Május 2006
A tévé és műfajai


  Bevezető
  

  Állástalan táncosnő
  Kemény István

  A tévé és az interaktivitás, avagy miben veszünk részt?
  Virginás Andrea

  Mitől habzik a kórházi szappan?
  Vargha Jenő-László

  Terri Schiavo, a magyar hős
  Sonnevend Júlia

  „Ez egy őszinte és szókimondó könyv”
  Leonard Muha–Balázs Imre József

  Andra szerepei
  Leonard Muha

  A tévé, a tévé, a tévé
  Gáspárik Attila

  Beszélgessünk határokon át
  Nagy Gy. Boglárka

  A Trianon-különszám: egy médiaesemény diskurzusai
  Virginás Péter

  A videoklip narratív elemei
  Zsizsmann Erika

  Elalvás előtt reklámdömping
  Keresztes Péter

  A küldetés
  Zelei Miklós

  Naiv Növény
  Harcos Bálint


1956–2006
  A megtorlás kegyelme
  Visky András

  „A történelmi költészet” forradalma – 1956
  Gyarmati György


Toll
  Az író és a népszerűség (meg a tévé)
  Sebestyén László

  A titkok megfejtője
  Heim András

  A gyötrődés gyümölcsei
  Demény Péter


Mű és világa
  Mérföldkavics
  Szántai János


Közelkép
  A szociológiától idegesek lettek
  Rostás Zoltán–Bányai Éva

  Vallási identitás Hosszúmezőn
  Szilágyi Levente


Katedra
  Történetiség: hagyomány, kulturális emlékezet/Történetiség: korszak, korszakolás, „nagy történet”
  Bara Katalin–Csutak Judit


Téka
  Hai–hui: fától a gyurmáig
  Gál Andrea

  Önmeghatározás történetekkel
  Bucur Tünde Csilla

  Kalauzunk a két Té avagy T, mint törpe
  Váradi Nagy Pál

  Zarándokok, kegyhelyek
  Szakács Gabriella

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A kritikátlan erdélyi magyar színház
  Szabó Annamária



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Gál Andrea

Hai–hui: fától a gyurmáig

 

Vintilă Mihăilescu: Socio hai-hui prin Arhipeleagul România

 

A könyv, melyről most írok, igen jó olvasmány. Vintilă Mihăilescunak a Dilema című újságban (öt éven át) megjelent jegyzeteit tartalmazza, a szerző állandó rovatának neve eredetileg Socio hai-hui, ami egyszerre jelent kótyagosságot és céltalan kalandozást. A kötet címét kissé kibővítette és pontosította: Socio hai-hui prin Arhipelagul România – a Romániának nevezett szigetcsoportban jön-megy tehát Mihăilescu, és nekem úgy tűnik, hogy bár kétségtelenül meglepő módon szól azokról a „helyekről”, melyekre eljut, attitűdje legkevésbé sem nevezhető céltalannak. Az átmeneti, vagy ahogyan az Előszóban maga fogalmaz, posztátmeneti Romániának tart tükröt a kötet írásaiban, toposzai belátható módon ugyanazok, mint más, hasonló tematikájú könyvek esetében: kommunizmus, oktatás, egyház, emlékezés, intézmények, balkanizmusok, Nyugat vonzása, Kelet reminiszcenciái stb., vagyis azok az aktuális kérdések, melyek minden Romániában élő embert nap mint nap megérintenek. Az a mód azonban, ahogyan ezeket a (köz)helyeket megközelíti, friss és frappáns.

A kommunizmus emlékéről, az abból fennmaradt és kialakult imagináriusról számos jegyzetben beszél, két egymás utáni írás különösen látványos ilyen szempontból, címük: A kommunizmus múzeuma és A banán múzeuma. Előbb azt a Budapest melletti szoborparkot elemzi, melybe fél évszázad grandomán emlékműveit helyezték el: Lenin és Sztálin, robusztus ipari dolgozók és forradalmárok, a kijáratnál húskonzervet lehet venni, melynek dizájnja a nyolcvanas éveket idézi. Mihăilescu szerint ez a múlt feldolgozásának és a leválásnak találó gesztusa, a következő írásban azonban sokkal frappánsabb ötlettel áll elő: ha a román kommunizmus múzeumát nyitná meg valaki, abba helyezzen el jó sok banánt, mely mint a tiltott, vágyott, csempészett áruk és gondolatok esszenciája állhatna a központi teremben. Ötletét nemcsak a nyomorú élelmezés nyilvánvaló tényével támasztja alá, de azzal a paradoxonnal is, hogy a hetvenes években Románia mint a legtöbb banánt exportáló állam került be a Guinnes-rekordok könyvébe. Export, torpan meg az olvasó, ez égövi lehetetlenség. Történt ugyanis, hogy akkoriban afrikai országok számára gyártották a fegyvert, melyeknek nem nagyon volt egyéb fizetőeszközük, mint a banán, melyet aztán Románia továbbadott. És amikor ezt a kuriózumot még egy emlékkel is kiegészíti, miszerint amikor ’90-ben először Párizsban járt, az első dolga az volt, hogy egy banánt az utcán megegyen, és egy ismeretlen rá is jött azonnal, hogy Kelet-Európából érkezett, akkor valóban kivitelezhetőnek tűnik a banánmúzeum ötlete.

Vintilă Mihăilescu egyébként nem véletlenül beszél előszeretettel arról, milyen kiállításokat lehetne szentelni a kortárs romániai imagináriusnak, hiszen tavaly óta a minőségi rendezvényeiről ismert bukaresti Román Paraszt Múzeumának igazgatója. A Socio hai-hui írásai is hasonlítanak funkciójukban egy-egy kiállított tárgyhoz, melyek egy korszak vagy specifikus látásmód lényegét emelik ki. Mihăilescu 2002-ben publikált már egy kötetet a Socio hai-hui írásaiból, annak címmagyarázata Az átmenet egy másik szociológiája, melyhez képest a most megjelent könyv sokkal közelebb áll az átfogó esettanulmányokhoz. „Az a látvány, melyet Románia nyújt, nem változott túl sokat ezen az ezredelőn. Az én tekintetem azonban kevésbé kalandozóvá vált: »felnőttél, komolyabb lettél«, mondják egyesek. Nem bók ez számomra, éppen ellenkezőleg...Valami azonban megváltozott, ez igaz. »Most már a posztátmenetben vagyunk«, mondják mások. Vitatható. Bizonyos azonban, hogy az apró esetek önmagukban nem annyira varázslatosak, mint kezdetben, nem bűvölnek el puszta megismételhetetlenségükkel, a történetek nyers sokszínűségével, hanem tünetként mutatkoznak meg, s így nagyobb teret nyitnak az elemzésnek.” Románia és általában a posztkommunista Európa történetei érzésem szerint nagyon szórakoztatóak bírnak lenni, azok számára is, akik közvetlenül érintettek, s azok számára még inkább, akik egyfajta egzotikumként látják ezeket a groteszk fintorokat, melyeket az egymástól gyökeresen eltérő látásmódok, társadalmi szokások, szabályozottságok eredményeznek. Hogyan béküljön össze a terrorkommunizmus és a vadkapitalizmus például? Mit jelent az Európai Unió Bukarest periférikus tömbház-negyedeiben? A hagyományos gondolkodásmód mit feltételez a faluról beköltözött és onnan elszakadt tömegek számára? Az ortodoxizmust hogyan viszi tovább a fogyasztói társadalomban nevelkedett generáció?

Mihăilescu tematikus tömbökbe szervezi röpke és esszéisztikus esettanulmányait, a rendszerező konklúziókat pedig, ahol lehetségesek, az olvasóra bízza. Örökség és örökösök címmel külön fejezetben foglalkozik a kommunizmusról kialakított kollektív emlékezettel, majd az ezredelős román identitásra tér át, melynek címe A Románia szigetcsoport. A közvagyon éppúgy része ennek az identitásnak, derül ki a kötetből, mint a túlöltözés, a second-hand tudat, a mobiltelefon-őrület vagy a cigányprímás, aki a villamoson szerzi a klienseket. Kedves és értelmes a Rögeszmék című fejezet, mely sorra tárgyalja az intézmények, a falu, a tanügy, az egyház, az értelmiségiek, a szórakozási szokások és a közterek erőszakos átalakításának kényszerképzeteit.

A tanügynél álljunk meg egy pillanatra: A kárpótlás társadalmi gyakorlata című írásában egy többnapos vitát kivonatol Mihăilescu, melynek témája gyakori dilemma – a tanügy régebbi korlátozottságát és újabb nyitottságát figyelembe véve hogyan lehetnek annyira tájékozottak azok, akik a kommunizmus idején tanultak, és miért annyira műveletlenek például a mai egyetemisták? A jelenséget a szerző a kárpótlás mechanizmusával magyarázza, ugyanis a formailag és tartalmilag egyaránt elszegényített kommunista tanügyben a kulturális tudás egyfajta csoportkohéziós erő is volt, a mai cool és hot megfelelője. A tanügyi feltételek kárpótlását a szellemiek terén néhány egyetemi tanár kezdeményezte, egyúttal a kompenzációs mechanizmus modelljét is megtanítva az egytemisták számára, attól függetlenül, hogy mérnöki vagy bölcsészpályát választottak. Mára, mivel a kompenzációs modell nem szükséges, ezek a tanárfigurák kikoptak a tanügyből, de nem kerültek olyanok a helyükre, akik hivatástudattal tudnák feltölteni az űrt, úgyhogy a román tanügy továbbra is szegényes maradt. A kompenzációs modell most is létezik, de az nem a kulturális tájékozottság, hanem a földrajzi kérdés: a nyugati egyetemek és sok esetben Amerika jelenti a tudás garanciáját.

Ugyanabban az írásban használ a szerző egy érdekes fogalmat: „gyurmanyelvezet” (limbă de plastilină), mely a valamikori fanyelvezet (limbă de lemn) helyét veszi át. A fanyelvezetben határozott és kizárólagos szabályok léteztek a dolgok megnevezésére, ezt ismeri mindenki, a gyurmanyelvezetben pedig mindegy, mit hogyan mondanak, nem ismerik a diskurzusbeli különbséget a bordélyház és a szülészet között. A kötetben pedig ilyen értelemben is megnyilvánul egyfajta keresgélés, a fa- és gyurmanyelvezet közötti sziget beazonosítása.

*Polirom, Iaşi, 2006.