Május 2006 A tévé és műfajai |
Bevezető Állástalan táncosnő Kemény István A tévé és az interaktivitás, avagy miben veszünk részt? Virginás Andrea Mitől habzik a kórházi szappan? Vargha Jenő-László Terri Schiavo, a magyar hős Sonnevend Júlia „Ez egy őszinte és szókimondó könyv” Leonard Muha–Balázs Imre József Andra szerepei Leonard Muha A tévé, a tévé, a tévé Gáspárik Attila Beszélgessünk határokon át Nagy Gy. Boglárka A Trianon-különszám: egy médiaesemény diskurzusai Virginás Péter A videoklip narratív elemei Zsizsmann Erika Elalvás előtt reklámdömping Keresztes Péter A küldetés Zelei Miklós Naiv Növény Harcos Bálint 1956–2006 A megtorlás kegyelme Visky András „A történelmi költészet” forradalma – 1956 Gyarmati György Toll Az író és a népszerűség (meg a tévé) Sebestyén László A titkok megfejtője Heim András A gyötrődés gyümölcsei Demény Péter Mű és világa Mérföldkavics Szántai János Közelkép A szociológiától idegesek lettek Rostás Zoltán–Bányai Éva Vallási identitás Hosszúmezőn Szilágyi Levente Katedra Történetiség: hagyomány, kulturális emlékezet/Történetiség: korszak, korszakolás, „nagy történet” Bara Katalin–Csutak Judit Téka Hai–hui: fától a gyurmáig Gál Andrea Önmeghatározás történetekkel Bucur Tünde Csilla Kalauzunk a két Té avagy T, mint törpe Váradi Nagy Pál Zarándokok, kegyhelyek Szakács Gabriella A Korunk könyvajánlata Talló A kritikátlan erdélyi magyar színház Szabó Annamária Abstracts Számunk szerzői | Gál Andrea Hai–hui: fától a gyurmáig Vintilă Mihăilescu: Socio hai-hui prin Arhipeleagul România A könyv, melyről most írok, igen jó olvasmány. Vintilă Mihăilescunak a Dilema című újságban (öt éven át) megjelent jegyzeteit tartalmazza, a szerző állandó rovatának neve eredetileg Socio hai-hui, ami egyszerre jelent kótyagosságot és céltalan kalandozást. A kötet címét kissé kibővítette és pontosította: Socio hai-hui prin Arhipelagul România – a Romániának nevezett szigetcsoportban jön-megy tehát Mihăilescu, és nekem úgy tűnik, hogy bár kétségtelenül meglepő módon szól azokról a „helyekről”, melyekre eljut, attitűdje legkevésbé sem nevezhető céltalannak. Az átmeneti, vagy ahogyan az Előszóban maga fogalmaz, posztátmeneti Romániának tart tükröt a kötet írásaiban, toposzai belátható módon ugyanazok, mint más, hasonló tematikájú könyvek esetében: kommunizmus, oktatás, egyház, emlékezés, intézmények, balkanizmusok, Nyugat vonzása, Kelet reminiszcenciái stb., vagyis azok az aktuális kérdések, melyek minden Romániában élő embert nap mint nap megérintenek. Az a mód azonban, ahogyan ezeket a (köz)helyeket megközelíti, friss és frappáns. A kommunizmus emlékéről, az abból fennmaradt és kialakult imagináriusról számos jegyzetben beszél, két egymás utáni írás különösen látványos ilyen szempontból, címük: A kommunizmus múzeuma és A banán múzeuma. Előbb azt a Vintilă Mihăilescu egyébként nem véletlenül beszél előszeretettel arról, milyen kiállításokat lehetne szentelni a kortárs romániai imagináriusnak, hiszen tavaly óta a minőségi rendezvényeiről ismert bukaresti Román Paraszt Múzeumának igazgatója. A Socio hai-hui írásai is hasonlítanak funkciójukban egy-egy kiállított tárgyhoz, melyek egy korszak vagy specifikus látásmód lényegét emelik ki. Mihăilescu 2002-ben publikált már egy kötetet a Socio hai-hui írásaiból, annak címmagyarázata Az átmenet egy másik szociológiája, melyhez képest a most megjelent könyv sokkal közelebb áll az átfogó esettanulmányokhoz. „Az a látvány, melyet Románia nyújt, nem változott túl sokat ezen az ezredelőn. Az én tekintetem azonban kevésbé kalandozóvá vált: »felnőttél, komolyabb lettél«, mondják egyesek. Nem bók ez számomra, éppen ellenkezőleg...Valami azonban megváltozott, ez igaz. »Most már a posztátmenetben vagyunk«, mondják mások. Vitatható. Bizonyos azonban, hogy az apró esetek önmagukban nem annyira varázslatosak, mint kezdetben, nem bűvölnek el puszta megismételhetetlenségükkel, a történetek nyers sokszínűségével, hanem tünetként mutatkoznak meg, s így nagyobb teret nyitnak az elemzésnek.” Románia és általában a posztkommunista Európa történetei érzésem szerint nagyon szórakoztatóak bírnak lenni, azok számára is, akik közvetlenül érintettek, s azok számára még inkább, akik egyfajta egzotikumként látják ezeket a groteszk fintorokat, melyeket az egymástól gyökeresen eltérő látásmódok, társadalmi szokások, szabályozottságok eredményeznek. Hogyan béküljön össze a terrorkommunizmus és a vadkapitalizmus például? Mit jelent az Európai Unió Bukarest periférikus tömbház-negyedeiben? A hagyományos gondolkodásmód mit feltételez a faluról beköltözött és onnan elszakadt tömegek számára? Az ortodoxizmust hogyan viszi tovább a fogyasztói társadalomban nevelkedett generáció? Mihăilescu tematikus tömbökbe szervezi röpke és esszéisztikus esettanulmányait, a rendszerező konklúziókat pedig, ahol lehetségesek, az olvasóra bízza. Örökség és örökösök címmel külön fejezetben foglalkozik a kommunizmusról kialakított kollektív emlékezettel, majd az ezredelős román identitásra tér át, melynek címe A Románia szigetcsoport. A közvagyon éppúgy része ennek az identitásnak, derül ki a kötetből, mint a túlöltözés, a second-hand tudat, a mobiltelefon-őrület vagy a cigányprímás, aki a villamoson szerzi a klienseket. Kedves és értelmes a Rögeszmék című fejezet, mely sorra tárgyalja az intézmények, a falu, a tanügy, az egyház, az értelmiségiek, a szórakozási szokások és a közterek erőszakos átalakításának kényszerképzeteit. A tanügynél álljunk meg egy pillanatra: A kárpótlás társadalmi gyakorlata című írásában egy többnapos vitát kivonatol Mihăilescu, melynek témája gyakori dilemma – a tanügy régebbi korlátozottságát és újabb nyitottságát figyelembe véve hogyan lehetnek annyira tájékozottak azok, akik a kommunizmus idején tanultak, és miért annyira műveletlenek például a mai egyetemisták? A jelenséget a szerző a kárpótlás mechanizmusával magyarázza, ugyanis a formailag és tartalmilag egyaránt elszegényített kommunista tanügyben a kulturális tudás egyfajta csoportkohéziós erő is volt, a mai cool és hot megfelelője. A tanügyi feltételek kárpótlását a szellemiek terén néhány egyetemi tanár kezdeményezte, egyúttal a kompenzációs mechanizmus modelljét is megtanítva az egytemisták számára, attól függetlenül, hogy mérnöki vagy bölcsészpályát választottak. Mára, mivel a kompenzációs modell nem szükséges, ezek a tanárfigurák kikoptak a tanügyből, de nem kerültek olyanok a helyükre, akik hivatástudattal tudnák feltölteni az űrt, úgyhogy a román tanügy továbbra is szegényes maradt. A kompenzációs modell most is létezik, de az nem a kulturális tájékozottság, hanem a földrajzi kérdés: a nyugati egyetemek és sok esetben Amerika jelenti a tudás garanciáját. Ugyanabban az írásban használ a szerző egy érdekes fogalmat: „gyurmanyelvezet” (limbă de plastilină), mely a valamikori fanyelvezet (limbă de lemn) helyét veszi át. A fanyelvezetben határozott és kizárólagos szabályok léteztek a dolgok megnevezésére, ezt ismeri mindenki, a gyurmanyelvezetben pedig mindegy, mit hogyan mondanak, nem ismerik a diskurzusbeli különbséget a bordélyház és a szülészet között. A kötetben pedig ilyen értelemben is megnyilvánul egyfajta keresgélés, a fa- és gyurmanyelvezet közötti sziget beazonosítása. *Polirom, |