Július 2006
Poszt? Modern?


  Bevezető
  

  Poszt? Modern?
  Rigán Lóránd

  A posztmodern gondolkodás története és logikája
  Kiss Endre

  A diplomás rohamosztag; Fehér Hajó a Vörös Tengeren
  Karácsonyi Zsolt

  Hamvas Béla: posztmodern
  Odorics Ferenc

  A posztmodern-probléma
  Kis Béla

  Talált vendég
  Müllner András

  Az irodalom határhelyzetétől az eminens szövegig és vissza
  Orbán Gyöngyi

  Posztmodern: izmus vagy -itás?
  Milián Orsolya

  A hermeneutika a modern és a posztmodern határán
  Veress Károly

  Ideológia és rítus Paul de Man kritikai olvasataiban
  Berszán István

  Fúj – nem tudom, hová, mi végből; A fák emlékére; Tökéletes merénylet
  Boda Edit

  Posztmodernológia
  Pethő Bertalan

  Egy mondat a zsarnokságról
  Pomogáts Béla


Világablak
  Giovanni Gentile (1875–1944) és Julius Evola (1898–1974) magyar recepciójának történetéhez
  Egyed Péter


História
  A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei (I.)
  Lakatos Artúr


Levelestár
  Valóság-közelben
  Kántor Lajos


Téka
  Menő a vagányok között
  Gál Andrea

  Jegyzetek egy új történelemszemlélet margójára
  Murádin János Kristóf

  Meghívó kontextusváltásra
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Posztmodern jelenkor
  Szabó Annamária



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Rigán Lóránd

Poszt? Modern?

A posztmodern fogalma régebbi felkapottságához képest némileg veszített népszerűségéből, mintha kikopott volna különböző nyelvjátékainkból, sőt úgy tűnik, mintha már túl volnánk a posztmodern nyelvjátékon is, valamiféle poszt-posztmodernben vagy inkább túl a posztmodern divatján, ebben az értelemben poszt-posztmodernben ugyan, de valójában lehet, hogy még mindig a korántsem meghaladott modernitásban. Mégis, akárhány ellenérvet fogalmazunk meg a terminus használata kapcsán, hogy inkoherens, hogy csupán afféle bölcseleti spanyolviasz, az minduntalan kicsúszik ujjaink közül, hiszen, amint a lapszám egyik szerzője fogalmaz, a posztmodern apologétái és kritikusai „egyetlen dologban egyeznek meg, mégpedig abban, hogy közmegegyezés a posztmodern definícióját illetően sosem fog létrejönni”. Egy szuszra kimondható, hogy a király meztelen, hogy palástot visel, hogy halott és hogy él, méghozzá egy olyan ágon ülve, amit ő maga fűrészel serényen önmaga alatt, mert a posztmodern a jelen eszmetörténeti periodizációjára vonatkozó münchhauseni kísérlet, a metanarratívák hitelvesztéséről papoló metanarratíva, amelynek egyetlen sajátossága sem igazán a sajátja, egyszóval se nem ez, se nem az, és ezért legfeljebb holmi negatív teológiája lehetséges... Akkor most hol vagyunk, amikor a jelenben vagyunk? Van-e még fönt, és lent van-e? Vajon nem zuhanunk-e szakadéktalan? Emlékszünk rá, annak idején Hegel is a világ történetét kívánta megírni kezdetektől a végig, saját jelenéig, ehhez azonban történelmen kívüli álláspontra lett volna szüksége, és így bejelentette, hogy mindennek vége van. Posztmodern teoretikusaink számára sem kevésbé hiányzik a szükséges distancia, a rálátás lehetősége, a relevanciakritérium, amelynek alapján jelenről szóló történetük szereplőit beválogathatnák, ami miatt aztán szinte mindenki és minden, Disneyland, Nietzsche meg a japán mangák, függetlenül attól, hogy a többivel megfér-e, lehetséges jelölt, és történetünknek se füle, se farka, mert ilyenje csupán az értelmes meséknek lehet. Pontosabban, mert a történetünk még befejezetlen.