az Alany (1) által generált, (2) „kapacitásaként” létező és (3) működtetett Médiumok között.

Ennek a három jellemzőnek a közös retrofókuszában tűnik fel az „Átélés”, ami azonban első lépésben még csupán az önnön eseménye/esete (kb. az „(Er)lebnis” szó az ennek megfelelő német nyelvi jelölő; az angol „experience” szó jelentésében az „élmény” „tapasztalat”-tal keveredik). A „környezetét” is figyelembe véve ez az első lépésben, vagyis még csupán eredendőleg adódó Átélés a Világnak Médiumokkal/Médiumainkkal, sőt végső soron az (át)mediál(ód)ással átelleni (szóújraképzéssel élve: „átinneni”) szélső pólusa, amelyik felé az ember irányul (miközben ezt a pólust ismeri fel és/vagy hiszi és/vagy érzi nem csupán a „hármas spirál” be/töltésének, hanem Önmaga legbensőbb valójának), vagy amelyikre végső soron vonatkoztatja magát.

Két másik szélső pólus – amelyik az előbbi kettő (a medialitás és az Átélés) „koordináta-rendszere” mellett külön „koordináta-rendszert” jelöl ki – a civilizáció mint a mi második (és harmadik?) természetünk és a Föld mint a mi (nem csupán antropológiai és/vagy kognitív értelemben vett, hanem egyszersmind kozmikus aktivált/aktiváló) funkcionális lokalitásunk („niche”).

Sok vonatkozásban ennek a négy – vagy az Átélés gyakori kihagyása esetén, ami paradox módon éppen bizonyosfajta Átélésnek, az önkény(esség)nek a kifejeződése, három – pólusnak a feszültségei sülnek ki olyan „posztmodern” jellegzetességként, mint amilyen pl. (a) az Empedoklész Eriszének („Viszály”-ának) és Neikoszának („Harc”-ának) az aktualitásaiként felfogható önlegitimált erőszak, valamint az „elrettentés”/Retten(t)és21; (b) Erósz és Philia (a „szeretet”) „gyenge” Lét-elemmé (arkhévé) válása és a felszereltségének, mediatizációjának az arányában gyakori átváltása/átcsapása az ellentétébe, a Gyűlölségbe; (c) a Ratio és a racionalitás tulajdon vaganciája22 és artificialitása között egyensúlyozó/kiegyensúlyozatlan ereje/Hatalma.

A posztmodernológia harmadik szekciója a Medi(atiz)áció (elmélete), a terminus háromféle értelmében: (1) a Médiumok által kifejtett Működés, aktivitás és befolyás, (2) ami éppenséggel Médiumok által történik, és (3) a Médiumok növekvő önállósulása (nem csupán fikcionalizált módon, mint pl. a kiborg megfilmesítésekor, hanem a mindennapi tapasztalatok szerint is, pl. az automatizálás, intézményesülés, virtualizálódás eseteiben).

 

Összefoglalva és leegyszerűsítve a mondottakat és az érintett témákat, peratológiai szempontból a Posztmodernt három összefüggésben jellemezhetjük: (A) az Átélés (és a belső tapasztalat) a posztmodern ember végső menedéke és élet-, lét-, működés- stb. értelme („Sinn”, „sens”, „sense”), noha az Átélése többé nem az örökkévalóság darabja, miként azt Lélek néven sok vallás és a metafizika hiszi/gondolja, hanem a tulajdon romlékonysága („romlékony »szubsztanciája«”); (B) a Civilizátum23 az Emberiség olyan felszerelkezettsége, amelyik roppant virtuális erejével foglalja el a metafizika transzcendenciájának a helyét, és egyfelől a mindennapi élet (és a társadalmi rendszer) kódjainak menedzsereként fejti ki reális hatását, másfelől a planetáris artificialitásban, egyszersmind a globális szűkösségben és szennyeződésben mutatkozik meg; (C Mediatizált/mediatizáló mediális Forgandóság, ami efemer, készültségben tart, kockázatos, szédületes és lenyűgöző.

JEGYZETEK

1. Poszt-posztmodern. A kilencvenes évek. Vélemények és filozófiai vizsgálódások korszakváltozásunk ügyében. (Szerk. Pethő Bertalan) Platon, Bp., 1997. 467–488.

2. Marshall McLuhan (Understanding Media. The Extensions of Man. McGraw–Hill, New York, Toronto, London, 1964.) leírására és értékeléseire alapozva, történelmi perspektívában a technikai médiumok öt generációját különböztettem meg  (Vay Tamás: A Posztmodern Amerikában. Tematikus napló. Platon, Bp., 1991. 64. skk., 80.; Pethő Bertalan: Korunk filozófiája. Platon, Bp., 1992. 19–20.)

3. Pethő Bertalan: Bartók rejtekútja. Gondolat, Bp., 1984. 210. skk.; Uő: Peratológia és szinkrétikus módszer. Magyar Filozófiai Szemle 30 (1986), 1–34. – Újranyomtatva, az első közlés idején kicenzúrázott részletekkel együtt: Pethő Bertalan: Határjárás a Modern Végei felé. Platon, Bp., 2002. 228–275.

  4. Nyelv(családok) és gondolkodás/filozofálás viszonyának itt is felmerülő kérdéséhez vö. Pethő Bertalan: Határjárás posztmodern Végeken. Platon, Bp., 2006. 160–228.

  5. Vay Tamás: i. m. 383. skk., 399. skk; Pethő Bertalan: Korunk filozófiája. i. k. 175–176., 195–198.; Pethő Bertalan: Előmérkőzések posztmodern csatározásokhoz. Platon, Bp., 1995.

  6. Pethő Bertalan: Előmérkőzések posztmodern csatározásokhoz. i. k. 68. skk., 96., 138., továbbá a 182. és a 456. jegyzet. Vö. továbbá Pethő Bertalan: Nyomozás a posztmodern filozófiai genezisének ügyében. In: Uő: Határjárás posztmodern Végeken. Platon, Bp., 2006. 56–69.

  7. Pethő Bertalan: Előmérkőzések posztmodern csatározásokhoz. i. k. 36., 53., 57., 74. skk. 86., 91. skk.

  8. Pethő Bertalan: Technikai civilizáció és lélek. Belépő a XXI. századba. Platon, Bp., 2000. 55. skk.

  9. Pethő Bertalan: A filozófia híg mosléka. Második fél/adag/. Platon, Bp., 2001. 8. és a 123. skk. oldalon a középső hasáb.

10. Pethő Bertalan: Korunk filozófiája. i. k. 46. skk., 193.; Uő. Technikai civilizáció és lélek. i. k. 117. skk.

11. Pethő Bertalan: Korunk filozófiája. i. k. 195–198.; Uő: Technikai civilizáció és lélek. i. k. 96. skk.

12. Pethő Bertalan: Előmérkőzések posztmodern csatározásokhoz. i. k. 29. skk., 88. skk., 96. skk., 113.

13. A Posztmodern. (Szerk. Pethő Bertalan.) Gondolat, Bp., 1992. 68., 107–109., 115–116., 142–143.; Uő.: A művészetek filozófiájáról a posztmodern korban. In: Poszt-posztmodern. (Szerk. Pethő Bertalan.) i. k. 278., 292., 301., 311. skk., 344–345.

14. Pethő Bertalan: Technikai civilizáció és lélek. i. k. 135. skk.

15. Pethő Bertalan: A filozófia híg mosléka. Első fél/adag/. i. k. 220–223. alsó hasáb.

16. Jacques Derrida: De la grammatologie. Minuit, Paris, 1967. 20., 88.

17. Jacques Derrida: Ousia et grammé. Note sur une note de Sein und Zeit. In: Uő: Marges de la philosophie. Minuit, Paris, 1972. 31–78.

18. Pethő Bertalan: A filozófia híg mosléka. Első fél/adag/. i. k. 52., 70. sk.; Uő: Technikai civilizáció és lélek. i. k. 133. skk., 158. skk.

19. Franz Brentano: Die Psychologie des Aristoteles.  Franz Kirchheim Verlag, Mainz, 1867.; Kurfess, Hans: Zur Geschichte der Erklärung der aristotelische Lehre vom sog. NOUSZ POIÉTIKOS und PATHÉTIKOS. Inaugural-Dissertation zur Erlangung der Doktorwürde. Schnürlein, Tübingen, 1911.

20. Pethő Bertalan: A művészetek filozófiájáról a posztmodern korban. i. k. 281., 281. skk.

21. Pethő Bertalan: Korunk filozófiája. i. k. 91.

22. Pethő Bertalan: „Vagancia”. In: Poszt-posztmodern. (Szerk. uő.) i. k. 91–93. – Uő.: Posztmodernológia. Peratológiai bevezetés korszakváltozásunkba. In: Uo. 11–37., 31., 33.

23. Pethő Bertalan: A civilizátum fogalmáról. Néhány módszertani megjegyzés a civilizátum kérdéséhez. In: Uő: Határjárás posztmodern Végeken. i. k. 112–135.

*A tanulmány az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKAT 48370) támogatásával készült.