Július 2006
Poszt? Modern?


  Bevezető
  

  Poszt? Modern?
  Rigán Lóránd

  A posztmodern gondolkodás története és logikája
  Kiss Endre

  A diplomás rohamosztag; Fehér Hajó a Vörös Tengeren
  Karácsonyi Zsolt

  Hamvas Béla: posztmodern
  Odorics Ferenc

  A posztmodern-probléma
  Kis Béla

  Talált vendég
  Müllner András

  Az irodalom határhelyzetétől az eminens szövegig és vissza
  Orbán Gyöngyi

  Posztmodern: izmus vagy -itás?
  Milián Orsolya

  A hermeneutika a modern és a posztmodern határán
  Veress Károly

  Ideológia és rítus Paul de Man kritikai olvasataiban
  Berszán István

  Fúj – nem tudom, hová, mi végből; A fák emlékére; Tökéletes merénylet
  Boda Edit

  Posztmodernológia
  Pethő Bertalan

  Egy mondat a zsarnokságról
  Pomogáts Béla


Világablak
  Giovanni Gentile (1875–1944) és Julius Evola (1898–1974) magyar recepciójának történetéhez
  Egyed Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (I.)
  Lakatos Artúr


Levelestár
  Valóság-közelben
  Kántor Lajos


Téka
  Menő a vagányok között
  Gál Andrea

  Jegyzetek egy új történelemszemlélet margójára
  Murádin János Kristóf

  Meghívó kontextusváltásra
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Posztmodern jelenkor
  Szabó Annamária



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Orbán Gyöngyi

Az irodalom határhelyzetétől az eminens szövegig és vissza

A téma előrevetítése

Gadamer – „főművének” tekintett – Igazság és módszer című könyvében nem különítette el az irodalmi műalkotás és a nem-irodalmi szöveg fogalmát, sőt, az irodalom „határhelyzetéről” beszélt. Későbbi műveiben viszont – így például A szép aktualitása című kötetében magyarul is megjelent tanulmányaiban – kidolgozta az „eminens szöveg” fogalmát, amely az irodalom művészi alkotásaira vonatkozó kifejezés. Dolgozatomban a két fogalom összehasonlításával szeretném megvizsgálni, hogyan világítják meg ezek – a „határhelyzetűként” felfogott irodalom, illetve az eminens szöveg – egymás értelmét és jelentőségét, és hogy mit kezdhetünk ezekkel a fogalmakkal azokon a területeken, ahol az elmélet találkozik a műértelmezés gyakorlatával.

Már most az elején hangsúlyozni szeretném, hogy az egyik fogalomtól a másikig való „eljutást” nem egy fejlődési folyamat eredményének tekintem; nem arról van szó, hogy a szerző (Gadamer) egy kezdetlegesebb, kevésbé kidolgozott álláspontról – valamiféle „fejlődés” eredményeként – eljutott volna egy fejlettebb, kidolgozottabb felfogásig, amely visszamenőleg törölné, érvénytelenítené, vagy legalábbis korrigálná a korábbi változatot; inkább úgy látom, hogy mindkét koncepció egymás vonatkozásában, egymás által megvilágítva érthető jobban, ami – éppen a szemrevételezett szövegek horizontjában – azt is jelenti: jobban alkalmazható (jobban megmutatkozik alkalmazhatósága) az értelmező jelenlegi helyzetére.

Az irodalomtól...

„Az irodalom létmódjában van valami egyedülálló és semmihez sem hasonlítható – írja Gadamer „főművének” Az irodalom határhelyzete című fejezetében. – A megértésbe való átültetést specifikus feladat elé állítja. Semmi sincs olyan idegen és ugyanakkor semmi sem követeli annyira a megértést, mint az írás. [...] Az írás, és aminek része van benne, az irodalom, a szellem legidegenebben külsővé vált érthetősége. Semmi sem annyira tisztán a szellem lenyomata, de nincs is semmi annyira ráutalva a megértő szellemre, mint az írás. Megfejtése és megértése során csoda történik: valami idegen és élettelen teljesen jelenlegivé és ismertté változik át.”1

Az idézet értelmének megvilágításához folyamodjunk egy másik, harmadfél évezred előtti időből származó szövegből vett idézethez, amelynek beszélője ugyancsak az írásnak, a kulturális emlékezet akkori új formájának a szerepét szemrevételezi; a beszélő a mítoszbeli egyiptomi király, Thamus, akit Szókratész idéz Platón egyik dialógusában, a Phaidroszban, s aki az ezermester Theuthnak „az emlékezet és a tudomány varázseszközeként” prezentált találmányát értékeli eképpen:

„Mert éppen feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – az írásban bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. Tehát nem az emlékezetnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, mert sok mindenről hallva igazi tanítás nélkül azt hiszik majd, hogy sokat tudnak, pedig a valóságban általában tudatlanok és nehéz felfogásúak, hiszen bölcsek helyett látszólagos bölcsek lettek.”2

A szóbeli kultúrából az íráskultúrába való átmenet töréspontjában keletkezett platóni dialógus leleplező éle – nem véletlenül – az írás ellen irányul: az ugyanis csak megismétli (változatlanul) az elhangzottakat, „idegen jelek segítségével”, csak a rögzítésére szolgál a gondolatnak, csak az emlékeztetés eszköze, nem pedig az emlékezeté; ez utóbbi nélkül viszont nincs igazi, belülről építkező tudás; ez utóbbi mozgás, történés, magának a gondolkodásnak a történése, ami nem más, mint a kérdések és válaszok dialektikájában kibontakozó dialógus.

Jan Assmann szerint a szóbeliségből az írásbeliségbe átváltó ókori görög kultúra jellemzője, hogy nem szakadt el teljesen az őt megelőző kultúra hagyományától, hanem sajátos módon (hüpoléptikusan) magába építette azt. Ezt az átmenetet reprezentálják például a platóni dialógusok is, amelyek – bár írásbeli formában jöttek létre – mégis „szóbeliségüket teszik közszemlére”.3 Az érem másik oldala viszont az, hogy ezek a dialógusok mégiscsak írásos formában születtek meg, ami nemcsak azért fontos, mert csakis ennek köszönhetően részesülhetünk bennük a mai napig, hanem azért is, mert az írásnak arról az erejéről tanúskodnak, amelyet a fentebbi Platón-idézet éppen hogy megtagadott: hogy tudniillik az írás „közszemlére tudja tenni”, azaz közvetíteni képes máig is e dialógusok szóbeli jellegét. Az írásnak ezt a hagyományozó jellegét és erejét ismeri el és hangsúlyozza az indításban idézett Gadamer-szöveg.

Az írás „tisztán a szellem lenyomata”, ugyanakkor ráutalt a „megértő szellemre”. „Megfejtése és megértése során csoda történik: valami idegen és élettelen teljesen jelenlegivé és ismertté változik át.”

Gadamer szerint minden, ami írásban szállt ránk: irodalom. „Az irodalom legtágabb értelmét a nyelvi jelenségek írásos rögzíthetősége határolja körül.”4

Azzal szemben, ahogyan Platón tekintett az írásra, itt az irodalomnak egy olyan felfogásával találkozunk, amely nem pusztán az élőbeszédnek a grafémákban történő rögzítése, „nem egy elidegenedett lét élettelen fennmaradása, mely szimultán módon lenne adva a későbbi korok élményvalóságának”, hanem „a szellemi megőrzés és hagyományozás funkciója, s ezért minden jelenbe beleviszi rejtett történetét”.5

A költőinek tűnő megfogalmazás – „csoda történik” – nagyon pontosan utal az irodalom hermeneutikai jellegének arra a feszültségteliségére, amelyet másutt kérdések formájában érzékeltetett Gadamer: „Miként viszonyul a szöveg a nyelvhez? A nyelvből mi juthat át a szövegbe? Miben áll a beszélők közt folyó megértetés, és mit jelent, hogy olyasvalamik, mint a szövegek, közösként lehetnek adva számunkra, s továbbmenve: mit jelent, hogy az egymással folytatott megértetés folyamán létrejön valami, ami számunkra szövegként egy és ugyanaz?”;6 illetve később: „Sokkal inkább az a kérdés, hogy szavaink miként érkeznek meg a címzetthez.”7

Más szavakkal: az irodalomban mintaszerűen mutatkozik meg az, amit másutt Gadamer a nyelv és megértés kapcsolatáról, a nyelv dialogikus jellegéről mondott. Bármely beszélgetésben nemcsak érvek és ellenérvek nyelvi artikulációja és ezek kicserélése történik meg, hanem az értelem közössége és a mások másságának az áthatolhatatlansága közötti feszültség megtapasztalása.8 Ez a hermeneutika helye: az ismerősség és az idegenség közötti hely.

Az idegenségnek és megütközésnek a mértéke, amellyel az írásban rögzített hagyomány elénk áll, abban az értelemelvárásban fejeződik ki, amellyel feléje fordulunk, illetve abban az ellenállásban, amellyel e hagyomány ellenáll annak, hogy értelemelvárásunkba beilleszkedjék, és épp ezáltal jelöli ki a megértő olvasás feladatát. Ez azt jelenti: az irodalomhoz lényegileg tartozik hozzá az olvasóra való vonatkozás; vagy, ahogyan Gadamer fogalmaz: „az irodalomnak [...] éppúgy eredeti létezése az olvasás, mint az eposznak a rapszódosz előadása, vagy a képnek az, hogy a néző szemléli”.9

Eszerint az olvasás nem egyszerű megismétlése, „felhangosítása” a leírtaknak, hanem már mindig egyfajta reprodukció és interpretáció, belső beszéd, küzdelmes együttműködés a szöveggel. Gadamer egyik sokat emlegetett példája, amellyel ezt megvilágítja, a felolvasás esete. A felolvasásból nem lehet kizárni a megértést; enélkül az csak betűzgetés, értelmetlen dadogás maradna. Ez az értelemanticipáció előrenyúló mozgását feltételezi, amelyet a szöveg folyamatosan irányít és korrigál. Alapvetően ez történik a néma olvasásban is: nem egyszerűen a szavak sorba állítása és kibetűzése, hanem artikuláció, hangsúlyozás, tagolás, amely a szöveget annak kifejlésében adja vissza. „Az olvasás [...] csendes módja annak, ahogyan valamit újra szóhoz engedünk jutni” – írja Gadamer egyik késői tanulmányában.10 A másik példa, az elakadás az olvasásban, amikor vissza kell térni, elölről kezdeni az egészet, szintén az olvasás történés-jellegére, az írás–olvasás viszonyában nélkülözhetetlen feladatra figyelmeztet: a nála-maradásra, amely a szöveg értelemigényének tesz eleget.

Ebben a tekintetben – állítja Gadamer – „az irodalmi műalkotás és egyéb irodalmi szövegek különbsége nem is olyan alapvető”.11 Bár tagadhatatlanul különbség van a költői nyelv és a próza nyelve, illetve a költészet és a tudományos irodalom nyelve között, az e fejezetben tárgyalt szempontból mégis az a mély közösség válik hangsúlyossá, amely minden írásos hagyományt egybekapcsol: az irodalom létmódjából így minden nyelvi hagyomány részesedik. Ebben a fejezetben Gadamer nem annyira a határ megvonására, hanem inkább annak eltörlésére törekszik: éppen az irodalom van azon a határon, ahol átmegy egymásba művészet és nem-művészet. „Az irodalom jelensége az a pont – írja –, ahol a művészet és a tudomány átmegy egymásba”, mégpedig a nyelvi megformálás révén, amelynek az a feladata, „hogy hatásossá tegye a tartalmi jelentést, amelyet ki akarnak mondani”,12 és ennélfogva a gondolkodás elevenségét a dialógus által lehetővé tevő, megértő olvasást igényli.

... az eminens szövegig...

Platón dialógusában a leírt szöveg kiszolgáltatott a félreértéseknek: csak gördül, tekeredik (nem véletlenül, hiszen tekercs formájú), s így bárki kezébe elkerülhet: azokéba is, akik tudják, hogyan kell megfejteni, de azokéba is, akik képzetlenek, tudatlanok. Az írás jelentése ily módon kisajátítható azok által, akik álnok ügyeskedéssel a maguk javára tudják fordítani a szöveg gyámoltalanságát.

„Az írás több, mint a kimondott puszta rögzítése – írja Gadamer Szöveg és interpretáció című tanulmányában. – [...] Minden, amit kimondunk, eleve a megegyezést veszi célba és magában foglalja a másikat.”13

Azaz – visszavonatkoztatva a korábban mondottakra – az írás magában foglalja az olvasóra való vonatkozást. Mivel az írás nem oszthatja meg a szavak keresését és meglelését a partnerrel úgy, mint az élőbeszéd, ezért „magában az írásban kell nyitottá tenni a magyarázat- és megértés-horizontot, amit az olvasásnak kell kitöltenie”.14 Egy valódi szöveget az olvasás számára írnak, ami mindig több, mint az írásjelek puszta megfejtése.

Mindazonáltal pusztán leírt volta és olvasása folytán a szöveg még nem irodalom.15 Így például a feljegyzés vagy a (magán)levél nem tulajdonképpeni értelemben vett szövegek.16 Mivel pusztán az emlékezet támaszául, illetve a hírközlés eszközéül szolgálnak, megelőzi őket az információ, amely rögzítésének eszközei, a konkrét beszédhelyzet, amelyre visszautalásukban nyerik el értelmüket, ezért eltűnnek, mihelyt eszünkbe jut, amire feljegyzéskor gondoltunk, illetve megértettük, amit a levél számunkra jelentett. Akárcsak a képmás példája az Igazság és módszerben, amely, mint a mintaképpel való azonosítás eszköze, megszünteti önmagát, mihelyt elérte célját.17 Úgy tűnik, mintha ezek a „nem tulajdonképpeni értelemben vett szövegek” megfelelnének Thamus király/Platón elmarasztaló értelmezésének (bár annak elmarasztaló modalitásával természetesen nem szükséges azonosulnunk) az írásról, mely csak az emlékeztetés, és nem az eleven emlékezet eszköze.

Ezzel szemben az irodalmi szöveget az „tünteti ki” (már a Szöveg és interpretáció című tanulmányban), hogy – mint „tulajdonképpeni értelemben vett szöveg” – normatív igénnyel lép fel minden megértéssel szemben. Azaz – akárcsak a (művészi) kép, amelynek célja nem egy mintakép azonosításában, hanem önmagában rejlik: a néző tekintetét önmagához vonzza, magánál tartja, visszatérésre készteti – az irodalmi szöveg sem utal vissza egy már elhangzott szóra illetve konkrét beszédhelyzetre, amelynek vonatkozásában válna érthetővé, hanem – nyelvi megjelenésével – önmagára mint megformáltságra utal, s ezáltal minden megértéssel szemben normatív igénnyel lép fel, maga írja elő az olvasást, a hozzá való visszatérést.18

Az irodalmi szöveg A szép aktualitása tanulmányaiban „eminens szöveg”-ként lép elénk.

„Az irodalomhoz, az »irodalmi hagyományhoz«, az írásbeliséghez tartozni – kitüntetés” – olvashatjuk Az „eminens” szöveg és igazsága című tanulmányban. Ami az irodalmi hagyományhoz tartozik, azt nemcsak írott mivolta miatt tartjuk számon, hanem annálfogva is, hogy „az ilyen szöveg tartalmától függetlenül érvényességre tart igényt, és nemcsak a kortárs információigényt elégíti ki. Legalábbis igénye szerint túlmutat minden korlátozott címzetten és alkalmon. Mint a nyelv egy műalkotása »e-minens«.”19 Az irodalomnak az a nemcsak megőrző, hanem hagyományozó és egyben dialogikus funkciója köszön itt vissza, amelyről a „főmű” emlegetett fejezetében azt olvashattuk, hogy a művek „írásos rögzítésének és megőrzésének egész folyamata nem más, mint eleven képzéshagyomány, mely a meglevőt nem csupán konzerválja, hanem mintának ismeri el, és példaképként adja tovább”.20

(Azt fűzhetnők ehhez hozzá, egy kitérő erejéig visszakapcsolódva a dolgozat egy korábbi gondolatához, hogy az irodalmi mű mint az íráskultúrának az a reprezentánsa, amely az eleven képzéshagyomány részeseként „eminens szöveg”, e funkcióját azáltal tölti be, hogy immár írott mivoltát „teszi közszemlére”. Sőt – Assmannak nem ellentmondva, hanem őt ellentétesen kiegészítve – azt is mondhatjuk, hogy voltaképpen Platón dialógusai is ezt teszik: írott mivoltukat teszik közszemlére. Nemcsak azért mondható ez, mert a mai olvasó másképp – azaz olvasóként – mint írott szövegekhez fordul Platón műveihez, hanem – a gadameri gondolatmenetnek megfelelően – azért is, mert a platóni dialógusok maguk is a hagyományképzésnek abba a folyamatába tartoznak, amelynek eredeti adottsága az írásbeliség. „Az írásbeliség sokkal régebbi, mint valaha gondoltuk – írja Gadamer a „főműben” –, s úgy látszik, hogy eredendően a költészet szellemi lételeméhez tartozik.”21 Egyik kései tanulmányában pedig így fogalmaz: „Az írásbeli rögzítés szinte elővételeződik a szóbeli áthagyományozásban.”22 És ezzel vissza is kanyarodtunk az „eminens szöveg” mibenlétének kérdéséhez.)

Az eminens szöveg „úgy van, hogy mond”;23 azaz nyelvi formája, írott mivolta nem másodlagos egy őt megelőző gondolati tartalomhoz képest, létének lényege nem az eltűnésben áll, sokkal inkább az előtűnésben, az előállásban, az önmagában megállásban, és ezáltal elsődlegességet élvez minden értelmezéssel szemben. „A költemény nem úgy áll előttünk, mint olyasvalami, amivel valaki mondani akar valamit. Magában áll ott. Azonos módon áll szemben mind alkotójával, mind befogadójával. Eloldva minden szándéktól, csak és kizárólag szó!” – olvashatjuk a Miként járul hozzá a költészet az igazság kereséséhez című tanulmányban.24 Éppúgy, ahogyan a képben megmutatkozik a szín igaz-léte, az épületben a kő igaz-léte, úgy nyilvánul meg a költeményben is a szó igaz-léte25 – e gondolattal Gadamer a heideggeri hagyományhoz kapcsolódik, de úgy, hogy ezáltal megpendíti az esztétikai gondolkodás hermeneutikailag átértelmezett korábbi hagyományát is, természetesen a görögökig visszamenően, ismét megerősítve a szép és az igaz azonosíthatóságát: „Kezdetektől fogva ez volt a szép, a »kalon« értelme, hogy önmagában kívánatos, azaz nem valami más kedvéért, hanem saját megjelenése alapjaként tűnik elő, ami magától értetődően tetszést követel”.26

Ami – a korábban mondottak értelmében – azt (is) jelenti: olvasást követel: „nem az írás halott betűjét, hanem csak az újra feltámadt (mondott vagy olvasott) szót számíthatjuk a műalkotás létéhez”.27 Az eminens szöveg eminens módon építi magába az olvasóra való vonatkozást.

A költői műalkotás értelmezése eminens értelemben értelmezés. Ez azt jelenti, hogy „az értelmezés lényegi és elválaszthatatlan módon össze van kötve a költői szöveggel, mert az nem meríthető ki a fogalmi szintre való átfordítással”.28 Az olvasás általi megértés azt jelenti, hogy „a szöveg ismét szóhoz jutott”, mégpedig oly módon, hogy „az olvasó egyáltalán nem a beszélőre gondol, hanem az írottakra”, miközben „az írás az elgondolt olvasóra vonatkozik”.29

A megértés kérdésének mint a hallás problémájának a gadameri felvetése segíthet annak megvilágításában, hogy mi is történik itt. „Hallani tudni egyet jelent a megértéssel.”30 A műalkotás, ha elérte címzettjét, „ébrenlétet ébreszt”, azaz megértésre szólít. Az „odahallgatás”, mely több, mint a hangok fizikai rezgésének érzékelése, mert a nekem mondottak megértésére vonatkozó törekvés többletével telített, válasz, beteljesítő végrehajtásmódja az elhangzottaknak. A „megértő odahallgatást” minden „valódi” beszéd igényli. Gadamer egy helyen Arisztotelész példájára hivatkozva mutatja meg az ilyen megértés hirtelen, „átcsapásszerű” bekövetkezését. Mint amikor a lehűtött folyadék hirtelen, átmenet nélkül megfagy, egy hétköznapi közlés esetében is „egyszer csak megértjük” a mondottakat. Ilyenkor nincs is már szükség arra, hogy tovább hallgassunk: megértettük, a nyelv betöltötte szerepét, s ezzel elhallgathat. Az irodalom esetében ezzel szemben „a beszéd értelmének egésze mellett a nyelvi megjelenés egésze is fontos”.31 Más szavakkal: az irodalmi műalkotásban az értelem és a hangzás feszültségteli együttállására, az értelmi és az érzéki oldal egybefonódására kell válaszolnia az „odahallgatásnak”. Ezt az összekapcsolódást, az értelemnek a hangalakkal történő felbonthatatlan egybefonódását Gadamer szerint a „belső fül” teheti hallhatóvá.32

... és vissza

Az a feltétel, amely Gadamer szerint a költői szöveg megszólalását lehetővé teszi – hogy tudniillik a befogadója „csupa füllé váljon” – megvilágító erejű a „határhelyzetűként” felfogott irodalom létmódjának a megértésében is, amennyiben az „a szellem legidegenebben külsővé vált érthetősége”.33 Az olvasásban működő hallás, mely az olvasottakra válaszol, nem olyan, mint a magnófelvétel, hanem a leírtak „beszélni hagyása” módján történő értelmezés. Az értelmezés gyakorlatára nézve ez azt jelenti, hogy annak sikere nem annyira valamely módszer érvényesítésén, mint azon az egyszerre gondosságot és merészséget igénylő beállítódáson múlik, amellyel az értelmező az írott hagyományhoz fordul.34 A módszer, melyről „az adott alakzatnak kell döntenie”, abban az egyszerre küzdelmes és bensőséges kapcsolatban formálódik, amelyet – ugyancsak gadameri kifejezéssel – „elidőzésnek” nevezhetünk.

Azt viszont, hogy az „eminens szöveg” normatív karakterét nem az „esztétikai megkülönböztetés” teljesítményeként, nem a mű autonómiája dogmatizálásaként kell felfogni, hanem az olvasásra, az „eminens értelmezésre” való vonatkozásában kell értelmezni, az irodalom „határhelyzetéről” szóló fejezet felől érthetjük meg jobban. Itt fogalmazódik meg, hogy „az irodalomnak éppúgy eredeti létezése az olvasás, mint az eposznak a rapszódosz előadása, vagy a képnek az, hogy a néző szemléli”.35 Vagyis az irodalmi mű nem az esztétikai élmény tárgya, hanem – éppen, mert „tisztán a szellem lenyomata”, és így „ráutalt a megértő szellemre”, lényegi vonatkozást tartalmaz az olvasásra, illetve az olvasás bensőleg tartozik hozzá a műhöz.

Ez az olvasásfogalom az, amely az irodalomnak e dolgozatban tárgyalt kétféle – határhelyzetűként és eminens szövegként felfogott – koncepcióját, anélkül, hogy különbségüket tagadná, vagy összeegyeztethetővé tenné azokat, egy nagyobb összefüggésben mégis egybelátni engedi:

Minden tapasztalatunk egyfajta olvasása, kiolvasása annak, amire létünk irányul, és önmagunk beleolvasása az így kifejezett egészbe. A költészettel bensőséges viszonyba hozó olvasás is lakhatóvá teszi a jelenvalólétet.”36

JEGYZETEK

  1. Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Gondolat, Bp., 1984. 125.

  2. Platón: Phaidrosz. In: Platón összes művei II. Európa Könyvkiadó, Bp., 1984. 798.

  3. Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz Kiadó, Bp., 1999. 260.

  4. Hans-Georg Gadamer: i. m. 125.

  5. Uo. 124.

  6. Uő. Szöveg és interpretáció. In: Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi Kiadó, Bp., 1991. 22.

  7. Uő. Hallani – látni – olvasni. Nagyvilág, 2001/1. 128.

  8. Uő. Szöveg és interpretáció. 21.

  9. Uő. Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. 123.

10. Uő. Hallani – látni – olvasni. 132.

11. Uő. Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. 125.

12. Uo

13. Uő. Szöveg és interpretáció. 27–28.

14. Uo.

15. Uő.: Az „eminens” szöveg és igazsága. In: Uő: A szép aktualitása. T-TWINS Kiadó, Bp., 1994. 191.

16.Uő: Szöveg és interpretáció. 26.

17. Vö. Igazság és módszer. 107–112.

18. Vö. Szöveg és interpretáció. 33.

19. Uő. Az „eminens” szöveg és igazsága. 192.

20. Uő. Igazság és módszer. 124.

21. Uő. i. m. 123.

22. Uő. Hallani – látni – olvasni. 129.

23. Uő. A szó igazságáról. In: Uő: A szép aktualitása. 118.

24. Hans-Georg Gadamer: Miként járul hozzá a költészet az igazság kereséséhez. In: Uő: i. m. 145.

25. Uő. A szó igazságáról. 124.

26. Uő. i. m. 122.

27. Uo. 124.

28. Uő. Az „eminens” szöveg és igazsága. 193.

29. Uő. i. m. 191.

30. Uő. Hallani – látni – olvasni. 129.

31. Uo. 133.

32. Uő. Az „eminens” szöveg és igazsága. 195.

33. Uő. Igazság és módszer. 125.

34. Vö. Ki vagyok Én, és ki vagy Te? (Kommentár Paul Celan verseinek Atemkristall című ciklusához). Részletek. In: Bókay Antal et alii (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig. Szöveggyűjtemény. Osiris Kiadó, Bp., 2002. 245–261.

35. Uő. Igazság és módszer. 123.

36. Uő. Hallani – látni – olvasni. 134.