Június 2006
Erdélyi falvak – modernizációs pályák


  Bevezető
  

  Modernizációs tendenciák az erdélyi falvakban
  Peti Lehel

  A vállalkozói potenciál és területi eltéréseinek társadalmi magyarázatai Erdély rurális térségeiben
  Csata Zsombor

  Kocsis bácsi a járdára zuhan (vers)
  Kinde Annamária

  Leendő város vagy (csak) modern falu?
  Miklós Zoltán

  Vállalkozók falun
  Oláh Sándor

  Társadalomszerkezeti, életmódbeli változások Csíkfalva községben (1945–1989)
  Gagyi József

  Vidék és vidékfejlesztés az átmenet időszakában Romániában
  Berekméri Mária-Erzsébet

  Falusi modernizáció: változás vagy válság?
  Szabó Á. Töhötöm


1956–2006
  Szabédi októberei
  Kántor Lajos

  Nagyapa rádiója
  Gyarmati György


Toll
  Fejtő Ferenccel a Bem moziban
  Horváth Andor

  A kolozsvári szóló
  Ilia Mihály

  Az alkimista lány (21. század)
  Kántor Lajos


Világablak
  Globális áramlatok és helyi normák között
  Kemény Márton


História
  Kemény János ravatalai
  Kovács Kiss Gyöngy


Mű és világa
  Buday György magyar költői arcképsorozata
  Makkai Ádám


Közelkép
  Az Udvarhelyi régió települései a korszerűsödés útján
  Vofkori László

  Rendszerváltozás utáni gazdasági folyamatok Cófalván
  Kinda István

  Fülep Lajos és egy erdélyi református egyházközség
  Szolláth Hunor


Téka
  Halál Velencében
  Vallasek Júlia

  Reflexió és portörlés
  Balogh Brigitta

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Társulatmontázs
  Musca Szabolcs

  Az alibi nem titok
  Ferencz Enikő



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Gyarmati György

Nagyapa rádiója

Albérletből újonnan épült saját otthonba költözni az ötvenes évek közepén sem volt mindennapos. Akkoriban Rákosi Mátyásnak hívták az ország első emberét, de a munkáslakások építését segítő hitelakciót a kortársak – az éppen menesztett miniszterelnök – Nagy Imre nevéhez kötötték. Az óvodáskorú kültelki suttyó boldog tudatlanságban élvezte új családi házuk luxusát. Azt, mert az idő tájt még luxusadó fenyegette a szülőket a szobákban fénylő parkettákért. S hozzá még egy rongyrázó kellék. A régi bérlemény ósdi néprádiója – maradt, ahol volt. Szeptember utolsó napjaiban összeszaladt a család, amikor először szólalt meg az új, háromhullámos Orion. A gyermek persze mit sem tudott akkoriban hullámhosszakról meg csatornákról. Azt viszont nem volt nehéz észrevennie, hogy nagyapja attól kezdve minden idejét – mit porta, kert és jószág engedett – rádióhallgatással töltötte. Többnyire nem egyedül, mert – a mindig rohanó szülőkhöz képest – legkisebb unokája bármikor mellé telepedhetett. „Ölbe nem, nagyfiú vagy már.”

Valóban siheder lett, mire megtudta a rádió históriáját. Illetve – ébredt rá később – megtudta a történet első felét. Nem volt adomázó a família. A családtörténet mozaikjaival az aprónép főként jeles-bús napokon ismerkedhetett: Ferenc- és Imre-napokon – mert e nevek minden generációból megillettek valakit a családban –, disznótorok, lakodalmak vagy éppen halotti torok idején. Ilyenkor a bükkalji, ritkábban hegyaljai nedű előbb-utóbb megoldotta a nagybácsik, a házilikőr meg a nagynénik nyelvét.

A nagyszülők házukat-portájukat adták el, hogy – az 1954-es kormányhitelt fölösen kiegészítve – valóban el is készüljön az új otthon. Nekik ezért „járt” az új portán egy saját szoba, a fél kert, a négysornyi szőlő fele és külön hízó az ikerólban. A látszólagos elkülönözésnek inkább csak a birtoklástudat szempontjából lehetett valami homályos elvi jelentősége. Soha fel nem merült, hogy a nagyi kocája vagy a gyümölcsfákkal is fölösen árnyékolt konyhakert javai ne osztatlanul hasznosultak volna a közös háztartásban. Mindenesetre a fentebb elősoroltak mellé még az volt az idősebb gazda – a történetben eddig is, ezután is a nagyapa – kívánsága, hogy a front alatt a csillagosok által elrekvirált varázsszemes Orion rádió helyébe szerezzen veje valami hasonló alkalmatosságot, ha készen lesz az új ház. Ez a kívánság teljesült a következő őszön az új rádió beüzemelésével.

„A visszaszerzett jószág újbóli tulajdonlásában lelte kedvét nagyapa” – értelmezte utólag az évtizedes emléket az időközben gimnazistává lett kamasz. S megpróbálta összerakni a többi – soha végig nem mondott – történetmorzsát is. A csillagosok kitétel a nagyszülők szótárában a front alatt a régi portára beszállásolt orosz katonákra vonatkozott. Ők akkor a házban fellelhető összes kölnit is jóízűen elfogyasztották ugyan, de – napi ellátmányukon túl – csak a rádió elszerzeményezésével rövidítették meg a családi inventárt. 

A háborús megpróbáltatások emléke már-már adomává szelídült a rákövetkező időszak sanyargatásaihoz képest. Nehezebb volt megfejteni, hogy a – mindig ellenszenvvel emlegetett – „agitkák” a téeszcsébe verbuválókat jelentették. Az viszont alig nyiladozó értelemmel is könnyen felfogható volt, hogy a rekviráló brigádok után „vetni valónk sem maradt”. Kukoricafosztás, libatömés idején a nagymama arról nosztalgiázott visszatérően, hogy mennyivel szebb tengeri termett az „eltagosított” kistokaji dűlőben. Mintha bocsánatot kért volna a kocától meg a tyúkudvar szárnyasaitól, hogy nekik is csak a silányabbja jut. Mi, unokák már nem ismerhettük „azt a jó zsíros földet” – a felemlegetett örökséget – a tokaji határban. Annál boldogabban mentünk a „gurító melletti” tagba. Az egy kőhajításnyira feküdt az iparváros rendező pályaudvarától, amit a háború vége felé többször is módszeresen végigbombáztak. Ami a nagy szóródással pusztító „égi áldásból” visszamaradt, nekünk inkább volt príma grund a számháborúhoz, semmint kráterek százaival sebzett holdbéli táj. A nagyobb bombatölcsérekben egész évben megmaradt a víz, s az ott tanyázó békákra sosem volt vadászati tilalom. Rendre diadalt arattunk a varangyok ármádiáján, amíg a nagyszülék a hepehupás, zsombékos, satnya földön egyeltek, kapáltak.

Az új házba költözés idején, szemerkélő őszi esőben – rokoni kölcsönszekéren, kölcsönlovakkal – fuvaroztuk haza a termést. Kukoricát meg a közte megtermett tököt, babot. Még el se kezdtük a lerakodást, midőn egy – nekünk gyerekeknek – idegen támaszkodott a nagykapu szárnyához. Nagymama szinte zárt szájból sistergő kurta vezényszavakkal parancsolt be bennünket rögvest a házba. Ez csak akkor volt stílusa, ha a mindennapos gyerekcsínyeknél sokszorta komolyabb skandalum történt. Mi persze rendesen – egymást lökdösve – leselkedtünk a kapura néző szoba ablakának függönye mögül. A szóváltás nem hallatszott be, a gesztikulálások megfejthetetlenek maradtak. Percek múltán a nagyszülők rövid suttogása a konyhában. A nagyapa gereblyével indult az utca eleje felé. A harmadik porta voltunk a soron, így nem sok időbe telt, hogy ráismerjünk féloldalasan hátrafelé sasszézó járására. Házunk felé közeledve gereblyézte a földes út közepét, eltüntetendő az eső áztatta talajba vágódott keréknyomokat.

De ezt követően se tágított a fenti műveletet a kapufának támaszkodva szemlélő idegen, akihez időközben társult N. bácsi, a nekünk is ismerős „utcabizalmi”. Sőt mi több, a zárt ablakon immár átszüremlő indulatos mondatfoszlányok alapján nagyapa valami – számunkra érthetetlen – főben járó vétség és „hatóság fenyegetése” miatt került egyre inkább szorult helyzetbe. Még annyit láttunk, hogy a három dühös ember közé furakodva nagymama csendesen mondott valamit, mire mindannyian beljebb kerültek a portán. Nekünk gyerekeknek – akkor – eddig tartott a történet, mert anyánk közben elkészítette a vacsoránkat. Mire végeztünk vele, már sehol sem voltak a hívatlan látogatók. Mi pedig – ahogy szoktuk volt – nekiálltunk piros szemű csövekre vadászni az időközben a diófa tövébe górt tengerihalomban. Idő múltával nagyapa is közénk telepedett a sámlik egyikére, de ezen az estén nem kerültek szóba az obsitos lovas futár első világháborús történetei... 

A következő őszön a már megszokottnál is szorgalmasabban ült nagyapa a rádió mellett. A nagybácsik is gyakrabban bukkantak fel, de többnyire az unoka ágyba parancsolása után. Így inkább csak homályos félálom-kontúrjaik bizonytalankodtak az emlékezetében. L. bácsi az akkoriban szabványos homokszínű viharkabátban, rajta keresztben valami lyukacsos vascső. Máskor F. bácsi csapzottan, az akkoriban szabványos homokszínű viharkabátban, alatta vérlucskos ruhafoszlányok. Gyermeki magyarázatkérés? Mire? Álom és ébrenlét határán bóklászó szellemalakokra? Ezt illetően még az italközi emlékidézések szezonjában is működött a – „zsindely van a háztetőn” – kollektív nagycsaládi önkontroll.

Idő múltával a gimnazista kamasz egyetemista úrfi lett a kálvinista Rómában. Históriát tanult szakmányban, s a jelenkorhoz érve csak felbukkant a jegyzetekben a „felszabadulás” után alig egy évtizeddel valami „ellenforradalom”. De ezt a történelem tanszéken sem a szigorlati tematika, sem a vizsgáztatók nem firtatták. Úgy adódott, hogy mire eddig jutottak volna, mindig véget ért a szorgalmi időszak. Egyedül a tudományos szocializmus tanítója merült bele az „ellenforradalmárok szörnyűséges tetteinek” taglalásába. Nem mulasztva el visszatérően beleszőni mondandójába: emiatt sántít egyik lábára közel két évtizede.

– Nem, édes fiam. Nagyapád azon az őszön nem azért ült a rádió mellett, merthogy annyira örült volna visszakerülésének – világosította fel magasabb iskolát sosem járt nagyanyja diplomás unokáját, közel negyedszázad múltán. Közben kimerte a hazalátogató szája íze szerint készített kelkáposzta-főzeléket – hátha az is segítheti az utólagos megvilágosodást.

– Remény és félelem adták egymásnak a kilincset azokban a napokban. Nagyapád éppen lábadozott. Egyvégtében a rádiót hallgatva próbált eligazodni a világ dolgaiban. De a két fiunk se hallgatott rá. L. bátyád mindenáron igazságot akart osztani. F. bátyádnak meg – tán egy hónap se telt bele – úgy kiosztották az igazságot, hogy egy éjszaka ráment, mire lecsutakoltam fejéről, testéről az alvadt vért. A testvéred is el-elszökdösött „forradalmat nézni”. Csak akkor ijedt meg, amikor mellette lőtték meg osztálytársa bátyját, a Gyurkó gyereket. A régi Rudolf laktanyával szemben, a rendőrségnél volt valami ribillió.

– És mi történt azon a betakarításon, amikor a nagyapának fel kellett gereblyézni az utcát? 

– Az még előtte volt, a Rákosi alatt. Mából nézve szinte mindennapos történet. Az én örökségemet a kistokaji határban eltagosította a téeszcsé, de nagyapádnak a Sajó-parti, kisebbik parcellát sikerült megtartania. Az volt a baj, hogy erre meg az akkori mezőőr vetett szemet, merthogy annak a végében akart magának valami jobb horgászhelyet. Emiatt ott kötött belénk, ahol csak tudott. Mert a mezőőr akkoriban „hatóság” volt. Még inkább a hatósági besúgók egyike. Esőben törtünk azon az őszön. Amikor meghoztuk a tengerit, azzal állított be hozzánk, hogy a szekér kerekével elkátyúsítottuk a közlekedési utat. Így mondta: elkátyúsítottuk. Meg akarta bírságolni nagyapádat, aki feldühödött, fogott egy gereblyét és elegyengette a kerék nyomát. Hát akkor meg azzal hozakodott elő, hogy nagyapád a gereblyézéssel veszélyesen fellazította a közlekedési utat. Vagy bírság, vagy feljelent bennünket. Én meg attól rettegtem, hogy nagyapád esetleg másra is használja azt a szerszámot.

– De utána mintha békével távoztak volna.

– Persze, békével. Annyi volt a béke ára, hogy abból két hétig mindennap tökrészegre ihatta magát a szirmai kocsmában. Ott sündörgött körülötte N. is, az akkori utcabizalmi. Zsák meg a foltja. Rá te is emlékezhetsz, nemrég temették el. Semmi pénzünk nem maradt, így ő – akkor – beérte egy oldal szalonnával. Hát, hiszen ismerted a nagyapádat. A munkát úgy bírta két ember helyett is, mint a ránk szabott megpróbáltatásokat. De a hitványsággal párosuló megaláztatást nem szenvedhette. Akkor, két napra rá kapta az első agyvérzését... 

Nagymama bement a sarokszobába és – ahogy szokta volt – végigtörölte a surc szegélyével egykori férje arcképén az üveget, mely poros, maszatos soha nem lehetett. Visszaültette szokott helyére az éjjeliszekrényen, a Biblia, a vekker és az éjszakai vizespohár közé.

 

Vác, 2005. február