Május 2006
A tévé és műfajai


  Bevezető
  

  Állástalan táncosnő
  Kemény István

  A tévé és az interaktivitás, avagy miben veszünk részt?
  Virginás Andrea

  Mitől habzik a kórházi szappan?
  Vargha Jenő-László

  Terri Schiavo, a magyar hős
  Sonnevend Júlia

  „Ez egy őszinte és szókimondó könyv”
  Leonard Muha–Balázs Imre József

  Andra szerepei
  Leonard Muha

  A tévé, a tévé, a tévé
  Gáspárik Attila

  Beszélgessünk határokon át
  Nagy Gy. Boglárka

  A Trianon-különszám: egy médiaesemény diskurzusai
  Virginás Péter

  A videoklip narratív elemei
  Zsizsmann Erika

  Elalvás előtt reklámdömping
  Keresztes Péter

  A küldetés
  Zelei Miklós

  Naiv Növény
  Harcos Bálint


1956–2006
  A megtorlás kegyelme
  Visky András

  „A történelmi költészet” forradalma – 1956
  Gyarmati György


Toll
  Az író és a népszerűség (meg a tévé)
  Sebestyén László

  A titkok megfejtője
  Heim András

  A gyötrődés gyümölcsei
  Demény Péter


Mű és világa
  Mérföldkavics
  Szántai János


Közelkép
  A szociológiától idegesek lettek
  Rostás Zoltán–Bányai Éva

  Vallási identitás Hosszúmezőn
  Szilágyi Levente


Katedra
  Történetiség: hagyomány, kulturális emlékezet/Történetiség: korszak, korszakolás, „nagy történet”
  Bara Katalin–Csutak Judit


Téka
  Hai–hui: fától a gyurmáig
  Gál Andrea

  Önmeghatározás történetekkel
  Bucur Tünde Csilla

  Kalauzunk a két Té avagy T, mint törpe
  Váradi Nagy Pál

  Zarándokok, kegyhelyek
  Szakács Gabriella

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A kritikátlan erdélyi magyar színház
  Szabó Annamária



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Bara Katalin–Csutak Judit

Történetiség: hagyomány, kulturális emlékezet/Történetiség: korszak, korszakolás, „nagy történet”

Ciklus végi rendszerezés, új összefüggések teremtése

 

„Akármilyen elvont legyen is a gondolkodás,
                                                                az emlékezés mindig konkrét.”

Jan Assmann

                                                          „A történelem nem mond semmit, de válaszol.”

Jörg Drews

 

A középiskolai tanterv egyik alapkövetelménye a történeti látásmód megalapozása és működtetése. Ez a tanítási gyakorlatban a közvetlen olvasói tapasztalatok tudatosítását, a belőlük származó összefüggések felismerését, rendszerezését, a tankönyvek szerkezetében pedig az induktív logika érvényesítését jelenti. A tanulás-tanítás tehát nem a kész rendszer átvétele-átszármaztatása és azokkal az ismeretekkel való kitöltése, amelyek az irodalomra, az irodalmi művekre vonatkoznak, hanem az olvasói készségek, képességek kialakításához szükséges ismeretek közvetítése és olyan helyzetek teremtése, amelyekben működve fejlődhetnek. Az olvasói szerep gyakoroltatása szükségszerűen összekapcsolódott a történeti látásmód építésével: a szövegekkel való párbeszédben a diáknak tudatosítania kellett azt a távolságot, amely elválasztotta őt a művektől, és háttérismereteiből olyan hidakat kellett építenie, amelyekkel megközelíthette a szöveget. Ugyanakkor az olvasás folyamatában is kialakult egyféle történetiség: az egymás után olvasott művek között létrejött egy olyan szövegközi viszony, amely a megértést előre és visszafelé is befolyásolta. Így az intertextualitás a diák működő tapasztalatává válhatott.

Az irodalomtanítás e koncepciójában elkerülhetőnek látszik az a buktató, amelyet Burkhart Steinwachs így fogalmaz meg: „A történeti elemzések gyakran azzal a szándékkal használják a hagyományos korszakmegjelöléseket, hogy például egy irodalmi művet a történelmi időben elhelyezzenek, miközben a korszak előzetes megértése gyakran a mű rekonstruálásra szoruló horizontját vagy kontextusát, illetve történeti recepcióját és konkretizációját helyettesíti.”1

Mindebből az következik, hogy a hagyományos irodalomtörténet helyét a történetiség különböző változatait felismerő/felismertető irodalomolvasás veszi át, amely fokozatosan vezet be a kulturális folyamatokba, a hagyomány történésébe. A tanárnak viszont olyan háttértudással és szemlélettel kell rendelkeznie, amely rálátást biztosít a folyamat egészére, amellyel képes megtervezni ezt a beavatást és rendszerezni az egyedi művek olvasásából adódó történeti összefüggéseket. Ez a rejtett tantervi jelentősége a XI. és XII. osztályos tankönyvekben a modulos szerkezetnek, valamint annak, hogy a rendszerező-összefoglaló fejezet a XII-es tankönyv végén helyezkedik el.

A korábbi képzésben kialakult egyéni olvasói tapasztalatokat mozgósítva hozható működésbe a kulturális emlékezet, amelyhez szorosan kapcsolódik a hagyomány fogalma: a kulturális hagyomány természetesen közösségi jellegű, de az emlékezésre csak az egyén(ek) képes(ek), és így a hagyomány sem lehet zárt készlet, hanem történés, folyamat. Az egyén emlékezőképessége a kommunikációs folyamatokban alakul ki, a közösségtől kapja azokat a vonatkoztatási kereteket, amelyek közt az emlékezés egyáltalán lehetséges. Mivel az emlékezés koordinátái kulturálisan meghatározottak és változóak, maga a hagyomány ezért (is) mozgásban van, történik. A róla való beszéd viszont csak valamilyen diszkurzív rendben lehetséges: ezért ajánlja a képzés végére a tanterv olyan összefüggések, rendszerek tudatosítását, megerősítését (korszak, életmű, korstílus/stílusirányzat), amelyek a kulturális emlékezet működését segítik különböző vonatkoztatási keretek gyanánt. A XII-es tankönyv lehetővé teszi a rendszerezésnek, a kapcsolatteremtésnek azt a változatát is, amely bizonyos alaptémák, toposzok, archetípusok segítségével (például idő-, szerelem-, halál-, bűn-, természetfelfogás; kert, utazás, tenger, hajó, sziget, erdő, út) láttat meg történeti, műfajtörténeti viszonyokat. Az alábbiakban a történetiséghez szorosan kapcsolódó fogalmak közül a kulturális emlékezet, a hagyomány és a kánon fogalmát világítjuk meg a szakirodalom alapján.

(Történetiség, hagyomány,
kulturális emlékezet)

Közismert, hogy az olvasó szerepének a felértékelődése az irodalomtudomány hermeneutikai, illetve recepcióelméleti fordulatához kapcsolódik, amelynek lényeges hozadéka a történetiség újragondolása. Hans Robert Jauss korszakalkotó 1970-es tanulmányában az olvasó aktív részvételéhez kapcsolja az irodalmi mű történeti létét, „hiszen csak ezzel a közvetítéssel kerülhet bele a mű egyfajta változó tapasztalati hátterű folyamatosságba, amelyben az egyszerű befogadásnak kritikai megértéssé, a passzív recepciónak aktívvá s az elismert esztétikai normáknak új, újat felülmúló alkotássá válása végbemegy. Az irodalom történetisége és kommunikatív jellege feltételezi a műalkotás, a közönség és az új műalkotás dialógus- s egyben folyamatszerű új viszonyát, amelyet megragadhatunk a kérdés–felelet, problé-ma–megoldás viszonyaiban is.”2

Ez az újszerű irodalomértés viszont nem fért össze sem az ábrázolás- és produkció-esztétika műfelfogásával, sem pedig a csak a tényekre építő pozitivista irodalomtörténettel: „Az irodalomértés megújítása megköveteli, hogy leromboljuk a történelmi objektivizmus előítéleteit, és a hagyományos alkotási és ábrázolási esztétikát egy befogadás- és hatásesztétikára alapozzuk. Az irodalom történetisége nem az irodalmi »tények« utólag létrehozott összefüggésén alapul, hanem az irodalmi mű előzetes olvasói befogadásán. Ez a dialógusviszony az irodalomtörténet számára is primer adottság; az irodalomtörténész is állandóan olvasóvá változik vissza, mielőtt sort keríthetne a mű megértésére és besorolására – másként: mielőtt ítéletét az olvasók történeti sorában elfoglalt jelenlegi helyének tudatában megalapozhatná.”3

Ennek a történetiségfelfogásnak egyik alapfogalma a hatástörténet. Jauss4 az irodalmi mű létét a szöveg és a befogadás együtteseként határozza meg, amelynek a történeti változataiban (konkretizációiban) elkülöníti a hatást a recepciótól. Hatásnak nevezi a konkretizációnak és a tradícióképzésnek a szöveg által meghatározott elemét, recepciónak pedig a befogadó által meghatározottat. Ezek szerint a műalkotás hatása nem monologikus, nem úgy értendő, mintha csak maga a mű hordozná és váltaná ki. A hatástörténet nem egyirányú, a tradíció nem „önműködő”. (Mint ahogy azt az „X. Y. hatása”, „Ovidius a latin nyelvek területén”, „A francia irodalom Rabelais-képe” típusú irodalomtörténeti értekezések sugallják.) A recepciótörténet az értelemképzés dialogikus-interszubjektív jellegű folyamata, amely feltételezi a mű „beszélő, válaszadó” képességét. Így a hatástörténet és a recepciótörténet egymástól elválaszthatatlanok: ahol egy múltbeli mű tovább hat, szüksége van az utódok latens vagy kifejezett érdeklődésére, hogy még vagy újra befogadják.

„A múltbeli mű azért jelenik meg számunkra még »beszélőként«, mert a művészetkarakterként értett forma, amely túlnövi egy meghatározott kor tanújaként betöltött praktikus funkcióit, a korok változása során nyitva – s ezzel a jelenben – tartja az implicit válaszként értett jelentést, amely beszélővé teszi számunkra a művet. […] Egy műalkotás hatása és recepciója közötti közvetítés folyamata dialógus egy jelenbeli és egy múltbeli szubjektum között, amelyben az utóbbi »mondhat valamit« az előbbinek (Gadamer szerint: úgy mondhat valamit, mintha külön neki mondaná), ha a jelenbeli szubjektum a múltbeli beszédben implikált választ egy most és általa megtalálandó kérdésre adott válaszként ismeri fel és állítja.”5 Ebben a megközelítésben a kérdezési irány az olvasótól halad a szöveg felé. Az irány visszafordítása – a szövegtől az olvasó felé – pedig visszatérést jelentene ahhoz a felfogáshoz, amely szerint a műalkotás maradandó válaszokat kiváltó örök kérdések hordozója. Így éppen a hatástörténet számolódna fel és az irodalmi mű művészi jellege, vagyis az, hogy „a művészetkarakter potencialitása felülmúlja a közvetlenül feltett és megválaszolható kérdéseket”. Jauss megvilágító erejű érvelése szerint: „A költői szöveg nem katekizmus, mely előre adott válasszal bíró kérdéseket intéz hozzánk. Eltérően az autoritatív szövegekkel való érintkezésben kialakuló vallásos tapasztalattól, mely szövegek értelmét azok nyerhetik el, akiknek »van fülük a hallásra«, a költői szövegnek a dialogikus megértés olyan szabadabb játéktere a célja, amelyben nem egy már »kinyilatkoztatott« értelem konkretizálódik recepcióról recepcióra kérdés és válasz közvetítő horizontjában.”6

A dialogikus megértés a befogadóban történik meg olyan előzetes tudás és beállítódás alapján, amelyben egyaránt szerepet játszik a választott és az alakuló tradíció, és így maga is a hagyománytörténés részévé válik. Kulcsár Szabó Ernő szerint a hagyománynak mint emlékezetnek nem a változatlan megőrzés lehetséges – pl. számítógépek „tökéletesítette” – technikái képezik az igazi hermeneutikai kérdéseit, hanem éppen az, miként részesülünk belőle, miként marad velünk mint állandóan alakuló (képződő és fogyatkozó) történetiség. Ez az emlékezet olyan felfogásán alapszik, amelyben az emlékezet nem a „létező” múltat tartja fenn, hanem a saját rendszerét. A kulturális hagyományra nézve ebből az következik, hogy emlékeink és a hagyományok elsősorban nem azt közlik velünk, mit is tapasztaltunk meg a múltban, hanem azokat az értelmező rendszereket „hozzák mozgásba”, amelyek alapján a tapasztalás lehetővé vált mint történő megértés.7

(Kánon)

A kánon fogalmának a bevezetése IX. osztályban már megtörtént valamilyen értékrend és a művek erre épülő rendje értelemben. A következő években a kánon más jelentés-összefüggései is megmutatkoztak, például az imitációelvben, az eredetiségelvben, a változó költői szerepfelfogásban, a művészetnek és az irodalomnak tulajdonított funkcióban. Mindebben már empirikusan megtapasztalhatták a diákok a kánon kétarcúságát: egyrészt az időtlenítő jellegét abban, hogy norma, mérce a meglévő és a születendő szövegek számára, illetve hogy mérvadó szövegegyüttes, másrészt azt, hogy ki van téve az időbeli változásnak, vagyis történeti.

A kánon jelentéstörténete Jan Assmann8 szerint úgy fest, mint valami palimpszesztus, amelyben a görög-római kultúrát a zsidó-keresztény kultúra fedőrétege borítja, miközben a kettő szétválaszthatatlanul egybeolvad. A kánon fogalmán megfigyelhető, hogyan változott a kultúra sodrában az instru-mentalitás és az univerzalitás alapelve.

Az antik kánonfogalomra az jellemző, hogy mind a művészetek gyakorlásának, mind pedig a művészet megítélésének mérővesszeje, kritériuma értelmében arra a kérdésre felel: „Mihez igazodjunk?”, a szépnek, nagynak és jelentősnek a mércéit definiálja. Ezt oly módon teszi, hogy a megfelelő értékeket példaszerűen megtestesítő művekre utal. A klasszika fogalma nem csupán visszafelé, a mérvadónak választott szövegállomány recepciójára tekint, hanem belőle kiindulva előrefelé is megnyitja a legitim kapcsolódások horizontját: a „szent szövegállomány” képzetével egyetemben felöleli az ítélkezés és az alkotás vezérlő értékszempontjait, a »megszentelő elv« elképzelését is. Az újkori kánonfogalom paradox volta viszont abban rejlik, hogy a kánon egyszerre az öntörvényűség hatóereje és az egységes tájékozódás motorja.

Hagyomány és kánon megkülönböztetésének döntő kritériuma az alternatívák elkülönítése és a kiválasztott elemek körülkerítése. A hagyomány megválogatása, vagyis a recepció aktusa mindig egyúttal egy sajátos értékrend megvallása. A recepció és az értéktételezés kölcsönösen meghatározzák egymást. A kánon fogalma ezért némi joggal vonatkozik egyszerre mindkettőre; terminológiai gyümölcsözősége ebből fakad. Szent szövegek sérthetetlen korpuszának az életalakító, mérték- és irányadó erejét hangsúlyozza, ugyanakkor a művészi alkotás mércéi és értékkötelezettségei kapcsán azokra a művekre is utal, amelyek ezeket az értékeket példaszerűen megtestesítik.9

A kánon fogalmának a kortárs értelmezését az 1980-as években lezajlott kánonvita alapozta meg. Ennek a legfontosabb belátásait Rohonyi Zoltán10 így foglalja össze: a kánon a tradíción végzett munka terméke, valójában a tradíció hatástörténete és szelektív emlékezete; az értelemközvetítés a kánon révén történik; kánon és felejtés egymáshoz tartoznak, a kánon motiválja a cenzúrát, de kontrollálja is; a kánonok a kultúra emlékezetét képviselik, de emlékezés nélkül nincsenek; imaginárius potenciálok a társadalom számára; a kulturális örökség tárházaként identitásképzők, egyfajta kulturális nyelvtant képviselnek; kontrasztív keretek, ítéletalkotási alakzatok; megkötnek és bezárnak, de meg is jelölik a jövő útját az olvashatóság kereteinek a megszabásával, vagyis történésképzők; nincs kanonikus mű értelmezés nélkül, ám a művek listája egyre inkább az értelmezők „hatalmába” került: a figyelem a jelentésadás módozataira tevődött át.

A kánon tehát nem csupán szövegek, szerzők, beszédmódok, műfajok halmaza, hanem a kiválasztásukat meghatározó kommentár és az önállósuló értelmezés szerves rendszere, amelyet lezárás és nyitás, az előírás és annak folyamatos tagadása jellemez. A kanonikus szövegek, életművek stb. kommentárja és értelmezése eszközként és rögzült vagy rugalmas szabályként befolyásolja a további befogadást. A kánonképződés normatív működésének eredménye a kanonizáció, s kánonról akkor beszélünk, ha az irodalom önmozgásként értett oldala (recepció, intertextualitás) összekapcsolódik az intézményes autorizáció (kritika, iskola, irodalomtörténet) formáival. Nincs poétikailag előzetesen nem „kódolt”, emlékezethiányos olvasat, mert a megértés az esztétikai tapasztalat a szabály/norma/nyelv értelmű kánon előzetességéből táplálkozik, egyszersmind folytonosan meg is tagadva azt az új művel való találkozáskor. Az elfogadás ténye máris a kánonképződés folyamatát jelzi.

A kánonképződés az irodalom önműködésének az eredménye, a kanonizáció pedig a külső intézményesítése ennek, a kettő kölcsönösen feltételezi egymást. Rohonyi szerint például Balassi Bálint kanonizációja sem csak úgy történt, hogy „továbbírták”, miközben versnyelve helyettesítette a nevét, de kellett hozzá egy Rimay is, s valamennyiük felfedezői és értelmezői.11

(Tankönyv és kanonizálás)

Günther Buck12 szerint az iskola és az irodalmi kánon az újkorig egymástól elválaszthatatlanok voltak. A „régi” iskolában a kánon az iskolából élt: szüksége volt rá mint a hagyományozás közegére. Másfelől pedig az iskola is a kánonból élt, belőle merítette létének értelmét teológiai és pedagógiai szempontból is. A „régi” iskola a kánonok iskolája volt, mert feladatát a tradíció feladataként, valami mértékadó áthagyományozásaként értette. Az „új” iskola történetileg az 1900-as években a reformpedagógiákkal jelent meg, elsődleges céljának a jelenhez való hozzáedzést tekintette, és így a jelenre vonatkoztatás határozta meg a múlthoz vaó viszonyát is. Az irodalomtanítás céljának pedig a jelenkor irodalmának a megértését tartotta nnak alapján, hogy a jelenkori irodalom magának az életnek az autentikus értelmezése. Buck elgondolásában ma az irodalomoktatásban a másság (alteritás) kánonját lehetne követni a következő megfontolásból: „Az idegent sokszorosan közelinek felcsillantó médiumok korában az embernek emlékeztetnie kell magát arra, hogy a történeti tudat voltaképpen a különbözőségek és a megkülönböztetések tudata. Az alteritás kánonja továbbá előfeltételezi a Rousseau óta elfogadott identitáselvet, úgyszólván a modernség és a nagy helyzet elvét, amelyet kifejez. Ezzel azonban azt is előfeltételezi, hogy a tanár az ítélőerő aktusa révén képes eldönteni, hogy az aktuális szituációra melyik megértéstapasztalat használható. Ezért azután azt is előfeltételezi, hogy minden olyan művet tartalmazhat, amely potenciálisan »példaszerű«, és hogy a minden potenciálisan példaszerű művet tartalmazó halmazból egyetlenegyet sem szabad elfelejtenie.”13

A XI. és XII. osztályos tankönyvekben a szövegválogatás alapelve a minőségelv volt. Frank Kermode szerint: „Az irodalom fogalma történetileg elválaszthatatlan a szövegben és az olvasóban feltételezett minőségtől. Nincs semmi meglepő tehát abban, hogy az a szemlélet, amely a minőséget mint az írásművek (vagy az írásművek politikai célokra való felhasználásának) tanulmányozásában mellékes elemet figyelmen kívül hagyja, az irodalom elutasításához vezet.”14

Ez az irodalomtanítás az előzetes tudás fokozatos építésével, az olvasás mintáinak, technikáinak a közvetítésével, gyakoroltatásával, a megértés révén a kánonképzés folyamatába léptet be, a kánon átörökítésébe – a hagyománytörténésbe.

JEGYZETEK

1. Burkhart Steinwachs: Mit nyújthatnak az (irodalmi) korszakfogalmak? Követelmények és következmények. Helikon. 2000/3. 329.

2. Hans Robert Jauss: Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány  provokációja. Fordította Bernáth Csilla. In: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Osiris Kiadó, Bp., 1997. 47

3. I. m. 47.

4. Vö. Hans Robert Jauss: A recepcióesztétikai megközelítés részlegessége. (Racine és Goethe Iphigeniája). In: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. 121–124.

5. I. m. 122.

6. I.m. 123.

7. Vö. Kulcsár Szabó Ernő: Történetiség. Megértés. Irodalom. Universitas Kiadó, Bp., 1995. 20–23.

8. Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 1999.

9. Vö. i. m. 117–120.

10. Vö. Rohonyi Zoltán: Előszó. Kánon, kánonképződés, kanonizáció. Vázlat egy fogalmi tartomány működéséről és történeti funkcionalitásáról. In: Irodalmi kánon és kanonizáció. Szerkesztette Rohonyi Zoltán. Osiris Kiadó–Láthatatlan Kollégium, Bp., 2001.

11. Vö. i. m. 8–12.

12. Vö. Günther Buck: Irodalmi kánon és történetiség. Az irodalmi paradigmaváltás logikájához. In: Irodalmi kánon és kanonizáció. 203–214.

13. I. m. 214.

14. Frank Kermode: Kánonok és elméletek. In: Irodalmi kánon és kanonizáció. 125.

 

 

 

 

 

Történetiség: korszak, korszakolás, „nagy történet”

 

 

Az előzőekben a történetiséget a változás tapasztalataként értelmeztük, amelynek során elsősorban a különbségek megragadására és értelmezésére irányult a figyelem. Az olvasott művek korszakok szerinti elrendezése viszont a hasonlóságokat emeli ki. Ebben a megközelítésben a különböző művészeti ágakhoz, műnemekhez, műfajokhoz tartozó alkotások egy közös hálóba kerülnek. A művelődéstörténeti korszak fogalma ugyanis olyan háló, amely egy viszonylag egységes világtapasztalatot, világértést, gondolkodásmódot, emberképet és művészetfelfogást követve merít a művekből/a szövegek világából.

Az alábbiakban a korszak, az irodalomtörténeti korszak és a korszakolás néhány olyan elméleti kérdését jelezzük, amelyek fontos szerepet játszottak abban a paradigmaváltásban, amely az utóbbi évtizedekben zajlott le az irodalomtudományban, ezen belül pedig az irodalomtörténeti gondolkodásban.

(Korszakfogalmak)

Burkhart Steinwachs1 1985-ös tanulmányában áttekinti azokat a változásokat, amelyek az előző évtizedekben a korszak, a történelem felfogásában bekövetkeztek. A korszakok nem a történelem természeti formái – állapítja meg. A korszakfogalmak mint az időtapasztalatot közvetítő metaforák és az őket leíró kategóriák maguk is alávetettek az időbeliségnek. A kor és a korszak vagy a korszak és a periódus stb. gyakran változó és megkülönböztetés nélküli használata nem vezethető le sem abból a tárgyterületből, amelyet azok az idő és a tér viszonylatában strukturálnak, sem azokból a történelemelméleti keretfeltételekből, amelyekből eredetileg származnak.

Az idő önmagában nem megtapasztalható, hanem csak egy adott tárgyterület (például az irodalom) összefüggéseiben. A „korszak” mindenekelőtt az időtapasztalatnak egy olyan meghatározott formájára vonatkozik, amelynek jellegzetességeit – szemben a kumulatív vagy exponenciális időfelfogásokkal (pl. a „haladás” vagy az „evolúció”) – az a szempontrendszer biztosítja, amely meghatározza, hogy melyek az időbeli és állapotbeli (metaforikusan: térbeli) relevanciák.2

A korszakfogalom történetében Steinwachs szerint legalább három jelentés különböztethető meg:

1. A kronologikus korszakfogalom (az idő kijelölése): az „epoché” szótörténeti eredetéhez kapcsolódik, nyugvópontot, időpontot vagy fordulópontot jelent (ilyenek pl. az eseménytörténet bizonyos dátumai).

2. A strukturális korszakfogalom: időintervallumot vagy hosszabb távú időbeli összefüggéseket jelöl, például egyetemes történeti (ókor, középkor, újkor) vagy kultúr- és művészettörténeti korszakokat (felvilágosodás, romantika). A historizmus óta ehhez a korszak  fogalomhoz kapcsolódott az individualitás, a fiziognómiai egység és a viszonylagos zártság képzete, amely csak a maga korszakon belüli folyamatában vált jelentőssé, mint például kezdet, tetőpont és hanyatlás közismert természeti sorában.

3. Peripetikus korszakfogalom (a változás): a változások folyamatainak előtérbe helyezése révén a régebbi „epoché” és az újabb strukturális jelentés között próbál közvetíteni. Ez a korszak  fogalom olyan elképzelésekben jut kifejezésre, mint a paradigmaváltás, az időküszöb vagy a korszakküszöb.3

Hermeneutikai szempontból a korszaktudat a történeti önmegértés kifejeződése, mégpedig két értelemben: egyrészt az öntudat egy formáját jelenti, amely a maga történeti identitását nem a múltbeli tapasztalatok újraélesztéséből (tradicionalizmus), sem a jövőbeli elvárások túlhajszolásából (utópia), hanem időszerű sajátosságok állításából vezeti le. Másrészt a korszaktudat a korszakokról mint reflexiós kategóriákról alkotott történészi elképzelést jelenti: a történelem „megcsinálásának” és a „történelemcsinálásnak”, az öntudatnak és a konstrukciónak ebben az ambivalens értelmében a  korszakok egyszerre jelölik a történelmi önmegértés és önmegerősítés helyeit.4

(A korszakfogalom használata és használatának korlátai)

A fogalom megtartását az elrendező funkciója indokolja, de ha öncélúvá válik, csak a puszta címkézést szolgálja. Az újabb történelemelméleti és diskurzuselméleti felismerések ráirányították a figyelmet a fogalom korlátaira, illetve bizonyos értelemben funkcióvesztésére. A történelmi megértés részlegességére és a történelmi diskurzus viszonylagosságára vonatkozó hermeneutikai belátások megfosztották a korszakfogalmat és a korszakszerkezetet attól az értelmétől, hogy önmagába zárt, homogén, objektív létező. Így kérdésessé váltak a történelem teleologikus folyamatáról és a korszakokról mint az emberiség fejlődésének stádiumairól alkotott elképzelések.

A történetfilozófia mint a „teljes” történelem elmélete elvesztette a maga valaha közvetlen, a diskurzusgyakorlatot irányító funkcióját – akár a tapasztalat, akár az elvárás eltúlzása miatt. A komplex társadalmi folyamatokat ma már nem lehet megragadni az egyetlen történelem időbeliesítő stratégiáival és mozgásstruktúráival.

Ellenpéldaként említi Steinwachs Jauss korszakfogalmát, amely a horizont fogalmára támaszkodik, és megfelel a nem-célelvű történelemfelfogásnak, figyelembe veszi ugyanis az idő többdimenziós és kontingens jellegét. Az így értett korszak struktúrájának jellemzői a nyitottság, a távlatosság, a revideálhatóság.5

Hasonló történelem- és korszakfelfogáshoz jut Kulcsár Szabó Ernő6 is a foucault-i diskurzusanalízis fogalmait alkalmazva. Foucault új kérdezőhorizontjából más megvilágításba került a világról való általános tudás státusa. A francia filozófus szerint az általános tudás (savoir) azt az episztemológiai mezőt jelöli, „amelyben az ismeretek – a racionális értékükre vagy objektív formájukra vonatkozó mindenfajta kritériumon túlról szemlélve – begyökereztetik saját pozitivitásukat, és így olyan történelmet manifesztálnak, amely nem ezen ismeretek növekvő perfekciójának a története, hanem inkább azoké a feltételeké, amelyek lehetővé tették ezeket az ismereteket”.7 Az adott episztémé tehát olyan fundamentális kódként működik, amely meghatározza a diszkurzív gyakorlat komponenseit. Olyan szimbolikus rend, amelynek abból származik a történeti változékonysága, hogy bár nélküle elképzelhetetlen a tudás bármely formájának kialakulása, ő maga mindig az információforgalmazás kultúra- és korszakspecifikus szabályrendszereként érvényesül. A korszakok így konstituálódó világértelmezései tehát éppen azért nem képeznek teleologikus történeti egymásutániságot, mert – mindig diszkurzív rendek lévén – sohasem transzcendens tényezőkből vezethetők le, hanem csak a vizsgált szellemi terület „archeológiája” képes feltárni őket előttünk. A világról való általános tudásnak, a világértelmezésnek mindig van tehát valamilyen diszkurzív rendje, de éppen mert diszkurzív rend, sohasem szükségszerű, hogy egyetlen átfogó normatíva kizárólagosságával szerezzen érvényt magának. A szimbolikus rendek ilyen diszkurzív gyakorlat kialakította szabályai teszik lehetővé számunkra – állítja Kulcsár Szabó Ernő –, hogy a történő megértés nem-transzcendentáló értelmezésével nyissunk horizontot az irodalomértés történeti változásainak mikéntjére.8

(Az irodalomtörténeti korszakokról)

A hagyományos korszakképzetek automatikus használata Steinwachs szerint egy olyan konszenzuson alapult, amely mára már felbomlott (a fent jelzett okok miatt is), és így a hagyományos korszakképzetek elvesztették irodalomtudományos differenciáló képességüket. Ennek ellenére a hagyományos korszakmegnevezések – pl. „felvilágosult” vagy „romantikus” – továbbra is használatban maradtak mint megalapozó és behatároló kategóriák, és az alkalmazásban előzetes tudásként helyettesítik a mű rekonstruálásra szoruló horizontját vagy kontextusát, történeti recepcióját és konkretizációját. Ezért tartja fontosnak a korszakhorizontok megkülönböztetését, amelyek behatárolása a korszakfogalmak recepciótörténetének kutatását feltételezi. Többek között azt, hogy milyen feltételek között és milyen közegben alakultak ki a korszakképzetek: az individuál-történet, a stílustörténet, a politikatörténet stb. közegében-e; milyen szükségletek hívták életre, illetve milyen okokból tartották meg őket; milyen történeti ellentmondások fejeződnek ki és őrződnek meg bennük. Ez az irodalomtörténet-írásban azt eredményezheti, hogy a totalizáló irodalomtörténetet különböző, párhuzamos történetek váltják fel, pl. műfaj-, probléma-, recepció- vagy beállítódástörténet. Elképzelhető volna, hogy a plurális történetek integrációja egy komplex összefüggés módszertanilag tudatos konstrukcióját eredményezze. Ennek az összefüggésnek az értelmét most már nem egy totalizáló instancia (pl. az objektív szellem, az üdvtörténet vagy a nemzet) garantálja, hanem olyan kapcsolatértelemként teremtődik meg, amely a mindig éppen érvényes tudományos paradigmára utal, mégpedig az intertextualitás analógiájára, amelynek értelmében egy szöveg irodalmisága a szövegek közti kapcsolatrendszerben határozódik meg.9

A „nagy történetek” vagy a „nagy elbeszélések” fogalma Jean-François Lyotard A posztmodern állapot10 című tanulmánya nyomán vált közismertté. Lyotard az európai kultúra nagy történeteinek tekinti a keresztény üdvtörténetet, a világszellem hegeli történetét és a modernizáció emancipációs történeteit.11

A „nagy elbeszélések” iránti posztmodern kétely – Kulcsár-Szabó Zoltán12 szerint – megkérdőjelezte az irodalomtörténet nagy „felépítményeinek” alappilléreit. A korszakolást viszont mint a megértés alakzatát nélkülözhetetlennek tartja az irodalmi folyamatok megragadásában. Úgy látja, hogy a korszakhatárok felépítése, lebontása, áthelyezése a „határszükséglet” antropológiai igényének felel meg. Odo Marquard, a fogalom megalkotója szerint az idő „behatárolása” azzal lép be az ember önértelmezési műveletei közé, hogy kompenzálja a vallás által egy „túlvilági” szférára vonatkoztatott határtudat újkori jelentésvesztését. Ezt látszik igazolni az, hogy az önmeghatározás szóban is benne rejlik a „határképzés” mozzanata. A „határszükséglet” eszerint a nyelvi-gondolati műveletek velejárója is. A „határ” fogalma retorikailag – legalább – két irányba terjedhet ki, ami azt feltételezi, hogy a „korszakhatár” konstrukcióinak is elképzelhető egy több szempontra ügyelő, dinamikusabb értelmezése, amely úgy őrzi meg a konstrukciót, hogy a „megalkotás” és a „feloldás” mozgásterületén ragadja meg.13

Az utóbbi évtizedek történettudományában és irodalomelméletében kulcsfontosságú az a felismerés, hogy a mindenkori történelmi korszaktudat (pontosabban a korszaköntudat) és a korszakhatárok létrehozásának a műveletei elkülönülnek egymástól. A történelem szinte minden periódusáról kimutatták már, hogy e kettő korántsem „fedi” egymást. „Hans Blumenberg nevezetes következtetése, mely szerint »a korszakváltásoknak nincsenek szemtanúi«, éppen erre a divergenciára utal: a korszakhatárok csak úgy tudatosulnak, hogy bekövetkezendőként (tehát olyan végként, ami valami másnak a kezdete), azaz »előtti« (cusanusi) nézőpontból vagy pedig már meghaladottként (tehát olyan kezdetként, ami valami másnak a végét jelenti), azaz »utáni« (nolanusi) nézőpontból szemlélik őket. A »határ« maga tehát diffúz képet nyújt, amennyiben legalább annyira össze is köti előttjét és utánját, mint amennyire szétválasztja azokat.”14 Ezért a korszakforduló olyan időszaknak minősül, amelyben „egyidejűtlenségek egyidejűsége” (Reinhard Koselleck) érvényesül, ugyanakkor történetileg meghatározott az adott „metanézőpont” is, ahonnan ez (be)látható.

A korszakfordulót valamilyen „nagy esemény”-hez szokták kötni. Valójában egy deiktikus jelölési művelet avatja az adott eseményt „nagy esemény”-nyé, amely így a történeti reflexió indexe. „Ebből az következik, hogy a korszakolás műveletében a korszak mintegy »jelenné« teszi a múltat (ki-jelöli, jelentéssel látja el, pontosabban éppen a »korszakindex« révén alkotja meg azt), tehát re-prezentálja. A korszakhatárok tehát jelekként foghatók fel, olyan jelekként, amelyek nélkül nem létezne a múlt, legalábbis abban az értelemben, hogy jelentéseket lehetne hozzárendelni, értelmezni lehetne. Persze azzal, hogy létrejön, a »jel« már szelektál is a »valódi« múltban, és kizár bizonyos értelmezési lehetőségeket: tulajdonképpen a korszak vagy korszakforduló és az »egész« időszakasz között felmutatható differencia határozza meg a múlt mindenfajta tapasztalatát. Ez a differencia nyilván minden pillanatban jellemző az adott »korszakalkotó« jelenre: a múlt jelenné tétele (amely tehát a korszakolás eredménye) nem más, mint ennek a differenciának a folytonos újratermelése.”15

„Abból, hogy a korszakhatár nem a »valós« történések szülte immanens cezúra, könnyen belátható, hogy a »fejlődés«, illetve a »hanyatlás« valójában olyan narrációs sémák, amelyeket egyazon időszakasz eltérő és nem »rögzített« aspektusai hoznak létre. Ezeket az aspektusokat a múlthoz való viszony értékelése alakítja ki; ettől függően lesz a jelen a múlt »hordaléka« vagy éppen »eredménye«.”16

 

Ezek az elméleti kérdések, belátások természetesen nem „tárgyai” az irodalomtanításnak, viszont a tanterv és a tankönyvek koncepciójának kialakításában nem lehetett eltekinteni tőlük – különösen egy olyan irodalomtanítási felfogásban, amely az olvasói képességek fejlesztését tartja elsődleges feladatának.

A tanterv és a tankönyvek logikája a korszakokkal kapcsolatosan sem deduktív, mivel nem az előzetesen bemutatott korszakképhez rendeli hozzá a műveket, vagyis nemcsak besoroltat, hanem a már olvasott művekben fedeztet fel olyan jegyeket, amelyek révén egy korszakba kerülhetnek. Így könnyebben belátható, hogy a korszak nem merev időhatárok közötti „objektív valóság”, hanem a bonyolult történeti folyamatok megértésének az eszköze, más szóval operacionális fogalom, a műalkotás pedig nem a korszak illusztrációja. Egy-egy korszak fogalmának kialakítása jól meghatározott szempontok alapján és szövegekhez kötötten történik (pl. időfelfogás, emberkép, természetszemlélet), az összefoglalás pedig ezekre a szempontokra épül.

A korszakokkal összefüggésben nyílik lehetőség az irodalmi élettel, a reprezentatív intézmények (például felvilágosodás kori, reformkori, 20. század eleji) történetével kapcsolatos ismeretek felhasználására is. Az irodalom intézményesült rendszere – Szegedy-Maszák Mihály megfogalmazása szerint – meghatározza, hogy milyen műfajok számítanak irodalminak egy adott korban (pl. a levél), ez indokolja a műfajok korszakonkénti áttekintését.

Ugyancsak a ciklus végén kerül sor a stílusirányzatok szerinti rendszerezésre is. A korszak és a stílusirányzat fogalmak ugyan nem födik egymást, még a korstílus esetében sem, mivel a stílus szempontjából a megjelenítés értékei, eljárásai a meghatározóak, de ha tudatosítjuk ezt a különbséget, a rendszerezésben mégis össze lehet kapcsolni a két szempontot.

A ciklus végi rendszerezés keretében teszi lehetővé a XII-es tankönyv néhány pályakép/életmű összefoglalását is (például Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Mikszáth, Ady, Kosztolányi, József Attila), ezekben a szerző és az életút úgy kapcsolja össze az olvasott műveket, hogy azok nem válnak az életrajz okozatává vagy illusztrációjává. A korábbi olvasatot kiegészítő magyarázatokhoz juthatunk így, valamint olyan belátásokhoz, amelyek a művek egymás mellé rendeléséből adódnak.

JEGYZETEK

  1. Burkhart Steinwachs: Mit nyújthatnak az (irodalmi) korszakfogalmak? Követelmények és következmények. Helikon, 2000/3.

  2. Vö. i. m. 324.

  3. I. m. 325.

  4. I. m. 326.

  5. Vö. 327–328.

  6. Kulcsár Szabó Ernő: Történetiség – megértés – irodalom. In: Irodalom és hermeneutika. Akadémiai Kiadó, Bp., 2000.

  7. I. m. 28.

  8. Vö. i. m. 28–29.

  9. Vö. Burkhart Steinwachs: i. m. 329–330.

10. A posztmodern állapot. Jürgen Habermas, Jean-François Lyotard, Richard Rorty. Századvég Kiadó, Bp., 1993.

11. Rudolf Bultmann Történelem és eszkatológia (Atlantisz, Bp., 1994) című könyvében a keresztény üdvtörténet/eszkatológia és a modern történelem kapcsolatát így foglalja össze: „Az üdvtörténetet vagy eszkatológiát az Ószövetség alapozza meg. Az Ószövetség egységként értelmezi a történelmet, de nem a természettel való analógia alapján, ezért pedig nem olyan immanens törvények meghatározottjaként, amelyeket pszichológiai vizsgálódás segítségével fel lehetne tárni. A történelem egységét értelme adja, a nép nevelése vagy irányítása Isten által. Isten terve irányt ad a történelem menetének. […] A történelem szubjektuma a nép, a nemzet. Az egyének csak annyiban jönnek számításba, amennyiben tagjai a népnek. Ha az ígéret teljesül, akkor a jövőbeni jólét a nép jóléte lesz, és természetesen az egyéneké is mint a nép tagjaié – de csak azoké, akik akkor élnek. Mi a helyzet a többiekkel, akik akkor már halottak? Erre a kérdésre ugyancsak az apokaliptikus eszkatológia válaszol majd.” (31.)

„A keresztény történelemszemlélet elvilágiaso-dásának fő pontjai:

1. A történelem egységének eszméje legalábbis általánosságban megőrződik.

2. Hasonlóképpen fennmarad a történelem teleologikus menetének elgondolása is, a gondviselés eszméjét viszont felváltja a tudomány által elősegített haladás ideája.

3. Az eszkatológiai beteljesedés eszméje átalakul az emberiség folyamatosan növekvő jólétének optimista hitévé.” (85.)

Ezt a haladásba vetett optimista hitet azonban az összeomlás veszélye fenyegeti, és a tények, amelyek le fogják rombolni, már a küszöbön állnak – állítja Bultmann 1955-ben.

12. Kulcsár-Szabó Zoltán: A „korszak” retorikája. A korszak- és századforduló mint értelmezési stratégia. In: Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai. Szerkesztette: Bednanics Gábor, Bengi László, Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály. Osiris Kiadó, Bp., 2000.

13. Vö. i. m. 90–91.

14. I. m. 91.

15. I. m. 92.

16. I. m. 94.

Alapvető könyvészet

A korszakok alakzatai. Helikon Irodalomtudományi Szemle, 2000/3.

A posztmodern. Gondolat, Bp., 1992.

A posztmodern állapot. Jürgen Habermas, Jean-François Lyotard, Richard Rorty. Századvég Kiadó, Bp., 1993.

Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 1999.

Rudolf Bultmann: Történelem és eszkatológia. Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 1994.

Michel Foucault: A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája. Osiris Kiadó, Bp., 2000.

Hans Georg Gadamer: Igazság és módszer. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1984.

Irodalmi kánon és kanonizáció. Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Rohonyi Zoltán. Osiris–Láthatatlan Kollégium, Bp., 2001.

Hans Robert Jauss: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Osiris Kiadó, Bp., 1997.

Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 2003.

Kulcsár Szabó Ernő: Irodalom és hermeneutika. Akadémiai Kiadó, Bp., 2000.

Kulcsár Szabó Ernő: Történetiség. Megértés. Irodalom. Universitas Kiadó, Bp., 1995.

Kulcsár-Szabó Zoltán: A „korszak” retorikája. A korszak- és századforduló mint értelmezési stratégia. In: Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai. Szerkesztette Bednanics Gábor, Bengi László, Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály. Osiris Kiadó, Bp., 2000.

Odo Marquard: Az egyetemes történelem és más mesék. Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 2001.

Szabó Zoltán: A magyar szépírói stílus történetének fő irányai. Corvina, Bp., 1998.

Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998.

Szegedy-Maszák Mihály: „Minta a szőnyegen”. A műértelmezés esélyei. Balassi Kiadó, Bp., 1995.