Július 2006
Poszt? Modern?


  Bevezető
  

  Poszt? Modern?
  Rigán Lóránd

  A posztmodern gondolkodás története és logikája
  Kiss Endre

  A diplomás rohamosztag; Fehér Hajó a Vörös Tengeren
  Karácsonyi Zsolt

  Hamvas Béla: posztmodern
  Odorics Ferenc

  A posztmodern-probléma
  Kis Béla

  Talált vendég
  Müllner András

  Az irodalom határhelyzetétől az eminens szövegig és vissza
  Orbán Gyöngyi

  Posztmodern: izmus vagy -itás?
  Milián Orsolya

  A hermeneutika a modern és a posztmodern határán
  Veress Károly

  Ideológia és rítus Paul de Man kritikai olvasataiban
  Berszán István

  Fúj – nem tudom, hová, mi végből; A fák emlékére; Tökéletes merénylet
  Boda Edit

  Posztmodernológia
  Pethő Bertalan

  Egy mondat a zsarnokságról
  Pomogáts Béla


Világablak
  Giovanni Gentile (1875–1944) és Julius Evola (1898–1974) magyar recepciójának történetéhez
  Egyed Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (I.)
  Lakatos Artúr


Levelestár
  Valóság-közelben
  Kántor Lajos


Téka
  Menő a vagányok között
  Gál Andrea

  Jegyzetek egy új történelemszemlélet margójára
  Murádin János Kristóf

  Meghívó kontextusváltásra
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Posztmodern jelenkor
  Szabó Annamária



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Boda Edit

Fúj – nem tudom, hová, mi végből; A fák emlékére; Tökéletes merénylet

Fúj – nem tudom, hová, mi végből

Ismerős és ismeretlen székekbe ültetnek,

anyaszült meztelenségbe burkolnak.

Naphosszat méricskéljük a levegőt.

Hivatásos vigasztalók támogatnak ki

a tudás fája alól.

 

Amúgy gyalog, kis lelkecske,

ezüst csőrű cinegécske?

Három világnak határán

palotát építesz talán?

 

Oda tennél napot-holdat,

aranyszőrű csillagokat?

Onnan akarsz kirepülni,

nyakadat földön kitörni?

 

Fúj a szél, ezüst csőrödet

vassziklába belevágja.

Gyaloglábú kicsi lélek,

lezuhansz az alvilágba.

 

Megettem hat emberfejet,

koplaltattam istenemet,

rossznak szültek, az maradtam,

félelmeim előtt jártam.

 

Szép volt kabátom – cirádákkal,

szétvágta a szél hét kaszával,

hold sarlójára hajította,

s lettem barlangok lakója.

 

A fák emlékére

Ezek a havas,

hűvös kérgű ágak

Isten teremtményei.

Oly makacsul

hisznek a tavaszi

rügyfakadásban,

mint az örök

életben a máglyára készülődők.

 

Szégyellem magam.

Fatörzseken a fejsze éle.

Csak állnak. Teljes gyökérzettel

kapaszkodnak a földbe.

Szálfák. Fehérek, barnák, szürkék.

És csemeték!

 

Fűrészporban hogyan moshatnám meg arcomat?

 

Benépesíti a földet,

s az utolsó pillanatban

magára ismer.

 

 

És tükörszilánkkal lábunk felsértjük.

Akkor fűrészporral tisztítjuk arcunk,

könnycseppünk gyanta,

oldalunkból víz fakad.

Tökéletes merénylet

Ahány ablak, annyi halál,

a pusztulás tört nyelven szól.

Gyalázatos és szükségszerű, ahogy

karom nyakad köré fonom.