Június 2006
Erdélyi falvak – modernizációs pályák


  Bevezető
  

  Modernizációs tendenciák az erdélyi falvakban
  Peti Lehel

  A vállalkozói potenciál és területi eltéréseinek társadalmi magyarázatai Erdély rurális térségeiben
  Csata Zsombor

  Kocsis bácsi a járdára zuhan (vers)
  Kinde Annamária

  Leendő város vagy (csak) modern falu?
  Miklós Zoltán

  Vállalkozók falun
  Oláh Sándor

  Társadalomszerkezeti, életmódbeli változások Csíkfalva községben (1945–1989)
  Gagyi József

  Vidék és vidékfejlesztés az átmenet időszakában Romániában
  Berekméri Mária-Erzsébet

  Falusi modernizáció: változás vagy válság?
  Szabó Á. Töhötöm


1956–2006
  Szabédi októberei
  Kántor Lajos

  Nagyapa rádiója
  Gyarmati György


Toll
  Fejtő Ferenccel a Bem moziban
  Horváth Andor

  A kolozsvári szóló
  Ilia Mihály

  Az alkimista lány (21. század)
  Kántor Lajos


Világablak
  Globális áramlatok és helyi normák között
  Kemény Márton


História
  Kemény János ravatalai
  Kovács Kiss Gyöngy


Mű és világa
  Buday György magyar költői arcképsorozata
  Makkai Ádám


Közelkép
  Az Udvarhelyi régió települései a korszerűsödés útján
  Vofkori László

  Rendszerváltozás utáni gazdasági folyamatok Cófalván
  Kinda István

  Fülep Lajos és egy erdélyi református egyházközség
  Szolláth Hunor


Téka
  Halál Velencében
  Vallasek Júlia

  Reflexió és portörlés
  Balogh Brigitta

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Társulatmontázs
  Musca Szabolcs

  Az alibi nem titok
  Ferencz Enikő



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Szabó Á. Töhötöm

Falusi modernizáció: változás vagy válság?

Az erdélyi falvakban tapasztalható fejletlenség, visszamaradottság a közbeszéd, a politikai diskurzusok, de az ezzel foglalkozó társadalomtudósok elemzéseinek szintjén is közhelynek számít, ám a jelenség rendszerezett, történeti előzményeket és mai elemeket egyaránt tartalmazó összefoglalásával ez idáig nem találkozhattunk. Ennek az írásnak a keretén belül erre én sem vállalkozhatom, csak néhány általam megfigyelt és fontosnak tartott összetevőre térnék ki a kilencvenes évek folyamatai kapcsán. Még mielőtt azonban továbbmennék, szükségesnek érzem néhány eligazító jellegű – ha úgy tetszik – módszertani megjegyzés előrebocsátását.

A falu és a modernizáció néhány jelentése

Először is: állításaim érvényessége behatárolt, noha sokak saját tapasztalat alapján hasonlónak találhatják az általam mondottakat az általuk ismert kisrégiók jellegzetességeihez. Bár sejtem tehát, hogy kisebb-nagyobb helyi eltérésekkel mindenütt hasonlóan zajlik a falu felzárkózása, ennek ellenére példáimat az általam ismert terephelyszínekről1 veszem, következésképp megállapításaimat ezekre tekintem érvényesnek. Hogy ezt a behatároltságot hangsúlyozzam, írásomat egy személyesen átélt történettel kezdeném, amelyre majd az elemzésben többször vissza fogok utalni. A történet kapcsán arra térek ki, mit kezd a falu azzal a jelenséggel, hogy körülötte láthatóan változik a világ, fogyasztásban, infrastruktúrában, életmódban és életminőségben nagyfokú előrelépés tapasztalható – a falun kívül. Ezt a jelenséget én modernizációs nyomásnak nevezem, amiről úgy gondolom, hogy meghatározó szerepe van a falu átalakulásában. Azt vizsgálom, hogy a modernizációs nyomás milyen kényszereket alakít ki a falu világán belül, képes-e ezt a falu közösségileg kezelni, és ha igen, hogyan. Valamint – mivel egyik előzetes megjegyzésem az, hogy a közösség nem minden esetben képes felvállalni a nyomás levezetésének feladatát – az egyik fontos kérdésem ezzel kapcsolatban, hogy a családok, háztartások ezekre a kényszerekre válaszolva milyen viszonyulási sémák mentén rendezik újra helyzetüket. A címben szándékosan szerepeltetem a falusi kifejezést: ez egyrészt a vizsgált kérdések helyét jelenti, a falusi környezetet, ahol a változás válságos, tehát kétségekkel és bizonytalanságokkal teli, ellentmondásos folyamatai zajlanak; másrészt ebbe a kifejezésbe itt szándékosan vetítek bele értéktartalmakat, bár úgy gondolom, hogy a falut akár negatív, akár pozitív értéktartalmakkal felruházni ideológiai leterheltséghez vezethet. Ennek ellenére a falusi a címben nemcsak a helyet, hanem a hely minőségét is jelenti – a szónak ezt a jelentését, gondolom, nem kell sokat magyaráznom.    

Másodszor: az egyik nagy kérdés, hogy a falu kapcsán mit érthetünk modernizáción. A kérdés több szempontból is problematikus, ugyanis eddigi tapasztalataink alapján úgy tűnik, hogy a falu önmagában nem tud modernizálódni, ehhez külső erőkre lenne szüksége – amelyek egyébként néha tényleg be is avatkoznak, gondolhatunk a jobbágyfelszabadítástól a kollektivizálásig és a földek visszaszolgáltatásáig az összes nagy társadalomalakító folyamatra. Ugyanakkor nagyon sokszor azt látjuk, hogy a nagy számokkal és nagy ívű infrastrukturális beruházásokkal mérhető gazdasági és társadalmi változás skáláján a falu mintha kívül maradna a modernizáció bűvkörén, holott sok esetben előttünk zajlanak a fentiekhez képest hajszálérszerűen terjedő változások, amelyek mégiscsak átalakítják a falu gazdasági és társadalmi képét. Ebben az értelemben én nemcsak azt értem modernizáción, hogy esetleg egy buszjárat eléri a falut, vagy valahol orvosi rendelőt és iskolát építenek, hanem ide sorolom a változásoknak egy sokkal nagyobb nyalábját is, amelynek már nem minden összetevőjénél fedezhetünk fel egy központi, irányító aktort, következésképp a találkozási alkalmak és ünneplési szokások megváltozását éppúgy a modernizáció részeként kezelem, mint a boltívek megjelenését és elterjedését a falusi házakon, vagy akár azt, hogy fiatal falusi családok már nem Daciát vásárolnak, hanem használt vagy új nyugati márkájú autókat. Értelmezésem tehát elsősorban nem gazdasági tényezőket helyez előtérbe – bár nem vitatom a gazdasági teljesítőképesség fontosságát a modernizációs folyamatokban –, hanem az értékrendszerek, a gondolkodás és egyáltalán a kultúra megváltozását kezeli központi tényezőként. Ezt az értelmezést azonban nem tekintem sem mindenkor érvényesnek, sem normatívnak. Nem gondolom azt, hogy a dolgok mindenkor így fognak egésszé összeállni, és azt sem gondolom, hogy a jelenségeknek ilyen irányba kellene haladniuk.

Itt a földgáz, hol a földgáz – egy modernizációs kísérlet kudarca

Az események azzal kezdődtek, hogy még a múlt század hetvenes éveiben, aztán a nyolcvanas években is többször, bőrkabátos falusiak járták körbe a falut – gondolom, utcák szerinti felosztásban –, hogy összeírják, ki szeretne egy majdan elkészítendő közös vízhálózatra csatlakozni. A körbejárások kelléke volt – ha jól emlékszem – a bőrkabát, egy elrongyolt füzet és több pohár pálinka, ami alapján feltételezhető, hogy az összeírók feleségei annak sem örültek, ha mindenki akart magának folyóvizet. Persze mindenki szeretett volna, akkoriban még igen keveseknek adatott meg, hogy ne mosdótál fölött görnyedve csutakolja le magáról a nap fáradalmait. A modernizációnak a vízhálózat – következésképp a házakba befolyó víz és a fürdőszoba – reményeként jelentkező szele kedvező időben érte a falut, hisz akkor már volt néhány fürdőszoba a faluban, amellett meg az értékrendszer átalakulásához az is hozzájárulhatott, hogy mindenki megfordult a városi rokonoknál, és láthatta, megtapasztalhatta a kényelmet. Mindennek ellenére a faluban azóta sem készült közös vízhálózat, így aki nagyon ragaszkodott hozzá, az saját maga oldotta meg a kérdést úgy, hogy vagy a kútba engedett egy pumpát, vagy azt a pincében helyezte el, és bízott abban, hogy onnan is felszívja a vizet, majd pedig a padlásra szerelt a vizet időnként vagy fagyás, vagy kilyukadás, vagy egyszerűen túlcsordulás miatt kiengedő tartályt. És a továbbiakban bízott abban, hogy nagy szárazságok idején lesz elegendő víz a kútban. Azon már persze senki nem gondolkodott, hogy az ilyen vízrendszerekből a szennyvíz szintén ilyen home made szennyvízülepítőkbe csordogált, vagy közvetlenül ömlött a ház előtti sáncba, majd mindkét esetben jó eséllyel jutott be újra a kutakba.

A földgázbevezetés története is – néhány, a földgáz és a víz természetes állapotából és elérhetőségéből adódó különbségtől eltekintve – hasonlóképpen indult. A kilencvenes évek második felében a falusiak egy része megunta, hogy a fa mellett háromszor kell megmelegednie, először amikor az erdőn levágja, aztán amikor otthon felvágja, és végül csak harmadszor akkor, amikor tűzre rakja. Más része járt-kelt ember lévén látta, hogy a szomszédos kisvárosokba először, aztán egy-két faluba is bevezették a földgázt, és hogy ez mennyi előnnyel és komforttényezővel járt, attól kezdve, hogy az emberek megszabadulnak a fa beszerzésének izgalmaitól, addig, hogy a melegért nem kell egyebet tenni, mint elcsavarni egy csapot, és mint a víz, folyik a gáz, csakhogy ez utóbbi ég is, következésképp meleget ad. Ezeket a megfontolásokat tett követte, és a bizottságok megint elindultak. Mivel a bőrkabát már nem volt divatban, hisz a kilencvenes években jártunk, és mindenféle török farmerdzsekik meg turkálós ruhák dívtak, az tehát kimaradt az összeírók kelléktárából, de az elrongyolt füzet és a több pohár pálinka, valamint vélhetően a feleségek reakciója továbbra is hozzátartozott az összeíráshoz. Az elején persze mindenki akarta a földgázt, egy napszámos és mindenféle alkalmi munkákból élő cigány meg is jegyezte, hogy ez még neki is jó, hisz így több hulladékfa marad az erdőn, következésképp a földgáz bevezetése az ő életminőségén is érezhetően javítana. Körülbelül ilyen lelkesedéssel kezelte mindenki az ügyet, eladdig, hogy már azért járták körbe a falut, hogy ki milyen formában szeretné a földgázt. No, nem az volt a kérdés, hogy csomagolják-e, vagy csak úgy kézben elviszi a vásárló, hanem az érdekelte az összeírókat, hogy egy égőt, következésképp központi fűtést szeretnének a családban, vagy a régi kályhákba tervezik bevezettetni a gázt. Bár a különbséget nem mindenki látta pontosan, azért válaszoltak szorgalmasan, ki az A, ki a B opciót jelölte meg, aszerint is, hogy mit gondolt a saját gazdasági teljesítőképességéről, meg annak függvényében, hogy mit sejtett a szomszéd opciójáról. Ezt nevezhetjük akár falusias megvalósíthatósági tanulmánynak is.

A gázbevezetés iránti igényt és annak érzetét, hogy ez az igény helyes és igazságos, az is növelte, hogy a falu környékén több helyen gázkutak működtek, kialakult tehát egy olyan hangulat, amelyben megfogalmazódhatott – mintegy a vízbevezetés párhuzamaként –, hogy a gáz jár nekünk, hisz itt van alattunk, a mienk, tehát legalább annyira jogosultak vagyunk rá, mint azok, akikhez csöveken elvezetik. Sőt lehet, hogy jogosultabbak, adjanak hát nekünk is belőle, ha már alattunk van. Mintha legalábbis úgy működött volna a dolog, hogy csak egy engedélyt kell beszereznem, leütök egy megfelelően hosszú csövet a kertem végében, és a kicsapó gáz lángjánál piríthatom is a szalonnát. 

Aztán a lelkesedés tovább tartott, és pénzt is kezdtek gyűjteni, megalakult egy egyesület kifejezetten ezzel a céllal, majd utcafelelősöket is választottak, akik a pénzt gyűjtötték, és továbbadták az elnöknek, aki az összegekből a kiadásokat fizette, és a maradékot egy bankszámlán helyezte el. Ment minden, mint a karikacsapás.

Azonban a lelkesedést némiképp megtörte az, amikor kiderült, hogy a családoktól havonta összeszedett összegekből – ez az elején ötvenezer, százezer, majd még később százötvenezer lejre rúgott – nem lehet belátható időn belül lefektetni a gázvezetéket, éppen emiatt mélyebben a zsebekbe kell nyúlniuk a családoknak. Ez már nem váltott ki egyhangú ujjongást a falusiakban, a válság jelei kezdtek mutatkozni a gázbevezetési folyamatban. Ennek következményeként válságkezelő gyűlésekre hívták össze az embereket, ahol a békés jellegű megbeszéléstől a lajbitépő hangulatú odamondásokig több regiszterben folyt a vita. A gyűléseken pró és kontra érvek hangzottak el, ezekben hol a múltra hivatkoztak, hol más falvakra, hol azt mondták, hogy a gáz végső soron – az első nagy tételű kiadásokon túl – olcsóbb, mint a fa, hol azt, hogy ahol már bevezették, térnek vissza a fára, mert a gáznak nincs nyomása, nem ad elegendő meleget a székely télben, ráadásul drága is. A nagy kiadások kapcsán elhangzott például, hogy amikor a villanyt bevezették a faluba, bizony akkor is fel kellett forgatni a ládafiát, emlékszik ugye, Laci bácsi, mi is két tehenünket adtuk el, de hát Laci bácsi hajthatatlan volt, ő azt mondta, hogy az egyik nem messzi faluban bezzeg a fővezeték lefektetésének a költségeit az állam vállalta magára, a családokra csak az arra való rácsatlakozás költsége hárult. Közben a hátsó sorból előrekiabálták, hogy az elnök hová tette azt a sok pénzt, mire az elnök azt mondta, hogy ő inkább lemond, mintsem ilyen vádakkal illessék. Szóval kellemes hangulat alakulhatott ki egy-egy ilyen válságkezelő gyűlésen. De a válságot a hangulat ellenére sem lehetett kezelni, a gázprojektből egyre többen szálltak ki, holott a csodavárási diskurzus részeként az EU és a pályázat varázsszavak is felbukkantak a faluban. Közben a nyomáscsökkentő állomást megvásárolták, a csöveket is beszerezték, tehát az ügy, ha akadozva is, de haladt előre. Végül a nyomáscsökkentő állomást felépítették, ezért, ha ma valaki arra utazik, az a (hamis) benyomása támadhat, hogy a faluban van gázvezeték, mert hogy van is, ugyanis a csöveket – hogy a garanciát el ne veszítsék – a földbe fektették. Van tehát állomásunk a faluvégen – a kurtakocsma érthető okokból a falu központjában van –, és vannak gázcsöveink a földben, mint ahogy ott a gáz is. Ami tán lehet, hogy mindig is ott marad. A gázbevezetés tehát itt abbamaradt, így a csöveken ma sem folyik a gáz, nem lehet a csapot elcsavarni és csak melegedni, marad tehát a háromszori melegedés a fa mellett, és a sóhajtozás, hogy mégis jobb a fa/jobb volna a gáz. Kinek-kinek ízlése szerint.

Folyamatok, ellentmondások – értelmezések

A történet – mindamellett, hogy nekem személyesen kedves – témánk szempontjából több tanulsággal szolgál, ha lehet azt mondani, a falusi modernizáció általam fontosnak tekintett több strukturális jegyét magán hordozza, ezért írásom további részében erre a történetre alapozva emelem ki az 1990 utáni ellentmondásos folyamatok néhány elemét.

1. A falut érintő nagy társadalmi és gazdasági változások – mint már az elején utaltam rá – külső hatásra indulnak be, és külső segítséggel zajlanak le. Ezzel nem akarom elvitatni az autonóm módon, önerőből és alulról szerveződve cselekvő falu képének az érvényességét, hisz valahol én is amellett érvelek, hogy van egy második szintű modernizáció, amely ugyan nem olyan látványos, mint az első, de képes átalakítani a falut. Azt állítom viszont, hogy a nagy infrastrukturális beruházások, amelyek kimozdíthatnák a falut visszamaradott állapotából, külső, állami segítség nélkül nem vagy csak nagyon nehezen mennek végbe, ezzel is növelve a falusi népességre nehezedő nyomást. Esetünkben a falu nem ismerte fel ezeket a léptékbeli különbségeket, és amikor már rájött, akkor is szembe kellett néznie azzal, hogy az állam nem hajlandó magára vállalni a falu elvárásaiban megjelenő atyáskodó szerepet. Ezzel kapcsolatban talán nem haszontalan megjegyeznünk, hogy e mögött az elvárás mögött indítóokként mintha felsejlene a kommunista hatalom paternalisztikus jellege, mintha az elváráshorizontokat ennek képe alakította volna. Ebben az elvá-rásrendszerben jelenítették meg azt, hogy az egyik szomszédos faluban az állam vagy a gázszolgáltató (ezt senki nem tudta biztosan) vállalta a fővezeték költségeit, és ezt így is gondolták helyesnek, hisz – mint mondták – az nem is lesz az övék. A helyesség és igazságosság elve a gáz kell, mert itt van alattunk típusú diskurzusokban is megjelent, növelve az állammal szembeni elvárásokat.

De a falu mindezen elvárások ellenére (vagy mellett?) magára maradt, és a helyzet értelmezéséhez különböző diszkurzív legitimációs – az ellenzők táborához való tartozás esetén pedig delegitimációs – sémák kidolgozásához folyamodott, különösen attól a pillanattól kezdve, hogy a gázbevezetési akción a válság jelei mutatkoztak. A diszkurzív sémák kidolgozásában fontos szervezőelem volt a megelőző, átélt helyzetekre való utalás: a földgáz bevezetésének kísérletét a villany bevezetéséhez hasonlították az akció feltétlen támogatói, a történeti előképpel igazolható nagy kiadásnak a létjogosultságát és a képességet arra, hogy ha egyszer ezt meg tudták tenni, akkor most is megtehetik. Az ellenzők viszont továbbra is az állami segítség fontosságát emlegették, valamint azokkal a falvakkal példálóztak, ahol már volt gázfűtés, és ahol a lakosok nem voltak elégedettek a költségért kapott meleg arányával.

2. A modernizációt jelentő változásokban tehát a falu nemegyszer magára marad, és magukra maradhatnak a falun belül az egyes családok is, ha nem sikerül konszenzusra jutniuk. Ez történt a vízbevezetés esetében, amikor sem a bőrkabát, sem az elrongyolt füzet, sem a sok pohár pálinka nem volt elegendő a közös cselekvési felület kialakításához. Azonban a minta adott volt, az értékek megváltozása elindult, ugyanakkor a várható költségek és az elérhető komfort aránya megfelelőnek mutatkozott ahhoz, hogy a családok magukra maradva is megoldják a problémát. Ezeket a technikákat igen lényegesnek látom a falusi háztartások fejlődésében mind a komforttényezők, mind az eszközellátottság növelését illetően, és Kuczi Tibor egy kifejezését kölcsönözve és némiképp átformálva kreácsolásnak2 nevezem. Esetünkben ez abban áll, hogy az elvégzendő munkához a szükséges emberi munkaerőforrást, a tudástőkét, valamint az eszköz- és nyersanyagszükségletet a kapcsolatok és a környezet, a már rendelkezésre álló erőforrások kreatív összevonásával biztosítják. Ez megnyilvánulhat mind az építkezésben (a lakóépület és a gazdasági épületek átalakításában, bővítésében), mind a mezőgazdasági tevékenységek megkövetelte eszközellátottság növelésében. A mezőgazdaságban – mivel a gépi ellátottság iránti igény egyre nagyobb, de új gépek vásárlására állami támogatás hiányában alig nyílik lehetőség – igen sok ilyen megoldással találkozhatunk az egyszerű kézi eszközöktől kezdve a traktor vontatta eszközökig vagy szarvasmarha-istállók félautomata rendszerűvé való átalakításáig. A kreácsolás néha ténylegesen hasznos és tartós megoldásokhoz vezet, máskor találékony félmegoldások születnek, amelyek évről évre javításra, ahogy maguk a készítők mondják, pockolásra szorulnak.

3. Mint példánkból látható volt, a falu külső segítség iránti igényét semmilyen irányból nem igazolták vissza, ilyen esetekben pedig az önszervező közösségre hárulna a feladat, hogy a változás útját egyengesse. Ha tehát a fejlesztésben nem lehet külső partnert találni, akkor a belső erőforrások összevonásával lehet megtenni. Ezt viszont akadályozza a bizalom csökkenése, a szabad társulási készség alacsony foka, márpedig ha önszerveződésről van szó, akkor ez alapkövetelmény lenne. Csakhogy az emberek nem bíztak meg abban, hogy az egyesület vezetője hitelt érdemlően végzi a munkáját, ez a kétkedés pedig megmételyezte a gázbevezetési akciót, amiképp megfertőzhetett volna minden más közösségi jellegű törekvést. Anélkül, hogy ennek okaként egy végső magyarázó rendszerben a közösség felbomlására mutatnánk rá, annyit jegyzünk meg, hogy ebben az esetben a bizalmi válság érték- és normaválságot is jelent, ezzel párhuzamosan pedig az együtt cselekvő közösség határainak a beszűkülését a szorosabb rokoni, baráti, szomszédi kapcsolatokra, amelyeken belül az ellenőrzés még hatékonyan működhet.

4. Írásom elején felvetettem a kérdést, hogy a modernizációban a gazdasági
tényezők összjátéka és újrarendeződése élvez-e elsőbbséget, vagy pedig ezt egy olyan értékrendszerbeli változásnak kell kísérnie, netán megelőznie, amely egyáltalán fogékonnyá teszi az embereket az új gazdasági és nem gazdasági megoldásokra. A kérdés nem új keletű, a vállalkozások kialakulása kapcsán is felvetették már, amikor azt kérdezték, hogy a vállalkozás mint gazdasági tevékenység jár-e elöl, vagy ehhez egyszer ki kell alakulnia a vállalkozásokat lehetővé tevő gondolkodásmódnak.
3 A gazdaság primátusa a hivatkozott Brigitte Berger nézetében sem egyértelmű: ő azt mondja, hogy a vállalkozások kialakulásában meghatározó szerepe volt a protestantizmus elterjedéséhez köthető érték- és normaváltásoknak, valamint az ehhez kapcsolódó gondolkodásmód megváltozásának. A megfigyelt példákból úgy tűnik, hogy valami ilyesmi zajlott le a gázbevezetés során is, következésképp a gazdasági helyzetnek nem mindig tulajdoníthatunk meghatározó szerepet. Ha így lenne, akkor kevéssé tudnánk megmagyarázni azt, hogy köztudottan jó anyagi helyzetű családok miért követnek még mindig tradicionális élet- és fogyasztási mintákat, amiképp arra sem kapnánk választ, hogy a gázbevezetésnek miért fogtak hozzá megfelelő anyagi fedezet nélkül. Tudom, ebben szerepet játszott a hatékony tanácsadás és a pontos felmérések hiánya is. Ugyanakkor arra szeretnék rámutatni, hogy a faluban az értékek előbb változtak meg, mint ahogy a beteljesítésükhöz szükséges gazdasági potenciál meglett volna. Ezt (is) nevezem én modernizációs nyomásnak.

5. Társadalomkutatói tapasztalataink mutatják, hogy milyen fontos rendező elve a falu társadalmának a normakövetés – ennek okairól itt most nincs módunkban bővebben értekezni. A normakövetés egyben kényszert is jelent, amelynek értelmében a családok igyekeznek a falu által kialakított és felkínált minták alapján cselekedni. Itt azonban arra is figyelnünk kell, hogy a norma betartása sokszor statikus állapotot jelent, míg a modernizációs változásokban épp a dinamizmus, a rugalmasság rejlik benne. A kérdés tehát az, hogyan lehet a modernizációs nyomást mint normakövetést megmagyarázni, egyáltalán lehet-e a modernizációt ilyen irányból megközelíteni. Hisz azt látjuk, a modernizációs nyomás paradoxona az, hogy úgy viselkedik, mintha normarendszer lenne, ugyanakkor a változás irányába löki a családokat. Itt feltétlen meg kell említenünk az újító és normaalkotó közösségi aktorok szerepét, mivel valójában ők járulnak hozzá az új normák megalkotásához azzal, hogy külső tapasztalataikat a magánterekben – amelyek faluhelyen némiképp nyitottabbak – és a közösség nyilvános tereiben megjelenítik. Persze ők azok, akiknél az értékváltást legtöbbször megfelelő anyagi helyzet támogatja, de a kialakult kényszerek úgy alakítják át az értékvilágot, hogy az mindenkire egyként nyomást gyakorol. Ez nyilvánvalóan a nem külső támogatással vagy külső hatásra lefolyt modernizációs változás jellemzője, amelyen belül terjednek az új fogyasztási minták (tartós fogyasztási cikkek, nem gyógyászati célú vagy rokoni látogatásba burkolt üdülés, városon történő, felhalmozó jellegű vásárlás), az új ünneplési szokások (családi események vendéglőben való megszervezése), építészeti megoldások, autómárkák.

Bár azt látjuk, hogy például a hatvanas-hetvenes évek államilag irányított modernizációjához képest ma ilyen jellegű változások csak nehezen és ritkán indulnak be, tehát a nagy infrastrukturális változások a legtöbb esetben még váratnak magukra, a falvak világában mégis folyamatos változásokat tapasztalunk. A változások mögött pedig ott van az értékhorizontok megváltozása – ebben pedig többek között a kommunikációs formák és csatornák megváltozását, a kapcsolattartási minták átalakulását és a mobilitást nevezhetjük meg okként –, amit viszont nem mindig kísér a gazdasági potenciál növekedése, így a változás néha válságba fordul át, és a modernizáció „falusi kanyarokat” vesz. Betér egy mellékutcába, de ott van.

Utóhang a történethez

A gázvezeték lefektetése után nem sokkal egy regionális fejlesztésekkel foglalkozó és ebből vélhetően kényelmesen megélő szakember, aki minden bizonnyal különbnél különb tanácskozásokon fejti ki véleményét a különböző projektek megvalósíthatóságáról, azt nyilatkozta, hogy a Székelyföldön, ahol olyan sok erdő van, ezek okos felhasználása mellett fölösleges a falvakat arra kényszeríteni, hogy a gázbevezetés aránytalanul magas költségeit vállalják. Nem tudom, hogy ez mennyit segít azokon a családokon, amelyek nem tudták vagy nem akarták tovább fizetni a részleteket, a projektből kiszálltak, és esetenként több millió lejük veszett kárba. Vagy akár azokon, akik még mindig benne vannak, és abban reménykednek, hogy az eddig befektetett pénzük és egy még nagyobb summa fejében egyszer csak lesz gáz!

JEGYZETEK

1. A Nyikó mente és a Kis-Küküllő középső folyása mentén található falvak.

2. Ez lényegében a kreativitás és a barkácsolás összekapcsolását jelenti. Vö. Kuczi Tibor: Kisvállalkozás és társadalmi környezet. Bp., 2000. 141–142.

3. Vö. Brigitte Berger: A modern vállalkozás kultúrája. Replika 29. 1998. március, 173–174.