Július 2006
Poszt? Modern?


  Bevezető
  

  Poszt? Modern?
  Rigán Lóránd

  A posztmodern gondolkodás története és logikája
  Kiss Endre

  A diplomás rohamosztag; Fehér Hajó a Vörös Tengeren
  Karácsonyi Zsolt

  Hamvas Béla: posztmodern
  Odorics Ferenc

  A posztmodern-probléma
  Kis Béla

  Talált vendég
  Müllner András

  Az irodalom határhelyzetétől az eminens szövegig és vissza
  Orbán Gyöngyi

  Posztmodern: izmus vagy -itás?
  Milián Orsolya

  A hermeneutika a modern és a posztmodern határán
  Veress Károly

  Ideológia és rítus Paul de Man kritikai olvasataiban
  Berszán István

  Fúj – nem tudom, hová, mi végből; A fák emlékére; Tökéletes merénylet
  Boda Edit

  Posztmodernológia
  Pethő Bertalan

  Egy mondat a zsarnokságról
  Pomogáts Béla


Világablak
  Giovanni Gentile (1875–1944) és Julius Evola (1898–1974) magyar recepciójának történetéhez
  Egyed Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (I.)
  Lakatos Artúr


Levelestár
  Valóság-közelben
  Kántor Lajos


Téka
  Menő a vagányok között
  Gál Andrea

  Jegyzetek egy új történelemszemlélet margójára
  Murádin János Kristóf

  Meghívó kontextusváltásra
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Posztmodern jelenkor
  Szabó Annamária



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Veress Károly

A hermeneutika a modern és a posztmodern határán

A posztmodern filozófiai távlatait M. Foucault, J. Derrida, G. Deleuze, F. Lyotard, J. Baudrillard, G. Vattimo, R. Rorty nevével szokás fémjelezni. A felsorolásból H.-G. Gadamer neve általában kimarad. Vajon miért? Vajon a filozófiai hermeneutika nem tartozik bele abba a szellemi körbe, amelyet a posztmodern gyűjtőfogalma1 egybegyűjt? 

Talán valamelyest megvilágítja a „kihagyás”, „kimaradás” tényében tapasztalható homályt az, amit Gadamer az Igazság és módszer előszavában mond arról, hogy „miért épp most, ebben a történelmi pillanatban” vált lehetővé a megértés hatástörténeti mozzanatával kapcsolatban az az elvi belátás, amelyet így fogalmaz meg: „A hatástörténeti tudat oly radikálisan véges, hogy a sorsunk egészében előidézett lét lényege szerint túlterjed saját, önmagáról való tudásán.”2 Azért – mondja Gadamer, vizsgálódásaiból közvetve leszűrhető válaszként a kérdésre – „mert csak a történeti évszázad naiv historizmusának a kudarca után válik láthatóvá, hogy a történetietlen-dogmatikus és a történeti, a tradíció és a történeti tudomány, az antik és a modern ellentéte nem feltétlen. A híres querelle des anciens et des modernes immár nem jelent igazi alternatívát”.3 Gadamer egy olyan időpontba helyezi a jelzett elvi belátás bekövetkezésének „történeti pillanatát”, amikor éppen kibontakozóban van – s éppen a modernitás ellenében, amennyiben hitelt lehet adni alapdiskurzusai hangnemének és kritikai irányának – a posztmodern horizontja. Hiszen Habermas a modernitásra jellemző racionalitás instrumentális egyoldalúságát, Lyotard a felvilágosodás szellemiségében gyökerező, az igazat és az igazságost univerzálisan legitimáló nagy elbeszélést, Derrida a zárt, egyetlen középpont köré szerveződő gondolkodási rendszereket, az ezeket kitermelő metafizikai gépezetet teszi a bírálat tárgyává. Ezekben a szellemi törekvésekben a posztmodern a modern alternatívájának tudja és definiálja magát, avagy annak az alternatíva-keresésnek, amely az önnön lehetőség-feltételei között kiteljesedni, s egyúttal saját határai közé bezárkózni látszó modernitás számára a kivezetés-továbbhaladás útját hordozza.

A gadameri válasznak a levegőjében viszont ott lóg éppen a felismerés történeti pillanatának nekiszegzett kérdés: vajon a modern és a posztmodern „viszálya” igazi alternatívát jelent-e? Úgy tűnik, a filozófiai hermeneutika éppen az alternatívakeresés kérdésességben tartásával érdemli ki a „kihagyást”, melynek következtében helye üresen marad a modernitás utópisztikus alternatívái sorában. A filozófiai hermeneutikában viszont maga a modernitás jelenik meg mint önmaga számára/vonatkozásában – utópia helyett –alternatíva.

A filozófiai-szociológiai értelmezési kontextusban megjelenő modernség, amelyre a posztmodern vonatkoztatható, az újkorban, az európai felvilágosodás szellemisége horizontjában kitermelődött létállapot, melyet a középkori gondolkodásmóddal való szakítás, a társadalmi állapotok szekularizációja, a természettudományos világkép alapján szerveződő kulturális értékrend és kibontakozó technikai civilizáció, az élet különböző szegmenseibe behatoló racionalizáció, valamint az univerzalizmus igénye jellemez.4

A posztmodern fellépésében és önmeghatározási törekvéseiben az európai kultúrában és társadalomban közrejátszott egy átfogó kollektív tapasztalat: a haladáselvű koncepción, a lineáris és evolutív történelmi mozgáson alapuló modernitás törekvéseinek szembesülése a saját határaival (erőforrások kimerülése, kultúra és civilizáció ütközése, emberi elidegenedés). Mindez a „vég” egyfajta tudatában csapódott le, nem annyira metafizikai értelemben, mint inkább a modernitás által kibontakoztatott történelem – amely a történelemnek tudta és tudja magát – végeként. Ebben a vonatkozásban aktualizálja a „történelem vége” nietzschei hagyományát A. Gehlen posthistoire fogalma, Fukuyamának a történelem végéről és az utolsó emberről alkotott víziója, s ez sugárzik át Vattimonak a „modernitás végé”-ről szóló értekezésébe, valamint azokba a filozófiai kísérletekbe, melyek mottójául a „metafizika vége” szintagma szolgál. Mindezekben a végkoncepciókban a „vég” olyasmiként merül fel, mint ami ahhoz tartozik, aminek a vége, aminek számára a végben való bevégződésében nem marad más lehetőség, mint a megszűnés vagy az újrakezdés. „Mit jelent a metafizikának mint tudománynak a vége? – teszi fel a kérdést Gadamer. Mit jelent az, hogy a metafizika a tudományban ér véget? Ha a tudomány totális technokráciává fokozódik, s ezzel előidézi a »létfeledtség« »világéjszakáját«, a Nietzsche által megjósolt nihilizmust, megtehetjük-e akkor, hogy a lehanyatlott nap utolsó derengését nézzük az esti égbolton – ahelyett, hogy megfordulnánk, és visszatérésének első sugarait figyelnénk?”5

A megfordulásnak ebben a lehetőségében a posztmodern „poszt”-jának egy sajátos kettőssége és kétértelműsége gyökerezik. A posztmodern nem úgy lép fel, mint egy már elmúlt modernitást követő új korszak kezdete, hanem sokkal inkább úgy, mint amiben a modernitás véget ér. Hogy mennyire magához a véghez, s nem a vég valamiféle utánjához tartozik a posztmodern „poszt”-ja, erre utalnak az olyan definíciók is, mint „a késői kapitalizmus kulturális logikája”,6 vagy az ugyancsak Vattimo által használt „késő modernitás”7 kifejezés.

De mit jelent az, hogy a modernség a posztmodernben ér véget? Mindenekelőtt azt, hogy a posztmodern a modernnek a vége, legalábbis annak akarja tudni magát, s mint ilyen a modernhez tartozik.

Ebben a perspektívában szemlélve a posztmodern egy olyan történési folyamatként rajzolódik ki, amely a végéhez érő modernitás önnön határaiba ütközését s onnan való visszapattanását, önmaga felé való visszafordulását fogja át. A vég a történelmi út vége, amely a maga egészében besugározza a történelmet. Ennek horizontjában új, kiaknázatlanul maradó, eddig még be nem látott lehetőségek tárulnak fel. A vég tapasztalatában a (történelmileg) megvalósuló modernitás nemcsak a megtett út lezárulásával, hanem a benne rejlő lehetőségeinek a sokaságával és sokféleségével találja magát szemben. Lehetőségei tükrében felcsillan a modernitás másik arca: önmagán túlnyúló befejezetlenségében rejlő kimeríthetetlensége. Ez az, amire a posztmodern hatóköre voltaképpen kiterjed. A vég fenyegető réme visszafordulásra int. A végen túli utánba való ki(át)lépés teljes nihiljét senki sem vállalja.

A posztmodern tehát a modernitásnak a véggel kapcsolatos tapasztalatából, s a vég kihívásaira adott válaszaiból születik. Ennélfogva joggal merül fel a kérdés: a posztmodern „poszt”-ja mihez képest „poszt”? Mihez képest tudja utánnak magát? Idáig csak annyi látható be, hogy a modernitásnak önnön határaiba való beleütközésében, a megtört linearitásban s onnan az önmaga felé való visszapergésben, visszaáramlásában gyökerezik. Azaz a modernitásnak a még ki nem aknázott lehetőségei felé történő orientációjában, amelyek a kezdet, az újrakezdés esélyével/illúziójával(?) kecsegtetnek. Ily módon a „poszt” elébe kerül és előtte jár annak, aminek az utánja. De nem lehet a megtörtént történelmet meg nem történtté változtatni. Ebben az orientációban egy már megtörtént és a végéhez ért történelem megnyílását kell látnunk a még mindig benne rejlő lehetőségek irányában, melyek az újravétel sokféle módját és a bejáratlan utaknak a sokaságát hordozzák. Azaz: megújulás a visszatérésben és visszafordulásban, s az ebben való továbbhaladásban, a már megtörténtek ismétlődése nélkül.

A jelzett posztmodern-diskurzusokat számba véve úgy tűnik, hogy az így felfogott „poszt” leginkább a derridai „différance” vonatkozásában telítődik értelemmel. A „szakadás és a megoszlás” folyamatát jelölő el-különböződés maga is kettős jelentéstartalmat egyesít magában. Egyrészt a „différer” érthető úgy, mint „elhalasztani, halogatni, elodázni, tudatosan vagy tudattalanul egy kerülő időbeli és halogató közvetítéséhez folyamodni, mely felfüggeszt, illetve mérsékeli a megvalósulást”.8 Másrészt a „différer” azt jelenti, hogy „nem identikus”, „más(nak lenni), felismerhető(nek lenni)”, azaz az eltérő másságát jelenti.9 A posztmodern a homogén totalitásként, az átfogó és univerzalizáló egységként kiépülő modernitásban bekövetkező törés, rés, hasadás, a modernitás el-különböződése önmagától. Ebben az elkülönböződésben felfüggesztődik a modernitás önmagához való közvetlen közelsége, a közvetlenség önmaga és önmaga közötti távolsággá tágul, amelynek lassító mozgásában el-tolódik a vég, és el-halasztódik, el-odázódik az egyirányú és egyfajta megvalósulás beteljesülése; ugyanakkor az elkülönböződés, mint a linearitás megtörése, kerülő utakat nyit meg, melyeken a modernitás önmaga eltoló elhalasztásában a benne rejlő másságok és eltérő perspektívák feltárása mentén halad önmaga irányába.

Gyakorta felmerül a kérdés: van-e a posztmodernnek valamiféle saját identitása? Amint a neve is jelzi, a posztmodern sokkal inkább ahhoz képest identifikálódik, amit követ, amihez képest „poszt”-ként azonosítható be, de nincs saját, önmagában megalapozott identitása. Olyan identitás nélküli identitás, amelynek ontológiai elve nem az autonómia, az önállóság, hanem a különbözőség.10 A posztmodern a modernitás elkülönböződésben megtört identitásának éppen e megtörtségéből nyeri a maga identitását. Abból, ahogyan az önmagától folytonos elkülönböződésbe kerülő modernitás a vég eltolásában, a végső megvalósulás folytonos elhalasztásában és a mindig másfajta, eltérő és kitérő lehetőségek sokaságában való folytonos szétszóródásban levőként ismeri fel önmagát. Minden bizonnyal innen való a posztmodernnek a különbözőségek iránti tisztelete.11

A posztmodern lényegének a derridai différence irányából való megközelítése szükségképpen összefüggésbe hozza a kérdést az idő és a jel problémájával. A modernitásba betörő rés, a közvetlenségébe beépülő távolság, a törénelmi linearitás megtörése a „poszt”-nak különleges időstruktúrát kölcsönöz, a jelen ellentmondásos időszerkezetét: jelen, amely önmaga utánjában tud igazán jelennek lenni és jelenvalóként létezni. A modernitás ott válik önmaga számára jelenvalóvá, ahol a lineáris idő továbbfolyása megakasztódik, felfüggesztődik, s a folyó idő az akadály mentén mintegy felgyülemlik, lineáris medréből kicsordul, térbeliesül és kitágul mint szétáradó középpont nélküli tapasztalat, s a szétfolyásában köréje rajzolódó, vele együtt folytonosan mozgásban levő horizont. A posztmodern tehát a modernitás történelmi jövőtávlatához, haladáskoncepciójához képest újszerű időtudatként jeleníti meg a történelmi mozgás időbeliségéből kiáradó jelen térben szétfolyó és visszafolyó időiségét, az elkülönböződésben kitáguló időtávolságot, amelyben önmagától való eltoltságában, meghatározott irányú továbbhaladása elhalasztottságában tárul fel a modernitás saját maga számára. Ily módon a posztmodern perspektívában felvázolódó jelen mindig is a realizálódás kerülő útján haladó, a végső lezárulást éppenhogy elkerülő, megkerülő időbeli mozgás, amely egyben az éppen történésben levő folyamatból való kikerülés és kivezetés lehetőségét is hordozza-nyitogatja.

Az eltoló, elodázó és elhalasztó mozgás természete szerint a jel közvetítő szerepét igényli; a jel ugyanis a jelenlévőt a távollevővel való összetartozó egységében tartja, miközben távollétében helyettesíti, reprezentálja. A jel a maga utalási funkciójában, a valami másra való utalásában différance, „felfüggesztett, eltolt jelen”.12 A posztmodern „poszt”-ja voltaképpen az önmaga számára jelzésekben és jelekben feltáruló és reprezentálódó modernitás jelenét ebben az eltoltságában, elodázottságában ragadja meg; ez a „poszt” nem valamiféle után és jövő, hanem maga a jelen a jelek általi felfüggesztettségében, melyben „a jelek körforgása későbbre halasztja azt a pillanatot, amikor magával a dologgal találkozhatunk”.13 Innen adódik a posztmodernnek a jelek, az írás és a szövegek iránti kitüntetett érdeklődése, melyekben a modernitás nem az egységesítő, univerzalizáló létezés egysíkú, közvetlen „most”-jában éli meg a saját jelenét, hanem az elkülönböződésnek abban a „poszt”-jában, melyet az egysíkú, univerzalizáló „most”-ot felfüggsztő jelek és szövegek hordoznak, mindazokra a lehetőségekre való utalásként, melyeket a lineáris „most” szorításából szabadítanak ki, s vonnak be a fikció és a játék révén a jelen megvalósulási körébe. A modernitásnak a saját határaiba való beleütközéséből visszapattanó posztmodern tehát – melynek a „poszt”-ja sokkal inkább lesz a vég előttje, mint utánja – a lineáris idő szorításából kiszabadított élmények és tapasztalatok sokaságával, a szövegek és a jelek világának körülhatárolhatatlan szerteágazó sokaságával válaszol a vég kihívására. Ebben a jelenben a jelek utalási funkciója eltolásban, elodázásban, elhalasztásban tart mindenféle megvalósulást. Az elkülönböződésnek és az utalásnak ebben a mindig tovagördülő, de behatárolhatatlanul maradó mozgásában – ami a jel maga – az értelem nem tapad meg a szó vagy a jel jelen-létén, hanem annak elkülönböződő mozgásában maga is szétszóródik különböző irányokba. A vég nyomasztó tudata azáltal enyhül, hogy a vég értelme a jelen behatárolhatatlanságában szóródik szét. A posztmodern pedig a maga szellemi-diskurzív valójában nem lesz más, mint a szétszóródó értelem tudata.

A derridai différance-tól eltérően a gadameri hermeneutika azon a módon vonatkoztatható a posztmodernre, ahogyan a „túlterjedés” gondolatára épít. Ha most jobban odafigyelünk arra, hogy mi is az az „elvi belátás”, amelyre az elején hivatkoztunk (illetve amire hivatkozik Gadamer), mint olyasmire, ami miatt a filozófiai hermeneutika kimaradt a posztmodern gondolati rendszerek köréből, akkor nem csupán a véghez való viszonyulásnak egy más (másik) formájával találkozunk, hanem magának a végnek egy másfajta problémahorizontba állításával. A filozófiai hermeneutikát nem a vég nyomasztó tudata, s az abból való kiútkeresés igénye motiválja, hanem az emberi valónk végességének tapasztalata, a végnek mint az emberi létezésünkhöz és világunkhoz természetes módon hozzátartozónak a megértése.

Az említett elvi belátás a hatástörténeti tudatunk mindenkori radikális végessége és a sorsunk egészében előidézett létnek az önmagáról való tudásán való lényegi túlterjedése közötti feloldhatatlannak tűnő ellentmondásra vonatkozik. Mi már mindig is végességünk minőségi különbözőségeiben megnyilatkozó véges lényekként létezünk, de mégsem csak a végességünk határai között. Ebben a vonatkozásban a végességet csupáncsak az elkülönböződésben felmerülő oppozícióként s nem a különböző minőségek meghatározójaként számba vevő derridai différance már-már banalitásnak tűnik. Paradox módon létünk történetisége éppen azon a túlterjedésen alapul, mely soha nem engedi a véges létezés struktúráit a vég határainál lezárulni. A megértés módján élni azt jelenti, hogy a véges létezés nyitott struktúráiban továbbélni. Gadamer több helyütt is kihangsúlyozza, hogy „a voltaképpeni tapasztalat az, amelyben az ember saját végességének a tudatára ébred”. Ez egyrészt a határok belátását jelenti, s annak a számára, aki a történelemben él, azt a tapasztalatot, hogy semmi sem tér vissza. Másrészt viszont végességünk tapasztalatához az is szervesen hozzátartozik, hogy az „nyitott a jövő, az elvárás, a tervezés számára”, még akkor is, ha „véges lények bármiféle elvárása és tervezése véges és korlátozott”. Ebben a perspektívában szemlélve tehát „a voltaképpeni tapasztalatunk a saját történetiségünk tapasztalata”.14 A végesség – a történeti tapasztalatunk végessége, a megvalósulási közegül szolgáló nyelv végessége, a létnek a végességünkhöz szabott tapasztalata – az az alap, amelyen a mindig továbbhaladó lét- és értelemtörténés végbemegy. Nem egy lineáris, valamiféle végső vég felé tartó történelmi mozgásként, hanem a megértés folyamatosan zajló értelemtörténéseként, amely minden mozzanatában a végesség struktúráiban szerveződő létezés kiteljesedését hordozza egy nyitott teljességhorizontban, melyben végesség és teljesség feszültsége a megértést mindig a másképp-értés irányában lendíti tovább, a kiteljesedés újabb lehetőségei és reményei felé. A megértés már mindig is történésként érvényesül, amelybe a véges emberi valónk révén mint felénk haladó előzetes értésbe lépünk be, s ami velünk történik meg mint részesülő-résztvevőkkel, miközben mint történés soha nem áll meg végességünk határainál, mint ahogy nem is kezdődik azoknál. „Aki megért – mondja Gadamer –, az már eleve be van vonva egy történésbe, amelynek révén valami értelmes érvényesül.”15

A megértés történése tehát önnön lefolyásához képest mindig valami „poszt”, azaz túlterjedés az adott szituáció határain, amely egyúttal mint alkalmazás velünk megeső történés. A megértésnek ebben a „poszt”-jában éppen mi magunk vagyunk, végességünknek a mássá válásra, a másként értésre nyíló nyitottságstruktúráiban. A megértés, amelyben részesülünk és részt veszünk, mint velünk megtörténő megértés éppen akként a hatásként ér, amelyben a megértésben való részvételünk minket magunkat alakít; a megértés velünk megeső történése éppen ennek a hatásnak a története, azaz hatástörténet, amely számunkra tapasztalat, tudat, mégpedig a végességünk határain állandóan túlterjedésben levő történésnek a tapasztalata. A hatástörténeti tudat horizontjában az éppen velünk megtörténő értelemtörténésnek már mindig is a „poszt”-jában élünk, amelyben nyitottak vagyunk a végességünk határain túlterjedő továbbhaladásra. A hatástörténeti tudat tehát a történésnek éppen az a „poszt”-ja, amelyben a történés túlhalad végességünk és történetiségünk határain. A hatástörténeti tudat erre a túlhaladásra nyitott végességstruktúra. A lét- és értelemtörténés mindig túlterjed rajta, s ez újabb, a megértés módján kiteljesedő végességünk értelemtartalmát átszervező hatásokat eredményez.

Ebben a vonatkozásban utal Gadamer a hatástörténeti tudat általa használt fogalmának a kétértelműségére: egyrészt a történelem által előidézett és meghatározott tudat, másrészt magának ennek az előidézettségnek és meghatározottságnak a tudata.16 Ez azt jelenti, hogy a megértést a megértéstörténés bennünket érintő kihatásaként a hatásnak ebben a „poszt”-jában éljük meg, miközben a velünk megtörténő megértésben teljesedik ki végességünk értelemtapasztalata. A hatásban a megértés úgy „poszt”, hogy közben éppen benne élünk, s általa kiteljesedünk. Csakis bennünk és általunk, a megértésben való részesülő-részvételünk révén terjed túl a hatás radikális végességén a lét- és értelemtörténés folyamata.

Íme tehát a hermeneutikai beállítódás önmaga vonatkozásában, lényege és értelme szerint már eleve „posztmodern”. A megértés egyfelől már mindig is önmagát megelőző módon zajló részvétel az értelemtörténésben, s másfelől minden megvalósuló mozzanatában már mindig is utánja, „poszt”-ja annak az előzetes értésnek, amely fenntartó alapjául szolgál a megértés végességünk határain túlterjedő mozgásának. Ilyen értelemben viszont a hermenutika nemcsak hogy a kiteljesedő megértés vonatkozásában poszt-modern, hanem az előzetes értés tekintetében a modernséget megelőző módon is modern, ha úgy tetszik pre-modern. Gadamer éppen a tudománynak a modenitást megalapozó és fenntartó módszertani tudata vonatkozásában utal arra, hogy az univerzális filozófiai hermeneutika kérdésfeltevése, mely a hermeneutikai tapasztalat teljes körére kiterjed, a művészet tapasztalatát is beleértve, „semmiképp sem azt jelenti, hogy kitértem a tudomány módszerkövetelménye elől, hanem azt jelenti, hogy első ízben próbáltam felmérni a hermeneutikai kérdés hatókörét, melynek nem az a lényege, hogy bizonyos tudományokat hermeneutikai tudományként tüntet ki, hanem egy olyan dimenziót világít meg, amely mindig megelőzi a tudományos módszerek használatát”.17

A megértés „poszt”-jában való beteljesülésének minden mozzanatával az értelem lenyugvó fényétől ahhoz a „pre”-hez fordulunk vissza, melyben egy újabb kezdet visszatérő értelemsugarai fénylenek fel. A megértés folyamatában végességünk nyitottságstruktúrái közepette való minden részesülő részvételünk a modernitás egész értelemtapasztalatát hozza mozgásba – a hagyomány egészét –, melynek mindig úgy találjuk magunkat az utánjában, hogy minden újabb megértési aktusunkkal előtte is járunk.

A hermeneutikai tudat számára a történelemnek nincs vége. De belátása szerint csakis a végességüket megtapasztaló véges létezők számára van történelem. S az nem más, mint éppen a végességük megéléseként és megértéseként kibontakozó és továbbhaladó lét- és értelemtapasztalat.

A hermeneutika emberi valónkat önnön végessége és az értelemtörténésre való mindenkori nyitottsága felé fordítva egyúttal a belátásainkat is kiemeli a lineáris történelemszemléletnek abból a historista tudatállapotából, amelyben a vég rémképe minduntalan fenyegetőleg feldereng.

JEGYZETEK

  1.  A posztmodernség „egymástól sok tekinetben különböző, de közös tapasztalatokban is részeltető »beszédrendek« gyűjtőneve”. – Vö. Szirák Péter: A magyar irodalmi posztmodernség értelmezéséhez. In: Uő. (szerk.): A magyar irodalmi posztmodernség. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2001. 11

  2. Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Gondolat, Bp., 1984. 15.

  3. Uo.

  4. Vö. Szirák Péter: i. m. 13.

  5. Hans-George Gadamer: i. m. 17.

  6. Vö. Fredric Jameson: Posztmodernizmus, avagy a késői kapitalizmus kulturális logikája. In: Bujalos István (szerk.): Posztmodern filozófiai írások. Debrecen, é.n.

  7. Vö. Aurel Codoban: Postmodernismul, o contrautopie? In: Uő. (szerk.): Postmodernismul. Deschideri filosofice. Editura Dacia, Cluj-Napoca, 1995. 103.

  8. Jacques Derrida: Az el-különböződés. In: Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi, é.n. 47.

  9. Vö. uo.

10. Vö. Aurel Codoban: i. m. 104.

11. Uo. 96.

12. Jacques Derrida: i. m. 48.

13. Uo.

14. Vö. Hans-Georg Gadamer: i. m. 250–251.

15. Uo. 339.

16. Uo. 15.

17. Uo. 384.