Július 2006
Poszt? Modern?


  Bevezető
  

  Poszt? Modern?
  Rigán Lóránd

  A posztmodern gondolkodás története és logikája
  Kiss Endre

  A diplomás rohamosztag; Fehér Hajó a Vörös Tengeren
  Karácsonyi Zsolt

  Hamvas Béla: posztmodern
  Odorics Ferenc

  A posztmodern-probléma
  Kis Béla

  Talált vendég
  Müllner András

  Az irodalom határhelyzetétől az eminens szövegig és vissza
  Orbán Gyöngyi

  Posztmodern: izmus vagy -itás?
  Milián Orsolya

  A hermeneutika a modern és a posztmodern határán
  Veress Károly

  Ideológia és rítus Paul de Man kritikai olvasataiban
  Berszán István

  Fúj – nem tudom, hová, mi végből; A fák emlékére; Tökéletes merénylet
  Boda Edit

  Posztmodernológia
  Pethő Bertalan

  Egy mondat a zsarnokságról
  Pomogáts Béla


Világablak
  Giovanni Gentile (1875–1944) és Julius Evola (1898–1974) magyar recepciójának történetéhez
  Egyed Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (I.)
  Lakatos Artúr


Levelestár
  Valóság-közelben
  Kántor Lajos


Téka
  Menő a vagányok között
  Gál Andrea

  Jegyzetek egy új történelemszemlélet margójára
  Murádin János Kristóf

  Meghívó kontextusváltásra
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Posztmodern jelenkor
  Szabó Annamária



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Milián Orsolya

Posztmodern: izmus vagy -itás?

Ha nagy szavakat akarunk használni, akkor a posztmodern valami olyasmi, hogy Isten meghalt, de lehet, hogy mégsem.1

Garaczi László

Egy terminus devalváltságának mértékét mi sem jelzi jobban, mint ha a fogalomnak a kritikai gondolkodásban való meghonosítása érdekében egyik legtöbbet tevő, bizonyos értelemben alapító atyaként számon tartható teoretikus maga is úgy érzékeli, hogy a fogalom újradefiniálásra szorul. Ihab Hassanról, a posztmodern egyik leg(el)ismertebb elméletalkotójáról szólva természetesen nem tekinthetünk el attól, hogy az első, 1971-es munkájában2  prezentált, átfogó jellegűnek szánt posztmodern-koncepcióját a – nem egy-két vitát színre vivő – évek, pontosabban évtizedek során maga is többször finomította.3  Jelen írásban azonban nem egy, a fogalom módosulásainak részletes vizsgálatára fókuszáló hassani narratíva történeti áttekintése, hanem a terminus először 2000-ben publikált4 redefiniálási kísérletének interpretációja felé fordulok. A posztmodernizmustól a posztmodernitásig: a lokális/globális kontextus című tanulmányában ugyanis Hassan olyan – a címben is jelölt – distinkció szigorúbb figyelembevételére szólít fel, amely feltevésem szerint szignifikáns példája a tisztázatlansága vagy tisztázhatatlansága miatt elértéktelenedett „posztmodern” terminus újra megszólításának vagy újra diskurzusba hozásának. Hassan írása ugyanakkor burkoltan magába foglalja azokat az előfeltevéseket is, amelyek a(z irodalom)történeti korszakok elkülönítése, azaz a korszakolás nehézségei miatt a posztmodernnel mint korszakfogalommal vagy korszakküszöbbel szembeni szkepszis fenntartását előírják vagy legalábbis meghatározzák. Az alábbiakban – kisebb kitérőkkel és kitekintésekkel – a szöveg ilyen kettős, álságosnak nevezhető ténykedését, azaz a tisztázó és az ezt hatály- vagy hatástalanító munkát és ennek az újradefiniálási kísérletre tett hatását vizsgálom meg.

Terminológiai zavar: a tisztázatlanság

A „posztmodern” kifejezés terminusként való alkalmazhatóságáról és hatékonyságáról, magának a kifejezésnek az értelméről, jogosultságáról és történetéről, a fogalom, pontosabban a „modern és/vagy posztmodern” körüli vitákról immár könyvtárnyi szakirodalom született.5 A kérdéssel foglalkozó tetemes korpusz ellenére (vagy éppen azért) sem állíthatjuk, hogy létrejött volna tudományos konszenzus a terminus értelmét vagy használati körét illetően; ugyanakkor az elismerés/el nem ismerés mint a terminus eredendő vitatottságát jelző két beállítódás egyike sem tűnt el teljesen. Aleš Debeljak például szlovéniai recepciójával kapcsolatban releváns hermeneutikai, esztétikai kategóriaként prezentálja a posztmodernt, s egyúttal problémátlannak is tartja: „A kilencvenes évek elején a posztmodernizmus már nem terra incognita, még kevésbé »divatos légy« vagy problémátlan »nagy újdonság«. Leszedték az összegabalyodott idézetek maszkjait, a posztmodernizmus lényegét mára szemérmetlenül lemeztelenítették. Világos, mint a nap.”6 A posztmodern ilyen tisztázottsága Debeljak írásában azonban nem „lényegének” feltárásában vagy bemutatásában, hanem a késő kapitalizmus és a művészetek kapcsolatának (a posztmodern egyik jellemzőjeként számon tartott) árujellegű, a piaci értékre koncentrálódó aspektusának felvetésében jelentkezik. E szűkszavú leírás pontosan azt a kérdést kerüli meg, ami a posztmodern köré szerveződő diskurzusokban valószínűleg a legtöbb zavart kelti, mégpedig annak világos és konszenzusos tisztázását, hogy korstílusként/stílusirányzatként, (irodalom)történeti korszakfogalomként vagy episztéméként kellene-e ezt (f)elismernünk. A posztmodernizmus igenlése, leíró kategóriaként való alkalmazása nem okvetlenül jár együtt a fogalom klarifikálásával; ennek végletes formáira a képzőművészetre vagy a populáris kultúrára vonatkozó besorolásokban bukkanhatunk.7 A posztmodern „irányzatos” vagy „szociokulturális” leírásként való használata mellett szabadon burjánoznak az el nem ismerés következtében teremtődő, a posztmodernnel kapcsolatos negatív prekoncepciók és félreértések is: máig előfordul, hogy a kifejezéssel egyféle végletes relativizmust vagy – a magyarországi irodalomkritikából hozva példát – egy többek által kevéssé ünnepelt textuális stratégiát8  jelölnek meg. A posztmodern köré szerveződő inkoherens és egymásnak ellentmondó diskurzusokat szemlélve úgy tűnik, a posztmodern melletti és a posztmodern elleni beszédet képviselő teoretikusok hallgatólagosan vagy explicite egyetlen dologban egyeznek meg, mégpedig abban, hogy közmegegyezés a posztmodern definícióját illetően sosem fog létrejönni.9

A fentiek után nem meglepő, hogy posztmodernről nem, csak posztmodernekről beszélhetünk, nem egyszerűen csak a kategóriának a különböző diszciplínákban eltérő módon való alkalmazása miatt vagy azon nyilvánvaló okból, hogy az amerikai és az európai (s ezen belül a magyar) posztmodern kritikai konstrukciói a súlypontot máshová helyezik,10 hanem azért, mert a posztmodern érvényben lévő definíciói szerint nem képezhet monolit struktúrát. A posztmodern körüli kételyeknek a történeti konstrukciókkal, a historizáló elrendezéssel, a linearitással kapcsolatos szkepszissel való összefüggése azzal a sajátos eredménnyel járt, hogy a terminus a saját teóriájának foglyává vált, amelyből az utóbbi néhány évtized kritikai diskurzusainak minden tisztázó kísérlete ellenére sem szabadult ki. Amennyiben tehát a posztmodern (irodalom)történeti korszakfogalomként egyáltalán érvényesíthető, annyiban ez csakis úgy vihető véghez, hogy diskurzusépítő potenciálját folyton visszavonják, vagy legalábbis megkérdőjelezik.11 Az alábbiakban a posztmodern és a korszak fogalmainak néhány összefüggését említem meg, elsősorban azért, mert a tüzetesebb vizsgálat alapjául szolgáló Hassan-szöveg maga is alapvetően (noha nem ellentmondásmentesen) korszakfogalomként12 érti a posztmodernt, melynek „megtisztítását” itt célul tűzi ki.

Hans Blumenberg szerint az önmegértés az új vagy az induló történeti fázis konstitutív jelensége, ahol az új korszakfogalom az önmegértés szignifikáns alakzataként működik. A posztmodern meghatározó leírásai szerint maga is hajlik az önreflexióra: amennyiben tétjét egy korszak vagy episztémé megfogalmazása képezi, a praesens állapotából eredően önlétesítőnek, önértelmezőnek s polikrón, azaz a lineáris korszakolás ellenében ható időszemlélete következtében önkritikusnak, erősebb megfogalmazással élve: önmagát megbontónak kell lennie. A posztmodern kifejezés ilyen szempontból történő vizsgálatában a homályos terminológia ismét csak a zavaros szituáció felemlítéséhez juttatna el; ehelyett célszerűbbnek látszik a korszakváltás igazolásának logikáját (érintőlegesen és jelen szövegben a hassani elképzelésekkel példázva) tanulmányozni.

Blumenberg szerint „aki egy korszakforduló realitásáról beszél, bizonyítani kényszerül, hogy valami végleg eldőlt. Megmutathatónak kell lennie annak, hogy van ott valami, ami többé már nem tüntethető el a világból, hogy valami visszafordíthatatlanná vált”.13 A posztmodern esetében mintha éppen itt volna kitapintható az alapvető bizonytalanság vagy akadály, melynek legfőbb okaiként az alábbiakat sorolhatjuk fel: 1. a modernizmussal való két- vagy többértelmű viszonya; 2. a „végső” igazságokkal szemben táplált episztemológiai kétely; 3. a lineáris idő elutasítása; 4. a teljes történetről, az objektív metanarratívákról, tehát bizonyos értelemben a korszakolásról való lemondás. Az elsősorban a nyugati diszkurzusokra vonatkozó demisztifikációs és/vagy delegitimizációs igény egyrészt a posztmodern mint konstitutív (korszak)fogalom körüli elméleti diskurzusok pluralitását vonja maga után. Így a fogalom minden egyes használata megköveteli, hogy aktuális használója definiálja azt, aminek következtében a posztmodern elsősorban lokális jelentésekre tesz szert. A posztmodern heterogenitása másrészt a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlansággal összekapcsolódva maga után vonja a korszaktudatnak vagy a korszak önmegértésének az állandó krízisét vagy, hassani megfogalmazással élve, az „agóniáját”.14 Vagyis Blumenberg retorikájához alkalmazkodva a posztmodern vonatkozásában a következő kijelentést tehetjük: realitás van, véglegesség nincs. A realitás itt egyrészt a posztmodern mint korszakfogalom identitásképző és orientációs funkciója, másrészt a lyotard-i, Európában leginkább elfogadott posztmodern-értelmezés révén teremtődik. Az előbbi esetben ugyanis, amennyiben a történelem valóságát vagy valóságosságát mindig a róla szóló leírás alkotja meg,15 vagyis a történelem vagy az egyes korszak sem egy létező valami, hanem gondolati konstrukció, annyiban elégséges a korszakfogalom jelentkezése, széles körben való elterjedése és többé-kevésbé világos értelme egy korszak tételezéséhez. Az utóbbi esetben a posztmodern realitása nem a történeti korszakban, hanem a tudás vagy az ismerethalmazok paradigmáinak mai kondíciójában áll, melyek sokféleségéből, vagyis a jelenlegi állapot természetéből eredően nincs és nem is lehet kizárólagos definíciója.16

A „modern versus posztmodern” parttalan vitáját megkerülve, a posztmodern (mint korszak, stílusirányzat, humán „kondíció”) leggyakrabban emlegetett sajátosságaiként az alábbiakat sorolhatnánk fel: a jelentés és a társadalmi, világnézeti értékpreferenciák, valamint a szubjektum viszonylagossá válása; a nyelv uralhatatlansága; a „nagy elbeszélés” (Lyotard) helyett a kis elbeszélések pluralitása; a fragmentáltság és a beépített ellentmondásosság; a tömeg- és elitkultúra közötti határok eltörlése; a kultúrának a tőke és a piac általi meghatározottsága. A jellemzők szelekciójában tagadhatatlanul a hassani posztmodern-fogalom vázlatos körvonalazása motivált. Hassan ugyanis a PP-ben – korábbi, a tisztázás igényével született, de a diskurzust tulajdonképpen még zavarosabbá tevő listakészítő eljárásához17  dulva – állítása szerint nem „meghatározást”, hanem „kontextust”18 dolgoz ki. Hassan maga is lemondóan nyilatkozik egy stabil definíció megadásával kapcsolatban, s noha ezúttal nem a modern/posztmodern – méltán vitatott – dualisztikus oppozíciótáblázatát ismétli meg, mégis egy posztmodern „szótárat” vagy fogalomtárat,19 illetve névlajstromot állít össze. „Kontextusának”, pontosabban „kontextusainak” kidolgozásában így alig burkoltan a definiálás intenciója vezérli, a kurrensre frissített terminuslistát azonban maga sem tartja elégségesnek a fogalom újra mozgásba hozásához.

A PP retorikáját szorosabban szemügyre véve azt tapasztaljuk, hogy a hassani érvelés nemcsak a meghatározás lényegi elutasításában és a meghatározás többé-kevésbé burkolt megadásában, de a korszakolás kapcsán is ellentmondásossá válik. Nem elhanyagolandó módon, Hassan a PP-ben a jelenről kialakítandó koncepció, vagyis a „korszakalkotás” nehézségeivel hozza összefüggésbe a terminust: „Végül is lehet, hogy a posztmodernizmust úgy lehet »meghatározni«, mint az önmeghatározás állandó keresését.”20 Ezzel az „önmeghatározással”, vagyis a korszak önértelmezésével kapcsolatban Hassan a posztmodern diskurzusaiban jól ismert episztemológiai kételyre hivatkozik, miszerint „nem privilegizálhatjuk oly módon a posztmodernizmust, mint ahogy Kant a felvilágosodást”.21 Hassan itt Lyotard analízisét visszhangozza, miszerint már nem állíthatóak fel egészelvű, átfogó jellegű „nagy elbeszélések”. Terminuslistáinak feltehetően éppen egy ilyen narratíva megképződése ellenében kellene hatniuk, s az egyedi, pontszerű elemek puszta felsorolása látszólag – a kezdet, közép, vég hagyományos struktúrájába való szerveződés elkerülése által – mindössze „hálózatot” hoz létre, valójában azonban maguk is – intencionáltan – bizonyos mintázatba rendeződnek össze. Noha a linearitás, a fejlődéselvűség, a homogén kultúra vagy metafizikai középpont eszménye itt integritását veszítettnek látszik, a narrativizálás értelmező, explikáló ereje a PP-ben is uralomra jut: a posztmodern vizsgálata Hassannál implicit módon a többi posztmodern-narratíva fölé helyezendő vezér-narratíva létrehozását jelenti. A vezér-narratíva itt a fogalmi háló mellett legerősebben a modernizmussal való szakítás vagy annak lezárása gondolatában fogalmazódik meg,22 melyet, noha korábban elhatárolódott az egy bizonyos korszak(fogalom) előnyben részesítésétől, Hassan a posztmodern esszenciájaként tart számon: „Úgy gondolom, hogy alakváltásai ellenére a posztmodern elmélet ma is ez utóbbi értelme mellett tart ki.”23 Bár a posztmodern korszaktudat leírása és tapasztalata előírja, hogy nem képződhet meg egyetlen állandósult értelmi konstrukció, Hassan mégis ragaszkodik ehhez a történeti önelhelyezéshez.

A tisztázhatatlanság: újabb terminológiai zavar

De milyen korszakfogalommal is dolgozik a hassani posztmodern? Burkhart Steinwachs24 szerint, amennyiben a korszak mindig egy határtapasztalatnak a – történeti, mitikus, kibernetikai, eszkatologikus – időhöz viszonyított megfogalmazódása, annyiban a különböző korszakfogalmak differenciálásban az időstrukturálás működtethető releváns szempontként. Eszerint a kronologikus korszakfogalom egy bizonyos dátumot, egy pontszerű eseményt ruház fel szimbolikus jelentéssel (pl. 1789 mint korszakhatár). A strukturális korszakfogalom már nem egyetlen esemény vagy fordulópont köré szervezi az eseményeket, hanem időintervallumban, hosszabb idő- és eszmei összefüggésekben gondolkodik (pl. a művészettörténeti korszakok). A peripetikus korszakfogalom ezekkel szemben egy mozgásban lévő, a változás tényének jelzésére koncentráló elképzelést visz színre, melynek nem célja valamely historista ideálnak megfelelő történelemképzetbe való beillesztés vagy a haladásként, fejlődésként értés reprezentációja; a folytonosság helyett a „már nem” és a „még nem”25 fragmentáltságára apellál.

Amennyiben Hassan elgondolását nem egy történeti korszak, hanem egy korszakküszöb leírásaként fogadjuk el, annyiban ez kétségkívül a peripetikus korszakfogalmak sorába illeszkedik. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű: a hassani elgondolás vezér-narratívára alapozottsága nemcsak a „már nem” (modern) és a határjelenség modelljének vagy a – ma is folytatódó – időintervallumnak26 a jelölésére szolgál. A posztmodern konceptuális téveszméinek felsorolásakor Hassan ugyanis kijelöli, hogy „a posztmodernizmus nem lehet csak egy korszak, egy időbeli, kronologikus vagy diakrón konstrukció; elméleti, fenomenológiai vagy szinkrón kategóriaként is működnie kell”.27 Ennek kifejtésében érdekes módon bizonyos irodalmi szövegek (Beckett Murphyje, Joyce Finnegan ébredése), illetve textuális sajátosságok (paródia, önreflexió, fekete humor) említődnek meg, melyeknek a posztmodernizmus „sajátos történeti kontextusába” helyezése által Hassan szerint létrehozható egy „működő”, „meggyőző modell”.28 Hassan nem tisztázza a szintén túlterhelt „történeti” kifejezés helyi értékét, a diakrón–szinkrón ellentétpár posztmodern alá vonásának gesztusa így a fogalom egyértelmű történeti konstrukcióként való interpretációjának felfüggesztéseként értelmezhető. Úgy tűnik, noha Hassan láthatóan korszakfogalomként használja a posztmodernt, ennek objektivisztikus konnotációi a korszakfogalomként való (félre)értés elkerülésének kísérletéhez juttatják el. A korszakfogalom hatékonysága a különböző társadalmi és kulturális jelenségek szinkronizálását követelné meg, s noha a fogalmi előfeltevések, melyeket Hassan a listák generálásában használ, implikálnak egy korszaktudatot, azaz a korszak egyféle önmegértését, tisztázó javaslata mégis a „posztmodern” kifejezés diszfunkcionalitására fut ki.

Ennek operacionális hatékonyságát, azaz konstituáló és behatároló kategóriaként való működtethetőségét a PP olyan fogalmi pontosítással véli végrehajthatónak, amely többek között azért, mert teljesen megkerüli a korszak-problematikát, csak parciális eredménnyel szolgál. Hassan a posztmodernizmus mint korstílus vagy stílusirányzat29 és a posztmodernitás mint geopolitikai berendezkedés differenciálására tesz javaslatot. A „történeti önelemzés”30 Hassant két újabb szuperkonstrukció létrehozásához juttatja el, s ezek, noha hatékonyabbaknak bizonyulhatnak, mint a mára üressé vagy csak lokális értelmekkel bíróvá vált posztmodern kifejezés, kogníciós értékük továbbra is vitatható marad. A vitathatóság egyrészt a két fogalom hierarchiájának tisztázatlanságából származik: a PP a posztmodernizmust a posztmodernitáson belül mint annak egyik megnyilvánulási formáját, azaz alkategóriáját helyezi el, de néhol a posztmodernitás szinonimájaként kezeli (vö. a 29. jegyzettel). Másrészt a posztmodernitás globálissá, „bolygóméretű jelenséggé”31 tágítása révén a tudásformaként, világmegértési formaként vagy akár korszaktudatként érthető fogalmat újra multiplikálódásnak teszi ki. Könnyen belátható, hogy „tribalizmus és imperializmus, mítosz és technológia, perifériák és központok”32 konfliktusa mindenütt máshogyan jelentkezik, s a posztmodern állapot mind ez ideig legelfogadottabb felfogása, azaz miszerint a posztmodern a nyugati fogalmi és társadalmi rendszerekben megrendült bizalom vagy kétely krízisét vinné színre, a lokális/globális ilyen összefüggésrendszerében teljességgel ellehetetlenül, vagy pedig csak a nyugati kultúra megközelítéseiben érvényesíthető.

Hassan „tisztázó” munkájának kudarca a posztmodern alapvető dilemmáinak megkerüléséből vagy rövidre zárásából fakad; s noha tény, hogy a korszakok megjelölésében, különösen az aktuális „korszak” vonatkozásában csak részleges vagy időleges konszenzusok jöhetnek létre, a posztmodernizmus mint stílusirányzat strukturális és az episztémére szűkítendő posztmodernitás peripetikus korszakfogalma ha nem is véglegesíti, de újra „reálissá” teheti vagy a kritika játékterébe vonhatja a posztmodern korszakküszöb-tapasztalatát és teorémáit.

JEGYZETEK

1. Garaczi László: Feri és a posztmodern. In: Uő: Nevetnek az angyalok. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002. 133.

2. Ihab Hassan: The Dismemberment of Orpheus. Towards a Postmodern Literature. Oxford University Press, New York, 1971.

3. Ilyen vonatkozású tanulmányainak gyűjteménye az alábbi kötet: Ihab Hassan: The Postmodern Turn. Essays in Postmodern Culture. Ohio State University Press, Columbus, Ohio, 1987.

4. Hassan tanulmányát először az Artspace (2000), majd a Philosophy and Literature (2001) adta közre. Magyarul lásd A posztmodernizmustól a posztmodernitásig: a lokális/globális kontextus. Műhely, 2005/4. 10–21. A továbbiakban: PP.

5. A „posztmodern” kifejezés remek történeti áttekintését nyújtja Hans Bertens: A posztmodern Weltanschauung és kapcsolata a modernizmussal. Bevezető áttekintés. In: Bókay Antal–Vilcsek Béla–Szamosi Gertrud–Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris Kiadó, Bp., 2002. 20–49. Magyar nyelven az említett szöveggyűjtemény tematikus fejezete mellett elsősorban a következő munkák nyújtanak hasznos tájékoztatást: Pethő Bertalan (szerk.): A posztmodern. Gondolat, Bp., 1992; Vay Tamás: A posztmodern Amerikában. Platón, Bp., 1991; Jürgen Habermas–Jean-François Lyotard–Richard Rorty: A posztmodern állapot. Századvég Kiadó, Bp., 1993.; Fredric Jameson: A posztmodern, avagy a késői kapitalizmus kulturális logikája. Jószöveg Műhely Kiadó, Bp., 1997. Az idegen nyelvű szakirodalomnak még a listázó jellegű felsorolása is jó néhány oldalt venne igénybe, így itt egy szintén kitűnő áttekintést nyújtó tanulmánykötetet –Thomas Docherty (szerk.): Postmodernism. A reader. Harvester Wheatsheaf, New YorkLondon, 1993 –, illetve az alábbi munkát emelem ki: Hans Bertens: The Idea of the Postmodern: A History. Routledge, London and New York, 1995.

6. Aleš Debeljak: A mindennapi világ esztétizációja. Fosszília, 2002/1–4. 188–191. 188.

7. A művészeti diskurzusokat illetően a posztmodern az építészetben látszik a leginkább kidolgozottnak. Itt olyan stílusirányzatot jelent, amely szakít a Bauhausszal és a minimalizmussal, és a fragmentumoknak, a giccsnek a „magas” stílussal való ötvözésére törekszik. A posztmodern építészet jellegzetes példáiként Arata Isozaki Tsukuba Centerét (Japán) és Frank Gehry Guggenheim Múzeumát (Spanyolország) szokás megemlíteni. A posztmodern építészet legnagyobb hatású munkájának Charles Jencks először 1977-ben publikált könyvét, a The Language of Post-modern Architecture-t tarthatjuk (4. kiadás, Rizzoli, New York, 1984). A popkultúra posztmodern-használatának rövid leírásához lásd PP, 11.

8. Itt a „szövegirodalom” ugyancsak vitatható kritikai fogalmára utalok. Ennek és a hozzá kapcsolódó ún. „kritika-vitának” a részletes kifejtése egyrészt meghaladja jelen szöveg kereteit, másrészt egy, a Szépírók Társasága alternatív kortárs magyar irodalomtörténet-írás projektjének keretén belül született frissebb munka kellőképp „hatástalanítja” ezt a koncepciót (Szilasi László: Mintha-változatok. Kézirat).

9. Amint feltehetően abban sem, hogy létezik-e, létezett-e posztmodern, és pontosan mi volna az. A szituáció zavarosságát jelentősen növelik az utóbbi néhány évben felbukkant neologizmusok, amelyek az eredendően homályos kifejezés fogalomkörét újabb korszakolásokkal hígítják még inkább fel. A teljesség igénye nélkül említek néhány példát: klasszikus posztmodern, pre-posztmodern, poszt-posztmodern, dekonstruktív posztmodern, rekonstruktív posztmodern.

10. A posztmodern körüli diskurzusokban hol az irodalomtörténeti, építészeti vagy művészeti, hol pedig a társadalmi, ideológiakritikai vagy episztémé-jellegű megközelítés jut inkább érvényre. Feltehetően a terminus túlhasználtsága és egyben homályos jelentése eredményezi, hogy a magyar irodalomkritikában a kifejezés kilencvenes évek eleji parciális „játékba hozásától” eltekintve nem igazán honosodott meg. A magyar irodalmi posztmodern létezése mindmáig vitatott, s bár különböző életműveket (pl. Garaczi Lászlóét vagy Kovács András Ferencét), szövegeket (Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba; egy alternatív kánonban Németh Gábor: eleven hal) vagy szövegkorpuszokat (az önéletrajzi fikciók) bevett szokás posztmodernként aposztrofálni, úgy tűnik, valós posztmodern kánonról mégsem beszélhetünk. Megjegyzendő, hogy a kilencvenes évek elején született, a magyar irodalomtörténeti korszakokat átrendező, a modernséget négyfázisú processzusként (klasszikus modernség, avantgárd, másodmodernség, posztmodern) elgondoló koncepció, amely mára széles körben elfogadottá és hivatkozási alappá vált, a posztmodernt a modernizmuson belül helyezi el.

11. A posztmodernt elsősorban nem átfogó jelleggel leírni kívánó munkákban a kifejezés alkalmazásában (ha egyáltalán játékba hozódik) jellegzetes kritikai óvatosság tapasztalható. Az angol nyelvű irodalomkritikában tipikus, a fogalmi behatárolást megkerülő retorémának számít az „úgynevezett posztmodern kor” (the so-called postmodern age) a terminussal szembeni fenntartásokat jelezni hivatott fordulata. Vö. például itt: Herbert W. Simons–Michael Billig (szerk.): After Postmodernism. Reconstructing Ideology Critique. SAGE Publications, LondonThousand Oaks, New Delhi, 1994. A szkepticizmus ennél explicitebb megfogalmazása a PP-ben így bukkan fel: „Szükségünk van-e még erre a szóra?” PP, 17. Hassan igenlő válaszát ugyanakkor éppen a kifejezés diskurzusépítő és -termelő képességére alapozza: eszerint a posztmodern – minden viszonylagossága ellenére – mára visszavonhatatlanul beépült a hermeneutikai fogalmak szótárába, s értelmező/leíró kategóriaként úgy-ahogy, de úzusban van.

12. Vö. „a posztmodern elme önmegértésre, önreflexióra hajlik, mintha egy korszak kétértelmű önéletrajzát szándékozna megírni” PP, 14. (Kiemelés tőlem – M.O.) A „korszak” kifejezés alkalmazása mellett egy ennél nyilvánvalóbb korszakolási intencióról ad számot Hassan az amerikai kultúra némely, világosan differenciálható fejleményének a „modernizmus kritikus megváltozásának” vagy „végének” (PP, 15.) címkéjével való felruházással.

13. Hans Blumenberg: A korszakfogalom korszakai. Helikon, 2000/3. 303–324. 313.

14. PP, 14.

15. Hayden White elgondolása. White munkásságát a posztmodern filozófiák történettudományi leképeződéseiként tartják számon. Vö. Hayden White: A történelem terhe. Osiris Kiadó, Bp., 1997.

16. Vö. A posztmodern állapot. Lyotard koncepciójának remek áttekintését nyújtja Farkas Zsolt: A paralógia lovagja. In: Uő: Mindentől ugyanannyira. Pesti Szalon Könyvkiadó, Bp., 1994. 9–45.

17. Vö. Ihab Hassan: A posztmodernizmus egy lehetséges fogalma felé. In: Bókay et al. (szerk.): i. m. 49–59.

18. PP, 11.

19. Vö. két hassani szócsaláddal: „a részletek, a hibriditás, a relativizmus, a játék, a paródia, a pastiche, egy ironikus, anti-ideologikus beállítódás, a giccsel és a camppel határos étosz” (PP, 11.) és „meghatározatlanság, immanencia, textualizmus, hálózatok, high-tech, médiavezérelt társadalom és ezek alrendszerei” (PP, 13.).

20. PP, 14.

21. PP, 14.

22. Vö. a blumenbergi „véglegességgel”

23. PP, 15.

24. Burkhart Steinwachs: Mit nyújthatnak az (irodalmi) korszakfogalmak? Helikon, 2000/3. 324–334.

25. Steinwachs: i. m. 325.

26. Amennyiben Hassan egyetért a Leslie Fiedler szerint a hatvanas évek Amerikájában bekövetkezett „nagy szakadásnak” ideájával, azaz a posztmodernnek a modernhez viszonyított másságával, annyiban sokkal inkább a strukturális korszakfogalom által reprezentált idő- és történelemszemlélettel operál. Ez ugyanis „mindig feltételezi a társadalmi élet területeinek kapcsolatrendszerét és egy történelmi korszakszerkezet meghatározott elvek szerint lezajló mozgás-összefüggését, amely korszakok közötti vonatkozásokat vetít egymásra” (Steinwachs: i.m.. 325.). Talán szükségtelen megjegyeznem, hogy Hassan ezzel a maga által felállított modern/posztmodern merev, zárt, dualisztikus oppozíciósorozatot visszhangozza.

27. PP, 16.

28. Az idézetek mind innen: PP, 17.

29. Hassan többször hangsúlyozza, hogy a kifejezést csak a kulturális – elsősorban a művészeti – jelenségek számára tartja fenn. Vö. PP, 11, 12, 17. Terminológiáját azonban maga sem tartja tiszteletben: a „posztmodernizmust” néhol nem az itt vázolt értelemben, hanem korszakfogalomként vagy a társadalmi-politikai rendszerként elkülönített, Lyotard posztmodern kondíciójához erősen közelítő „posztmodernitás” értelemben használja. Lásd például a „konceptuális hibák” listájának 5. pontját, ahol, noha a korábbiakban a stílusirányzatot jellemzi, itt mégis egy, a szórakoztatóipart, a filozófiát és politikát is érintő átfogó jellegű modellről beszél (PP, 16–17.)

30. PP, 13.

31. PP, 12.

32. PP, 12.