Június 2006
Erdélyi falvak – modernizációs pályák


  Bevezető
  

  Modernizációs tendenciák az erdélyi falvakban
  Peti Lehel

  A vállalkozói potenciál és területi eltéréseinek társadalmi magyarázatai Erdély rurális térségeiben
  Csata Zsombor

  Kocsis bácsi a járdára zuhan (vers)
  Kinde Annamária

  Leendő város vagy (csak) modern falu?
  Miklós Zoltán

  Vállalkozók falun
  Oláh Sándor

  Társadalomszerkezeti, életmódbeli változások Csíkfalva községben (1945–1989)
  Gagyi József

  Vidék és vidékfejlesztés az átmenet időszakában Romániában
  Berekméri Mária-Erzsébet

  Falusi modernizáció: változás vagy válság?
  Szabó Á. Töhötöm


1956–2006
  Szabédi októberei
  Kántor Lajos

  Nagyapa rádiója
  Gyarmati György


Toll
  Fejtő Ferenccel a Bem moziban
  Horváth Andor

  A kolozsvári szóló
  Ilia Mihály

  Az alkimista lány (21. század)
  Kántor Lajos


Világablak
  Globális áramlatok és helyi normák között
  Kemény Márton


História
  Kemény János ravatalai
  Kovács Kiss Gyöngy


Mű és világa
  Buday György magyar költői arcképsorozata
  Makkai Ádám


Közelkép
  Az Udvarhelyi régió települései a korszerűsödés útján
  Vofkori László

  Rendszerváltozás utáni gazdasági folyamatok Cófalván
  Kinda István

  Fülep Lajos és egy erdélyi református egyházközség
  Szolláth Hunor


Téka
  Halál Velencében
  Vallasek Júlia

  Reflexió és portörlés
  Balogh Brigitta

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Társulatmontázs
  Musca Szabolcs

  Az alibi nem titok
  Ferencz Enikő



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Kinda István

Rendszerváltozás utáni gazdasági folyamatok Cófalván

 

Bevezető. A falurombolások ideológiai hátterében

A 20. század derekán a kollektivizálási politikai kampány,1 az irreális ütemben építkező ipar és az ezzel összekapcsolt hajszolt urbanizáció a hagyományos falusi közösségek életvilágát visszavonhatatlanul átrendezte. A rurális környezet lakosságának ipartelepek vonzáskörébe történő fokozatos kivonulását a munkahelyek létesülésének előnyei és szimbolikus felértékelődése mellett az államilag szövetkezetesített mezőgazdaság apadó családi haszna és leromló presztízse segítette elő. Az 1960–1980-as évek falu–város irányú tömeges méretű spontán migrációját a kommunista pártvezetés autokrata módon kívánta megszervezni és a városi populáció felduzzasztását elősegíteni. A lokális közösségek interetnikus, városi környezetekbe történő kimozdítása és szétszórása mellett az intoleráns hatalom hatásos stratégiaként a tömbmagyar lakosságú székelyföldi városokba a meglehetősen hátrányos helyzetű, elmaradott regáti románság tömeges betelepítését alkalmazta.2

Az 1980-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a diktátor hírhedt „területrendezési terve” értelmében az erdélyi székely-magyar tradicionális kistelepülések nagy hányada beolvadásra, illetve lerombolásra, felszámolásra ítéltetett.3

Az 1980-as évek végén a sztálini ideológiákkal terhelt kommunista diktatúra faluromboló gépezetének legismertebbé vált erdélyi áldozata a Maros megyei Bözödújfalu lett. A faluközösség és a környék lakossága értetlenkedve fogadta a döntést, majd a kilakoltatásnál „segédkező” katonai alakulatokat: noha viszonylag kis falunak számított, kedvező településföldrajzi helyzete miatt Erdőszentgyörgy község4 prosperáló gazdaságú, nagy agrártermelékenységű falujaként tartották számon.5 Etnikai, felekezeti sokszínűsége ellenére is példás együttélést tanúsító, nyelvében magyar Bözödújfalu megakadályozhatatlanul véghezvitt 1989-es kitelepítésével, a közösség erőszakos felszámolásával és a lerombolt falu elárasztása révén ígéretes halfogással kecsegtető horgászparadicsom kialakításával a pártvezetés a hullámsírba temetett székely falu hírhedtté vált, erősen mediatizált negatív mítoszát alkotta meg.

A „területrendezés” áldozata Háromszéken

Az urbanizált ország imázsalakításának törekvései közt Székelyföld Kárpátok övezte szögletében 1985–86 táján megvalósításra szánt projektté érett az orbaiszéki Cófalva felszámolása is. Ez konkrétan azt tartalmazta, hogy Cófalva 200 főnyi lakosságát a közeli községközpontba, Nagyborosnyóra tervezett négy tömbházba zsúfolták volna össze; ezzel egy időben házaikat lebontották volna, míg a falu a földdel vált volna egyenlővé.

A cófalviak hitetlenkedve fogadták a kiadott rendeletet: „az utolsó percig hittük, hogy megmarad a falu.” A reménykedő magatartást az is bizonyítja, hogy több, a faluhoz semmilyen szállal nem kötődő városi család ebben a bizonytalan időszakban vásárolt családi házat a faluban, amelyek felújítását, bővítését vagy hétvégi házzá történő átalakítását a falu drasztikus megsemmisítését előrevetítő „híresztelések” ellenére is folytatta.6 A községi néptanácsnál a falu lakói közül ketten látták is a kivitelezésre váró tervrajzokat. „Kész volt a terv, hogy Nagyborosnyón hol lesznek a blokkok, az utak; a községet is összeszorították volna. ’91-ben kezdték volna a blokkokat építeni. Vízház a temető hátsó felében lett volna...” Cófalván közben kezdték felértékelni a lebontásra szoruló házakat...

A falu felülről irányított erőszakos kitelepítésének programja a szocialista célkitűzések mesterkéletlen megvalósítása érdekében fogant. A totalitárius hatalom az ekkor már igen súlyos helyzetben lévő, jelentősen amortizálódott technikai felszereltségű, végsőkig erőltetett, alacsony termelékenységű rajoni mezőgazdaságot7 a művelés alá fogott területek kiterjesztésével, termőföld „felszabadításával” kívánta jövedelmezőbbé tenni a határt átszelő Kovászna patak árterületeinek lecsapolása mellett úgy, hogy a település belterületeit, a házak lebontásával és a házhelyek termőfölddé alakításával a székely falut egészében feláldozza. 1989 decemberében a diktatúra megbuktatásával a politikai-ideológiai háttértámogatás nélkül maradt, mély közösségi averziókat támasztó országos hatósugarú „területrendezési terv” valóra váltásának küszöbén végérvényesen kifulladt.8

A rendszerváltozás után másfél évtizeddel új házakkal tarkított falukép, az udvarokon és a gazdasági épületek előtt sorjázó mezőgazdasági gépek és eszközök a lakosság rendkívüli vitalitásának mutatóiként tárulnak a kutató elé. Az alábbiakban tehát azt fogjuk megvizsgálni, milyen együtthatók játszottak közre abban, hogy a „halálra ítélt” falu mára stabilizálódott népességű és fejlődő agrá-riummal bíró kistelepüléssé alakult át. A Cófalva esetében jellemzőnek tekintett – a követett gazdálkodási stratégiák által meghatározott – csoportok bemutatásával egyben a település közelmúltjának és jelenének törekvéseit, a modernizációs kihívásokra adott spontán vagy tudatos reakcióit elemezzük.

„…legalább szaporodik s megmarad a falu!” Demográfiai tényezők

A gazdasági fellendülést elősegítő tényezők közt magyarázó erővel bír a falu népességmozgásának 20. századi alakulása, amely a maga során infrastrukturális, makrogazdasági és politikai körülmények által volt meghatározott.

A falu demográfiai íve 401 lakossal 1900-ban érte el a csúcsot, ettől kezdődően folyamatos lassúsággal fogyó település. Az iparosítás kezdeti szakaszában, 1956 és 1966 között 331 lakosról 262 főre csökkent a falu lélekszáma, és a következő tíz évben további 41 fővel apadt.10 Az utolsó népszámlálás alapján 2002-ben a falu lakossága 203 fő. A falu etnikai összetétele a következő: 81 százalék magyar, 15 százalék cigány, 4 százalék pedig román nemzetiségű.11 A lakosság 98 családba tömörül.

Közlekedési szempontból Cófalva tranzitfalu a megyeszékhelyet (Sepsiszentgyörgy) és a nagy idegenforgalmú fürdővárost (Kovászna) összekötő megyei úton, ahonnan azok könnyen és gyorsan, ingázási rendszerességgel is megközelíthetőek.

Az országos viszonylatban egyre súlyosodó mezőgazdasági helyzettel párhuzamosan ment végbe a városi ipari centrumok ajánlotta munkahelyek falusi népességgel történő feltöltése, amelynek megvalósulásához a téeszben dolgozó középkorú és idős generáció is jelentősen hozzájárult a fiatalabb nemzedék agráriumból való kimenekítése révén („Fiam, csak éppen kollektivista ne légy!”). Az 1970-es és ’80-as években hasonló megfontolások alapján számos cófalvi nagycsalád12 oszlott meg a kollektív termelés és a városi munkalehetőség választása között. Sepsiszentgyörgyön az új lakónegyedekben ráadásul könnyen bérlakáshoz juthattak a fiatal családok. A kialakuló elsőgenerációs városlakók szélesedő társadalmában polgáriasuló életvitelük révén a mindennapok szintjén lassan eltávolodtak az alacsony megbecsültségű, nehezebbnek tartott és alacsony (terménybeli) juttatásokat feltételező rurális életformától, anélkül azonban, hogy megszakították volna a kapcsolatot a falun dolgozó idősekkel, akiket rendszerint hétvégén látogattak és segítettek. „A román pártvezetés 1970-es években hozott voluntarista politikai és gazdasági döntéseinek nyomán az élet minden területére kiterjedő válság alakult ki Romániában, amely az 1980-as évekre teljesen felborította a rendszer normális működését.”12 Ezért a háztáji gazdaságban és a kerthelységekben folytatott termelés lehetősége a nehéz körülmények közt élő városi családok egy részének hazatérését és gazdálkodásba való bekapcsolódását eredményezte. Rurális–urbánus megosztottságuk miatt a felbomlott nagycsaládok a különböző erőforrásokhoz való hozzájutásuk révén a kétlakiságra épülő komplementer gazdaságszerkezetet építettek ki az alapvető élelmiszerekkel kapcsolatos súlyos ellátási zavarok enyhítésére.13

A gazdaság reprivatizációjának üteme 1992-re lehetővé tette a kollektivizálás előtti magántulajdon visszaszármaztatását, így a falusi élet előtt új perspektíva nyílt. A gazdálkodói hagyományokba szocializálódott, proletárrá avanzsált, majd munkanélkülivé vált első generációs városlakók fokozatosan visszatértek a biztos alapokat jelentő termőföld vonzásába.

A rendszeralakító változás első privatizációs hullámában a városi panellakások alacsony áron megvásárolhatóvá váltak. A cófalvi családok valamennyien éltek ezzel a lehetőséggel, attól függetlenül, hogy jövőjüket továbbra is városon vagy a falusi örökség és a visszamérés előtt álló családi birtokon képzelték el. Hazaköltözésükre vonatkozó döntésüket a tömegével felszámolódó munkahelyek hamarosan megerősítették.

Míg a korábbi évtizedekben a falu–város irányú mobilitás határozta meg a régió népességmozgását, a kilencvenes évektől a folyamat hirtelen visszafordulásáról beszélhetünk. A leszegényedő városi lakónegyedekből ráadásul a tehetősebb családok szerre városszéli vagy olyan rusztikus környezetbe vonultak, ahol hétvégi villaként használt parasztházba, esetleg családi házzá bővített lakásokba költözhettek, városi lakásaikat azonban valamennyien megtartották.

Cófalván 1986 táján a kiköltözések megszűntek, viszont egyre sűrűbben telepedtek le elszármazott és idegen családok. Kevés olyan helyi család volt, amely a kitelepítés miatt lecsökkenő ház- és telekárak ellenére is „mentette a menthetőt”, és házát eladva végérvényesen megszakította kapcsolatát a faluval. Nekik köszönhetően azonban a faluban néhány környékbeli cigány család is olcsón házat szerzett magának.

Falubeli státusuk, illetve falubeli kötődésük alapján Cófalva 98 családját három fő kategóriába soroljuk:14

Helyiek: azok a családok, amelyek a múlt rendszer alatt is a faluban éltek, illetve itt nevelkedtek. Ők legalább egy generációra visszavezethetően cófalviak. Számuk: 54 család.

Beköltözöttek: akik a nyolcvanas évek közepétől kezdve, de leginkább az 1990-es években a faluba telepedtek. Közöttük nyilván vannak:

elszármazottak: az a 15 család, amely hazajött a családi birtok miatt. A falu örül a hazatérő családoknak, „legalább szaporodik a falu”.

idegenek: 14 család teljesen idegenként vásárolt házat a faluban. A helyiek támogatják a magyar nemzetiségű betelepülőket.

Kétlakiak. Városi lakással és munkahellyel rendelkezik több olyan cófalvi kötődésű család, amelyek helyi és városi lakhelyeik közt időszakosan ingázó, kétlaki életmódot folytatnak. Néhány család itt vásárolt házat és indított vállalkozást, miközben tagjai leginkább városon laknak. Két-három környékbeli család is itt vett házat falubeli vagy közeli munkalehetősége miatt. Az itt felépített családi és hétvégi házakat általában nyári időszakban lakják folyamatosan. Főleg az idősebb családok számítottak úgy, hogy „nyáron falun dolgozunk, télen a blokkba nézzük a tévét”, de ők fokozatosan falusi életformára rendezkednek be. A kétlaki életmintát követő családok száma jelenleg 15.

„Akié a föld, azé az ország!”
A gazdaság modernizálása

Számos erdélyi faluban „azt a földet, amelyet három évtizeddel korábban, 1962-ben a gazdák fájó szívvel adtak be a közösbe, 1990-ben tehetetlenül, megöregedve, kényszeredetten vették újra a birtokukba. A hajdani gazdatársadalom még élő, idős tagjai érezték annak erkölcsi kényszerítő súlyát, hogy az őseik által évszázadokon át óvott földet meg kell művelni és tovább kell őrizni a jövő nemzedékei számára. Termőterületük hasznosítására, korszerű megművelésére azonban sem erejük, sem elegendő pénzük nem volt.”15 A rombolástól megszabadult falu újraéledő lakossága a közel 300 hektáros lesoványodott, végletekig kiélt termőföldet azonnal birtokba vette, és nagy anyagi áldozatok árán megkezdte feljavítását és termőképessé alakítását.

Korábban említettük, hogy a termőföld vonzása már közvetlenül a rendszerváltozás előtti években is családokat késztetett arra, hogy ellehetetlenített városi életkörülményeiket a termelőképes falusi gazdaságokba való visszatéréssel váltsák fel. Ezek a családok ipari termelésből származó megtakarított – és a hiánygazdaság miatt semmire nem fordítható – pénzüket a mezőgazdaságba fordították. Mivel a cófalvi földeket korábban a községközpontba tömörített mezőgazdasági szövetkezet gépparkjának állományával művelték, a rendszerváltozás utáni előnyös magánosításból a falusiak kimaradtak, a gépeket pedig a „tűzhöz közeli” nagyboros-nyóiak vásárolták fel potom áron.16 A cófalviak a fellendülő mezőgazdasági termelés reményében Havasalföldről vásároltak használt traktorokat. A több földdel rendelkező, valamint a magasabb munkaerő-potenciállal bíró (fiatal) és a lehető legtöbb munkafolyamat gépesítésére törekvő családi gazdaságok saját földjeik mellett a falusiaktól – főleg idősektől – haszonbérbe vett területeket is termeltek.

Az önellátó jellegű és a nagyobb gazdasági léptékű agrártermelés elsősorban azokban a famíliákban jelent fő megélhetési lehetőséget, amelyek a faluhoz való kötődésük okán a kilencvenes évek elején visszakapták a család kollektívbe kényszerített termőföldjeit.

Gazdálkodók. Míg országos viszonylatban sok településen a visszakapott földek megművelésének mikéntje foglalkoztatta a lakosságot a magángazdaságok alacsony gépesítése és a kollektivizálás előtti termelési viszonyok önkéntelen újraélesztése miatt, Cófalván a nagy erőkkel megkezdett mezőgazdasági termelés a tőke agráriumba történő visszaforgatását, a gazdaságok technikai és stratégiai fejlesztését tette lehetővé. Ennek legalapvetőbb feltételét „a megfelelő természetföldrajzi adottságokkal rendelkező, ezért specializációra képes és a piacra lépés lehetőségét egyaránt biztosító”17 mikrorégió nyújtotta. Az intenzív „pityókatermelés”-re szakosodott családok másfél évtized alatt a termelés legtöbb fázisát gépesítették. A burgonya értékesítéséből származó jövedelem lehetővé tette azt is, hogy a mérsékeltebb, de az állandó havi (tej) és évi (hús) hasznot hozó állattartás számára a takarmány megtermelésének és előkészítésének munkafázisaiban az emberi munkaerő megkímélődjön: „Cófalván a kezüket nem teszik a szénára. Mindent géppel csinálnak.

Néhány intenzív gazdálkodásra berendezkedett család gépállományának fejlesztése érdekében kölcsönhöz folyamodott, az illyefalvi LÁM Alapítvány nyújtotta hitelből traktorokat vásároltak. A jelenlegi sikeresen gazdálkodó cófalvi családokban a jelentős tőkebefektetés mellett agrárgazdasági szaktudás megszerzése és alkalmazása is történt. A hitelező alapítvány által szervezett gazdatanfolyam helyi résztvevői közül három cófalvi fiatalember például többhónapos tapasztalatszerzésre utazhatott Svájcba, ahonnan az elmélyített ismeretek és perspektivikus gazdaságmodellekben való tájékozottság mellett használt gépekkel tértek haza. Közülük egy a program lejárta után magánúton újra visszatért vendéglátójához a svájci farmra. Itthoni gazdálkodásának eredményes megszervezésében a falusiak a nyugati tapasztalatok kamatoztatását fedezik fel.

A legnagyobb burgonyatermelők közt két-három nagycsaládot tartanak számon a faluban. Ők a sajátjukon kívül másoktól bérelt földeket is megművelnek, családonként 16–20 hektárt. A megfelelő eszközkészlet igénybevétele mellett lehetőségük van a megtermelt burgonyamennyiséget a kedvezőbb piaci árfeltételek kialakulásáig hosszabb időn keresztül is tárolni. Úgy látjuk, a mikrorégió szintjén is valóban felkészült gazdaság az, amely 4–5 vagon (40–50 tonna) burgonyát családi termelés keretében képes előállítani, és annak jelentős részét raktározni is tudja.

A régió terményspecializációja szükségtelenné teszi az áru reklámozását, ennek tulajdoníthatóan piacra sem szállítanak. A betakarítástól kezdve a távolabbi megyék nagy tételben szállító forgalmazó felvásárlói hétről hétre átfésülik a környéket, rakományukat a termelőktől szerzik be.

A specializáció ellenére minden gazdaságra jellemző a termelés több ágazatában való részvétel. Valamennyi nagyobb burgonyatermelő egyben számon tartott tej- és hústermelő is, családonként 8–10 fejőstehenet és 4–5 borjút tartanak, évente 30–40 sertést hizlalnak, emellett birka- és szárnyasál-lományt is nevelnek.

A magas jövedelmezőség18 magas befektetéseket, visszafordítást követel a fejlesztés érdekében, többek közt ezzel magyarázzuk a látványos szimbolikus és ceremoniális befektetések hiányát.19 Jövedelmeiket elsősorban a gazdaság korszerűsítésére, új mezőgazdasági gépek vásárlására, a fiatal családok külön háztartásba történő szeparációjára – házépítésre – fordítják.

Vállalkozók. A rendszerváltozás után a faluban helyiek, elszármazottak és idegenek különböző irányultságú családi vállalkozásokat indítottak. A sikeresebbek kereskedelmi jelleggel, a másik rész termelő-szolgáltatónak indult.

Illyefalvi kölcsönnel nyitott szerelőműhelyt például egy fiatal családfő, ahol a falu és a környék mezőgazdasági gépeit javíthatta volna. Vállalkozásának már kezdeti szakaszában kiderült, hogy a géppel rendelkező gazdaságok valamennyi férfi tagja egyben székely ezermester is. Mivel gépeit mindenki maga „bütyköli”, a javítóműhely tevékenységét a családi eszközállomány karbantartására kényszerült korlátozni, amellyel saját és bérelt parcellákat művelnek.

Termelő jellegű, kialakult piaccal rendelkező vállalkozásként említjük a helyi pékséget, melyet cófalvi gyökerű kétlaki család üzemeltet. Közel tízéves működése és a felszerelés folyamatos újítása ellenére a pékség tulajdonosa úgy látja, hogy a növekvő higiéniai követelmények és a nagy tőkét mozgató versenytársak egyre inkább kiszorítják a piacról, és valószínűnek tartja, hogy rövidesen – a LÁM Alapítvány kölcsönének teljes visszafizetése előtt – fel kell számolnia vállalkozását. A család nem gazdálkodik.

Nyugdíjasok. A falu családjainak mintegy felében nyugdíjból származik a rendszeres pénzjövedelem. Az idősek és gyermekeik családja számos esetben közös gazdaságot szervez. Azok az idősek, akik házastársi vagy gyermeki támasz nélkül maradtak, visszakapott földjeiket helyi gazdáknak adják művelésre terményben megállapított bér fejében. Közülük sokan kisebb állatállományt tartanak, a nyugdíj mellett a tejpénz jelentős súllyal kerül számításba. A saját célra előállított hús mellett az évente értékesített 2–3 sertés az idős családok kényelmes megélhetését biztosítja.

Napszámosok. Az alacsony jövedelmű magyar és cigány családok zöme napszámos-munkát végez a falubeliek földjein. Két nagyobb családi gazdaság állandóan helyi cigány munkaerőt – szolgát – foglalkoztat, feladatuk a tartósabb idénymunkákon kívül az állatok gondozása és egyéb gazdasági munkák elvégzése. Szolgálataikért nem napszámot, hanem rendszeres havi fizetést – 5–7 millió lejt, alkalmanként élelmiszert is – kapnak. Egy cigány család téglavetéssel egészíti ki napszámból származó jövedelmét. Az agrártermelésre szokosodott nagygazdaságok szezonális munkaerőszükséglete a helyi napszámosok bevonása mellett a környező falvak – Nagypatak, Zágon – cigány és román napszámosaira is igényt tart.

A falu családjai a primer jövedelemforrások tekintetében a következő kategóriákba tartoznak:

Állandó munkahelyi jövedelem. 23 család pénzbeli jövedelme elsősorban szerződéses munkaviszonyból származik. Ide soroljuk a kétlaki életmódot folytató alkalmazottakat és a családi vállalkozásokat is. Jelentős arányban gazdálkodnak.

Nyugdíj. 48 családban állami vagy betegnyugdíj képezi a megélhetés stabil alapját. A nyugdíjas családok nagyon kevés kivétellel mind gazdálkodnak nukleáris vagy nagycsaládi szinten.

Mezőgazdasági termelés. Fő foglalkozásként 16 nagycsalád folytat agrártermelést, az idősebbeknek állami nyugdíjuk is van, a fiatalok (30–35 évesek) kizárólag agrártermeléssel és állattartással foglalkoznak. Köztük vannak a legnagyobb termelők is.

Napszám. 10 család állandó jövedelem és gazdálkodási alternatíva híján alkalmi és napszámosmunkákat vállal.

Külföld. 1 család időszakosan külföldön dolgozik.

„... most lehet jobbacska, mint a kommunizmusban.” Összegzés

Cófalva lakossága elsősorban a földművelő és állattartó gazdálkodásra építi megélhetését, amely még a vállalkozói szférának is jelentős kiegészítő erőforrása. A közösségben a rendszerváltozás utáni erőteljes modernizációs törekvések egyrészt a nyugati gazdálkodási modellek és a piacorientált családi gazdálkodásra épülő falusi életforma adaptációjában (helyiek), másrészt a városi–falusi környezetek közti rendszeres mobilitás fölerősödésében (kétlakiak), valamint az elszármazottak faluhoz kötődő jövőorientált terveinek megvalósítási kísérleteiben érhetők tetten.

A múlt rendszerbeli és a jelenlegi családi helyzetek narratív értékelésekor az agrá-riumba sikeresen befektető családok és a vállalkozók egyetértenek abban, hogy „most sokkal többet kell dolgozni”, de a falu gazdasági fejlődése egyértelműen az életszínvonal emelkedését mutatja.

A nyugdíjasok úgy látják, a „kommunizmusban is kellett dolgozni, mint az ökör, s valamit adtak. Most többet kell gondolkozni, így csináljuk, úgy csináljuk.” A legidősebbek a kollektív előtti magángazdaság idejét emlegetik mint legjobb időszakot.

A kevés földdel és az alacsony nyugdíjjal rendelkezők, valamint a napszámból és más, rendszertelen jövedelemből élők emlékeiben a kollektív gazdaság utáni nosztalgia erőteljesebben jelentkezik. Ők azon a véleményen vannak, hogy a „kommunizmus alatt jobb volt a megélhetés”.20

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a falu gazdasága rendkívül magas fokon gépesített, ami az aktív generációk termőföld-centrikus, élő gazdálkodói hagyományának, az 1990-es években megkezdett energiaráfordításnak, a fejlesztést célzó hitelvállalásnak és a nagyfokú agrárspecializációnak tulajdonítható. A gépek hiánya főleg azokra a családokra jellemző, amelyek fiataljai eltávolodtak a falusi gazdálkodástól, és jövőjüket urbánus környezetben építik. A hagyományosabb eszköztechnikát felvonultató gazdaságok nagyobb földjeiket inkább bérbe adják a jól felszerelt családoknak, mintsem hogy nagy anyagi ráfordítás árán végeztessenek el azokkal egy-egy munkafázist.

A burgonyatermelés specializációja ellenére egyelőre még mindig kérdéses a cófalvi gazdák számára a termény értékesítése, amennyiben határozottan körvonalazott biztos felvevőpiac nem alakult ki, és amíg a növekvő forgalmú szupermarketek még a környékbeli városok fogyasztóit is osztrák és holland import burgonyával árasztják el. Jelentős probléma, hogy míg az önerőből menedzselt agrártermelés a nyugati farmok termelésének és felszereltségének irányába mozdult el, a családi erőfeszítések mögül hiányzik a támogatásokat és az előnyös hitelkonstrukciókat biztosító agrárpolitika, amely elősegíthetné a nyugati típusú – farmszerű – céltudatos és piacorientált családi termelőegységek kialakítását. Ebben a kedvezőtlen összefüggésben pedig a családi agrárvállalkozások léte még az időjárás alakulásának és az import termények dömpingjének is kiszolgáltatott.

*Jelen dolgozat rövid összegzőként íródott. A kutatás megvalósításában nyújtott támogatásáért köszönet illeti id. Bende Tamás cófalvi református lelkipásztort és családját.

JEGYZETEK

1. „..a kollektivizálás az RKP legszélesebb körű, egy évtizednyi időnél is hosszabb politikai kampánya volt (1949–1962).” Gagyi József: A szocializmus győzelme falun... A kollektivizálás vége a Székelyföldön – meg ami közvetlenül utána következett. Székelyföld, X. 1. 2006. 175.

 2. „...a Marosvásárhely külnegyedeiben újonnan felépített panelház negyedekbe éjszaka a katonaság költözteti be a lakókat. Ezek az új lakók Óromániából érkeznek. Elsősorban a moldvai részek többnyire már évek óta munka nélkül élő román ajkú lakosságát telepítik be Marosvásárhelyre. [...] az új lakosoknak az erdélyiek rovására teremtenek munkaalkalmat. Viszont betelepítésükkel Bukarest tovább lazítja az erdélyi nemzetiségek – mindenekelőtt a magyarok – demográfiai egyöntetűségét.” Erdélyi Magyar Hírügynökség, 1987/91. sz. jelentés. Idézi Vincze Gábor: Történeti kényszerpályák – kisebbségi reálpolitikák. II. Dokumentumok a romániai magyar kisebbség történetének tanulmányozásához. 1944–1989. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004. 422

 3. Az Erdélyi Magyar Hírügynökség információi szerint a területrendezési elképzelések 8000 romániai falu megsemmisítését tűzték ki célul, és a hatalomnak szándékában állt ezeket városokra is kiterjeszteni: „Mindenekelőtt olyan, a közelmúltban városokhoz csatolt negyedekre, illetve óvárosi részekre, amelyek – Erdélyben legalábbis – a kisebbségi kultúra pótolhatatlan rekvizitumai voltak.” Közli Vincze: i.m. 445.

  4. Ma már város.

  5. A mikrorégió Hargita megyéhez tartozó falvaiból (Kőrispatak, Bözöd, Etéd irányából) különösen gabonaéréskor „jődögéltek zsákkal a hónyuk alatt Újfaluba”.

  6. Az épületek kibővítéséhez, átalakításához a hatóságok az 1980-as évek utolsó harmadában azonban már nem adtak építési engedélyt. Információink szerint még sírkövet sem állíthattak a cófalvi temetőben.

  7. Bővebben lásd Oláh Sándor: Kliensek és patrónusok. Egy szocialista termelőszövetkezet tündöklése és bukása. Székelyföld, X. évf. 1. sz. 2006. 195–212

  8. A környező települések közül tudomásunk szerint Székelypetőfalva és Tamásfalva is hasonló sorsra ítéltetett. Petőfalván ez jelentős mértékben elősegítette a cigányság tömeges betelepedését a kiköltöző családok olcsón megvásárolt házaiba.

  9. Varga E. Árpád:  Erdély etnikai és felekezeti statisztikája I. Kovászna, Hargita és Maros megye. TLA – Pro-Print Könyvkiadó, Bp.–Csíkszereda, 1998

10. A polgármesteri hivatal közlése alapján.

11. Tanulmányomban a nagycsalád társadalom-néprajzi irodalomban kidolgozott definíciójával dolgozom. Lásd Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a Komárom megyei Martoson. In: Hofer Tamás (szerk.): Fél Edit néprajzi tanulmányai. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2001.

12. Pozsony Ferenc: Zabola. Kiadja a Száz magyar falu könyvesháza Kht., Bp., 2002. 79.

13. A nagyüzemi gazdálkodás társadalmi következményeiről lásd Oláh Sándor: A székelyföldi agrártermelés társadalmi feltételei 1989 után. In: Uő: Falusi látleletek 1991–2003. Pro-Print, Csíkszereda, 2004. 128–138

14. Húsz év alatt mindössze egy idős család költözött ki végérvényesen a faluból leromlott egészségi állapota miatt.

15. Pozsony: i.m. 79

16. A rendszerváltás áttekinthetetlen forgatagában a téeszek gépparkját sok esetben a korábbi pártapparátus helyi képviselői „szerezték meg”. Kinda István–Peti Lehel: „Ne verjük szét a kollektívet!” Társas gazdálkodás a Kis-Küküllő mentén. 2004. (Megjelenés alatt: Magyar Kisebbség, 2006. június.)

17. Szabó Á. Töhötöm: Stratégiakeresés és alkalmazkodás. Korunk, XV. 12. 2005. 100

18. Az egyik gazda bevallása alapján „pityókából megmaradt háromszáz millió” (kb. 8500 euró)

19. Termékspecializációt elemző kutatásaink szerint a magas jövedelmezőség megemelt reprezentációs költségeket feltételez. Lásd: Kinda István–Peti Lehel: Szenesek. A tradicionális erdőkiélés és a nyugati piacgazdaság között. Erdélyi Társadalom, II. évf. 2. sz. 2004. 203–225.; Kinda István: Tradicionális mesterség és profitorientált életstratégiák. Jövedelemszerzési technikák egy háromszéki cigány közösségben. In: Jakab Albert Zsolt–Szabó Á. Töhötöm (szerk.): Lenyomatok 4. Fiatal kutatók a népi kultúráról. KJNT, Kvár, 2005. 147–170.

20. A helyiek még emlékeznek arra, hogy a közös gazdaságba beadott „kövér” földjeikről a kollektív akkora terméseket takarított be és osztott ki a föld nélküli pártaktivisták között, hogy azok attól tartottak, a padlásra hordott gabona súlya alatt rájuk szakad a mennyezet.